Népszava, 1983. január (111. évfolyam, 1–25. sz.)
1983-01-03 / 1. szám
NÉPSZAVA 1983. JANUÁR 3., HÉTFŐ Kiöntött ebédek Ilyen nap nem volt még az ebédlőben. — Gyerekek, aki akar még virslit, meg kompótot, az szóljon! — hirdették Budapesten az Újhegyi-sétány piros iskolájának tálalónői. A két ünnep között, a téli szünetben számos iskolában tartottak, illetve tartanak még ma is ügyeletet, étkeztetést a gyerekeknek. Az újhegyi lakótelep iskolájába 2070 gyerek jár, 138-nak fizettek be ebédre, de karácsony és szilveszter között átlag 38-an mentek be és étkeztek az iskolában. Biztonsági megoldás? — Ugyanez a gondunk a nyári befizetésekkel is — mondja bosszúsan Vesszősy Margit igazgatóhelyettes. — Megy a moslékba a rengeteg étel. A mostani jelentkezések alapján három tanulócsoportot terveztünk be egy napra, amiben három pedagógusra van szükség, ők be is jöttek, még az első „kudarcnapok” után is, hiszen nem tudhattuk, hányan lesznek esetleg másnap. De mindig csak egy csoportra, egy tanárra volt szükség ... A közeli, Cserkesz utcai általánosban az egyik tervezett programra el sem indulhattak a tanulók, mivel a harmincat sem érte el a létszám, így a Szovjet Kultúra Házába a vetítésre és játékra szóló meghívást átadták az újhegyieknek. — Ahol viszont, mint mondják, a hoszszú út miatt jól jött, hogy több tanár kísérhette a gyerekeket, s még a Micimackóra is elmehettek a Pataky Művelődési Házba. — Szerintem a szülők nem tudták, hogyan egyeztessék idejüket, hogyan alakul a családi program — fűzi hozzá Vesszősy Margit. — Hallom például, sokan elutaztak rokonokhoz látogatóba, disznótorra, s aztán tovább maradtak, mint gondolták. Inkább biztonsági megoldásnak választották az iskolai befizetést. — Kik jöttek be mégis? Akik több, vagy akik kevesebb étkezési térítést fizetnek? — Szinte kivétel nélkül a veszélyeztetett gyerekek, ingyenes étkezők voltak itt. Újpalotán viszont fordított volt a helyzet. — Akik kevesebbet fizetnek szociális helyzetük miatt, vagy alacsonyabb jövedelműek, a rosszabb körülmények között élők gyermekei, akikre leginkább számítottunk, nem jöttek — magyarázza Bölcsföldy Györgyné, a gazdasági hivatal vezetője. — Csak a magasabb térítési díjat, a 16—18 forintot fizetők, pont azok, akiknek otthon biztosan jobban megvan a tízóraijuk, ebédjük, uzsonnájuk, azok voltak itt. Iskolánkba 1170 gyerek jár, ebből mintegy 450 a napközis. Az ünnepek közötti időre ötvenen fizettek be, de csak 10 —12-en jöttek. A befizetők száma annyi volt, mint általában hasonló alkalmakkor. De hogy ennyien elmaradtak volna, ilyen még nem volt! Ebben az iskolában is három tanár állt szolgálatban — kettő hiába. — Azért hozzá kell tegyem, gondot okozhatott a szülőknek, hogy a befizetést sokkal előbb, egy hónappal a szóban forgó hét előtt kellett megtenni — mondja a gazdasági hivatal vezetője. — Lemondhatták volttá Viszont három nappal a kért időpont előtt le is lehet mondani a napközit, az ételt. Az iskolában egyetlen szülő sem élt ezzel. Ugyanakkor azt is megtudjuk, hogy civódások régi forrása ez az ellentmondás az iskolában máskor is. Sok esetben utólag követelik vissza a pénzt a szülők, s nagyon nehéz megértetni velük, hogy amit megrendeltek, s moslékba került, már nem lehet semmisnek tekinteni. — Sok ment a moslékba? — Hát elég sok. De azt hiszem, kicsit bajban lettünk volna, ha minden gyerek bejön. Mintha a Gyermekélelmezési Vállalat ezt a helyzetet előre bekalkulálta volna... Viszont tény, hogy a szünet idején dicséretesen, idejében érkezett az ebéd. — Előírás, hogy a meleg étel egy órán belül a helyszínen legyen — magyarázza a Gyermekélelmezési Vállalat központjában Nárdai Gyula igazgatóhelyettes. — Most is úgy kell tennünk, s ezért bármennyire is kevesebb adagot szállítunk ki, fuvarozó kocsijaink számát alig