Népszava, 1981. december (109. évfolyam, 281–305. sz.)
1981-12-17 / 295. szám
NÉPSZAVA 1981. DECEMBER 17., CSÜTÖRTÖK Nemzetközi szakszervezeti világkonferencia (Folytatás az 1. oldalról) tározottabb fellépésre késztet. Az a törekvés vezérel bennünket, hogy a februárban Havannában sorra kerülő X. szakszervezeti világkongresszus újabb fontos állomása legyen — a világ dolgozói közös és egyetemes érdekének megfelelően — a fegyverkezési hajsza megfékezésének, a leszerelés ügye előmozdításának, a béke biztosításának. Itt az ideje a közös akcióknak, a világ szervezett dolgozói negyedmilliárdos tábora egységes fellépésének! Hassunk oda, hogy a kormányok — eleget téve a népek, a szervezett dolgozók egységes és egyértelmű óhajának — konkrét lépéseket tegyenek egy nukleáris háború veszélyének végérvényes elhárítása érdekében. A magyar szakszervezetek cselekvő részvételére mindig számíthatnak azok a szervezetek, azok az erők, amelyek ezt a nemes feladatot tekintik céljuknak — mondotta Timmer József. Ondonda, a kongói szakszervezetek titkára az imperializmus bűnös felelősségéről beszélt, azokról a törekvésekről, amelyek veszélyeztetik az egész emberiség létét. Tárgyalások folyamatára van szükség ahhoz, hogy elhárítsuk a háborút. Senki sem lehet a világ csendőre. Ne engedjük meg, hogy az imperializmus bűnös lépéseit hamis okokkal indokolja. Ibrahim Zakaria, a Szakszervezeti Világszövetség megbízott főtitkára a konferencia történelmi jelentőségéről szólt. Korunk életbevágó fontos kérdését vitatjuk meg — mondotta. — A szakszervezetek sem lehetnek közömbösek a békével, a leszereléssel kapcsolatban. A konferencia kifejezi, hogy a szakszervezeti mozgalom érdekelt abban, hogy aktívan védje a békét és harcoljon a leszerelésért. Mindezt kifejezik a különböző orientációjú szakszervezetek is, amikor külön-külön is síkraszállnak a világ békéjének biztosításáért. A Szakszervezeti Világszövetségnek is ez a törekvése, s ez különösen most, a X. szakszervezeti világkongresszusra készülve jut kifejezésre. A Szakszervezeti Világszövetség fő törekvése a béke, a biztonság megteremtése és a leszerelés megvalósítása — mondotta. A Munka Világszövetsége képviselője méltatta azt a körülményt, hogy különböző hovatartozású szakszervezetek egyértelműen foglalnak állást a béke, a leszerelés mellett és prioritást adnak e kérdéseknek munkájuk során. A Munka Világszövetsége messzemenően támogatja a szakszervezeti világkonferencia határozatait. Mondanivalójának keretében utalt a legújabb lengyel eseményekre és arra szólította fel a konferenciát, hogy ossza elítélő nézetüket az ott történtekkel. (A konferencia egyhangúan nem értett ezzel egyet, mert nem a konferencia témájához tartozónak minősítette azt.) Az angol bányászszakszervezet főtitkára a fegyverek felhalmozásának óriási veszélyeit elemezte. Nem elég ma a kritika és az érvelés, határozott intézkedésekre van szükség. A szakszervezeti mozgalomnak van ereje arra, hogy kényszerítse a kormányokat a leszerelés megvalósítására, a béke megteremtésére és megóvására — mondotta. Jaenina Marest, a francia CGT titkára kijelentette, hogy a CGT folytatja a békéért, a leszerelésért a harcot. Azt igényli, hogy tiltsák be a neutronbombát és csökkentsék a fegyverzeteket. A tárgyalások és a dolgozók aktív közreműködése útján el lehet ezt elérni. Európa nagy részén a tömegek fellépésével döntően befolyásolható a nemzetközi légkör és kedvező irányba fordítható az. A konferencia csütörtökön folytatja, majd felhívással befejezi munkáját. A szakszervezeti béke-világkonferencia elnöksége telefotó - mt Külföldi Képszolgálat A nukleáris katasztrófa elhárítása a legfontosabb feladat Kurt Waldheim fogadta a vatikáni tudásküldöttséget II. János Pál pápa kérésére Kurt Waldheim ENSZ-főtitkár New Yorkban fogadta a pápai akadémia tudósokból álló küldöttségét, amely „A nukleáris fegyverek alkalmazásának következményeiről szóló nyilatkozatot” nyújtott át a világszervezet főtitkárának. A deklaráció az