Népszava, 1981. december (109. évfolyam, 281–305. sz.)

1981-12-17 / 295. szám

NÉPSZAVA 1981. DECEMBER 17., CSÜTÖRTÖK Nemzetközi szakszervezeti világkonferencia (Folytatás az 1. oldalról) tározottabb fellépésre kész­tet. Az a törekvés vezérel ben­nünket, hogy a februárban Havannában sorra kerülő X. szakszervezeti világkong­resszus újabb fontos állomá­sa legyen — a világ dolgozói közös és egyetemes érdeké­nek megfelelően — a fegy­verkezési hajsza megfékezé­sének, a leszerelés ügye elő­mozdításának, a béke bizto­sításának. Itt az ideje a közös akciók­nak, a világ szervezett dolgo­zói negyedmilliárdos tábora egységes fellépésének! Hassunk oda, hogy a kor­mányok — eleget téve a né­pek, a szervezett dolgozók egységes és egyértelmű óha­jának — konkrét lépéseket tegyenek egy nukleáris hábo­rú veszélyének végérvényes elhárítása érdekében. A magyar szakszervezetek cselekvő részvételére mindig számíthatnak azok a szerve­zetek, azok az erők, amelyek ezt a nemes feladatot tekin­tik céljuknak — mondotta Timmer József. Ondonda, a kongói szak­­szervezetek titkára az impe­rializmus bűnös felelőssé­géről beszélt, azokról a törek­vésekről, amelyek veszélyez­tetik az egész emberiség lé­tét. Tárgyalások folyamatá­ra van szükség ahhoz, hogy elhárítsuk a háborút. Senki sem lehet a világ csendőre. Ne engedjük meg, hogy az imperializmus bűnös lépése­it hamis okokkal indokolja. Ibrahim Zakaria, a Szak­­szervezeti Világszövetség megbízott főtitkára a konfe­rencia történelmi jelentősé­géről szólt. Korunk életbe­vágó fontos kérdését vitat­juk meg — mondotta. — A szakszervezetek sem lehet­nek közömbösek a békével, a leszereléssel kapcsolatban. A konferencia kifejezi, hogy a szakszervezeti mozgalom ér­dekelt abban, hogy aktívan védje a békét és harcoljon a leszerelésért. Mindezt kifeje­zik a különböző orientáció­jú szakszervezetek is, amikor külön-külön is síkraszállnak a világ békéjének biztosí­tásáért. A Szakszervezeti Vi­lágszövetségnek is ez a tö­rekvése, s ez különösen most, a X. szakszervezeti világ­­kongresszusra készülve jut kifejezésre. A Szakszervezeti Világszövetség fő törekvése a béke, a biztonság megte­remtése és a leszerelés meg­valósítása — mondotta. A Munka Világszövetsége képviselője méltatta azt a körülményt, hogy különböző hovatartozású szakszerveze­tek egyértelműen foglalnak állást a béke, a leszerelés mellett és prioritást adnak e kérdéseknek munkájuk so­rán. A Munka Világszövet­sége messzemenően támo­gatja a szakszervezeti világ­­konferencia határozatait. Mondanivalójának keretében utalt a legújabb lengyel ese­ményekre és arra szólította fel a konferenciát, hogy ossza elítélő nézetüket az ott tör­téntekkel. (A konferencia egyhangúan nem értett ezzel egyet, mert nem a konferen­cia témájához tartozónak mi­nősítette azt.) Az angol bányászszakszer­vezet főtitkára a fegyverek felhalmozásának óriási ve­szélyeit elemezte. Nem elég ma a kritika és az érvelés, határozott intézkedésekre van szükség. A szakszervezeti mozgalomnak van ereje ar­ra, hogy kényszerítse a kor­mányokat a leszerelés meg­valósítására, a béke megte­remtésére és megóvására — mondotta. Jaenina Marest, a francia CGT titkára kijelentette, hogy a CGT folytatja a bé­kéért, a leszerelésért a harcot. Azt igényli, hogy