Népszava, 1983. január (111. évfolyam, 1–25. sz.)

1983-01-03 / 1. szám

NÉPSZAVA 1983. JANUÁR 3., HÉTFŐ Kiöntött ebédek Ilyen nap nem volt még az ebédlőben. — Gyerekek, aki akar még virslit, meg kompótot, az szóljon! — hirdették Buda­pesten az Újhegyi-sétány pi­ros iskolájának tálalónői. A két ünnep között, a téli szünetben számos iskolában tartottak, illetve tartanak még ma is ügyeletet, étkezte­tést a gyerekeknek. Az új­hegyi lakótelep iskolájába 2070 gyerek jár, 138-nak fi­zettek be ebédre, de kará­csony és szilveszter között átlag 38-an mentek be és ét­keztek az iskolában. Biztonsági megoldás? — Ugyanez a gondunk a nyári befizetésekkel is — mondja bosszúsan Vesszősy Margit igazgatóhelyettes. — Megy a moslékba a rengeteg étel. A mostani jelentkezé­sek alapján három tanuló­­csoportot terveztünk be egy napra, amiben három peda­gógusra van szükség, ők be is jöttek, még az első „ku­darcnapok” után is, hiszen nem tudhattuk, hányan lesz­nek esetleg másnap. De min­dig csak egy csoportra, egy tanárra volt szükség ... A közeli, Cserkesz utcai általánosban az egyik terve­zett programra el sem indul­hattak a tanulók, mivel a harmincat sem érte el a lét­szám, így a Szovjet Kultúra Házába a vetítésre és játék­ra szóló meghívást átadták az újhegyieknek. — Ahol vi­szont, mint mondják, a hosz­­szú út miatt jól jött, hogy több tanár kísérhette a gye­rekeket, s még a Mici­mac­kóra is elmehettek a Pataky Művelődési Házba. — Szerintem a szülők nem tudták, hogyan egyeztessék idejüket, hogyan alakul a családi program — fűzi hoz­zá Vesszősy Margit. — Hal­lom például, sokan elutaztak rokonokhoz látogatóba, disz­nótorra, s aztán tovább ma­radtak, mint gondolták. In­kább biztonsági megoldás­nak választották az iskolai befizetést. — Kik jöttek be mégis? Akik több, vagy akik keve­sebb étkezési térítést fizet­nek? — Szinte kivétel nélkül a veszélyeztetett gyerekek, in­gyenes étkezők voltak itt. Újpalotán viszont fordított volt a helyzet. — Akik kevesebbet fizet­nek szociális helyzetük miatt, vagy alacsonyabb jövedel­műek, a rosszabb körülmé­nyek között élők gyermekei, akikre leginkább számítot­tunk, nem jöttek — magya­rázza Bölcsföldy Györgyné, a gazdasági hivatal vezetője. — Csak a magasabb térítési díjat, a 16—18 forintot fize­tők, pont azok, akiknek ott­hon biztosan jobban megvan a tízóraijuk, ebédjük, uzson­nájuk, azok voltak itt. Isko­lánkba 1170 gyerek jár, eb­ből mintegy 450 a napközis. Az ünnepek közötti időre öt­­venen fizettek be, de csak 10 —12-en jöttek. A befizetők száma annyi volt, mint ál­talában hasonló alkalmak­kor. De hogy ennyien elma­radtak volna, ilyen még nem volt! Ebben az iskolában is há­rom tanár állt szolgálatban — kettő hiába. — Azért hozzá kell te­gyem, gondot okozhatott a szülőknek, hogy a befizetést sokkal előbb, egy hónappal a szóban forgó hét előtt kellett megtenni — mondja a gaz­dasági hivatal vezetője. — Lemondhatták volttá Viszont három nappal a kért időpont előtt le is lehet mon­dani a napközit, az ételt. Az iskolában egyetlen szülő sem élt ezzel. Ugyanakkor azt is megtud­juk, hogy civódások régi for­rása ez az ellentmondás az iskolában máskor is. Sok esetben utólag követelik vissza a pénzt a szülők, s na­gyon nehéz megértetni ve­lük, hogy amit megrendeltek, s moslékba került, már nem lehet semmisnek tekinteni. — Sok ment a moslékba? — Hát elég sok. De azt hi­szem, kicsit bajban lettünk volna, ha minden gyerek be­jön. Mintha a Gyermekélel­mezési Vállalat ezt a helyze­tet előre bekalkulálta vol­na... Viszont tény, hogy a szünet idején dicséretesen, idejében érkezett az ebéd. — Előírás, hogy a meleg étel egy órán belül a hely­színen legyen — magyarázza a Gyermekélelmezési Válla­lat központjában Nárdai Gyula igazgatóhelyettes. — Most is úgy kell tennünk, s ezért bármennyire is keve­sebb adagot szállítunk ki, fu­varozó kocsijaink számát alig