Népszava, 1982. február (110. évfolyam, 27–50. sz.)

1982-02-06 / 31. szám

NÉPSZAVA 1982. FEBRUÁR 6., SZOMBAT 11 A Bundás Ferkóról me­­|SP sélek,.. ® 1946 tavaszán került Tavaszi Ferkó a Munkácsy­­kollégiumba. A Stefánia úton volt a kol­légium, egy emeletes villá­ban. A villa egy földbirtoko­sé volt, bizonyos Bakách Ta­másé. Az ostrom idején üre­sen maradt, mert Bakáchék a szovjet csapatok elöl a Du­nántúlra menekültek. A har­cok során belövést kapott a ház, az ablakok is betörtek, a vakolat lenyúzódott, mint döglött lóról a bőr. A búto­rokat széthordták. A kollégis­ták, amikor elfoglalták, úgy­­ahogy rendbetették. A le­endő szobrászok, festők, gra­fikusok voltak a kőműve­sek, ácsok, mázolok. Emele­tes ágyakat, tömzsi szalma­zsákokat szereztek valame­lyik kaszárnyából; nagy kon­­dérokat a csempés konyhá­ba, s a kondérokba bab meg krumpli is került, a kommu­nista pártszervezet jóvoltá­ból. Inkább nyomortanya volt már a nagy Stefánia úti vil­la, mint főúri rezidencia. De ez a nyomorúság azért egé­szen különös nyomorúság volt. Fénye volt. Belső fényessé­ge. A gyerekek hozták ezt a fényt; a tizenhét, tizennyolc, húszéves kamaszok. A ruhá­jukba, a viseltes gúnyájuk­ba ivódva hozták, ahogyan jöttek, a Józsefvárosból, Új­pestről, Erzsébetről, az alföl­di falvakból, a tanyákról. Gyerekek? Kamaszok? Fel­nőttek ! Egyikük-másikuk már földet osztott. Pártot szer­vezett. Politikai csatákban vettek részt. Meg igaziakban; valóságosakban. Az őszi vá­lasztások után, amikor a re­akciós népség kivonult az ut­cára, hogy „nem lesz vörös Budapest”, ott verekedtek mind a Rákóczi úton. A kő­bányai munkások oldalán. Esténként a Bakách-villát szinte fölemelte az énekük: „Holnapra megforgatjuk az egész világot...” Nemcsak énekelték: hitték is. Csinál­ták is. Köröskörül az úri ne­gyed hallgatva lapult. Ez a fényesség volt benne a tavaszban is. Láthatatlanul vibráló fényesség; nem a napból jött, hanem a tár­gyakból, a meggyötört há­zakból, a nehéz lihegéssel el­indult gyári gépekből, az em­berekből. A szegény embe­rekből. A Dunán, a komisz fagyban, nélkülözések köze­pette felépített első híd vas­traverzeiből. A politika po­rondján nehéz birkózás folyt; néha már úgy látszott, hogy a forradalom erői kénytele­nek lesznek visszavonulni. Legalább időlegesen. De lent­ről valami olyan hitteli erő áradt fölfelé, hogy aki ezt megérezte, tudta: nincs, nem lehet visszavonulás. Száz­ezer ember? Félmillió ember? A Hősök tere szinte szétfe­szült a rengeteg néptől, a baloldali blokk gyűlésén. „Földet vissza nem adunk!” „Vesszen a reakció!” örvény­lett a tér, mint az áradó fo­lyó. Hitele volt a jelszavak­nak. Töltése. Vonzása. Egy szó: százszorosát jelentette önmagának. Ott álltam én is, a téren, Géza mellett, a kol­légisták között. Akkor már a filmgyárban voltam, de mun­kánk nemigen akadt — az időm jó részét a kollégium­ban töltöttem. Alakrajzot ta­nítottam, Szívesen csináltam. S nem győztem Gézával együtt álmodozni: honnan és hogyan lökődött fel egyszerre ez a sok, friss tehetség? Néztem a rajzlapok fölött a tömpe uj­­jakat, amelyek egy kicsit még görcsösen fogták a ceruzát — s alig bírtam legyűrni a meg­­hatódásomat. „Ez az igazi forradalom...” — mormogta a fülembe Géza. Ennek a tavasznak egyik reggelén csöngetett be a kol­légium kapuján Tavaszi Fer­kó. Ott állt a kapu előtt, tü­relmesen, komolyan, amíg beengedték. Hűvösek voltak még a napok, éjjelenként gyenge fagy hártyázta a vi­zeket: suba volt a vállára terítve, a fején báránybőr­­kucsma. A kezében nagy bu­gyor, kendőbe kötve. A lábá­nál egy fekete puli ült; csak a lihegő, piros nyelve látszott ki a rengeteg szőr közül. — Itt lehet szobrásznak lenni? — kérdezte Tavaszi Ferkó a napos kollégistától, édesen lágy, kicsit palócos ki­ejtéssel. — Mert én az aka­rok lenni. — Itt — mondta a napos. Mit is mondhatott volna? Ak­kor, azon a tavaszon a világ­legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy egy tömzsi, subás parasztlegényke, pulival, be­csönget a Stefánia úti villa kapuján, és szobrász akar lenni. Gézával együtt vallattuk ki a legénykét. Géza kérdezett: — Honnan jöttél? — Hortról. Heves megye. — A Heves így hangzott: „He­­vezs”. — Akkor földik vagyunk. Ki küldött ide? — Egy olyan szőke, fiatal. Úriember-féle. De mégse az. — Mégse az? — ... Mert földet osztott nálunk. — Aha. — Géza alig bír­ta viss?agyűrni a nevetést. Lassan-lassan kiderült: Jancsi-Jeannette irányította a kollégiumhoz. — Hány éves vagy? — Tizennyolc. Leszek, má­­jiusban. — így mondta: má­­jiusban. — Az apád? — Juhász. Volt csak ugyan. — Már nem az? — Nincsenek juhok az ura­dalomban. Meg uradalom sincs már. — Akkor mit csinál? — Kapott földet. Nyolc holdat. Mert hogy négyen vagyunk testvérek. Meg az édesanyám. — Kicsit meg­állt. — Meg az apám is. így hatan. — És te? Mit csináltál ed­dig? — Bojtár voltam. Az édes­apám mellett. — Hány iskolát jártál? — Ötöt. — De némi gon­dolkodás után, kiegészítette: — Úgy nagyjából. — Mi az, hogy nagyjából? — Hát, úgy ... nagyjából. — Bizonyítványod van róla? — Az van. — S bontogat­ni kezdte a bugyrot. Minden világos volt már; tudtunk mindent, amit tudni kellett. De Géza nem hagyta abba a kérdezést. Komoly volt, roppant komolyan csi­nálta a vallatást. Én azonban ismertem jól; láttam, hogy a bőrén átsüt a derű, a rejtett mosolygás. Nyilván ő is érez­te ezt. Ezért próbált nagyon hivatalos lenni. Amióta is­mertem, soha nem láttam még ennyire kiegyensúlyozottnak, mint ezekben az időkben. A görcsössége, a szüntelen két­kedése feloldódott. Sokkal kevesebbet beszélt, mint ré­gen, de rengeteget dolgozott. Azt hiszem, a legjobb népi kollégiumi igazgatók egyike volt. A fiai imádták. Újabb s megint újabb kér­déseket tett föl. Amilyene­ket másoktól, a kezdő ismer­kedésnél sose kérdeztünk. Tulajdonképpen megértet­tem. A helyében, azt hiszem, én is ezt csináltam volna. Ferkó, Tavaszi Ferkó olyan természetes biztonsággal és okossággal válaszolgatott, hogy a feleletei már előkészí­Pincsési Judit KI KELL MONDANI Nem betonlázban, talán remegve. Buborék-hangot rázva sűrűséggé, ahogy gyógykutak füstje rácsap szemedre. Nem vas-sugárzás, nem érclepedő. Ködbe tört vállnyom, felhőből varrt kabát, talán szalmaszál alatti hangyaerő. Nem falban várni, biztosan ugrani. Szakadékhegyes áramból az idő, mészvallató csontokból a rózsák; ki kell mondani, ki kell mondani! tették az ember szájában a következő kérdés jó ízét. Nem volt benne semmi görcsös pa­raszti elfogódottság. De kö­vetelőző hányavetiség se. Valahogy itthon volt. Ebben a villában is. így kezdte sok mondatát: — Odahaza azt mondták ... Ebben a személytelen hi­vatkozásban azt érezte az ember, hogy egy mélyvilág most felnyíló, új, kicsit még tartózkodó, de nem félénk kí­váncsiságát hozta magával. Elküldték onnan: nézzen szét, de ha muszáj, vissza is mehet. S nem mellékes, hogy mit jelent? ... — No és a kutya? — Gé­za a szeme sarkából az