Népszava, 1982. július (110. évfolyam, 152–178. sz.)
1982-07-27 / 174. szám
NÉPSZAVA 1982. JÚLIUS 27., KEDD Ebéd a Vasműben Nem a virág hiányzik az asztalról Egy óra van, ebédidő. A Csepel Művek hat üzemi ebédlője közül a vasmű étkezdéjében néztünk körül ezen a nyári napon, s hogy mit tálalnak fel, s milyen körülmények között, a dolgozóknak. Az irodisták kis csapatai, jobbára hölgyek, szemmel láthatóan vidám programnak fogják fel az ebédet. Csivitelnek, nevetgélnek, a levest épp hogy megkóstolják, a főételt is foghegyelik. A hőség elviselhetetlenebb, mint odakinn, mert az udvaron legalább lengedez a szél, de az ebédlőben áll az ételszagú, párás meleg. Az asztalok csupasz műanyag tetején kancsó, kistányérban só, egyéb fűszert nem látok, néhol szalvétatartó papírszalvétával. A fizikaiak két-három emberes csoportjai munkaruhában szállingóznak, s bár az ebédlő egy, a két társaság tagjai nem keverednek. Isznak elég vizet — Hogy ízlik az ebéd? — kérdem a gyöngyöző homlokát törölgető Szalóki Venceltől, aki a csőgyártó II-es gyáregységének elektromos csőhegesztője. — Meglehetős. Egyébként ezen a héten ez a karfiolleves és sertéspaprikás még a legjobb — válaszolja. — Mióta eszik üzemi konyhán? — faggatom tovább. — Amióta beléptem a művekbe, vagyis 18 éve. — Ha ennyi ideig kitartott, nyilván nem lehet rossz az étel? — Rám néz. Az öklével újra megtörli a homlokát. — Nézze, kérem, ez relatív dolog. Én szeretek és tudok is főzni. Tehát tudom, mi a nagyon jó. Hát ez nem az. De azt is tudom, mi pénz, mi nyersanyag szükséges a legjobbhoz. Szóval, nálam az dönti el a befizetést, hogy kell a kondi a melómhoz. Igaz, én csak közepesen nehéz fizikai munkát végzek, amihez napközben megjárja ez az étel. A többit otthon pótolom. Arról, persze, nem vagyok meggyőződve, hogy a melegüzemieknek, például a hengerészeknek, elég, ami nekem. De ez más kérdés. Firtatom a minőséget. Azt mondja, a leves lehetne változatosabb, mert sokszor kapnak csurgatott tojáslevest és rántott levest. Adnának inkább kevesebbet, de lenne tartalmasabb, és többféle. Ez különösen nyáron bosszantó, mert, mint mondja, isznak ők épp elég vizet ilyenkor. — Nekünk nincsenek lehetetlen kívánságaink — mondja. — Jó, ne legyen rántott ponty, és ne legyen cigánypecsenye. Aki arra éhezik, legfeljebb elmegy a vendéglőbe. De azt elvárjuk, hogy ami elő van írva, azt megkapjuk. Hangja higgadt, tárgyilagos. Elbúcsúzáskor sincs az arcán a „na, most aztán jól megmondtam” önelégült kifejezése. Azért beszélt, mert kérdezték. A munka közben bekapott farlatok Horváth Sándor hengerész egyedül eszik, lehajtott fejjel, fel se pillantva, egykedvűen. — Hogy milyen az ebéd? Jó. De, tudja, én nem vagyok valami válogatós. — Nem szokta hasonlítgatni az otthoni koszttal? — Hát nekem nincs otthoni koszt. — Nincs tán otthona? — Ha a munkásszállót annak lehet nevezni, akkor van. — Nevezzük csak annak, ami. Egyébként hová valósi? — Békésen születtem. Ott nősültem. Ott váltam el. De gondolom, nem az életem, hanem az ebéd és a véleményem érdekli. Hát, tudja, mi, hengerészek, ritkán eszünk meleg ételt. Egyszerűen azért, mert nincs rá idő. Kevés az ember. És a sort nem lehet otthagyni. Én most tíz napig befizettem, mert addig tart a javítás, és ki tudok jönni