atomfegyverek alkalmazásának következményeivel foglalkozó kutatások eredményeit öszszegzi és rámutat: E következmények olyan szörnyűek lennének, hogy az emberiség fennmaradásának egyetlen reménye a nukleáris háború bármi módon való megakadályozásához kötődik. Kurt Waldheim válaszában nagyra értékelte a katolikus egyház kezdeményezését és hangsúlyozta: A nukleáris katasztrófa elhárítása korunk egyik legfontosabb feladata. Megemlítette, hogy a földön jelenleg 50 000 nukleáris robbanófejet raktároznak és ez Reagan nem ért egyet A vatikáni tudósküldöttség szerdán Ronald Reagan elnöknek is átnyújtotta a nyilatkozatot. A találkozó után a tudósdelegáció vezetője újságíróknak elmondta, hogy az elnök, miután meghallgatta az — képletesen szólva — az emberiség és a föld élővilágának tizenötszörös kiirtásához lenne elegendő. A világ népeinek mindenekelőtt e szörnyű veszély kiküszöböléséért kell erőfeszítéseket tenniük — mondotta Waldheim, atomháború várható következményeiről szóló beszámolójukat, semmilyen konkrét intézkedésre nem tett ígéretet. Az elnök nem értett egyet a tudósokkal abban, hogy egy esetleges atomháborúnak nem lehet győztese. (TASZSZ) Bejrút Folytatódtak a mentési munkálatok Szerdán délelőtt is folytatódtak a mentési munkálatok Bejrútban az iraki nagykövetség pokolgépes merénylet következtében összeomlott épületének romjai között. A legfrissebb adatok szerint a halottak száma 23, a sebesülteké pedig mintegy száz. A mentők mind kevesebb reményt fűznek az egyelőre eltűntnek nyilvánított emberek életben maradásához. A keddi merénylet elkövetését az „iraki titkos hadsereg-főparancsnokság” elnevezésű, eddig ismeretlen szervezet vállalta magára. Rendőrségi szakértők szerint a négy, egyenként 25 kilós robbanószerkezetet a tartóoszlopok mellett helyezték el, ez magyarázza az épület teljes összeomlását. (MTI) Szaddam Husszein nyilatkozata Irak azonnal véget vet a háborúnak, ha Irán elismeri Irak nemzetközi határait — mondotta kedden Szaddam Husszein iraki elnök az el nem kötelezett országok munkaügyi minisztereinek értekezletén Bagdadban. Kuvaiti források szerint a kuvaiti parlament újabb kétmilliárd dolláros kölcsönt szavazott meg Iraknak. 3 A szakszervezetek felelőssége ma III. Nemcsak kenyérrel... Különböző, ellentétes irányú hatások érik a nagyüzemekben dolgozó embert, a bizalmi csoportjába szerveződött szakszervezeti tagot. Az idősebb nemzedékekben egy korábbi korszak emléke él, amikor például a magánszektor nem volt ennyire ösztönzött kisegítő gazdasági forma. A pénzszerzés keretei a vállalati lehetőségekkel határolódtak, a szocialista tudat ismérveiben a közös boldogulás elősegítése — a társadalmi munka, a gyengébb, elesettebb támogatása stb. — fontos tényező. A fiatalabb évjáratúaknál ezek a fölfogásbeli kérdések kevésbé játszanak terepet. Egy szakszervezeti bizalmi előtt — a múlt évtizedekben — elképzelhetetlen volt, hogy csoportjának tagjai között kisipari működési engedéllyel dolgozzon valamelyik szakmunkás. Most elképzelhető és nem megbélyegzendő, sőt ez a törekvés támogatandó. Szokatlan változás ez, és nem lehet kényszeredetten, fanyalogva tudomásul venni, mert gazdaságunkat gyarapító, jótékony hatását nem nélkülözhetjük. A szokatlanság mögött a bizalmi csoportjához tartozó idősebbeknél némi ellenérzés tapasztalható: nem kapitalizálódik az ország? — kérdezik egymástól és a bizalmitól. Persze hogy nem kapitalizálódik, mint ahogyan a háztáji gazdaságoktól sem, nélkülük azonban, a parasztságnak e „magánszorgalma” híján alighanem szegényesebb lenne az ország karácsonyi asztala. Hát miért fosztanánk meg magunkat ugyanennek az ipari, szolgáltatási lehetőségeitől, ha szükséges a társadalom színvonalasabb kiszolgálására, jobb ellátására, és van vállalkozó, s a törvényes lehetőség is biztosított. A mezőgazdaságban és az iparban levő magánkezdeményezés csakis a szocialista gazdaság alapján lehetséges, csakis e bázison képes értékteremtő produktivitásra. Életszínvonal-védő, -növelő