Népszava, 1981. december (109. évfolyam, 281–305. sz.)

1981-12-22 / 299. szám

6 1981 HANG­JÁTÉKAI Év vége "közeledvén, a rá- i diószínháznál is szokás számb­a­vetést tartani, mit és hogyan­­ is végeztek el dolgaikból. A Harminchárom bemutató Most „egyvégtében” mó­­­­dunk volt végighallgatni (né-­­ melyiket másodszorra is) a­­ hangjátékok 1981-es parádé­­­­ját. Úgy, külön-külön, elszór­­­­tan sok egyéb jó és jobb­­ műsor között, talán nem is tűnt ki, mennyire egysé-­­­gesen, jó színvonalon dolgo­­­­zik a rádió dramaturgiája. Együtt hallgatva az irdatlan­­ mennyiségű hangjátékot, tö­ményen, napokon keresztüli áradásban, azt kell monda-­­ nunk, hogy nincs miért szé­gyenkeznie a rádiószínhez Hogyan lehet különbséget tenni a jók között? Sok­féle szempont vezetheti a hallgatót, de mindenekelőtt az a kívánatos, ha a hang­játék mai, közéleti-társadal­­mi-emberi mondanivalót hordoz, és formájában rá­diószerű. No és persze le­gyen szellemesen, írói szin­ten elkészítve, szórakoztas­son. E szempontok mind­egyikének megfelelt Galsai Pongrác hangjátéka, a Sza­márfül a kaszásnak című, filozófiai ihletettségű, mégis népszerű modorban írt drá­mája, amelyet a zsűri a leg­jobbnak ítélt, egyöntetű vé­leménnyel. A díjazott dara­bok mindegyikét megismét­lik a jövő év elején, s ez­úttal hívjuk fel kedves olva­s férfi színészek között sok jó találtatott volna, ha nincs egy legjobb, Tomanek Nán­dor. Ő vitte el ezúttal a pál­mát, méghozzá Gyárfás Mik­lós Kiskirály című hang­­játékában nyújtott alakítá­sáért, amelyben hat figurát személyesít meg egy alak­ban. A nagy hangjátékok érté­kelése közben ki kell tér­nünk arra is, hogy a „ver-Évek óta írjuk, mondjuk, hogy a kishangjáték mű­faja valamilyen érthetetlen, vagy még nem elemzett okoknál fogva halódik, stag­nál. Idén egy ravasz ötlettel vitamininjekciókat kapott a beteg műfaj. „Dalnokver­seny” keretében felszólítot­ták a játékos hajlandóságú szerzőket, adott mondatra építsenek fel frappáns játé­kot. A keret játékossága biz­tosította a derűt, az egyes írók a színvonalat, önma­gukban véve azonban ezek a kis minidarabok nem állnak meg a lábukon, s másodjára hallgatva, környe- olyan, mint az élet... A rádiójáték néha olyan, mint az élet: zajos, érthe­tetlen, zavaros is olykor, de „igazi”. Ezt a műfajt köd­rádiószínház vezetői ezt az évenkénti számvetést elfo­gulatlan külső zsűrire bízzák — a rádiókritikusokra, vezetőinek, szerzőinek, mun­katársainak. Ha csupán a számszerű eredményeket nézzük, azok is imponálóak: tizenegy „nagy” (negyven perc fölötti) hangjáték hang­zott el az idén. Kilenc ki­sebb terjedelmű, hét „nagy” terjedelmű dokumentumjá­ték és hat kisebb. Ez a har­minchárom bemutató kiállta az idő próbáját (talán egy­­egy gyöngébbtől eltekintve), zömében maradandónak bi­zonyult­­sóink figyelmét, érdemes lesz meghallgatni Galsai Pong­rác rádiódrámáját. A szerzők mellett a ren­dezőket is szokás jutalmazni — s mivel e kiemelkedő mű rendezését tekintve is kiemelkedő volt, Bozó Lász­lót díjazta a zsűri javasla­tára a rádió. Ha már lúd, legyen kövér — mondja az esztétikai jelentést is hor­dozó mondás, s e darab szí­nészei között találtatott meg „a legjobb női alakítás” dí­jára érdemes művésznő is. Nem először írjuk le a rá­diókritikai rovatban, meny­nyire remekül „hangzik” Béres Ilona minden monda­ta a hangjátékokban — ez­úttal is az ő alakítását érez­zük kiemelkedőnek, s enyben, kik vesznek részt. Mai szerzőink java, Maróti Lajostól Gáli Istvánon, Mol­dova Györgyön, Mándy Ivá­non, Gosztonyi Jánoson, Ko­­pányi Györgyön át Vámos Miklósig, Vészi Endréig. Va­lamennyien — más-más szempontból — elismerésre méltó, jó munkát írtak idén is a rádiónak