Népszava, 1982. augusztus (110. évfolyam, 179–203. sz.)

1982-08-01 / 179. szám

4 VASÁRNAP, 1982. AUGUSZTUS 1. NÉPSZAVA is eltűnt munkaerő nyomában Szaktechnikus volt nálunk két évtizedig, aztán elment fűtőnek ... Egyik megbecsült művezetőnk most világosító a színházban. Azt mondja, a kéthónapos nyári szünet miatt hagyott itt bennünket... Jól képzett szakmunkásunk úgy döntött: fogházőr lesz. Egy másik lőtérgondnoknak ment... Két raktárvezetőnk a fafűrészelést választotta. Ugyanott kötött ki egyik gépipari technikusunk, aki lakást kapott tőlünk, majd itt hagyott bennünket: előbb szakoktatónak, onnan fafűrészelőnek állt... Az utóbbi esztendőkben gyakran hallani a kérdést: hová vándorol a nagyipar munkássága? A Kaposvári Ruhagyár gazdasági vezetői a közelmúlt példáival adnak — nem általánosítható, de talán jellemző — választ. Az 1950-ben 8 dolgozóval alapított „gyár” hosszú ideig kényelmes helyzetben volt. A városban a cukorgyáron kívül nem nagyon akadt említésre érdemes ipari létesítmény, lányokat-asszonyokat foglalkoztató különösen nem. Évtizedeken át kívülről döngették a gyár kapuját, a vezetők válogathattak az ajánlkozók közül. Az ötvenes évek három fejlesztési rohamát, majd különböző vidéki telepek átvételét követően a hetvenes évtized derekán 3 ezer fölött tetőzött a létszám. Aztán sorra alakultak az új gyárak, és a fővárosi vállalatok erre a vidékre is kinyújtották csápjaikat; gyáregységeik, telephelyeik, no, meg a mindjobban erősödő szövetkezetek szívóhatása a hetvenes évek második felétől állandósította a kaposváriak munkaerőgondjait. Ez idő tájt sokat vártak pécsi telepük alapításától, ám az ígért több ezres nagyságrendű létszám illúziónak bizonyult. Az már más kérdés, hogy ennyi embernek aligha tudtak volna értelmes, gazdaságos munkát adni. Nem így Barcson. Ottani telepüket máig siratják: a részleget felsőbb döntésre a Fővárosi Kézműipari Vállalathoz csatolták, exportnövelési szándékokkal. (A ruhagyáriak keserű megjegyzése: a barcsi telep azelőtt is exportterméket állított elő, szerintük gazdaságosabban, mint jelenleg.) Öröm és üröm Vidéki telepeinken — például Kadarkúton, Heresznyén, Kaposmérőn, Nagybajomban — egyébként sűrűn változnak a nevek: a fiatal lányok közül sokan éppen csak megmelegszenek. A férjhezmenés után ugyanis gyakran kiderül, életfeltételeikkel, a gyerekek nevelésével, a család igényeivel, az állattartással, már nem egyeztethető össze a gyári munka. Ha két műszakban és a lakóhelytől akár csupán két-három faluval odébb kell is ingázni, bizony, nem szívesen vállalják. Mihelyt lehetőség kínálkozik, helyben keresnek munkát. És manapság egyre inkább kínálkozik. A téeszek melléküzemágaiban és az alakuló kisvállalkozási formákban egyaránt. Öröm az egyiknek, üröm a másiknak. A Kaposvári Ruhagyár vezetőinek az utóbbi jutott. Az utóbbi két esztendőben 9,9 százalékkal növelték a béreket, és az iparági átlagot náluk is megkeresik a dolgozók. Csakhogy az iparági átlag az országos bérolló alsó szárán helyezkedik el, következésképpen a bérversenyben sokszor alulmaradnak. A két műszak, a szalagszerű termelés és a bejárás ugyancsak rontja feltételeiket. Nem tudják felvenni a versenyt a természetbeni juttatásokkal sem: a téesztől kapható 12 mázsa kukorica 6 7 ezer forint jövedelemtöbbletet jelent. Így fest a kép ruhagyári nézetből. Az egyes ember szemszögéből viszont kétségkívül kedvező a helyzet. Hogy a társadalomnak — a gazdasági és szociális kritériumokat egyaránt tekintetbe véve — mi előnyösebb, azt a mostani erőteljes átalakulási folyamatban nehéz lenne eldönteni. A Kaposvári Ruhagyár szabója kiváltja az ipart, falura telepszik — másként nem tud kisgyermekéről gondoskodni. Szakembert veszít a vállalat, szolgáltatást nyer a falu. Eggyel kevesebb bölcsődei férőhelyre van szükség. A veszteség és a nyereség mutatószámai nehezen hozhatók közös nevezőre. Foghíjas szalagok Az mindenesetre tény: a Kaposvári