tényező, mert plusz munkaerő-, munkaidő-ráfordítással produkál közhasznú értéket. És a kóamartír? Javítja-e, vagy rontja a szocialista közmorált? Ez a kérdés is elhangzik, és erre a bizalmitól is választ várnak. Ha valóban elutasítjuk az egyenlősdit, mint az alkotás, értékteremtés kerékkötőjét, akkor ez a kérdés is más megvilágításba kerül. Aki többet dolgozik és szükség van a többletmunkájára, az jobb anyagi lehetőséghez jut a munkahelyén és egyéb tevékenysége folytán is. A jobb anyagi lehetőségek önmagukban nem hatnak negatívan a közmorálra. Hozzáteszem, hogy az anyagi gyarapodás mértékét törvények, rendeletek szabályozzák. Az persze valószínű, hogy a pénz értéke, becsülete és az érte folyó „küzdelem” megnő, de ez vallott erkölcsi elveinkkel nem ellentétes. A szocializmus semmilyen szempontból nem uniformizálja a társadalmat, a lakosság életkörülményeit. A bizalmit ezek a gondok nem is a magánkezdeményezés oldaláról foglalkoztatják. Számára lényegesebb annak a kohéziós erőnek az állapota, amely egy közösség emberi minőségének egyik mutatója, az „egy mindenkiért — mindenki egyért”. Vagyis az összetartozás erkölcse, a társadalomért vállalt felelősség állapota és az egymás iránti érdeklődés, segítőkészség mértéke. Az elvadultság, az individuális ösztönök túltengése uralkodik-e, és „mindenki fut a maga dolga után” szellem és gyakorlat nyomasztja azt a közösséget, vagy pedig tisztelik egymást és érzékenyek embertársaik örömei, gondjai iránt. A változó körülmények sok ballasztot lesodornak rólunk, tisztító folyamat is ez, amelyben az értékek plasztikusabban jelentkeznek a gazdaságban, a társadalomban, a bizalmi csoportjában. Azok az etikai normák, amelyek fölfogásunkban, magatartásunkban a humánum, a tisztesség talapzatára épültek és közösségi szolgálatra ösztönöznek, sem ma, sem a jövőben nem változnak. A példa kedvéért: az egyén boldogulhat képességei, lehetőségei szerint és ebből adódóan nem azonos módon; jobban, kevésbé jól, de csak a társadalom egészének a hasznára. Lehet, hogy ezt sokan kétségbe vonják, a felszíni látszatok megtévesztőek lehetnek, de a valóság mélyén lévő lényeg: az egyén földi javai, jobb megélhetése csak a társadalom javainak a gyarapodásával szavatolhatók. Mert szegényedő társadalom és gyarapodó egyén valójában tartósan nem létezhet! Mit ér az olyan egyéni gyarapodás, amelyszürke, hiánycikkekkel terhelt boltokkal, piacokkal találja szembe magát? A változtatások egész rendszere, a maga ösztönzőivel a társadalom és az egyén együttes gyarapodását szolgálja. Az ember méltósága Azok a társadalmi (tehát önként vállalt) munkák, amelyek oly sokat lendítettek hazánkon és a résztvevőkön, sem ma, sem a jövőben nem mennek ki a „divatból”. S ahogyan eddig is tízezrek álltak be városaink megújításába, iskolák, óvodák építésének segítésébe, úgy ezután is tíz- és tízezrek végeznek el ilyen munkákat — nem pénzért, hanem erkölcsi magatartásuktól indíttatva. S ezt nem rontja a magánkezdeményezés kibővülése. De az egymás iránti figyelem sem hiányozhat; a bajba jutott vagy segítségre szoruló ember mellé állt eddig is a brigád, amunkacsoport, mert nem tudták tétlenül nézni egy közülük való vergődését. Ez a magatartás nem változik. Az összetartozás érzése és objektív szükségessége nem romlik, hanem az anyagi viszonyok némi polarizálódásával inkább fokozódik. Nem az egymást idegenül nézők ■ közössége a brigád, a szakszervezeti csoport, hanem az egymásra utaltaké! Az ember közösségérzetét és felelősségét nem pusztítja el a differenciáltabb életlehetőség, éppen ellenkezőleg: tudatosabbá teszi. Voltaképpen az egyéni boldogulás nem az önzés, a bezárkózás irányába viszi az embert, hanem az egymásra találás útját egyengeti. Fölébreszti jó és szép vonásait. Mert nemcsak kenyérrel élünk, emberközelségre hangolt érzések munkálnak bennünk. E vonások őrzője, éltetője és fejlesztője többek között a szakszervezeti csoport is. Az elsivárosodástól, a magánytól fél az ember, ösztönösen is