csökkenthettük. Százötven kocsinkból húsz ha kiállhatott, pedig az évközi 197 ezer adagból most a szünetben csak 53 ezret szállítottunk, de olyanok az ellátási körzetek, hogy egy kocsi nem tudná egy óra alatt lejárni az iskolákat. Nagyon ráfizetéses így ez az időszak. Hiszen nem mondhattuk, hogy húsz adag alatt nem szállítunk. Sőt, volt olyan II. kerületi iskolánk, ahova csak öt, vagy három adagot vittünk. Azs ok: nemtörődömség Az adagokat, a szállítást a kerületi tanácsok gazdaságiműszaki szolgálata rendeli meg a vállalatnál. Ott ezt 48 órán belül tudják módosítani, ha kérik. Mégis mind a 48 központi konyhájukat üzemeltetni kellett, csupán 150, úgynevezett befejező, tálaló konyhát sikerült szüneteltetni. Arról, hogy az 53 ezer adagból ténylegesen mennyit is fogyaszthattak el, nem tudnak, hiszen csak kiviszik, s mint mondják, hiánytalanul. Tehát a megváltozott, s a már kialakult program szerint időben módosíthatott volna a szülők kérése alapján a gazdasági-műszaki szolgálat, a Gyermekélelmezési Vállalat. S ez mégsem történt meg, a szülők felelőtlensége, nemtörődömsége miatt. A XI. kerületi Aga utcai iskolában az előzőekhez hasonló a kép. Hatszáz tanulójából 250 napközist húsznak fizettek be, öten-hatan jelentek meg, s ebéd után már csak ketten, ha maradtak az iskolában. Egy nap négy tanárt tartottak bent az iskolában, akik úgy oldották meg munkájukat, hogy két és fél óránként váltották egymást. Mégse menjen el az egész napjuk. A tanárok tehát segítettek magukon. De a sok ezer ebéddel csak egyet lehetett tenni: moslékba önteni. Sipka Tamás ÉPÜLT 82-BEN Sok ezer új otthon Az 1982-es esztendőre 77 ezer új otthon átadásával számított a központi terv. Ez a munka nagyobb részben a fő tevékenységű építőipari szervezetekre, állami, tanácsi és szövetkezeti építőkre hárult - szám szerint 41 100 lakás megépítésére. A többit a leendő lakók saját erőből, kisiparosok közreműködésével készítették el. De állami vállalatok részvételével is készültek családi házak, számuk ebben az évben már elérte az ezret. Többek között a Fejér megyei Állami Építőipari Vállalat, az Alba Regia transzportbetonnal, az Építőipari Gépesítő Vállalat pedig kisgépkölcsönzéssel is segítette a magánépítkezőket. Tájékozódni is érdek Nem kevés indulattal háborgott nemrég a lakosság közömbössége miatt egy tanácselnök. A történet éle nem általában a közügyek iránti közömbösség ellen irányult, a szavai nem a tanácstagi fogadóórák népszerűtlenségét vették célba, még csak nem is a várospolitikai tájékoztatók kudarcait említette. Olyan közös gondunk szerepelt meggyőző példaként a tanácselnök elbeszélésében, amely a következő évből, években százezreket érint, közvetlenül. A lakbéremelésről volt szó. Arról, hogy hosszú hetekkel a központi szabályozás megjelenése, jóval a helyi tanácsrendeletek megalkotása után számos érintett még magával az emelés mértékével, a módosító tényezőkkel sincs tisztában. De csakugyan közömbösségről van-e szó? Nem lehetséges, hogy a viszonylagos érdektelenség mögött, olyan ok húzódik meg, amelyről érdemes lenne napjaink gyorsan, s nem is mindig a kívánt módon változó világában elgondolkodni? Már csak azért is, mert csupán látszólag helytálló általában a közömbösségre hivatkozni, különösen akkor az, ha nem egyes emberekről, hanem a lakosság egyes csoportjairól van szó. Mert lám, a tanácstagi fogadóórák iránti, többnyire csekély érdeklődésről is kiderült az okokat kutatva, hogy a bajnak nem a lakosság megátalkodottsága a forrása. Sokkal inkább az, hogy nem várhat érdeklődést senki akkor, ha szavaival, cselekedeteivel nem tudja azt felkelteni. Nem várhatja egyetlen tanácselnök, tanácstag sem, hogy mindent elsöprő kíváncsisággal viseltessenek az emberek a munkája iránt, ha nem tájékoztatja őket, ha megválaszolatlanul hagyja a