Népszava, 1982. július (110. évfolyam, 152–178. sz.)

1982-07-11 / 161. szám

NÉPSZAVA 1982. JÚLIUS 11., VASÁRNAP 7 Fenyegető A megoldás kulcsa A súlyos kérdéseken mor­fondírozó­ e munkája során több megdöbbentő, váratlan élmény is érte. Egy ideig ar­ra gondolt, ezt az állapotot jellegzetesen a XX. század számlájára írhatjuk, a nehéz­ipar, az energetika, a hasadó anyagok bevetése, a vegyipar, a demográfiai robbanások stb. jóvoltából. E vélekedés­re aztán megkapta az első fricskát. Mert lám, az embe­riség nagy, közös kultúrkin­­csében, a Bibliában Mózes V. könyve, 23. részének 13. pontjában a polgári társadal­mi és haditörvények között ezt olvashatta: „És legyen ásócskád a fegyvered mellett, hogy mikor leülsz kívül, göd­röt áss azzal, és ha felkelsz, betakarhasd azt, ami elment tőled.” Vajon nem az iskolai vécék minősíthetetlen állapotával kezdődik-e nálunk minden baj és zűrzavar e téren? Va­jon nem innen, ebből a fi­gyelmen kívül hagyott igény­telenségből származik-e, hogy nálunk a pályaudvarok, a nyilvános helyek mosdóinak állapota kritikán aluli? Hogy innen szinte minden vendég visz valami émelyítő emlé­ket, amelyet jobb gyorsan el­felejteni ... Hol kezdhető te­hát el a normális hozzáállás meggyökereztetése? Kétség­kívül már az óvodában. Anyagkörök és kérdőjelek Jelenleg három egyetem — a Marx Károly Közgazdaság­­tudományi, a Keszthelyi­­Ag­rár- és a Budapesti Műszaki Egyetem — szakemberei dol­goznak a hulladékok kikü­szöbölésének, a megelőzés témaköreinek módozatain. Valamiféle új és használható módszert igyekeznek ki­okoskodni, megjelölni a je­lenlegi helyzetből kivezető utat. Március végén zajlott le az Országos Környezet- és Ter­mészetvédelmi Hivatal ki­jelölt előadói számára az az egyhetes továbbképző szemi­nárium, amelyet a Műszaki Egyetem előadói vezettek. A következőket kell ezeknek az előadóknak megtanulniuk: hogyan kell rákérdezni a dol­gokra, ha egy vállalatnál az anyagfelhasználásról érdek­lődnek, tehát a felhasználás, a hulladékkeletkezés ará­nyairól, s az utóbbi sorsá­nak alakulásáról kívánnak tájékozódni. Nehéz és hosz­­szadalmas mérkőzés lesz. Egy széles körű feltárási folyamat kezdődött az üzem­gazdálkodásban. Ennek egyik lépése lesz az említett ellen­őrzés bevezetése. A vállala­toknak anyagmérlegeket, anyagforgalmi diagramo­­­kat kell készíteniük, ame­lyekben pontosan fel kell tüntetni az anyagok körfor­gását. Arra kell törekedni, hogy lehetőleg ne legyen hul­ladék. A helyzet egyelőre rossz. A magyar nehézipar egyelőre olyan öntvényeket, olyan mozdonyokat gyárt például, amelyek pontosan azokban a betegségekben szenvednek, mint az embe­rek jó része: túlsúlyosak. Az elhízott öntvényekből mérhe­tetlen mennyiségű forgácsot farag le az esztergagép, míg a kívánt munkadarab ki nem alakul. Túlsúlyos mozdo­nyaink energiafalása megha­ladja a kívánt mértéket. A másik legyőzendő jelen­ség: a vállalatok merev hie­rarchiája, amelyben ez a prob­léma bagatellizálódik, mi­után mindenki odébb lökdö­­si, menekül tőle. Ha valaki érdekelt abban, hogy ne le­gyenek hulladékok, másképp fog vélekedni a kérdésről. A fejlett ipari országokban olyan felsőszintű vezető, aki az anyagfelhasználással a legkisebb részletekig bezáró­lag ne foglalkozna — nem létezik. Nálunk sok minden nem téma, s az anyagmérle­geknek a vállalatok zöme nem örül. A bürokrácia újabb vadhajtását látják ben­ne. Pedig igen logikus és jo­gos elven alapszik: az anyag nem veszhet el. Tessék meg­mutatni tonnára, méterre, hektoliterre, hogy hova lett? Tehát egy zárt információs rendszernek kell kiépülnie, amelyben