keresi a társakat, azt a közösséget, amelyben föloldódik, teljesebbnek érzi magát. A szakszervezetek közösségteremtő ereje mérhetetlenül nagy. S ebben is központi tényező a bizalmi, aki személyesen ismeri csoportjának tagjait, anyagi és családi helyzetüket, terveiket és bajaikat, erényeiket és gyengeségeiket. Ilyen ismeretek nélkül nem is lehetne bizalmi. Gyakran észrevétlenül, sőt nem is tudatosan építgeti azt a közösséget, amelyben dolgozik. Megrendítően szépeseteket ismerek ebből a közegből: árván maradtak örökbe fogadását, szerencsétlenül járt szaktárs családjának segítését, munkatársak huzamos anyagi segítését, nyugdíjasok majd’csak suttyomban, évek óta tartó támogatását, gyerekek fölkarolását. S ezeknek a nemes emberi tulajdonságoknak a megnyilvánulásai széles körűek, s rendszerint a bizalmi a kezdeményezője. Nem a társadalom nyilvánosságának szánják, sokszor csak keresztkérdésekkel lehet a nyomára bukkanni e gesztusoknak. Vajon ez a közösségi fölfogás, ez a közmorál veszélynek van kitéve? Nem hiszem. A szocialista iparban és mezőgazdaságban foglalkoztatott milliók e változások nyomán nemcsak egy objektívebb értékrend kialakulásának a lehetőségeit teremtik meg, hanem tisztultabb erkölcsi normák hordozói is. Mert ha nem humánus, tisztességes emberi értékek lennének — erkölcsi normáinkat tekintve — a meghatározók, akkor az elvadulás korszakába lépnénk, ahol rosszul érzi magát mindenki. Anyagi javaival együtt. Mi köze van ehhez a szakszervezeti mozgalomnak? S mi köze a klasszikus érdekvédelemmel, érdekképviselettel foglalkozó bizalminak? Nemcsak tőkés, de szocialista viszonyok között is talán a legnagyobb köze van a társadalomban elfoglalt helyénél, szerepénél fogva. A legérzékenyebben reagáló szervezet, mert hivatásából adódóan tagjainak életével, sorsával, munkakörülményeivel foglalkozik, s kikerülhetetlenül az emberi gondolkodásmóddal, az egymásra utaltságot kifejező közösségteremtéssel, amely a termelési folyamatokban működők helyzetéből adódik. A szakszervezetek — fennállásuk óta — a humanitás eszméjét hordozzák, hirdetik. S a szocialista rend a humanitárius eszmék gyakorlati megvalósításával — a szociálpolitikával — kedvező körülményeket teremtett. A szakszervezeteknek nem a tőkés kizsákmányolással, az elembertelenedés kérdéseivel kell foglalkozni nálunk, hanem a mi viszonyaink között is nélkülözhetetlen közösségi normákkal, amely több értelmet és több emberséget ad az embernek, s amelyet az állam a maga eszközeivel egyedül nem képes közvetíteni. Ez a társadalom pedig sem most, sem a jövőben nem nélkülözheti azt a társadalmi „önsegélyezést”, amelynek anyagi értékét ezerszeresen felülmúlja az emberi gondolkodásmód tisztessége. A fikciókkal szemben A szocialista társadalom humánus fölfogásával, közösségteremtő hatásaival szemben jelentkező individuális, emberellenes etikát hordozó folyamatok nem terebélyesedhetnek el, mert meghatározó az a magatartás, erkölcsi érzék, amely a nagyipari üzemek brigádjaiból, munkacsoportjaiból, a szakszervezetek, a bizalmiak működéséből árad. Mi nem a szegénységben fogant összetartozás erkölcsét állítjuk szembe az individuális gyarapodás természetes és kívánatos folyamatával, hanem a társadalom boldogulásának egyetemes célját a közösség érdekeivel ellentétesen jelentkező immoralitással. Lehet — és szükséges is — nagy értékek teremtésével az átlagosnál magasabb jövedelmet biztosítani és élvezni, s ezért elismeréssel adózhatunk, de nem lehet értékteremtés nélkül — fikcióval, manipulációval — magas jövedelmeket szerezni! Nem lehet kizárólagos életcél a pénzszerzés a teljesebb emberi élet elpusztítása, vagy elsilányítása árán. S nem szabad az egészségét föláldozni az anyagi gyarapodás oltárán. A változó viszonyokból adódik, hogy a társadalom erkölcsi állapotával, etikai fölfogásának ismertetésével részletesebben és sokoldalúbban foglalkoznak a szakszervezetek is. Ebben is a bizalmiak működése adja számunkra a gazdag, tiszta forrást. SIKLÓS JÁNOS