az étterembe. A jellemző az, hogy munka közben kapkodjuk be a falatokat. — Ma például mi az étkezési rendje? — Ez mindig a munkától függ. Hogy ma mit eszem egész nap? Reggelire 15 deka felvágottat és fél liter kakaót vettem. Az ebédem, amit lát, karfioliléves, pörkölt galuskával. A vacsorát majd kitalálom. Hátra jöttem, este hatkor végzek, és majd azt eszem, amihez kedvem lesz. — Mennyit költ naponta ennivalóra? — Hatvan forint az engedélyezett. — És mennyit keres? — Havi 56—62 túlórával kilenc-, tízezer forintot... A vasmű konyháján jelenleg naponta ezer adag étel készül. A mintegy négyezer dolgozónak tehát csupán a negyede veszi igénybe ezt a juttatási formát, holott a konyha akár ennek a menynyiségnek a duplájára is képes lenne. Vajon a minőség, vagy egyéb okok magyarázzák az igénybevétel alacsony fokát? Erről a kérdésről Héder István munkásellátási osztályvezető-helyettessel és Pusztai Tamás konyhafőnökkel beszélgetünk. — Amikor úgy két évvel ezelőtt a művek szintjén egységesen felemeltük a dolgozók térítését, volt visszaesés — kezdi Héder István. — De tán fél esztendő se telt el, beálltunk erre az ezer körüli létszámra. Meg kell mondanom, az ötnapos bevezetése sem változtatott az arányon. Az az igazság, hogy nekünk a hengerészek és a martinászok okoznak gondot. Szeretnénk, ha többen itt étkeznének. — Nyilván ennek az a legfőbb akadálya, amiről Horváth Sándor is beszélt — mondom. — Vagyis, hogy a munka miatt nem tudnak elszabadulni. — Héder István kénytelen-kelletlen rábóllni. Kevés az ember, és nincs utánpótlás. Ezért az a kevés, még ha akarna se tudna az üzemi konyhán ebédelni. A vendéglátás mostohagyermeke És vajon ezt a tényt nem tetézi a konyha kifogásolható színvonala? Pusztai Tamás, aki egyébként a Csepel Vendéglátó Vállalat alkalmazottja, másfajta tényeket sorol. — Nekünk egy ebédet 12 forint 38 fillérből kell kihoznunk. Igen ám, de hogy? Úgy, hogy az áruvásárlásnál meg van kötve a kezünk. Mi a húst, a zöldárut és fűszerféléket csak bizonyos, a cégünk által megjelölt vállalatoktól szerezhetjük be. De ha mindig azt kapnám, amit rendelek? Ma például sartőt és lapockát rendeltem a pörkölthöz, helyette szegyet kaptam. Más: ha akarom, ha nem, hetente kétszer küldenek csontot és disznókörmöt. Ki nem dobhatom, fel kell használni. Vagy: kapom a napokban a tojást, és közte egeret meg kukacot. Hívom a küldőt, mi ez a kukac és az egér. Tudja, mit mondott? Azt grátisz adta. Erre azt kérdem, és a sok büdös tojás? A válasz: nem ő tojta ... S mindehhez hozzávesszük, hogy Pusztai Tamásnak nincs műszaki embere, tehát neki kell szerelni, javítani mindent, akkor érthető, hogy eszébe sem jut Virágot és abroszt rakatni az ebédlő asztalaira. Persze, ha nagyon őszinték akarunk lenni, a legfőbb gond nem a hiányzó világ. Sokkal inkább, hogy a legnehezebb munkát végzőknek akkora a leterhelésük, hogy nincs idejük enni. És, persze, az is, hogy az üzemi konyha még mindig a vendéglátás mostohagyermeke. Szabó Iréné Szegedi kezdeményezés Szakszervezeti környezetvédelmi kiállítás az ipari vásáron Szegedre nemcsak a szabadtéri játékokért érdemes ellátogatni ilyenkor, az ünnepi hetek idején. A „híres város” fesztiválprogramjából a tárlatok és a koncertek éppúgy elmaradhatatlanok, mint a