a modern számí­tástechnikára óriási szerep vár. Fel fognak tárulni a gya­nús kiskapuk és nyílások, ahol az anyag egy része el­tűnik. A számítógépekre vár a mérlegek, az anyagforgal­mi diagramok elemzése. Korszerűsíteni kell a szám­viteli rendszereket, s a fele­lős vezetőket érdekeltté kell tenni az ügyben. Az egyetemi szakemberek, akik könnyedén igazodnak ki a különböző anyagkimutatá­sok labirintusaiban, fejtege­téseik után elkínzottan el­hallgatnak és ezt mondják, de mindez csak valaminek a kezdete lehet. A döntő a kulturálódási igény fokozó­dásával bekövetkező szemlé­letváltozás kell hogy legyen. Ismét helyben vagyunk ... Kezdeményezések és remények A megelőzés folyamatába az OKTH is aktívan bekap­csolódik. Értelmes, megszív­lelendő kezdeményezésekkel például, amelyekhez partne­reket keres. Több esetben már talált is. Lépéseket tettek például a galvániszapok visszaforgatása ügyében. A törekvés az, hogy ebben a matériában levő ér­tékes nehézfémek, amelye­ket valutáért vásárolunk, jó­részt visszanyerhetők legye­nek. Létezik egy magyar sza­badalom, egy öblítési eljárás, amely iránt már mutatkozik érdeklődés. Itt vannak továb­bá a klórtartalmú oldósze­rek, amelyeket a textilipar használ. Nemrégen az OKTH szerződést kötött a Pest me­gyei Szolgáltató Vállalattal egy kísérleti üzem felállítá­sára, ahol a klóros oldószert forgatják majd vissza. Saj­nos, az érdekeltség hiánya egyelőre a környezetvédelmi szempontok ellen hat. A jövőben a bírságokat nem figyelembe venni, illet­ve a könnyebb megoldásnak tekinteni, enyhén szólva nem lesz kifizetődő. Ezek ugyanis könyörtelenül nőnek majd. Reményt táplálhatunk a jó­zan és reális elképzelések eredményessége iránt. Ered­ményt kell hozniuk hosszú távon. S reménykedhetünk egy már meglevő realitásban: a világszínvonal igényeinek megfelelő magyar műsza­kiakban. Egy vállalatot, a mélyépí­tési tervezőket említem csak meg (Mélyépterv); az ott fel­halmozott szakmai intelligen­cia és tapasztalat a világ egy­re több pontján jut szóhoz. Ez a vállalat lényegében jó­részt a környezetvédelemből él és már többször bebizo­nyította, hogy nem ismer le­hetetlent. Talán nincs már messze az az idő, amikor merészebben támaszkodha­tunk majd az eredményeikre, a mérnököknek nem végső­kig elhanyagolt helyzetek okoznak majd fejtörést. Je­lenleg ugyanis ez a helyzet. Minél hamarabb kellene elérkeznünk oda, hogy az idevágó beruházásokat a vál­lalatok vezetői ne egyértel­műen kellemetlenségként ke­zeljék. S említsük meg korunk egy jellegzetes betegségét, az ál­humanizmusnak egy roppant veszedelmes példáját. Nem szeretünk felelősségre vonni. Legyünk humánusak, ne lép­jünk rá egy érző ember tyúk­szemére, hisz fájni fog neki. Hogy ezzel tízezreket súj­tunk .., ez valahogy elsik­kad. Ez (is) tarthatatlan lesz a továbbiakban. Káros lekezelés Bármilyen részletkérdésből indultunk is ki, bármilyen irányban mozdultunk is elő­re, az emberi mentalitás meghatározó fontosságára lyukadtunk ki. Tehát... Körülbelül így fest egy kellemetlenül tárgyi­lagos kör- és kórkép honi hulladékaink „pozícióiról”, arról a fenyegető folyamat­ról, amelyet a legkülönbö­zőbb anyagok felhasználat­lansága, szakszerűtlen táro­lása — megsemmisítése — egyelőre általánosnak nevez­hető „lekezeltsége” indított el. Hogy a csendes — de nem lebecsülendő — fenyegetést visszaszorítsuk ..., mindez csakis szívós aprólékossággal, hosszú távon megvalósított gazdaságos és jó módszerek­kel vihetők végbe. Ki kell bontanunk a legkülönbözőbb matériák hasznosításának le­hetőségeit, módozatait; ezzel a gigászi