tiltsák be a neutronbombát és csök­kentsék a fegyverzeteket. A tárgyalások és a dolgozók ak­tív közreműködése útján el lehet ezt elérni. Európa nagy részén a tömegek fellépésével döntően befolyásolható a nemzetközi légkör és kedve­ző irányba fordítható az. A konferencia csütörtökön folytatja, majd felhívással befejezi munkáját. A szakszervezeti béke-világkonferencia elnöksége telefotó - mt­ Külföldi Képszolgálat A nukleáris katasztrófa elhárítása a legfontosabb feladat Kurt Waldheim fogadta a vatikáni tudásküldöttséget II. János Pál pápa kérésére Kurt Waldheim ENSZ-főtit­­kár New Yorkban fogadta a pápai akadémia tudósokból álló küldöttségét, amely „A nukleáris fegyverek alkalma­zásának következményeiről szóló nyilatkozatot” nyújtott át a világszervezet főtitká­rának. A deklaráció az atomfegy­verek alkalmazásának kö­vetkezményeivel foglalkozó kutatások eredményeit ösz­­szegzi és rámutat: E követ­kezmények olyan szörnyűek lennének, hogy az emberiség fennmaradásának egyetlen reménye a nukleáris háború bármi módon való megaka­dályozásához kötődik. Kurt Waldheim válaszában nagyra értékelte a katolikus egyház kezdeményezését és hangsúlyozta: A nukleáris katasztrófa elhárítása korunk egyik legfontosabb feladata. Megemlítette, hogy a földön jelenleg 50 000 nukleáris rob­banófejet raktároznak és ez Reagan nem ért egyet A vatikáni tudósküldöttség szerdán Ronald Reagan el­nöknek is átnyújtotta a nyi­latkozatot. A találkozó után a tudós­delegáció vezetője újságírók­nak elmondta, hogy az elnök, miután meghallgatta az — képletesen szólva — az emberiség és a föld élővilá­gának tizenötszörös kiirtásá­hoz lenne elegendő. A világ népeinek mindenekelőtt e szörnyű veszély kiküszöbölé­séért kell erőfeszítéseket ten­niük — mondotta Waldheim, atomháború várható követ­kezményeiről szóló beszámo­lójukat, semmilyen konkrét intézkedésre nem tett ígére­tet. Az elnök nem értett egyet a tudósokkal abban, hogy egy esetleges atomháborúnak nem lehet győztese. (TASZSZ) Bej­rút Folytatódtak a mentési munkálatok Szerdán délelőtt is folytatód­tak a mentési munkálatok Bejrútban az iraki nagy­kö­vetség pokolgépes merénylet következtében összeomlott épületének romjai között. A legfrissebb adatok szerint a halottak száma 23, a sebesül­teké pedig mintegy száz. A mentők mind kevesebb re­ményt fűznek az egyelőre el­tűntnek nyilvánított emberek életben maradásához. A keddi merénylet elköve­tését az „iraki titkos hadse­reg-főparancsnokság” elneve­zésű, eddig ismeretlen szer­vezet vállalta magára. Rend­őrségi szakértők szerint a négy, egyenként 25 kilós rob­banószerkezetet a tartóoszlo­pok mellett helyezték el, ez magyarázza az épület teljes összeomlását. (MTI) Szaddam Husszein nyilatkozata Irak azonnal véget vet a há­borúnak, ha Irán elismeri Irak nemzetközi határait — mondotta kedden Szaddam Husszein iraki elnök az el nem kötelezett országok munkaügyi minisztereinek értekezletén Bagdadban. Kuvaiti források szerint a kuvaiti parlament újabb kétmilliárd dolláros kölcsönt szavazott meg Iraknak. 