csökkenthettük. Százötven kocsinkból húsz ha kiállha­tott, pedig az évközi 197 ezer adagból most a szünetben csak 53 ezret szállítottunk, de olyanok az ellátási körze­tek, hogy egy kocsi nem tud­ná egy óra alatt lejárni az is­kolákat. Nagyon ráfizetéses így ez az időszak. Hiszen nem mondhattuk, hogy húsz adag alatt nem szállítunk. Sőt, volt olyan II. kerületi iskolánk, ahova csak öt, vagy három adagot vittünk. Azs ok: nemtörődömség Az adagokat, a szállítást a kerületi tanácsok gazdasági­műszaki szolgálata rendeli meg a vállalatnál. Ott ezt 48 órán belül tudják módosíta­ni, ha kérik. Mégis mind a 48 központi konyhájukat üzemeltetni kellett, csupán 150, úgynevezett befejező, tálaló konyhát sikerült szü­neteltetni. Arról, hogy az 53 ezer adagból ténylegesen mennyit is fogyaszthattak el, nem tudnak, hiszen csak ki­viszik, s mint mondják, hi­ánytalanul. Tehát a megváltozott, s a már kialakult program sze­rint időben módosíthatott volna a szülők kérése alap­ján a gazdasági-műszaki szol­gálat, a Gyermekélelmezési Vállalat. S ez mégsem tör­tént meg, a szülők felelőtlen­sége, nemtörődömsége miatt. A XI. kerületi Aga utcai iskolában az előzőekhez ha­sonló a kép. Hatszáz tanuló­jából 250 napközis­t húsz­nak fizettek be, öten-hatan jelentek meg, s ebéd után már csak ketten, ha marad­tak az iskolában. Egy nap négy tanárt tartottak bent az iskolában, akik úgy oldot­ták meg munkájukat, hogy két és fél óránként váltották egymást. Még­se menjen el az egész napjuk. A tanárok tehát segítettek magukon. De a sok ezer ebéddel csak egyet lehetett tenni: moslék­ba önteni. Sipka Tamás ÉPÜLT 82-BEN Sok ezer új otthon Az 1982-es esztendőre 77 ezer új otthon átadásával számított a központi terv. Ez a munka nagyobb rész­ben a fő tevékenységű építőipari szervezetekre, állami, tanácsi és szövet­kezeti építőkre hárult - szám szerint 41 100 lakás megépítésére. A többit a leendő lakók saját erő­ből, kisiparosok közremű­ködésével készítették el. De állami vállalatok rész­vételével is készültek csa­ládi házak, számuk eb­ben az évben már elérte az ezret. Többek között a Fejér megyei Állami Épí­tőipari Vállalat, az Alba Regia transzportbetonnal, az Építőipari Gépesítő Vállalat pedig kisgépköl­csönzéssel is segítette a magánépítkezőket. Tájékozódni is érdek Nem kevés indulattal hábor­gott nemrég a lakosság kö­zömbössége miatt egy tanács­elnök. A történet éle nem általában a közügyek iránti közömbösség ellen irányult, a szavai nem a tanácstagi fogadóórák népszerűtlenségét vették célba, még csak nem is a várospolitikai tájékoztatók kudarcait említette. Olyan közös gondunk szerepelt meggyőző példaként a ta­nácselnök elbeszélésében, amely a következő évből, években százezreket érint, közvetlenül. A lakbéremelésről volt szó. Arról, hogy hosszú hetekkel a központi szabályozás meg­jelenése, jóval a helyi ta­nácsrendeletek megalkotása után számos érintett még magával az emelés mértéké­vel, a módosító tényezőkkel sincs tisztában. De csakugyan közömbös­ségről van-e szó? Nem lehet­séges, hogy a viszonylagos érdektelenség mögött, olyan ok húzódik meg, amelyről ér­demes lenne napjaink gyor­san, s nem is mindig a kí­vánt módon változó világá­ban elgondolkodni? Már csak azért is, mert csupán lát­szólag helytálló általában a közömbösségre hivatkozni, különösen akkor az, ha nem egyes emberekről, hanem a lakosság egyes csoportjairól van szó. Mert lám, a tanács­tagi fogadóórák iránti, több­nyire csekély érdeklődésről is kiderült az okokat kutat­va, hogy a bajnak nem a lakosság megátalkodottsága a forrása. Sokkal inkább az, hogy nem várhat érdeklődést senki akkor, ha szavaival, cselekedeteivel nem tudja azt felkelteni. Nem várhatja egyetlen tanácselnök, ta­nácstag sem, hogy mindent elsöprő kíváncsisággal visel­tessenek az emberek a mun­kája iránt, ha nem tájékoz­tatja őket, ha megválaszo­latlanul hagyja