folklórbemutatók és a nemzetközi sportversenyek, az ifjúsági napok és a tudományos konferenciák. S minden második évben ekkor rendezik meg az ipari vásárt, amely hagyományosan — több mint száz éve — elsősorban a fogyasztási cikkek seregszemléje. Az idei vásár újdonságai közé tartozik a Szakszervezetek Csongrád megyei Tanácsának környezetvédelmi kiállítása. A magyar szakszervezetek ilyen jellegű kiállítást még nem rendeztek. De hogyan kerül a fogyasztási javak bemutatójára egy környezetvédelmi kiállítás? Az SZMT vezetői szerint az ipari vásáron a termelésnek nemcsak a végeredményét, hanem a körülményeit, nemkívánatos termékeit, jó és rossz hatásait is érdemes bemutatni. . A kiállítás egyfelől a munkahelyi és a tágabb környezet védelmének egységét hirdeti, másfelől a megelőzésre figyelmeztet, mondván: „nem az a környezet tiszta, ahol sokat takarítanak, hanem ahol keveset szemetelnek". A hulladékot azonban nemcsak eltakarítani, hanem sokszor hasznosítani is lehet. Erre jó példa a Kéziszerszámgyár szegedi egysége, ahol az acélhulladékból újraöntés után kis alkatrészeket állítanak elő, a Kenderfonó- és Szövőipari Vállalat újszegedi gyárában pedig csomagolóanyagot készítenek a megfelelően kezelt gyártási hulladékból. A környezetvédelmi kiállításon azok az elismerések, jutalmak is megtalálhatók, amelyeket a szűkebb és tágabb környezet megóvásában legtöbb eredményt elért munkahelyek (köztük ipari üzem, állami gazdaság, általános iskola, postahivatal) kaptak az SZMT-től. Ezekből az eredményekből ízelítőt ad a kiállítás. A munkahelyi környezetvédelemhez például hozzátartozik az egészséges és kulturáltan berendezett étkező- és pihenősarkok kialakítása, s ebben évek óta élen jár a Szegedi Gyufagyár és a HÓDGÉP. A víztisztítás és -hasznosítás a környezetvédelem egyik fő feladata. A Csongrád megyei Vízmű és a HÓDGÉP szennyvíztisztítási eljárása, a KSZV újszegedi gyárának vízhasznosítási technológiája jó példa e feladat megoldására. A munka- és környezetvédelemben egyaránt növekvő szerepe van a tudománynak, ezért kapott helyet a kiállításon a SZOT Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézetében kialakított számítógépes mérésadatgyűjtő készülék, amely automatikusan felméri, regisztrálja és tárolja a környezet megvilágításának, hőmérsékletének, zaj-, sugárzás- és vibrációszintjének stb. adatait. Itt látható a Foninform nevű új elektroakusztikai hallásvédő rendszer is, melyet azokon a zajos munkahelyeken is használhatnak a dolgozók, ahol a szokásos egyéni védőeszközök nem alkalmazhatók. Ez a két berendezés képviseli a kiállításon a SZOT MTKI saját fejlesztésű munka- és környezetvédelmi mérőműszercsaládját, ami az idei szegedi ipari vásáron megkapta a zsűri különdíját. Jó kezdeményezés a Csongrád megyei SZMT környezetvédelmi kiállítása, amit egyébként a vásár igazgatósága készségesen fogadott és támogatott. Mivel az országban máshol is rendeznek a szegedihez hasonló vásárt, érdemes volna ilyen fórumokon is felhívni a figyelmet a környezetvédelem fontosságára. F. S. 7 Jubileumi építőtáborozás .Ironsó Elvira 1958 nyarán indult a Hanság belvíztől sújtott területének lecsapolására 4 ezer lelkes egyetemista és középiskolás, a KISZ első országos értekezletének felhívására. A