3 A szakszervezetek felelőssége ma III. Nemcsak kenyérrel... Különböző, ellentétes irányú hatások érik a nagyüzemek­ben dolgozó embert, a bi­zalmi csoportjába szervező­dött szakszervezeti tagot. Az idősebb nemzedékekben egy korábbi korszak emléke él, amikor például a magán­­szektor nem volt­ ennyire ösztönzött kisegítő gazdasá­gi forma. A pénzszerzés ke­retei a vállalati lehetőségek­kel határolódtak, a szocialis­ta tudat ismérveiben a közös boldogulás elősegítése — a társadalmi munka, a gyen­gébb, elesettebb támogatása stb. — fontos tényező. A fia­talabb évjáratúaknál ezek a fölfogásbeli kérdések kevés­bé játszanak terepet. Egy szakszervezeti bizalmi előtt — a múlt évtizedekben — elképzelhetetlen volt, hogy csoportjának tagjai kö­zött kisipari működési enge­déllyel dolgozzon valame­lyik szakmunkás. Most el­képzelhető és nem megbé­­lyegzendő, sőt ez a törekvés támogatandó. Szokatlan változás ez, és nem lehet kényszeredetten, fanyalogva tudomásul venni, mert gazdaságunkat gyara­pító, jótékony hatását nem nélkülözhetjük. A szokatlan­­ság mögött a bizalmi cso­portjához tartozó idősebbek­nél némi ellenérzés tapasz­talható: nem kapitalizálódik az ország? — kérdezik egy­mástól és a bizalmitól. Per­sze hogy nem kapitalizáló­dik, mint ahogyan a háztáji gazdaságoktól sem, nélkülük azonban, a parasztságnak e „magánszorgalma” híján alighanem szegényesebb len­ne az ország karácsonyi asz­tala. Hát miért fosztanánk meg magunkat ugyanennek az ipari, szolgáltatási lehetősé­geitől, ha szükséges a társa­dalom színvonalasabb ki­szolgálására, jobb ellátására, és van vállalkozó, s a törvé­nyes lehetőség is biztosított. A mezőgazdaságban és az iparban levő magánkezde­ményezés csakis a szocialista gazdaság alapján lehetséges, csakis e bázison képes érték­teremtő produktivitásra. Életszínvonal-védő, -növelő tényező, mert plusz munka­erő-, munkaidő-ráfordítással produkál közhasznú értéket. És a kóamartír­? Javítja-e, vagy rontja a szocialista közmorált? Ez a kérdés is elhangzik, és erre a bizalmitól is választ vár­nak. Ha valóban elutasítjuk az egyenlősdit, mint az alko­tás, értékteremtés kerékkö­tőjét, akkor ez a kérdés is más megvilágításba kerül. Aki többet dolgozik és szük­ség van a többletmunkájára, az jobb anyagi lehetőséghez jut a munkahelyén és egyéb tevékenysége folytán is. A jobb anyagi lehetőségek ön­magukban nem hatnak ne­gatívan a közmorálra. Hoz­záteszem, hogy az anyagi gyarapodás mértékét törvé­nyek, rendeletek szabályoz­zák. Az persze valószínű, hogy a pénz értéke, becsüle­te és az érte folyó „küzde­lem” megnő, de ez vallott erkölcsi elveinkkel nem el­lentétes. A szocializmus sem­milyen szempontból nem uniformizálja a társadalmat, a lakosság életkörülményeit. A bizalmit ezek a gondok nem is a magánkezdeménye­zés oldaláról foglalkoztatják. Számára lényegesebb annak a kohéziós erőnek az állapo­ta, amely egy közösség em­beri minőségének egyik mu­tatója, az „egy mindenkiért — mindenki egyért”. Vagyis az összetartozás erkölcse, a társadalomért vállalt felelős­ség állapota és az egymás iránti érdeklődés, segítő­készség mértéke. Az elva­­dultság, az individuális ösz­tönök túltengése uralkodik-e, és „mindenki fut a maga dol­ga után” szellem és gyakor­lat nyomasztja azt a közös­séget, vagy pedig tisztelik egymást és érzékenyek em­bertársaik örömei, gondjai iránt. A változó körülmények sok ballasztot lesodornak ró­lunk, tisztító folyamat is ez, amelyben az értékek plasz­­tikusabban jelentkeznek a gazdaságban, a