arca komolyságán át, huncut vil­lanást küldött felém. — Az­zal mi lesz? Ha egyáltalán itt maradsz? Mert azt még meglátjuk, hogy mit tudsz. Tudsz valamit mutatni? Ferkó megint a bugyrához kapdosott. Oldozni kezdte a csomókat, a fogával is, de Gé­za rákérdezett megint; — Mi a kutyád neve? — Bundás. — Bundás. Vele mi lesz? Itt ám nemigen maradhat. Ferkó most először zavaro­dott meg. Rövid nyakán a fe­je mozdulatlan maradt, de a keskeny vágású, fekete sze­mei a széltől-naptól piros­barnára cserzett arcában, volna le. Éreztem: a dac nem is annyira Géza kétkedésé­nek, mint inkább Bundás sorsának szól... Gézát már nem a „művek” érdekelték, hanem az ember. Az emberféle. Gyönyörködött benne. Bár rejtegette. — Estére meglátjuk. Ná­lunk demokrácia van, kiskó­­mám! Az esti kollégiumi gyűlés azzal kezdődött, hogy a fiúk megnézegették Tavaszi Fer­kó sorba rakott műveit, az­tán kivallatták, nagyjából úgy, ahogyan Géza. A vitá­ban aztán inkább már csak a Bundás sorsáról esett szó. Miután Ferkó most már egé­szen határozottan kijelen­tette: ha a kutya nem ma­radhat, nem marad ő sem. Szélsőséges nézetek csap­tak össze. Fukász Jancsi, egy aposta­­gi fiú, élesen megbírálta Ferkét, hogy individualista. Ferkó aligha ismerte a szót; de nyilván érezte, hogy nagy sértés lehet: összeszűkült szemmel nézegette Fukászt. Aki még a tegnapi marxista­kor anyagára is hivatkozott. Miszerint a burzsoázia min­dent fölhasznál az osztály­harc elleplezésére: kispolgá­ri érzelgősséget, üdvhadsere­get, állatvédő egyesületeket, stb. Javasolta Ferkó fölvéte­jobbra-balra jártak. A tekin­tete ide-oda csapódott, mint a fészkét vesztett fecske. A kutya ott ült mellette, a pad­lón, az igazgatói szobában, a lábához húzódva, s most is lógatta, persze, a szőrcsomók közül a piros nyelvét. A fe­je, a beszéd szerint, hogy ki szólt éppen — mintha csont­ra lesne —, hol ide, hol oda mozdult. — Itt szigorú házirend van! — tette még hozzá, zordan Géza. — Akkor ..., akkor ... — oda volt már a hazulról ho­zott magabiztosság. — Én neveltem. Nem menne el mel­lőlem, úgyse. Meg nyáj sin­csen most már. — Mutasd, mit hoztál. Fafaragások, botfejek, szlöjdszerű agyaggyurmák — levelek, gyümölcsök —, az­tán agyagfejek kerültek elő a bugyorból. Köztük egy minia­tűr mellszobor: befont hajú, férfi parasztfej. Mindegyi­ken sok gyerekes pepecse­lés — de sok egyéni, erőtel­jes vonás is. Nem lehetett nem észrevenni a határozott tehetséget. Különösen a kis mellszobor ígért nagyon so­kat. — Ez kii? — A nagyapám. •«- Ilyen haj már nincs. Honnan másoltad? — A nagyapámról. Még él. — Ferkó dacos lett. A suba szőrei mintha védekező tüs­kékké változtak volna. Mert a subát az istennek se tette lét — de egyben a Bundás el­távolítását. A javaslat második felét nem fogadta osztatlan egyet­értés. . I — Ez egy juhászkutya! — emelgette az öklét mérgesen Kiss Lajos. Szobrásznöven­dék volt ő is. Néhány közbe­szóló meg is gyanúsította, hogy nem elfogulatlan. Nem hagyta az igazát. — Mért kiabáltok? Ha pincsi lenne, szobakutya, akkor nem mon­dom! Olyan reszketős selyem­pincsi. Felöltöztetve, ruhá­ban! De juhászkutya! Puli! Ez mellékes dolog, elvtársak?! — S megrázta sűrű, fekete sörényét. A másik öklét csak azért nem emelte a magasba, mert a jobb keze gipszben volt. A nyakába felkötve. Tegnapelőtt az „állami kol­légistákkal” verekedtek ösz­­sze. A kisgazdapárti kollé­gistákkal, akik a „vörös dik­tatúra” ellen tüntettek, és kö­vetelték a népi