feladattal minden termelő vállalatnak most már a legszigorúbban és saját ma­gának kell megküzdenie. Egyáltalán a szigor fogalmá­nak — a már megfogalma­zott és törvényerőre emelt rendelkezések érvényesítésé­ben — szintén nagyobb hang­súlyt kell kapnia. A büntet­lenségnek, a kiskapuknak az ideje lejárt. Mindez a leg­fontosabb komponens irányá­ba kell hogy mutasson, amit cikkeinkben lépten-nyomon kénytelenek voltunk kiug­ratni: a kulturálódás a szem­léletváltozás irányába, amely az egész hulladékkomplexum gyökere. A megoldások kul­csa és előfeltétele: Baróti Szabolcs fizetni. A két ellenőr a bolt­vezető jelenlétében mindent visszamér, és az árat számo­lógéppel ellenőrzi. Az eladó­nő, aki villámgyorsan mért, számolt, a végösszegnél mind­össze 40 fillért tévedett... Az első benyomásunk tehát elég jó. Hentesárukból, konzervek­­ből, italokból, tisztító szerek­ből bő a választék. A boltban és a raktárban tisztaság van. A boltvezetőnő természetesen örül annak, hogy ez a vissza­térő ellenőrzés is mindent rendben talált. Elmondja, hogy ő már ötödik éve jön ide nyaranta a Nyírségből, s vállalja a bolt vezetését. A 11 eladót is onnan hozta ma­gával. És jövőre is­ ide szán­dékoznak jönni. Igaz, hogy reggel 6-tól este 10-ig kell dolgozniuk, és legtöbbször még az ebédidőt sem tudják kivenni. De — azt mondják — megéri. — Mondtam a lányoknak, nem mérünk és nem számo­lunk sem többet, sem keve­sebbet. És nem a büntetés tartja vissza őket, ami lehet több is, mint a havi alap­fizetés. Egyikük sem idény­kereskedő. Nekik ez a szak­májuk, amelyet szeretnek. — Nem bosszantja, hogy újra itt vannak az ellen­őrök? — A külső ellenőrzés nem zavar, csak a belső, amikor azt nézik, kész vagyok-e az adminisztrációval. Ez e mel­lett a hajtás mellett képte­lenség. Havi forgalmunk 6— 6,5 millió forint. A könyve­lésre csak késő este, vagy éj­jel jut idő. — És milyen az áruellá­tás? — Tartós tejből több kel­lene, de nem kapok. Gondom még a zöldség és a gyümölcs. Ma július 7-e van, és mi még az elsejei árakkal dolgozunk. Az ABC előtti zöldséges pavilonban fonnyadt a csípős paprika, ára 38 forint. A sá­padt paradicsomé pedig 28. Néhány méterrel odébb egy Lada mellett is árulnak pa­radicsomot. A kisebbnek 10, a nagyobbaknak 20 forint ki­lója. Frissek és kőkemények. — Honnan hozta a paradi­csomot? — kérdem az árust. — Kiskőrösről. Az idén na­gyon sok termett, és a MÉK nem akarja a többletet át­venni. Azt mondták, csinál­jak vele, amit akarok. Hát kocsiba raktam vagy két má­zsát, és lehoztam ide, a Bala­tonra. Megláttam ezt a nagy kempinget, leálltam eléje. És viszik, mint a cukrot. Nem csoda, mert máshol 28 és 50 forintért mérik. — Nem adja túl olcsón? — Az itteni árakhoz képest adom olcsón. De én azt né­zem, hogy 20 forintot kapok itt azért, ami otthon 8 forin­tért sem kellett. Már az egyik itteni kiskereskedőnek is ad­tam el belőle. Nem tudom melyiknek, de az út másik oldalán egy kis­kereskedő 400 forintért méri kilóját... A fonyódi bazársoron a déli órákban tömött sorok­ban állnak a boltok előtt. Nagy keletje van a lángos­­nak, a sült halnak, a sült hús­nak. Angyal Lajos az egyik pecsenyesütőnél hurkát, kol­bászt és sült húst vásárol. Majd visszaméreti. A fehér köpenyes asszony fillérre pontosan számolt. Egyébként erről a pecsenyesütőről a ko­rábbi ellenőrzés is azt je­gyezte fel, hogy udvarias a kiszolgálás, pontosan mér­nek, számolnak. — Én minden nyáron meg­kapom ezt a boltot — mond­ja a pecsenyés. — Egyébként pécsi vagyok és a kereskede­lemben dolgozom. A férjem hentes, ő készíti a hurkát, a kolbászt. Ránk nem