Ruhagyár kezdeti 2 százalékos létszámcsökkenése évi 4—5 százalék körül állandósult. Jelenleg 2 ezer körüli az állományi létszám, de ötszázan a gyes, a katonai szolgálat és más egyebek miatt állandóan hiányoznak. Foghíjasak a szalagok , s akkor még rózsás a helyzet: az egyik telepről „szalagostul” vitte el a munkásokat egy szövetkezet. A létszámgondok érződnek a féléves gazdasági mutatókon: a tavalyihoz képest 10 százalékkal apadt a termelés, és exporttervüket sem tudták teljesíteni. Az igazsághoz tartozik, hogy az utóbbiban a termékváltás is közrejátszott: megrendelőik saját anyagos export helyett bérmunkára tartottak igényt. Mindezek következtében az év első felének 20 millió forintos nyeresége 40 százalékkal kisebb a tervezettnél , de úgy számítják, hogy a gyártmányösszetétel javításával és az elszámolástechnikai korrekciókkal a nyereségelmaradás az év végére 10 százalékra mérsékelhető. A nagyipar vonzását visszatszerezni Ami a belföldi igényeket illeti, sovány vigasz, hogy a ruhagyár korábban sem tudta kielégíteni a keresletet. Manapság pedig a belső kereslet mérséklődése miatt a korábbinál kisebb nyomás nehezedik a gyárra. Látnak-e valamilyen kiutat? Van-e valamilyen eszköz a kezükben a munkaerő megtartására? Az exporttervek teljesítése például egyáltalán nem közömbös egy olyan, kedvező dollárkitermelési mutatót produkáló vállalatnál, mint a Kaposvári Ruhagyár. Nos, a megyeszékhely többi vállalatánál évente 8—10 ezer forinttal többet visznek haza a dolgozók. Ez az összeg nem hatástalan csáberő. Az utánpótlás is bizonytalan: az évente iskolába küldött 150 ipari tanulóból a tanév végéig 30— 35 százalék lemorzsolódik, s a végzetteknek is csupán harmada marad a gyárban. „A vállalat tehetetlen a külső környezettel szemben" — ez a ruhagyár vezetőinek egyöntetű álláspontja. Az ország érdekeire apellálva olyan ár- és szabályozórendszer kimunkálásában reménykednek, amely ismét a nagyiparba tereli a dolgozókat. Vonzó feltételekkel (lakás, jó kereset) teletűzdelt hirdetéseik ugyanis nem mindig találnak célba. Telepvezetői álláshirdetésükre öt tucat ajánlat érkezett. Az ajánlkozók között akadt kohómérnök, minisztériumi tisztviselő, vegyészmérnök, erdész. Ruhaipari szakember egy sem. Molnár Patrícia Kerülik a fülledt erotikas Fabulon-reklámstratégia Az új Fabulon-plakátról néhány nap óta vitorlába kapaszkodó hölgy mosolyog ránk. A napozót népszerűsítő fotón eddig ismeretlen modell látható. A Fabulon-készítményeket több mint tíz éve, tehát születésük óta, reklámozzuk, s ha észrevette már, több fotómodellel is dolgoztunk — magyarázza a jelenséget dr. Veres Gáborné, a Kőbányai Gyógyszerárugyár reklámosztályának vezetője. — Amíg a kozmetikai, szépségápoló szereknél eléggé elterjedt az erotikus reklám, addig a Fabulonnál ez nem jellemző. Mi ennek az oka? — A mi reklámstratégiánk az egészséges, üde, sportos testre épít, kerüljük a fülledő erotikát — válaszolja dr Veres Gáborné. — Célunk az, hogy a tinédzserektől a nagymamákig mindenki vásárolja meg készítményeinket, s ezt úgy akarjuk elérni, hogy az üde, elegáns nőtípusokat reklámozzuk. Ami pedig a szex szerepét illeti, azt csak a strandcikkeknél „dobjuk be”, ott is visszafogottan. Gondoljon például arra, hogy néhány évvel ezelőtt egy meztelen hátú, farmert viselő lány képét fotóztuk. Később egy artisztikus csupasz hátsóval reklámoztuk a Fabulon napozót. Ezzel a fotóval egyébként sok bajunk volt, hiszen Budapesten nem engedélyezték a kiragasztását, üdülőkörzetekben viszont igen. Magyarázatot tőlem ne várjon. Véleményem szerint ugyanis semmiféle ízléshatárt nem léptünk át. — Noha a Fabulon nemcsak a nők számára használható készítményeket hoz forgalomba, hanem férfikozmetikumokat is, az erősebb nem mégsem szerepel egyetlen reklámjukon sem. Férfiasan be kell vallanom, hogy nem találtuk meg azt a férfitípust, akikkel szívesen azonosulnának a férfiak. (Egyébként is a reklámpszichológia azt tanítja, hogy a férfiak vásárlásaira sokkal nehezebb hatni. Tehát a férfiak nem akarnak azonosulni egyetlen férfiideállal sem, legyen az Belmondo, vagy Lukács Sándor. — Látszólag sokat költ reklámra a Fabulon. Igaz ez a feltevés? — Mi általában a forgalom 10 százalékát használjuk fel termékeink népszerűsítésére. Hogy ez sok vagy kevés, annak megítélése viszonylagos. A nyugati kozmetikai cégek a forgalom 20 százalékát költik el reklámra, nálunk viszont a 10 százalékos arány is egyedülálló. Véleményem szerint egy vállalatnak magának kell eldöntenie, hogy megéri, vagy sem a reklámra fordított kiadás Számaink egyébként azt bizonyítják, hogy többet ajánlunk a kereskedelemnek, mint amennyit rendelni akarnak tőlünk. Az első negyedévre például 115 ezer naptejet kértek, ugyanakkor 118 ezer darabot gyártottunk és szállítottunk. S nekünk volt igazunk, hiszen el tudtuk kerülni az időleges hiányokat is. A második negyedévben a rendelés és a gyártás körülbelül megegyezett, az előbbi 202 ezer az utóbbi 206 ezer darab. A harmadik negyedévre már nem rendelt a kereskedelem, a gyártási program mégis 80 ezer. Remélem, ismét nekünk lesz igazunk. S hogy ez a remény valóra váljon, ahhoz szükség van a jó reklámra is. E. P. Világgazdaság ■ Basel. Az idei év első negyedében nettó hitelfelvevővé váltak a nemzetközi bankoknál az OPEC-országok — jelenti a Nemzetközi Fizetések Bankja. A baseli székhelyű pénzintézet közlése szerint az OPEC-országok betétállománya március végén 152,3 milliárd dollár volt, szemben az előző évi rekordnagyságú 161,5 milliárd dollárral. A tavalyi év második felében és az idei év első negyedében összesen 4,5 milliárd dollárt hívtak le számláikról. A nem közel-keleti OPEC-országok nagyobb öszszegeket vontak ki, mint amennyit elhelyeztek, a közel-keleti OPEC-tagországok növelték nemzetközi bankoknál elhelyezett betétállományaikat. ■ Genf. A második világháború óta tavaly az eddigi legalacsonyabb gazdasági növekedési ütemet érték el az olajjal nem rendelkező fejlődő országok — állapítja meg az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) legutóbbi jelentése. Az országcsoport folyó fizetési mérlegének hiánya 1981- ben rekordnagyságot ért el: 83 milliárd, a megelőző évi 64 milliárd dolláros hiánynyal szemben. ■ Lisszabon: Francisco Pinto Balsemao kormánya körvonalazta azokat a tervezett intézkedéseket, amelyektől úgymond a portugál gazdaság és a társadalom mélyreható változását reméli. A részleteiben nem ismertetett intézkedési tervvel kapcsolatban a portugál kommunista párt napilapja hangoztatja, hogy a kormány megsérti az új alkotmány rendelkezéseit és „az állami szektor felszámolását" kívánja elérni. Banki felmérések szerint a portugál ipar 70 százaléka került az 1975. évi államosítások alkalmából állami ellenőrzés alá, ez a szektor foglalkoztatja a dolgozók 20 százalékát és adja a portugál kivitel 15 százalékát Tercier (Édeskés szénaillat párolog az ólomzöld medence felett.) — Hallotta, szakikat, hogy milyen elegánsak vagyunk mostanában? — hangzik a fékpadon a kérdés, amíg a tagbaszakadt gyúró igyekszik néhány dekát lemasszírozni a verejtékező delikvensről. — Nem, tisztelettel, de az elegancia mindenképp előnyös. — Reggel a rádióban nyilatkozik valaki, hogy tercier szektor így, az improduktivitás úgy, aztán indifferens tényezők, index meg a ráta, aztán megint tercier. — Netán valami új kártyajátékról van szó? Gondolom, a tere arra vonatkozik. — Jaj, ne markoljon akkorát rajtam. Nos, füleltem jómagam is. Már azt hittem, valamiféle űrközpontba kapcsoltak véletlenül, de végül is kezdett közérthetően szólni az illető. Ne olyan keményen a vesémnél! Bizonyos szakmákat sorolt fel egy kátéeszelnök, a lakossági szolgáltatásokhoz ... — Tessék csak fordulni, tisztelettel! — Víz-gázszerelő, karosszérialakatos, pincér, folttisztító, üvegező, mondotta. Na, ez a tercier, úgy látszik, a hiányszakmákra, szolgáltatásokra meg a borravalóra vonatkozik. — Feltétlenül így lehet, kérem szépen. Ámbátor, szép, dallamos hangzású ez a tercier. A minap meg azt panaszolták az egyik gyárban: nagy gonddal, költséggel kiképezik a műszerészeket, hogy legyen elegendő szakember az exportrendelésekhez, azok meg elmennek a javító-szolgáltató iparba. Mert, ugye, tercier, szolgáltatás, meg borravaló... — Á, kérem, tisztelettel, a bátyáméknál jobb a helyzet, Ott helyben van ez az izé.... — Hogyhogy? — öntvények érkeznek az egyik vállalattól, tele rücsökkel, salakdudorokkal. Nincs elég öntvénytisztító, így hát ők, maguk, a műszakiak, adminisztrátorok cserélik fel a fehér köpenyt munkaruhával, és délután még ráhúznak, négy órát, öntvényt pucolnak. Ez is szolgáltatás, kérem. Csakhogy a saját vállalatnak. Na, persze, külön pénzért. Társulásos alapon. Igaz, nem olyan elegáns, mint tévét szerelni. — Hű, a lépemet finomabban. Jaj, most a vádlim! Dodókám, ez a szolgáltatás kritikán aluli...! — Téved a vendég ur. Éppen hogy tercier szektor — mégpedig a javából. (Az édeskés szénaillat a kamilláéval vegyül, s a varázsos idegen szó ott lebeg a párafelhőben.) G. M. A Diósgyőri Gépgyárban kooperációs kapcsolatral olyan, úgynevezett összecsapó gépet fejlesztettek ki, amely tömör fémsodratot készít. Ez az új gép termelékenyebb, mint a gyors sodrógép, ugyanakkor olyan egyenletes felületű kábelt készít, amelynek szigeteléséhez kevesebb műanyag kell. Ebből a gépből csaknem száz darabot exportálnak a Szovjetunióba, valamint az NSZK-ba. Képünkön a Magyar Kábel Művek budapesti gyárába kerülő gépsort szereli Czirbus Lajos. MTI Fotó - Kozma István felvétele szezam Ha a „lakosság ellátásának” színvonala egyenes arányban állna az ezt pedzegető újságcikkek számával, akkor fölösleges lenne akár egy sort is vesztegetni a témára. Ilyentájt, nyáridőben, kiváltképp divatos az üdülőhelyek forgalmát tollhegyre tűzni. Olvastunk már arról, hogy a kiszolgálás udvariassága nőtt, enni-innivalókból kapni elegendőt, de ami az iparcikkek kínálatát illeti, nos hát akadnak még hiányosságok. Hadd toldjam meg az efféle értékelések sorát egy magántapasztalattal. A vízparti üdülővárosban szépen sorjáznak a szaküzletek, szakműhelyek. Találtatik vasbolt, sport- és játéküzlet, háztartási és műanyagbolt, vagy akár autószerviz is. Mindegyik tele zsúfolásig vevőkkel, megrendelőkkel. Csakhogy — ilyenkor már nyár közepén — sok minden „kifogyott”. Főképp ami leginkább rongálódik az üdülőépületekben vagy az üdülők járműveiben, amire a leggyakrabban van szükség nyaralás, horgászás, vízisportok közben. Tehát csaknem minden van, csupán az nincs, ami éppen itt és ekkor a leginkább keresett, s mellesleg fillérekbe kerül. Mielőtt végképp búnak estem volna, egy mellékutca mellékén meghúzódó piciny bódé bejáratán szerény feliratú, „Barkácsáruk" vagy valami efféle táblára leltem. Belépve az ajtón — Szezám tárulj! — ezerféle kincs csillogott szemeim előtt (ami vas-, háztartási, sportboltban, szervizben sehol), s amire a nyaraló csak áhítozhat. Hogy a tulajdonos hogyan képes raktározni, nyilvántartani, s a számtalan kis fiók valamelyikének mélyéről pillanatok alatt előhúzni éppen azt, amit kell, az az ő titka. A beszerzés már nem annyira titok, amit a kedves vevő keres, s az ipar vonakodik szállítani — megcsináltatja kisiparossal. Ha kell elutazik érte az ország túlfelébe. Mindezt nem öntudatból vagy szakmai önérzetből teszi — lehet hogy abból is —,hanem csak azért, mert a vevőkből él. Bizonyára nem rosszul. Bár ez számomra másodlagos, a fő, hogy mindent megkapok, amire szükségem van. S hogy közelebbit nem írok a boltosról, annak oka csupán egy. Nehogy véletlenül valahol valaki megirigyelje felfedezésemet, kisüsse, hogy a szóban forgó kereskedő olyasmit is árusít, amit nem kéne, s elintézze, hogy én mint vevő ezentúl itt is ugyanúgy hoppon maradjak — akárcsak a főutca reprezentatív üzletsorán. V. J.