kollégiumok „államosítását”. Verekedés közben megrepedt a kézfej­­csontja. — Egy kutyának is lehetnek osztálykörülményei, elvtársak! Csak mindig a konkrét helyzetet kell vizs­gálni. Ez a dialektika! Röpködtek a frissen meg­tanult fogalmak, sokszor egé­szen fura összefüggésekben. Néha összenevettünk' Gézá­val, de talán még ezzel is in­kább a meghatódottságunkat lepleztük. Már régen haza kellett volna mennem, mert estére vendégeket vártunk. Nem tudtam itt hagyni ezt a tavaszi erjedés erős ízeit ka­varó vitát. Ami lassan nagyon mesz­­szire kanyarodott nemcsak Tavaszi Ferkótól, de a Bun­dás sorsától is. Mert Bundás ürügyén szó esett a földvisz­­szaperlésekről, a falusi nép­ítéletekről, meg a kollégiu­mi rendről, az önként vállalt közösségi fegyelemről. Arról, hogy ma az egyik fiú megló­gott a soros krumplipucolás elől. „Kicsi dolog. De aki így viselkedik, az individualista anarchista. Nem forradal­már!” Ezt a szót, hogy „in­dividualista”, különösen sze­rették. Ez valamilyen for­mában minden felszólalás­ban benne volt. Aztán hatal­mas vita robbant ki arról is, mi most a fontosabb: első­sorban a szakmát tanulni, vagy a forradalomért har­colni? Politizálni? Pintér Palit kerestem a sze­memmel; ezt a nehézkes, nagy darab, magánakvaló pa­rasztgyereket. -Hátul ült, be­húzott nyakkal, s makacsul a padlót nézte. Most nem em­lítették a nevét — de őt szok­ták állandóan bírálni, hogy semmivel se törődik, csak rajzol, reggeltől estig, makacs nekiszánakozással. Géza a sarokban állt, a kar­ját a mellén összefonva; nem szólt közbe, mélységes derű­vel figyelt. Később Sári is megérkezett; Gézáért jött, nyilván. Mögéje állt, a vál­lára támasztotta a fejét; most már két arc mosolygott egy­más mellett. Mintha egymás­tól kapták volna a fényessé­güket. Sári megjelenése egy kicsit megbolydította a fia­talokat. Csak néha lestek oda, a sarokba, akkor is lop­va —, de egy másfajta izga­lom pezsgése is érződött már a levegőben. Géza odaintette Pinokkiót. — Majd te törődj vele! — mondta neki, halkan. Tavaszi Ferkóra értette, aki még min­dig a terem közepén izzadt. Konok, kerek fejével ökle­­lően fordult arrafelé, ahol ép­pen beszélt valaki. Mintha ~ minden, ami elhangzik, vala­milyen módon az ő jogát vi­tatná, hogy itt legyen. A ke­zével időnként lefelé nyúl­­kált; alighanem a Bundás fe­jét kereste, simogatóan. Bá­torítva, vagy éppen bátorsá­got keresve. Már nem volt olyan magabiztos, mint reg­gel. Bundás persze nem volt ott. Ide már nem engedték be. No, de a Bundás sorsát vé­gül mégis el kellett dönteni. Szót kért Róth Laci is, akit az ostrom alatt, egész család­jával együtt, belegéppiszto­­lyoztak a Dunába a nyilasok. A fejlövése nem volt halá­los; valahogy kimászott a Dunából, és megmenekült. Egyedül a családból. De az­óta dadogott. Furcsa, egzo­tikus virágálmokat rajzolt. Fantasztikus állatokkal. Szer­telenül, de nagyon tehetsége­sen. Az embernek az volt az érzése, hogy a víz alól, a Du­na fenekéről hozta ezeket a különös víziókat. — A ku ... ku ... kutya ... Fö ... fölajánlom az ... az adagom fe ... felét... A ... a ... ku ... kutya jó ... jó ... — Csak ennyit mondott a nagy-nagy csöndben, s leült. Megtapsolták, erősen. Bun­dás sorsa lényegében el is dőlt. Csupán az volt a kikö­tés, hogy az udvaron kell lak­nia. Ezen az első éjjelen azért a Ferkó ágya alatt aludt. Tél óta Bakách Tamás is ott lakott a villában. Nem a család — egyedül ő. Valami­féle összeköttetésekkel „el­lenállási