lehet pa­nasz. Amit az emberek meg­fizetnek, azt nálam meg is kapják, mert jövőre is meg akarom kapni a boltot. A pecsenyés árai az átla­gosnál alacsonyabbak. A for­galma természetesen nagy. De ezt tapasztaljuk a So­mogy megyei Vendéglátó pe­csenyesütödéjénél is. A sült keszeg kilóját itt például 49 forintért, az ezüst pontyét 100 forintért mérik. De nem őket ellenőrzik, hanem a Ba­latoni Halgazdaság elárusító helyét, ahol korábban min­dent rendben találtak. Itt, az vak az áruk. A mérleg mellől csak oda kell pillantani. Mi­közben az ellenőrök jegyző­könyvezik a „tévedést”, az áruda vezetőjétől azt tuda­kolom, nálunk miért drágább a sült ponty, mint a Somogy megyei Vendéglátó árudájá­ban? — Ők ezüstpontyot árul­nak, mi pedig rendeset. — És a sült keszeg miért drágább 11 forinttal? — A vendéglátó a Halért­től vásárol, és frisset kap. Nekünk meg fagyasztottat küld a halgazdaságunk. — A friss az olcsóbb?! — Igen. A fagyasztás költ­ségeit valakinek meg kell fi­zetni. — Miért nem vásárolnak önök is a Halérttől? — Mert csak a saját gaz­daságunktól szabad... Még két olyan helyet is felkerestünk, ahol előzőleg nem jártak ellenőrök. A Sió­fok melletti Kék Balaton kempingben a Pannónia Vál­lalat bódéjában csak italt mérnek. Az ellenőrök négy féldecit rendelnek, a súly­csonkítás, többletszámolás 3,20 forint. A jegyzőkönyv felvétele után a kemping be­járatánál levő pecsenyesütő­nél végeznek próbavásárlást. Az eladó láthatóan fáradt. Leméri a sült húst, és kapás­ból mondja az árat. Az el­lenőrzésnél kiderül, hogy 10 forinttal kevesebbet számolt. Restellkedve mondja, hogy délutánra már nagyon elfá­rad. Tizenkilenc éve árul ugyanitt, évről évre, de még soha nem büntették meg.­­ A kempingezők nem nagypénzű emberek — mond­ja. — Utánaszámolnak az embernek. Egyébként is, én sem egy szezonra rendezked­tem be, és tudom jól, hogy csalás nélkül is megtalálom a számításomat. A Szakszervezetek Somogy megyei Tanácsának társadal­mi ellenőrei az idegenforgal­mi szezonban a Balaton déli partján az ellenőrzést foly­tatják. Bán Ernő Szakszervezeti társadalmi ellenőrökkel a Balaton-part­ján Aki nem egy nyáron át árul — És a sült keszeg? Az miért drágább 11 forinttal? — Mert a vendéglátó a Halérttől vásárol és frisset kap. Nekünk pedig fagyasztottat küld a halgazdasá­gunk. — A friss az olcsóbb?.­ — Igen. A fagyasztás költségeit valakinek meg kell fizetni. — Miért nem vásárolnak önök is a Halérttől? — Mert csak ,a saját gazdaságunktól szabad... ártáblán a sült ponty kilója 150 forint, a sült keszegé pe­dig 60. A próbavásárlásnál 4,60 forinttal számoltak töb­bet. — Nem tudom, hogy tör­ténhetett ez — mondja az el­árusító. — Ez itt a feleségem „asztala”. Én a borozóban mérem az italt, és csak be­ugrottam helyette. Tévedésről persze szó sincs. A falon jól láthatók „deka-Mit csinál az eladó fő­idényben, a Balaton-parton azután, hogy a boltban az ellenőrök mindent rendben találtak. Úgy gondolja-e, jó ideig „szabad a gazda”? Vagy változatlanul ügyel arra, hogy pontosan mérjen, szá­moljon, megfelelő legyen az áruellátás, a tisztaság? En­nek néztünk utána a Szak­­szervezetek Somogy megyei Tanácsának társadalmi ellen­őreivel, Babai Mártonnal és Angyal Lajossal. A visszatérő ellenőrzést a Fonyód­ Béla telepi kemping ABC-boltjában kezdtük. Ba­bai Márton a csemegés pult előtt beáll a sorba. Hétfélét vásárol. Az eladónő gyakor­lottan vág, mér, számol. A pénztárnál 164 forintot kell Elszállításra váró fémhulladék Béres Ferencné felvétele őstermelő a kemping előtt A szerző felvételei Délben, a fonyódi bazársoron

Next