gumicsizmát marasztaló sár, a mocsaras vidék, a nehéz munka a múlté. Mára csak a sátoros romantika maradt meg az első építőtáborozók emlékezetében. És a munka beszédes „bizonyítéka”: élő táj, a mezőgazdaság számára jól hasznosítható terület. Ez volt a kezdet. A három hansági tábort (Horvátkimle, Újrónafő és Vének) sok új követte. Az építőtáborozás mozgalommá szélesült. Az elmúlt negyedszázadban egymillió diák áldozott két hetet szünidejéből a tábori munkára, s 60 millió munkaórával mintegy 3 milliárd forint értéket termelt. Az idei, jubileumi esztendőben 92 központi táborban 54 ezer fiatal dolgozik, a megyei, egyetemi, főiskolai szervezésű táborokban pedig tízezren. Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált: nemcsak a népgazdaságnak van szüksége az építőtáborokban folyó munkára, hanem a fiataloknak is a kéthetes — gondmentes — táborozásra. Jó társaság Érd, Elvira-major — a Gyümölcs- és Dísznövénytermesztési Kutató Intézet kísérleti telepe. A csodálatos őspark közepén a modern épület, az építőtáborozó lányok otthona. Ez az építőtábor szakosított. Helyzeténél, felszereltségénél fogva sohasem tartozott a „muszájtáborok” sorába. (Szerencsére, megszűnőben mindenütt az a táborozás élményét „lehervasztó” visszás gyakorlat, amikor is néhány tanár nyomást gyakorolt diákjaira, mondván: legalább egyszer el kell mennie mindenkinek a táborba, különben nem javasolják a továbbtanulását.) Ide mindig szívesen jöttek a gyerekek, így van ez most is. Miért vonzó ez a tábor? Erről a szakadó eső miatt a szobákban beszélgetünk. A szóvivő Fehér Edit debreceni gimnazista. A harmadik osztályt végezte idén. — Többször jártam építőben, s a többiek nevében is mondhatom, itt érezzük a legjobban magunkat. Kedvünkre való a munka, megygyet szedünk. Ami nagyon fontos: segítőkészek a gazdaság vezetői és az itt dolgozó nénik is. A múltkor például rosszabb fát kaptunk, túl apró volt a meggy, lassabban haladt a munka. El voltunk keseredve, hogy nem teljesítjük, amit elvárnak tőlünk. Nagyon jólesett, hogy szó nélkül besegítettek nekünk a „nénik”. — Így van — bólogat a szintén debreceni Pásku Margit. — Tavaly ez másként volt. Az Alföldön szőlőt kötöztünk egy téeszben. Roszszul éreztük magunkat, elsősorban azért, mert nem tartottak egyenrangú munkatársaknak bennünket. Pedig ott is rendesen melóztunk, nem panaszkodtunk, holott a szőlőkötözés nem könnyű munka, különösen nem rekkenő hőségben. — Többször átvágtak minket az elszámolásnál, és az is fájt nekünk, hogy még vizet sem kaptunk, ha megszomjaztunk — teszi hozzá Varga Csilla. — Gyümölcsöt is csak egyszer egy héten. Itt viszont, az „Elvirában”, dögivel esszük a meggyet. Nemcsak kint, de bent is ládaszámra áll. Ha valakinek kedve szottyan délután vagy este enni, kivesz belőle anynyit, amennyit akar. — Azt mondtuk tavaly, nem érdekes, milyen a meló. Ha jó banda verődik össze, akkor már megéri — mondja Fehér Edit. — Idén is többen jöttünk az osztályból, ami azért jó, mert két hét alatt alaposabban megismerjük egymást, mint az iskolában évközben. Tavaly vezették be az új ösztönzési rendszert, amelynek lényege, hogy a szállás- és étkezési költségen kívül (ez körülbelül 50 forint) a naponta keresett öszszeget kifizetik. Mégsem a pénzért jövünk, hanem a