papírt” szerzett, s olyan utasítást, hogy a kollé­giumnak ki kell ürítenie a villát. Ez persze nem történt meg, hiába ágált s hangos­kodott. De behurcolkodott egy üresen álló kis torony­szobába. Nyilván, hogy a sze­mélyes jelenlétével doku­mentálja a jogfolytonosságot. Tavaszra már nagyon meg­­csöndesedett. Semmi rosszat nem csinált. De a jelenléte mégis idegesítő volt. A fiúk megpróbálták apróbb-na­­gyobb bosszantásokkal kisze­­kírozni; nem hagyta magát. Hosszú orrú, sovány, ősz ha­jú ember volt ez a Bakách Tamás; olyan egyenes tartás­sal, mintha mindig lovon ül­ne, s iskolalovaglást végezne. Reggelenként, amikor már jobb idő volt, pizsamában és a vállára vetett felöltőben órákig sétálgatott a kertben, az udvaron. Bundásnak nem volt rokonszenves az ősz ha­jú úriember. Amint meglát­ta: elkezdte „keríteni”. Sza­­ladozott körülötte, kisebb­­nagyobb körökkel, s ugatta, ugatta, csillapíthatatlanul. Mint valamikor a tilosba tar­tó birkákat. Bakách először megpróbált barátkozni a ku­tyával. Kenyeret dobott neki. Bundás nem barátkozott. Az­tán rúgásokkal meg bottal kergette. Ettől viszont csak nőtt a kutya dühe. A pizsama helyett rendes utcai ruhát vett fel. Ez se segített; Bun­dás ellenszenve, úgy látszik, nem a pizsamának szólt. Bakách végül is abbahagy­ta a reggeli sétákat. Bundás viszont most már azt leste, hogy mikor jön haza? A „ke­rítés” egyszer sem maradt el. Kész cirkusz volt. A kollé­­• gisták az ablakokban álltak ilyenkor, és mulattak. Ba­kách már alig mert kimoz­dulni a toronyszobából. Föl­indultán panaszkodott Gézá­nak, s követelte a kutya el­távolítását. Géza udvariasan sajnálkozott — de nem ígért semmit. Ferkót azért magá­hoz hívatta: — Csinálj valamit azzal a kutyával! Nem te uszítod? Ferkó ártatlanul tiltakozott. „Hogy is gondolhat ilyesmit az igazgató elvtárs?” De utá­na, néhány napig, mégis csönd volt. Bundás nem „ke­rített”. Bakách újra megje­lent a kertben, s a reggeli sé­tákon egy fokkal nagyobb öntudattal lépkedett. Majd­nem diadalmasan. Ám nagyon rövid Ideig tartott a békesség. Egyik reggel Bundás újra elkezd­te Bakáchot „keríteni”; s ha lehet, még veszettebb csaho­­lással, mint azelőtt. Bakách viszon't most már nem akart meghátrálni. Inkább még nyújtotta a sétáit. Délelőt­tönként olyan ricsaj volt az udvaron, hogy szinte dolgoz­ni se lehetett bent a szobák­ban. Géza megint hívatta Fer­kót; most már igazán mér­gesen : — Nem megmondtam, hogy beszélj a kutyáddal? — Nem hallgat az énrám. — Azt hiszem, hogy nagyon­­is! Mért volt csönd néhány napig? — Ferkó csak nézett rá az apró, fekete szemeivel, és hallgatott. — Bolondok­háza van itt. Vagy rend lesz, vagy elvitetem a kutyádat a sintérekkel. Megértetted? Ferkó egy kicsit megszep­pent; de aztán kihúzta magát, s haptákfélében állva, erősen szembenézett Gézával. — Igazgató elvtárs, én azt tanultam a marxista-körben, hogy minden fronton vinni köll az osztályharcot! Géza elnevette magát, s el­zavarta Ferkót. Bakách nemsokára elhuf­­colkodott a villából. Feliinger István VESZPRÉM Sárospataky Csaba SZIGLIGETI KÉPESLAP Bőzsöny Ferencnek Arcomra fény tapad, virág csomózza kezemet. Árokpartra dobott idő, torz kongással friss jelek. A hegytetőkre várrom kúszott, szélbe ér a mosolygásom. Kövek közé rejtett kincsem madár őrzi árnyéklábon. Levethetem itt az ingem, bőröm alatt nap rak fészket. Szöggel kivert papírhajón hajnalban majd visszatérek.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék