Népszava, 1981. december (109. évfolyam, 281–305. sz.)
1981-12-22 / 299. szám
6 1981 HANGJÁTÉKAI Év vége "közeledvén, a rá- i diószínháznál is szokás számbavetést tartani, mit és hogyan is végeztek el dolgaikból. A Harminchárom bemutató Most „egyvégtében” módunk volt végighallgatni (né- melyiket másodszorra is) a hangjátékok 1981-es parádéját. Úgy, külön-külön, elszórtan sok egyéb jó és jobb műsor között, talán nem is tűnt ki, mennyire egysé-gesen, jó színvonalon dolgozik a rádió dramaturgiája. Együtt hallgatva az irdatlan mennyiségű hangjátékot, töményen, napokon keresztüli áradásban, azt kell monda- nunk, hogy nincs miért szégyenkeznie a rádiószínhez Hogyan lehet különbséget tenni a jók között? Sokféle szempont vezetheti a hallgatót, de mindenekelőtt az a kívánatos, ha a hangjáték mai, közéleti-társadalmi-emberi mondanivalót hordoz, és formájában rádiószerű. No és persze legyen szellemesen, írói szinten elkészítve, szórakoztasson. E szempontok mindegyikének megfelelt Galsai Pongrác hangjátéka, a Szamárfül a kaszásnak című, filozófiai ihletettségű, mégis népszerű modorban írt drámája, amelyet a zsűri a legjobbnak ítélt, egyöntetű véleménnyel. A díjazott darabok mindegyikét megismétlik a jövő év elején, s ezúttal hívjuk fel kedves olvas férfi színészek között sok jó találtatott volna, ha nincs egy legjobb, Tomanek Nándor. Ő vitte el ezúttal a pálmát, méghozzá Gyárfás Miklós Kiskirály című hangjátékában nyújtott alakításáért, amelyben hat figurát személyesít meg egy alakban. A nagy hangjátékok értékelése közben ki kell térnünk arra is, hogy a „ver-Évek óta írjuk, mondjuk, hogy a kishangjáték műfaja valamilyen érthetetlen, vagy még nem elemzett okoknál fogva halódik, stagnál. Idén egy ravasz ötlettel vitamininjekciókat kapott a beteg műfaj. „Dalnokverseny” keretében felszólították a játékos hajlandóságú szerzőket, adott mondatra építsenek fel frappáns játékot. A keret játékossága biztosította a derűt, az egyes írók a színvonalat, önmagukban véve azonban ezek a kis minidarabok nem állnak meg a lábukon, s másodjára hallgatva, környe- olyan, mint az élet... A rádiójáték néha olyan, mint az élet: zajos, érthetetlen, zavaros is olykor, de „igazi”. Ezt a műfajt ködrádiószínház vezetői ezt az évenkénti számvetést elfogulatlan külső zsűrire bízzák — a rádiókritikusokra, vezetőinek, szerzőinek, munkatársainak. Ha csupán a számszerű eredményeket nézzük, azok is imponálóak: tizenegy „nagy” (negyven perc fölötti) hangjáték hangzott el az idén. Kilenc kisebb terjedelmű, hét „nagy” terjedelmű dokumentumjáték és hat kisebb. Ez a harminchárom bemutató kiállta az idő próbáját (talán egyegy gyöngébbtől eltekintve), zömében maradandónak bizonyultsóink figyelmét, érdemes lesz meghallgatni Galsai Pongrác rádiódrámáját. A szerzők mellett a rendezőket is szokás jutalmazni — s mivel e kiemelkedő mű rendezését tekintve is kiemelkedő volt, Bozó Lászlót díjazta a zsűri javaslatára a rádió. Ha már lúd, legyen kövér — mondja az esztétikai jelentést is hordozó mondás, s e darab színészei között találtatott meg „a legjobb női alakítás” díjára érdemes művésznő is. Nem először írjuk le a rádiókritikai rovatban, menynyire remekül „hangzik” Béres Ilona minden mondata a hangjátékokban — ezúttal is az ő alakítását érezzük kiemelkedőnek, s enyben, kik vesznek részt. Mai szerzőink java, Maróti Lajostól Gáli Istvánon, Moldova Györgyön, Mándy Ivánon, Gosztonyi Jánoson, Kopányi Györgyön át Vámos Miklósig, Vészi Endréig. Valamennyien — más-más szempontból — elismerésre méltó, jó munkát írtak idén is a rádiónak és természetesen nekünk, a hallgatóknak, zetükből kiszakítva szinte értékelhetetlennek találtattak. E műfajban önállóbb alkotások is születtek, Fenákel Judité, Kurucz Gyuláé, Páskándi Gézáé, Győrffy Lászlóé, Kopányi Györgyé és a legjobbnak tartott mű, Mándy Iváné. A Szivarfüstkeringőben is nosztalgikus húrokat penget az író, de a sztori a jelenben játszódik. Külön nyereség a rendkívüli alakítást nyújtó színész: Pártos Erzsi. Feleki Kamill a Mindennek ára van című darabban nyújtott pazar teljesítményt, vélik újabban a magnetofon kezelését elsajátítani igyekvő írók, vagy az írói ambíciók által vezetett riporterek. Az előbbieknél a technikával van még némi nehézség, az utóbbiaknál az írói gyakorlattal. Ám, ha sikerül „összehozni” a két feltételt, még mindig szükséges a harmadik: egy jó ötlet, vagy érdekes eset. Nem véletlen, hogy a dokumentumdráma közelebb áll az izgalmas riportázshoz, mint mondjuk a színműhöz. Hiszen hol vannak korunkban shakespeare-i szenvedéllyel gyilkolni tudó hősök, halálra is elszánt szeretők, pusztító szenvedéllyel zsarnokoskodó tirannusok? Meglepő a válasz: vannak, itt, körünkben. Egyegy ilyen különös alkatú hőst mutatnak be a dokumentumjátékok, több oldalról ábrázolva. És e hősök némelyike történelmi igazságok kimondója, mint például Kubinyi Ferenc A tárgyalás című darabjában hallhattuk a Tanácsköztársaság egyik mártírjának történetét. Vagy e különös alkatú hősök valamilyen nagy társadalmi fontosságú tettet hajtanak végre, például megmentenek egy várost az árvíztől (Mary György: Hegyet küldjél), vagy kiállnak a bürokrácia padkázásaival szemben is, igazságukért. Ebben a kategóriában három díjra érdemes munkát is talált a kritikusok zsűrije, Kósa Judit Örökség, Erdős Ágnes Bűnös vagy áldozat, és Kubinyi Ferenc Késői névsorolvasás című drámáit. A Hegyet küldjél című drámát sok szálból szőtte össze a szerző, e szálak elrendezése, összevágása, vagyis Török Tamás rendezői munkája szintén díjat érdemelt. Márkajele csak a rádiószínháznak van? Végül hadd zárjam 1981. hangjátékairól szóló beszámolómat azzal, hogy egyegy osztály, rovat, a rádión belül bizonyára elkészíti a maga saját értékelését, amely azonban nem feltétlenül egyezik meg a külső szemlélő (pardon, hallgató) ítéletével. És egyre több kiemelkedő produkciót készít a szórakoztató osztály, az ifjúsági rádiószínpad, a Karinthy Színpad, amelyek nem kapnak díjat senkitől, „legfeljebb” a rádió nívódíját, olykor-olykor. Hosszú sorozatok végeztével, például több éven át tartó színvonalas műsorok megszüntetése után, érdemes lenne visszatekinteni rá, volt-e hatása a közönségre, a kritikára, vagy csak elszálltak a hangok a levegőben visszhangtalanul? Épp a rádiószínház önmagát folyton felmérő, vizsgáztató évi mérlegkészítése biztathat arra, hogy jogos az igény, eldönteni, melyik mű érdemli meg a rádióműsorok tömkelegéből a „kiváló áruk fórumán” is a márkajelet. Háry Márta Első díj: Szamárfül a kaszásnak Hat figura egy alakban — Tomanek Nándor : Vitamininjekció egy beteg műfajnak Pályázati felhívás Az Országos Közművelődési Tanács, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, a Művelődési Minisztérium pályázatot hirdet lakótelepi házak kihasználatlan helyiségeinek közművelődési célú hasznosítására, valamint a lakótelepi közművelődési tevékenység egyéb intézményekben (vagy intézményhez nem kötött módon) történő fejlesztésére. Pályázni lehet: — a lakótelepeken található jelenleg kihasználatlan (de közművelődési célra igénybe vehető) helyiségek egy-két lépcsőház vagy háztömb lakóinak klubjává, barkács-, fotó-, kerámiaműhellyé játszószobává stb. történő átalakításának kezdeményezésével; — a kisebb lakótelepi közösségek művelődését, szórakozását szolgáló közművelődési programok, alkalmak, iskolákban, vendéglátóipari egységekben, parkokban stb. történő megvalósításának, illetve kiszélesítésének kezdeményezésével. A pályázaton részt vehet minden lakótelepi ház (lépcsőház, háztömb) lakóközössége. Elsősorban azok jelentkezését várjuk, akik fontosnak érzik környezetük, s a közösségi emberi kapcsolatok formálását, és ezt hajlandók cselekvően segíteni is. Kérjük, hogy az írásos pályázatokban (legfeljebb 4—5 oldal terjedelemben) ismertessék a kezdeményezés célját, a tervezett tevékenység tartalmát, formáját, a résztvevők körét, valamint, hogy a megvalósításhoz mit tudnak saját erőből, valamint a helyi szervek támogatásával biztosítani. Szükségesnek tartjuk annak jelzését is, hogy a kitűzött cél eléréséhez milyen szakmai, szervezési segítséget kérnek a helyi tanácstól, illetve a művelődési központtól. A pályázatnak nincsenek díjai, de támogatni kívánunk minden olyan kezdeményezést, amelyek feltételeit a pályázók nagyobbrészt saját erejükből teremtik meg, illetve amelyeket a meghirdető szervek által megbízott bíráló bizottság hasznosnak, és megvalósíthatónak ítél. A pályázatokat a Hazafias Népfront helyi bizottságai közreműködésével a városi, kerületi, fővárosi, ill. a megyei művelődési központok gyűjtik össze, 1982. március 30-ig, és azokat a megyei tanácsok — véleményükkel ellátva — küldik meg a bíráló bizottságnak. A benyújtott elképzelések 1982. május 15-ig kerülnek elbírálásra, s az arra érdemes tervek megvalósításához 10 000,— Ft-tól 200 000,— Ftig támogatást biztosítunk. Hazafias Népfront Országos Tanácsa, Művelődési Minisztérium, Országos Közművelődési Tanács A televízió előtt ,TELELJ, HA VAGY’ „Csak hunyorog, aki a napba bámul, de megvakul, ki másfél éve már háton fekve mindig a mennyezetre.” A Meszelt égbolt című vers az azonos címet viselő kötetben 1976-ban jelent meg — hetvenéves volt ekkor Zelk Zoltán, és beteg. Idén meghalt, halála lassan felmérhető, nagy veszteségünk — és értetlenül állunk a búcsúztatóköszöntő születésnapi műsor készítőinek mentegetőzésével szemben: ők még élő műsort terveztek erre a hetvenötödik születésnapra. Feleljen hát Zelk Zoltán ezért az így-úgy összehozott, sablonokra építő, ritmustalanul hullámzó köszöntőért? Hisz menti ő még most is, ami menthető; archív felvételekről bölcsen, szépen néz vissza ránk, értelmezve, gondolkoztatón, magával ragadón meséli verssorait. Segítenék őt a hivatásos költői üzenetközvetítők is: Dunai Tamás és Kézdy György érti, érzi és érzékeltetni is tudja e költészet mélységeit. Nem kellett volna sok, egyetlen zelki alapmotívum a kínálkozó több százból e sematikus és formális kronológia helyett. Valami gondolat, eszme, akármi, ami kristálytiszta és metszően éles, mint Zelk egy-, két-, háromsorosat. Valami, ami hamisítatlanul telk. A SIKETFAJD FÉSZKE Közgazdaságra, társadalmi méretű pénzekre hangolt észjárásunk a művészi szempontok mellett anyagilag is jelentős vállalkozásnak tekinti mostanában egy-egy nagy, igazi, hazai tévéjáték megszületését, még importanyagból is. A siketfajd fészke ezért is felhívta magára a figyelmet. Valamint — ha hihetünk a színlapnak és memóriánknak — a szerző Viktor Rozov vetette papírra annak idején azt a drámát, amelyből a Szállnak a darvak című, ma már alapfilmnek számító mű készült. A várakozás fokozódik... A siketfajd fészke társadalmi dráma, méghozzá nem úgy általában, elvontan, hanem nagyon is konkrétan az, vagyis a mai szovjet társadalom problémái közül ragad ki néhányat. Ezek a „drámai konfliktusok” a magyar szemnek-fülnek sem idegenek éppen: a protekcionizmus, a különböző érdekszférák gátlástalan egymásba olvadása, a munkáért érzett egyéni felelősség, a szubjektív lelkiismeret működése vagy hiánya — kellő alapanyagnak látszik egy drámához. A magyar néző mégis megnyugodva, karosszékében kényelmesen hátradőlve, a történeten teljesen kívül maradva szemlélhette a Szudakov família tündöklését és bukását — joggal. Az alkotók — talán a dramaturg Jánosi Antal, talán a rendező Nemere László, ki tudja — ugyanis „oroszosra” vették a művet, és sikerült is elérniük, hogy a szöveget leszámítva a tévéjátékban semmi se magyar, semmi se más, csak és kizárólag orosz. A ruhák, a szamovár, a lakásdíszek, a viselkedés, a mozdulatok, az ebéd, a néhány pillanatnyi külső felvétel — még a legkötekedőbb tekintet sem képes felfedezni semmi disszonanciát. Igaz. Ugyanez a tekintet elvonatkoztatni se tud, éppúgy belemerül a részletekbe, mint az alkotók. És közben el is felejthetjük: egy többé-kevésbé modern dráma pereg az orosz luxuslakás hat szobájában. Eszünkbe se jut, hogy nálunk is lehetnek — lehettek talán — hasonló problémák*, hogy akár közünk is lehetne a műhöz. A színészek „oroszosítása” kevésbé sikerült, az általuk játszott figurák inkább sablonosak. Agárdi Gábor karrierista és mélyen jellemtelen Szudakovja éppúgy, mint Halász Judit korán öregedésbe kényszerített, kékharisnya módra savanyú újságírónője. Igazi egyéniség eljátszására a többieknek sem futotta ezúttal. Kár. SZÍNHÁZI KÖZVETÍTÉS Sosem szoktunk írni róla, pedig lassan külön televíziós műfaj lesz: a színházi közvetítés. Hogy elméletileg hogyan is jön össze a kettő — a színpadra komponált mű és a „kameraközeli” televíziózást, biztosan külön írást érdemelne, de a végkövetkeztetés akkor is az: csinálni kell. A színházi élmények korlátozott hozzáférhetőségét a tévé legalább részben feloldja. Igaz, legtöbbször a színház varázsának részbeni megszüntetésével. A tévénézők közül talán kevesen hiszik el: a kaposváriak Szentivánéji álomja az utóbbi évek egyik legjobb színházi eseménye volt. Mindenképpen megérdemelte, hogy megörökítse a televízió. Ám a koncepciózus, speciális színpadi érzékű, tehetséges rendező Ács János Kaposvárott az egész színpadot bejátszatta színészeivel, akár volt szövegük éppen, akár nem. A színpad minden zugát egyszerre kellett látni — és látni kellett. Mindennek televíziós felvétele semmiképpen sem nélkülözheti a rendező eredeti látásmódját — a kamerákon keresztül. Például talán úgy, hogy ő vezesse a tévés közvetítést is. Akkor se biztos, hogy sikerül, de a néző legalább azt látja, amiért a rendező az előadást létrehozta. Csáki Judit KEDD, 1981. DECEMBER 22. NÉPSZAVA A műsorszerkesztés útjai kifürkészhetetlenek, következőleg edződni kell hozzájuk. Olykor sikerül is. Az első csatornán Alain Delon-krimi. A másodikon ugyanakkor a kaposváriak híres Szentivánéji-előadása. Melyiket szeressük? Shakespeare mellett döntöttünk. Nézzük szünetig. Mivel a Híradó első kiadását láttuk, a második időtartamára viszszakapcsolunk a filmre. Húsz perc tökéletesen ele „FELSALÁ” gendő ahhoz, hogy kitaláljuk, mi történt addig, s megértsük, mi történik azalatt. Megnyugodva tértünk vissza Titánia és Zuboly kétségtelenül sajátos felfogású nagyjelenetére — érdemes volt megnézni. Megvárjuk még, amíg Oberon és és Puck — „Fel s alá, fel s alá!” — szétválogatják az összekevert szerelmespárokat, majd folytatjuk a bűnügyi filmmel. Körülbelül a harmadik percben tisztázódik számunkra, mi történhetett azután, hogy a főszereplő a Buddha-szoborral fejbe verte az alkalmatlan kíváncsiskodót, s hiányérzet nélkül várjuk a végkifejletet, amely akárcsak Shakespearnét, a jó erkölcs és az igazság megnyugtató érvényre jutását hozza meg számunkra. , Tanulság? Csak ennyi: a klasszikusokat ajánlatos ismerni. A krimik viszont kiismerhetők. —Képé— Toledói szerelmesek Behár György zenés játéka Gyakran gyötörnek kétségek kritikák írása közben és megjelenésük után is: vajon helytálló-e az értékelésem és meggyőző-e alátámasztó, rövid érvelésem? E mostani nem ilyen eset. Fernando de Rojas félezredéves spanyol művének mai magyar zenés változata, a Fővárosi Operettszínház „Toledói szerelmesek” című előadása legegyértelműbb meggyőződésem szerint tévedés. A három meghatározó faktorban, a zenében, a táncban és a drámaváltozatban máskéntmásként, de egyaránt nem sikerült megteremteni azt a világot, amely egyöntetűen és mai módon közvetítené ezt a preklasszikust. A „se hús, se hal” tétova ízbizonytalanságához jutunk minden jelenet után újra-újra. Azért van így, mert az alkotók maguk is hasonló bizonytalanságban hozták létre a művet. Hiányzik a határozott elképzelés, a karaktermeghatározottság, a mai változathoz elengedhetetlen eredeti invenció, hiányzik a tónus, a jelleg. Hiányzik eredendően — következésképp hiányzik a művet alkotó összetevőkből. A közelmúltban volt alkalmam részt venni a zenés színház gondolatairól, törekvéseiről szóló nemzetközi bemutatósorozaton és tanácskozáson. Több jó és több képtelen kísérlettel és gondolattal találkoztunk — ilyesmivel nem. Ez a jó szándékú, de koncepciótlan előadás se be nem világít a mai zenés színház lehetőségeibe, se kiutat nem mutat nehézségeiből. A műfaji meghatározás elhatárolódik az operettől és musicalnek nevezi magát — csakhogy ez nem elég az üdvösséghez. Attól, hogy valami nem operett (ez nem az) — még nem musical. És attól sem, hogy egy emberöltő előtti zenei tónus szolid világát itt-ott szintén szolidan spanyolos hajtásokkal, ritmikával és aláfestéssel alkalmazzuk, „kvázi”-aktualizáljuk. Ennél nem többre, hanem másra van szükség: valódi (zenei-drámai-táncos) figurarajzra. Csakis ettől lehet korszerű a mai zenés színház. Ismételten hangsúlyozva, hogy kitűnő szakemberek jó szándékú üzemi vakságáról van szó — mellőzzük egyenkénti sorolásukat. A vendég Forray Gábor és Horányi Mária szcenikai munkája tetszett, zenei vonatkozásban főként az énekkar (igazgató: Rónai Pál). Figurarajzot hiányolok — igazságtalanság volna ennek hiánya miatt szereplőkön verni el a port. Így hát hadd húzódjak az ének kínálkozó sáncai mögé. Kovács Brigitta ebben a színházunkban szokatlan, drámai színekben gazdag hangfajtával rendelkezik — mélysége azonban erőtlen, eltűnik. Rózsa Sándor jó, Mucsi Sándor is, Gárday Gábor pedig ezúttal is kitűnő. Végig csak az éneklés minőségére értve a minősítést — nem lévén más alap. Ha viszont a színház zenei igénye e körül mozog, akkor Csongrádi Kata ilyen zenei igényű szerepet nem kaphat. Udvarias Katalin elsőrendű hanganyaga szerez néhány pillanatra őszinte örömet. Kishonti Ildikó zenés színpadra termett tehetsége elsikkad „Celestina”, a kerítőnő híres (nyolc éve, prózai színpadon Gobbi Hilda által megvalósított), de a műfaji követelményekhez ki nem dolgozott szerepében. A bordélyromantikára történt túlzott és ide nem való bazírozás mind az alakítást, mind az egész előadás kicsengését hátrányosan befolyásolta. Új magyar kísérletekhez mindenkor fokozott tapintattal közelítek. Ez történt most is. Rajk András Fejér Gábor felvétele Celestina, a kerítőnő - Kishonti Ildikó