társaságért. Veres doktor a szupersztár Iszály Csilla először van táborban. A szakosított tábor híre hozta őt ide. . .Nem is csalódtam benne. Velünk jött néhány egyetemista, aki nevelési gyakorlatát tölti itt, velünk dolgozik napközben, és segít a délutáni program összeállításában. Munka után délután és este viták, előadások követik egymást. — Melyik előadás tetszett a legjobban? A lányok szinte kórusban felelnek: — A Veres doktor úré! — Hát, az szenzációs volt — mondja Csilla. — Őszintén és a mi nyelvünkön beszélt a legkényesebb szexuális témákról, és néhány poénját azóta is idézzük. A lányok közül kevesen jártak Budapesten, és akadt közöttük olyan, aki a szakosított tábor jóvoltából jutott el először a Várba, a Mátyás-templomba, a Nemzeti Galériába, az Állatkertbe. De akinek nem volt kedve a városnézésen részt venni, az a Velencei-tóra mehetett fürdeni, vagy Szentendrére kirándulni. A szakosított táboré a Jövő Karádi Zsolt táborvezető, a nyíregyházi Krúdy Gimnázium tanára, megszállott népművelő. Idén nyolcadszor van építőtáborban, és ebből négyszer Érden. — Mi a lényege a szakosított építőtábornak? — 1976-ban kezdtük a Kossuth Lajos Tudományegyetemen a szakosított táborok előkészítését. Azt gondoltuk, hogy a tanárszakos hallgatóknak kitűnő alkalom, hogy életkörelben ismerjék meg a középiskolások gondolkodásmódját, viselkedését. Ma már elfogadják nevelési gyakorlatnak is ezt a két hetet. Az egyetemisták reggel hattól este tízig folyamatosan együtt vannak a gyerekekkel, velük dolgoznak a gyümölcsösben, és a szabadidőt is együtt töltik. Olyan nevelési szituációkat próbálunk kialakítani, amelyben motiválni lehet a gyerekek gondolkodásmódját, világnézetét, formálni ízlését. Az „Elvirába” évek óta a Hajdúságból jönnek, és azoknak igazán élmény ez a tábor, akiket sem a család, sem az iskola nem „indított el”. Persze, mi sem vagyunk csodatevők. Két hét kevés ahhoz, hogy megváltoztassuk őket, de az igényfelkeltésre elég. Az előadásokra, vitákra is azért van szükség, hogy szabadon megnyilatkozhassanak, önálló véleményt formálhassanak. Hogy az Elvira-majori tábor az ország egyik legjobb szakosított tábora, abban nem kis része van a Gyümölcs- és Dísznövénytermesztési Kutató Intézet vezetőinek, dolgozóinak is. A gazdaság telepvezetője, Salánki Sándor, így summázza véleményét a táborozókról. Egyetlen gazdaság sem képes annyi embert foglalkoztatni, hogy gondmentes legyen a termés betakarítása. Az idén nagyon jó volt a termésünk cseresznyéből és meggyből, és ehhez bizony napi 200—300 szedőre is szükségünk van. Honnan? Jelentős az exportunk, magasak a minőségi követelmények, ezért csak kézzel lehet betakarítani. Az építőtáborozók nélkül megoldhatatlan lenne a helyzetünk. A hajdúságiakkal kölcsönösen jó a viszonyunk. Nyolc éve járnak hozzánk, nagyon meg vagyunk velük elégedve. A korszerű „szálloda” előcsarnokában óriási plakát virít a hirdetőtáblán. Irodalmi kávéházba invitálják egymást a gyerekek. A saját készítésű szendvicseket és „kotyvalékokat” fantázianevekkel teszik vonzóvá. Húsz fillérért árusítják majd, és ahogy a komoly irodalmi kávéházakban illik, itt is lesznek kuplék, jelenetek, hacacárék. Görög Athéna (Következik: Konzervgyár — romantika nélkül) Batha László felvételei