társadalom­ban, a bizalmi csoportjában. Azok az etikai normák, ame­lyek fölfogásunkban, maga­tartásunkban a humánum, a tisztesség talapzatára épül­tek és közösségi szolgálatra ösztönöznek, sem ma, sem a jövőben nem változnak. A példa kedvéért: az egyén boldogulhat képességei, le­hetőségei szerint és ebből adódóan nem azonos módon; jobban, kevésbé jól, de csak a társadalom egészének a hasznára. Lehet, hogy ezt so­kan kétségbe vonják, a fel­színi látszatok megtévesz­­tőek lehetnek, de a valóság mélyén lévő lényeg: az egyén földi javai, jobb megélhetése csak a társadalom javainak a gyarapodásával szavatol­hatók. Mert szegényedő tár­sadalom és gyarapodó egyén valójában tartósan nem lé­tezhet! Mit ér az olyan egyé­ni gyarapodás, amely­­szürke, hiánycikkekkel terhelt bol­tokkal, piacokkal találja szembe magát? A változta­tások egész rendszere, a ma­ga ösztönzőivel a társadalom és az egyén együttes gyara­podását szolgálja. Az ember méltósága Azok a társadalmi (tehát ön­ként vállalt) munkák, ame­lyek oly sokat lendítettek hazánkon és a résztvevőkön, sem ma, sem a jövőben nem mennek ki a „divatból”. S ahogyan eddig is tízezrek álltak be városaink megújí­tásába, iskolák, óvodák épí­tésének segítésébe, úgy ez­után is tíz- és tízezrek vé­geznek el ilyen munkákat — nem pénzért, hanem erkölcsi magatartásuktól indíttatva. S ezt nem rontja a magán­kezdeményezés kibővülése. De az egymás iránti figye­lem sem hiányozhat; a bajba jutott vagy segítségre szo­ruló ember mellé állt eddig is a brigád, a­­munkacsoport, mert nem tudták tétlenül néz­ni egy közülük való ver­gődését. Ez a magatartás nem változik. Az összetarto­zás érzése és objektív szük­ségessége nem romlik, ha­nem az anyagi viszonyok né­mi polarizálódásával inkább fokozódik. Nem az egymást idegenül nézők ■ közössége a brigád, a szakszervezeti cso­port, hanem az egymásra utaltaké! Az ember közös­ségérzetét és felelősségét nem pusztítja el a differen­ciáltabb életlehetőség, éppen ellenkezőleg: tudatosabbá te­szi. Voltaképpen az egyéni bol­dogulás nem az önzés, a be­zárkózás irányába viszi az embert, hanem az egymásra találás útját egyengeti. Föl­ébreszti jó és szép vonásait. Mert nemcsak kenyérrel élünk, emberközelségre han­golt érzések munkálnak ben­nünk. E vonások őrzője, élte­tője és fejlesztője többek kö­zött a szakszervezeti csoport is. Az elsivárosodástól, a magánytól fél az ember, ösz­tönösen is keresi a társakat, azt a közösséget, amelyben föloldódik, teljesebbnek érzi magát. A szakszervezetek közös­ségteremtő ereje mérhetetle­nül nagy. S ebben is köz­ponti tényező a bizalmi, aki személyesen ismeri csoport­jának tagjait, anyagi és csa­ládi helyzetüket, terveiket és bajaikat, erényeiket és gyen­geségeiket. Ilyen ismeretek nélkül nem is lehetne bizal­mi. Gyakran észrevétlenül, sőt nem is tudatosan épít­geti azt a közösséget, amely­ben dolgozik. Megrendítően szép­­esete­ket ismerek ebből a közeg­ből: árván maradtak örökbe fogadását, szerencsétlenül járt szaktárs családjának se­gítését, munkatársak huza­mos anyagi segítését, nyug­díjasok majd’csak suttyom­ban, évek óta tartó támoga­tását, gyerekek fölkarolását. S ezeknek a nemes emberi tulajdonságoknak a megnyil­vánulásai széles körűek, s rendszerint a bizalmi a kez­deményezője. Nem a társa­dalom nyilvánosságának szánják, sokszor csak ke­resztkérdésekkel lehet a nyo­mára bukkanni e gesztusok­nak. Vajon ez a közösségi fölfo­gás, ez a közmorál veszély­nek van kitéve? Nem hi­szem. A szocialista iparban és mezőgazdaságban foglal­koztatott milliók e változá­sok nyomán nemcsak egy ob­­jektívebb értékrend kialaku­lásának a lehetőségeit te­remtik meg, hanem tisztul­­tabb erkölcsi normák hor­dozói is. Mert ha nem humá­nus, tisztességes emberi ér­tékek lennének — erkölcsi normáinkat tekintve — a meghatározók, akkor az el­­vadulás korszakába lépnénk, ahol rosszul érzi magát min­denki. Anyagi javaival együtt. Mi köze van ehhez a szak­­szervezeti mozgalomnak? S mi köze a klasszikus érdek­­védelemmel, érdekképvise­lettel foglalkozó bizalminak? Nemcsak tőkés, de szocialis­ta viszonyok között is talán a legnagyobb köze van a tár­sadalomban elfoglalt helyé­nél, szerepénél fogva. A leg­érzékenyebben reagáló szer­vezet, mert hivatásából adó­dóan tagjainak életével, sor­sával, munkakörülményeivel foglalkozik, s kikerülhetetle­nül az emberi gondolkodás­­móddal, az egymásra utalt­ságot kifejező közösségte­remtéssel, amely a termelési folyamatokban működők helyzetéből adódik. A szak­­szervezetek — fennállásuk óta — a humanitás eszméjét hordozzák, hirdetik. S a szo­cialista rend a humanitárius eszmék gyakorlati megvaló­sításával — a szociálpoliti­kával — kedvező körülmé­nyeket teremtett. A szakszervezeteknek nem a tőkés kizsákmányolással, az elembertelenedés kérdé­seivel kell foglalkozni ná­lunk, hanem a mi viszo­nyaink között is nélkülöz­hetetlen közösségi normák­kal, amely több értelmet és több emberséget ad az em­bernek, s amelyet az állam a maga eszközeivel egyedül nem képes közvetíteni. Ez a társadalom pedig sem most, sem a jövőben nem nélkü­lözheti azt a társadalmi „ön­segélyezést”, amelynek anya­gi értékét ezerszeresen fe­lülmúlja az emberi gondol­kodásmód tisztessége. A fikciókkal szemben A szocialista társadalom hu­mánus fölfogásával, közös­ségteremtő hatásaival szem­ben jelentkező individuális, emberellenes etikát hordozó folyamatok nem terebélye­sedhetnek el, mert megha­tározó az a magatartás, er­kölcsi érzék, amely a nagy­ipari üzemek brigádjaiból, munkacsoportjaiból, a szak­­szervezetek, a bizalmiak mű­ködéséből árad. Mi nem a szegénységben fogant összetartozás erköl­csét állítjuk szembe az indi­viduális gyarapodás termé­szetes és kívánatos folyama­tával, hanem a társadalom boldogulásának egyetemes célját a közösség érdekeivel ellentétesen jelentkező im­­moralitással. Lehet — és szükséges is — nagy érté­kek teremtésével az átlagos­nál magasabb jövedelmet biztosítani és élvezni, s ezért elismeréssel adózhatunk, de nem lehet értékteremtés nél­kül — fikcióval, manipulá­cióval — magas jövedelme­ket szerezni! Nem lehet ki­zárólagos életcél a pénzszer­zés a teljesebb emberi élet elpusztítása, vagy elsilányí­­tása árán. S nem szabad az egészségét föláldozni az anya­­gi gyarapodás oltárán. A változó viszonyokból adódik, hogy a társadalom erkölcsi állapotával, etikai fölfogásának ismertetésével részletesebben és sokolda­lúbban foglalkoznak a szak­­szervezetek is. Ebben is a bi­zalmiak működése adja szá­munkra a gazdag, tiszta for­­rást. SIKLÓS JÁNOS

Next