a hétköznap­jaikat leginkább érintő kér­déseket, ha a helyi ügyekben nem kéri véleményüket. A tanácselnök történeté­ben szereplő példák eseté­ben másról, de hasonló okokról van szó. Másról, hi­szen a lakbéremelés az em­bereket közvetlenül érinti, és annak idején elég széles körű társadalmi vita előzte meg az új szabályok megal­kotását. Hasonlóról, mert az érdektelenség, vagy mond­juk inkább úgy, felületesség hosszú éveken át meglevő, s ma is jócskán tetten érhető társadalmi gyakorlatból fakad. Abból a téves elképze­lésből, miszerint az állam, a hatóság a szocializmusban magukra vállalja az embere­ket érintő olyan dolgok in­tézését is, amelyek részben az állampolgárok egyéni ügyei, részben pedig meg sem oldhatók egyedül csak a köz­­igazgatás, az államigazgatás szintjén. Még akkor, amikor a lakásról azt hitte mindenki az új társadalom építésének kezdetén, hogy az minden egyes embernek állampolgári jogon jár, s a megszerzésé­hez nem kellett mást tenni, mint kitölteni egy kérvényt, sokakban érthetően alakult ki az az­ álláspont: nem a lakó dolga gondolkodni a lakással kapcsolatos kérdé­seken. Azóta, persze, nemcsak a lakásgazdálkodásról, hanem magáról a szocializmus épí­téséről is kiderült már jó né­hány éve, hogy bonyolultabb feladat, mint azt bárki s há­rom évtizeddel ezelőtt gon­dolta volna. E felismerést azonban nemegyszer csak késve követték a kívánt ér­dekeltség kialakítását segítő szabályok, a gondolkodás meg­ még inkább elmaradt mögötte. Már csak azért is, mert kényelmesebb mástól, adott esetben az államtól, az igazgatási szervezettől várni az ügyek elintézését. Példát, sajnos, nem egyet lehet felhozni arra, hogy a felületesség, a másokra vá­rás milyen bonyodalmak, ká­rok okozója lehet. Lapunk­ban is beszámoltunk már olyan lakásszövetkezetről, üdülőszövetkezetről, ahol a tagokat éppen azért érte kár, mert nem tartották szüksé­gesnek, hogy az ügyeiket az ő megbízásukból intéző igaz­gatóság körmére nézzenek, hogy időről időre alaposan tájékozódjanak. Ahogy azt az érdekük megkívánja. Arról, persze, nincs szó, hogy akár a lakásfelmérők, akár a lakbérmódosító té­nyezőket figyelembe vevők a lakbérek megállapításánál szándékosan megkárosítanák a bérlőket. Már csak azért sem, mert a törvényességet ebben az esetben valóban az állam szavatolja, fellebbezé­si jogot, módosítási lehetősé­get adva. Az azonban két­ségtelen: az érdekekre nem elég hivatkozni. Azt érvénye­síteni is kell, kellő tájéko­zottsággal, ismerettel. (szy) Hétszázezer látogató Olajipari múzeum Zalaegerszegen 1969-ben nyitotta meg ka­puit a nagyközönség előtt Zalaegerszegen a Magyar Olajipari Múzeum azzal a céllal, hogy feltárja a ma­gyar olajipar történetét, megőrizze az utókor számára a bányászati, feldolgozási, kutatási eszközöket. A mú­zeum vezetői, munkatársai az iparágban dolgozók tá­mogatásával a ma már szin­te azzal dicsekedhetnek, hogy a múzeumban a szak­ember és érdeklődő megta­lál minden eszközt, amit a magyar olajiparban valaha is alkalmaztak. Ide kerülnek azok a bányászati, kutatási eszközök, amelyeket a min­dennapi munkában újak, korszerűek váltanak föl, s kuriózumként olyan tárgyak, amelyek az olajbányászat egy-egy emlékezetes — sike­res, vagy tragikus, mint az alföldi gázkitörések — ese­ményéhez kapcsolódnak. Ma mintegy 1700 műszaki emlék és több ezer egyéb dokumen­tum tartozik már a múzeum gyűjteményébe. A zalai létesítmény látoga­tottsága évről évre növek­szik, hazai és határainkon túli látogatók a vendégei mind nagyobb számban a múzeumnak. A tavalyi esz­tendő azért is jelentős állo­más a múzeum történetében, mert a hétszázezredik láto­gatót köszönthették. Az el­múlt évek alatt mintegy két­ezer iskolai csoportot fogad­tak a múzeumban, több mint hatszáz tárlatvezetést biztosítottak. Gyakori ven­dégek a múzeum dolgozói az iparág szocialista brigádjai­nál is. (1.) 9

Next