és természete­sen nekünk, a hallgatóknak, zetükből kiszakítva szinte értékelhetetlennek találtat­tak. E műfajban önállóbb alkotások is születtek, Fená­­kel Judité, Kurucz Gyuláé, Páskándi Gézáé, Győrffy Lászlóé, Kopányi Györgyé­­ és a legjobbnak tartott mű, Mándy Iváné. A Szivarfüst­­keringőben is nosztalgikus húrokat penget az író, de a sztori a jelenben játszó­dik. Külön nyereség a rend­kívüli alakítást nyújtó szí­nész: Pártos Erzsi. Feleki Kamill a Mindennek ára van című darabban nyújtott pa­zar teljesítményt, vélik újabban a magnetofon kezelését elsajátítani igyek­vő írók, vagy az írói am­bíciók által vezetett ripor­terek. Az előbbieknél a technikával van még némi nehézség, az utóbbiaknál az írói gyakorlattal. Ám, ha sikerül „összehozni” a két feltételt, még mindig szük­séges a harmadik: egy jó ötlet, vagy érdekes eset. Nem véletlen, hogy a do­kumentumdráma közelebb áll az izgalmas riportázshoz, mint mondjuk a színműhöz. Hiszen hol vannak korunk­ban shakespeare-i szenve­déllyel gyilkolni tudó hő­sök, halálra is elszánt sze­retők, pusztító szenvedél­lyel zsarnokoskodó tirannu­­sok? Meglepő a válasz: van­nak, itt, körünkben. Egy­­egy ilyen különös alkatú hőst mutatnak be a doku­mentumjátékok, több oldal­ról ábrázolva. És e hősök némelyike történelmi igazsá­gok kimondója, mint pél­dául Kubinyi Ferenc A tár­gyalás című darabjában hallhattuk a Tanácsköztár­saság egyik mártírjának történetét. Vagy e különös alkatú hősök valamilyen nagy társadalmi fontosságú tettet hajtanak végre, pél­dául megmentenek egy vá­rost az árvíztől (Mary György: Hegyet küldjél), vagy kiállnak a bürokrácia padkázásaival szemben is, igazságukért. Ebben a kate­góriában három díjra érde­mes munkát is talált a kritikusok zsűrije, Kósa Ju­dit Örökség, Erdős Ágnes Bűnös vagy áldozat, és Ku­binyi Ferenc Késői névsor­­olvasás című drámáit. A Hegyet küldjél című drámát sok szálból szőtte össze a szerző, e szálak elrendezé­se, összevágása, vagyis Tö­rök Tamás rendezői munkája szintén díjat érdemelt. Márkajele csak a rádiószínháznak van? Végül hadd zárjam 1981. hangjátékairól szóló beszá­molómat azzal, hogy egy­­egy osztály, rovat, a rádión belül bizonyára elkészíti a maga saját értékelését, amely azonban nem feltétlenül egyezik meg a külső szem­lélő (pardon, hallgató) ítéle­tével. És egyre több ki­emelkedő produkciót készít a szórakoztató osztály, az if­júsági rádiószínpad, a Ka­rinthy Színpad, amelyek nem kapnak díjat senkitől, „legfeljebb” a rádió nívó­díját, olykor-olykor. Hosszú sorozatok végeztével, pél­dául több éven át tartó színvonalas műsorok meg­szüntetése után, érdemes lenne visszatekinteni rá, volt-e hatása a közönségre, a­­ kritikára, vagy csak el­szálltak a hangok a levegő­ben visszhangtalanul? Épp a rádiószínház önmagát foly­ton felmérő, vizsgáztató évi mérlegkészítése biztathat ar­ra, hogy jogos az igény, el­dönteni, melyik mű érdemli meg a rádióműsorok töm­kelegéből a „kiváló áruk fórumán” is a márkajelet. Háry Márta Első díj: Szamárfül a kaszásnak Hat figura egy alakban — Tomanek Nándor : Vitamininjekció egy beteg műfajnak Pályázati felhívás Az Országos Közművelődési Tanács, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, a Művelő­dési Minisztérium pályázatot hirdet lakótelepi házak ki­használatlan helyiségeinek közművelődési célú haszno­sítására, valamint a lakótele­pi közművelődési tevékeny­ség egyéb intézményekben (vagy intézményhez nem kö­tött módon) történő fejlesz­tésére. Pályázni lehet: — a lakótelepeken találha­tó jelenleg kihasználatlan (de közművelődési célra igénybe vehető) helyiségek egy-két lépcsőház vagy háztömb la­kóinak klubjává, barkács-, fotó-, kerámiaműhellyé ját­szószobává stb. történő átala­kításának kezdeményezésé­vel; — a kisebb lakótelepi kö­zösségek művelődését, szóra­kozását szolgáló közművelő­dési programok, alkalmak, is­kolákban, vendéglátóipari egységekben, parkokban stb. történő megvalósításának, il­letve kiszélesítésének kezde­ményezésével. A pályázaton részt vehet minden lakótelepi ház (lép­csőház, háztömb) lakóközös­sége. Elsősorban azok jelent­kezését várjuk, akik fontos­nak érzik környezetük, s a közösségi emberi kapcsolatok formálását, és ezt hajlandók cselekvően segíteni is. Kérjük, hogy az írásos pá­lyázatokban (legfeljebb 4—5 oldal terjedelemben) ismer­tessék a kezdeményezés cél­ját, a tervezett tevékenység tartalmát, formáját, a részt­vevők körét, valamint, hogy a megvalósításhoz mit tud­nak saját erőből, valamint a helyi szervek támogatásával biztosítani. Szükségesnek tartjuk annak jelzését is, hogy a kitűzött cél eléréséhez milyen szakmai, szervezési segítséget kérnek a helyi ta­nácstól, illetve a művelődési központtól. A pályázatnak nincsenek díjai, de támogatni kívánunk minden olyan kezdeménye­zést, amelyek feltételeit a pá­lyázók nagyobbrészt saját erejükből teremtik meg, il­letve amelyeket a meghirde­tő szervek által megbízott bíráló bizottság hasznosnak, és megvalósíthatónak ítél. A pályázatokat a Hazafias Népfront helyi bizottságai közreműködésével a városi, kerületi, fővárosi, ill. a megyei művelődési köz­pontok gyűjtik össze, 1982. március 30-ig, és azokat a megyei tanácsok — vélemé­nyükkel ellátva — küldik meg a bíráló bizottságnak. A benyújtott elképzelések 1982. május 15-ig kerülnek elbírálásra, s az arra érde­mes tervek megvalósításához 10 000,— Ft-tól 200 000,— Ft­­ig támogatást biztosítunk. Hazafias Népfront Országos Tanácsa, Művelődési Minisztérium, Országos Közművelődési Tanács A televízió előtt ,TELELJ, HA VAGY’ „Csak hunyorog, aki a napba bámul, de megvakul, ki más­fél éve már háton fekve mindig a mennyezetre.” A Meszelt égbolt című vers az azonos címet viselő kötetben 1976-ban jelent meg — het­venéves volt ekkor Zelk Zol­tán, és beteg. Idén meghalt, halála lassan felmérhető, nagy veszteségünk — és ér­tetlenül állunk a búcsúztató­köszöntő születésnapi műsor készítőinek mentegetőzésével szemben: ők még élő műsort terveztek erre a hetvenötödik születésnapra. Feleljen hát Zelk Zoltán ezért az így-úgy összehozott, sablonokra építő, ritmustala­­nul hullámzó köszöntőért? Hisz menti ő még most is, ami menthető; archív felvé­telekről bölcsen, szépen néz vissza ránk, értelmezve, gon­­­dolkoztatón, magával ragadón meséli verssorait. Segítenék őt a hivatásos költői üzenet­­közvetítők is: Dunai Tamás és Kézdy György érti, érzi és érzékeltetni is tudja e köl­tészet mélységeit. Nem kellett volna sok, egyetlen zelki alapmotívum a kínálkozó több százból e sematikus és formális krono­lógia helyett. Valami gon­dolat, eszme, akármi, ami kristálytiszta és metszően éles, mint Zelk egy-, két-, há­romsorosat. Valami, ami ha­misítatlanul telk. A SIKETFAJD FÉSZKE Közgazdaságra, társadalmi méretű pénzekre hangolt észjárásunk a művészi szem­pontok mellett anyagilag is jelentős vállalkozásnak te­kinti mostanában egy-egy nagy, igazi, hazai tévéjáték megszületését, még import­anyagból is. A siketfajd fész­ke ezért is felhívta magára a figyelmet. Valamint — ha hihetünk a színlapnak és memóriánk­nak — a szerző Viktor Ro­­zov vetette papírra annak idején azt a drámát, amely­ből a Szállnak a darvak cí­mű, ma már alapfilmnek szá­mító mű készült. A várako­zás fokozódik... A siketfajd fészke társa­dalmi dráma, méghozzá nem úgy általában, elvontan, hanem nagyon is konkrétan az, vagyis a mai szovjet tár­sadalom problémái közül ra­gad ki néhányat. Ezek a „drámai konfliktusok” a ma­gyar szemnek-fülnek sem idegenek éppen: a protekcio­nizmus, a különböző érdek­szférák gátlástalan egymás­ba olvadása, a munkáért ér­zett egyéni felelősség, a szub­jektív lelkiismeret működése vagy hiánya — kellő alap­anyagnak látszik egy drámá­hoz. A magyar néző mégis megnyugodva, karosszékében kényelmesen hátradőlve, a történeten teljesen kívül ma­radva szemlélhette a Szu­­dakov família tündöklését és bukását — joggal. Az alkotók — talán a dra­maturg Jánosi Antal, talán a rendező Nemere László, ki tudja — ugyanis „­oroszos­ra” vették a művet, és sike­rült is elérniük, hogy a szö­veget leszámítva a tévéjá­tékban semmi se magyar, semmi se más, csak és ki­zárólag orosz. A ruhák, a szamovár, a lakásdíszek, a viselkedés, a mozdulatok, az ebéd, a néhány pillanatnyi külső felvétel — még a leg­­kötekedőbb tekintet sem ké­pes felfedezni semmi disszo­nanciát. Igaz. Ugyanez a te­kintet elvonatkoztatni se tud, éppúgy belemerül a részle­tekbe, mint az alkotók. És közben el is felejthet­jük: egy többé-kevésbé mo­dern dráma pereg az orosz luxuslakás hat szobájában. Eszünkbe se jut, hogy nálunk is lehetnek — lehettek ta­lán — hasonló problémák*, hogy akár közünk is lehetne a műhöz. A színészek „oroszosítása” kevésbé sikerült, az általuk játszott figurák inkább sab­lonosak. Agárdi Gábor kar­rierista és mélyen jellemte­­len Szudakovja éppúgy, mint Halász Judit korán örege­désbe kényszerített, kékharis­nya módra savanyú újság­írónője. Igazi egyéniség el­játszására a többieknek sem futotta ezúttal. Kár. SZÍNHÁZI KÖZVETÍTÉS Sosem szoktunk írni róla, pedig lassan külön televíziós műfaj lesz: a színházi köz­vetítés. Hogy elméletileg ho­gyan is jön össze a kettő — a színpadra komponált mű és a „kameraközeli” televízió­zás­t, biztosan külön írást érdemelne, de a végkövet­­­­keztetés akkor is az: csinálni kell. A színházi élmények korlátozott hozzáférhetőségét a tévé legalább részben fel­oldja. Igaz, legtöbbször a színház varázsának részbeni megszüntetésével. A tévénézők közül talán kevesen hiszik el: a kapos­váriak Szentivánéji álom­ja az utóbbi évek egyik legjobb színházi eseménye volt. Min­denképpen megérdemelte, hogy megörökítse a televízió. Ám a koncepciózus, speciális színpadi érzékű, tehetséges rendező Ács János Kaposvá­rott az egész színpadot be­játszatta színészeivel, akár volt szövegük éppen, akár nem. A színpad minden zu­gát egyszerre kellett látni — és látni kellett. Mindennek televíziós fel­vétele semmiképpen sem nélkülözheti a rendező ere­deti látásmódját — a kame­rákon keresztül. Például ta­lán úgy, hogy ő vezesse a tévés közvetítést is. Akkor se biztos, hogy sikerül, de a néző legalább azt látja, ami­ért a rendező az előadást létrehozta. Csáki Judit KEDD, 1981. DECEMBER 22. NÉPSZAVA A műsorszerkesztés útjai kifürkészhetetlenek, kö­vetkezőleg edződni kell hozzájuk. Olykor sikerül is. Az első csatornán Alain Delon-krimi. A má­sodikon ugyanakkor a kaposváriak híres Szent­­ivánéji-előadása. Melyiket szeressük? Shakespeare mellett döntöttünk. Nézzük szü­netig. Mivel a Híradó el­ső kiadását láttuk, a má­sodik időtartamára visz­­szakapcsolunk a filmre. Húsz perc tökéletesen ele­ „FELSALÁ” gendő ahhoz, hogy kita­láljuk, mi történt addig, s megértsük, mi történik azalatt. Megnyugodva tér­tünk vissza Titánia és Zuboly kétségtelenül sa­játos felfogású nagyjele­netére — érdemes volt megnézni. Megvárjuk még, amíg Oberon és és Puck — „Fel s alá, fel s alá!” — szétválogatják az összekevert szerelmes­párokat, majd folytatjuk a bűnügyi filmmel. Körül­belül a harmadik percben tisztázódik számunkra, mi történhetett azután, hogy a főszereplő a Budd­­ha-szoborral fejbe verte az alkalmatlan kíváncsis­kodót, s hiányérzet nélkül várjuk a végkifejletet, amely akárcsak Shakes­­pearnét, a jó erkölcs és az igazság megnyugtató érvényre jutását hozza meg számunkra. , Tanulság? Csak ennyi: a klasszikusokat ajánlatos ismerni. A krimik viszont kiismerhetők. —Képé— Toledói szerelmesek Behár György zenés játéka Gyakran gyötörnek kétségek kritikák írása közben és meg­jelenésük után is: vajon helytálló-e az értékelésem és meggyőző-e alátámasztó, rö­vid érvelésem? E mostani nem ilyen eset. Fernando de Rojas félezredéves spanyol művének mai magyar zenés változata, a Fővárosi Ope­rettszínház „Toledói szerel­mesek” című előadása leg­egyértelműbb meggyőződé­­­sem szerint tévedés. A há­rom meghatározó faktorban, a zenében, a táncban és a drámaváltozatban másként­­másként, de egyaránt nem si­került megteremteni azt a vi­lágot, amely egyöntetűen és mai módon közvetítené ezt a preklasszikust. A „se hús, se hal” tétova ízbizonytalansá­gához jutunk minden jelenet után újra-újra. Azért van így, mert az alkotók maguk is hasonló bizonytalanságban hozták létre a művet. Hiány­zik a határozott elképzelés, a karaktermeghatározottság, a mai változathoz elengedhe­tetlen eredeti invenció, hi­ányzik a tónus, a jelleg. Hi­ányzik eredendően — követ­kezésképp hiányzik a művet alkotó összetevőkből. A közelmúltban volt alkal­mam részt venni a zenés színház gondolatairól, törek­véseiről szóló nemzetközi be­mutatósorozaton és tanács­kozáson. Több jó és több kép­telen kísérlettel és gondolat­tal találkoztunk — ilyesmivel nem. Ez a jó szándékú, de koncepciótlan előadás se be nem világít a mai zenés szín­ház lehetőségeibe, se kiutat nem mutat nehézségeiből. A műfaji meghatározás elhatá­rolódik az operettől és musi­calnek nevezi magát — csak­hogy ez nem elég az üdvös­séghez. Attól, hogy valami nem operett (ez nem az) — még nem musical. És attól sem, hogy egy emberöltő előtti zenei tónus szolid vi­lágát itt-ott szintén szolidan spanyolos hajtásokkal, ritmi­kával és aláfestéssel alkal­mazzuk, „kvázi”-aktualizál­­juk. Ennél nem többre, hanem másra van szükség: valódi (zenei-drámai-táncos) figura­rajzra. Csakis ettől lehet kor­szerű a mai zenés színház. Ismételten hangsúlyozva, hogy kitűnő szakemberek jó szándékú üzemi vakságáról van szó — mellőzzük egyen­kénti sorolásukat. A vendég Forray Gábor és Horányi Mária szcenikai munkája tet­szett, zenei vonatkozásban főként az énekkar (igazgató: Rónai Pál). Figurarajzot hiányolok — igazságtalanság volna ennek hiánya miatt szereplőkön verni el a port. Így hát hadd húzódjak az ének kínálkozó sáncai mögé. Kovács Brigitta ebben a színházunkban szo­katlan, drámai színekben gazdag hangfajtával rendel­kezik — mélysége azonban erőtlen, eltűnik. Rózsa Sán­dor jó, Mucsi Sándor is, Gár­­day Gábor pedig ezúttal is kitűnő. Végig csak az éneklés minőségére értve a­ minősí­tést — nem lévén más alap. Ha viszont a színház zenei igénye e körül mozog, akkor Csongrádi Kata ilyen zenei igényű szerepet nem kaphat. Udvarias Katalin elsőrendű hanganyaga szerez néhány pillanatra őszinte örömet. Kishonti Ildikó zenés szín­padra termett tehetsége el­sikkad „Celestina”, a kerítő­nő híres (nyolc éve, prózai színpadon Gobbi Hilda által megvalósított), de a műfaji követelményekhez ki nem dolgozott szerepében. A bor­délyromantikára történt túl­zott és ide nem való bazíro­­zás mind az alakítást, mind az egész előadás kicsengését hátrányosan befolyásolta. Új magyar kísérletekhez mindenkor fokozott tapintat­tal közelítek. Ez történt most is. Rajk András Fejér Gábor felvétele Celestina, a kerítőnő - Kis­honti Ildikó

Next