hétköznapjaikat leginkább érintő kérdéseket, ha a helyi ügyekben nem kéri véleményüket. A tanácselnök történetében szereplő példák esetében másról, de hasonló okokról van szó. Másról, hiszen a lakbéremelés az embereket közvetlenül érinti, és annak idején elég széles körű társadalmi vita előzte meg az új szabályok megalkotását. Hasonlóról, mert az érdektelenség, vagy mondjuk inkább úgy, felületesség hosszú éveken át meglevő, s ma is jócskán tetten érhető társadalmi gyakorlatból fakad. Abból a téves elképzelésből, miszerint az állam, a hatóság a szocializmusban magukra vállalja az embereket érintő olyan dolgok intézését is, amelyek részben az állampolgárok egyéni ügyei, részben pedig meg sem oldhatók egyedül csak a közigazgatás, az államigazgatás szintjén. Még akkor, amikor a lakásról azt hitte mindenki az új társadalom építésének kezdetén, hogy az minden egyes embernek állampolgári jogon jár, s a megszerzéséhez nem kellett mást tenni, mint kitölteni egy kérvényt, sokakban érthetően alakult ki az az álláspont: nem a lakó dolga gondolkodni a lakással kapcsolatos kérdéseken. Azóta, persze, nemcsak a lakásgazdálkodásról, hanem magáról a szocializmus építéséről is kiderült már jó néhány éve, hogy bonyolultabb feladat, mint azt bárki s három évtizeddel ezelőtt gondolta volna. E felismerést azonban nemegyszer csak késve követték a kívánt érdekeltség kialakítását segítő szabályok, a gondolkodás meg még inkább elmaradt mögötte. Már csak azért is, mert kényelmesebb mástól, adott esetben az államtól, az igazgatási szervezettől várni az ügyek elintézését. Példát, sajnos, nem egyet lehet felhozni arra, hogy a felületesség, a másokra várás milyen bonyodalmak, károk okozója lehet. Lapunkban is beszámoltunk már olyan lakásszövetkezetről, üdülőszövetkezetről, ahol a tagokat éppen azért érte kár, mert nem tartották szükségesnek, hogy az ügyeiket az ő megbízásukból intéző igazgatóság körmére nézzenek, hogy időről időre alaposan tájékozódjanak. Ahogy azt az érdekük megkívánja. Arról, persze, nincs szó, hogy akár a lakásfelmérők, akár a lakbérmódosító tényezőket figyelembe vevők a lakbérek megállapításánál szándékosan megkárosítanák a bérlőket. Már csak azért sem, mert a törvényességet ebben az esetben valóban az állam szavatolja, fellebbezési jogot, módosítási lehetőséget adva. Az azonban kétségtelen: az érdekekre nem elég hivatkozni. Azt érvényesíteni is kell, kellő tájékozottsággal, ismerettel. (szy) Hétszázezer látogató Olajipari múzeum Zalaegerszegen 1969-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt Zalaegerszegen a Magyar Olajipari Múzeum azzal a céllal, hogy feltárja a magyar olajipar történetét, megőrizze az utókor számára a bányászati, feldolgozási, kutatási eszközöket. A múzeum vezetői, munkatársai az iparágban dolgozók támogatásával a ma már szinte azzal dicsekedhetnek, hogy a múzeumban a szakember és érdeklődő megtalál minden eszközt, amit a magyar olajiparban valaha is alkalmaztak. Ide kerülnek azok a bányászati, kutatási eszközök, amelyeket a mindennapi munkában újak, korszerűek váltanak föl, s kuriózumként olyan tárgyak, amelyek az olajbányászat egy-egy emlékezetes — sikeres, vagy tragikus, mint az alföldi gázkitörések — eseményéhez kapcsolódnak. Ma mintegy 1700 műszaki emlék és több ezer egyéb dokumentum tartozik már a múzeum gyűjteményébe. A zalai létesítmény látogatottsága évről évre növekszik, hazai és határainkon túli látogatók a vendégei mind nagyobb számban a múzeumnak. A tavalyi esztendő azért is jelentős állomás a múzeum történetében, mert a hétszázezredik látogatót köszönthették. Az elmúlt évek alatt mintegy kétezer iskolai csoportot fogadtak a múzeumban, több mint hatszáz tárlatvezetést biztosítottak. Gyakori vendégek a múzeum dolgozói az iparág szocialista brigádjainál is. (1.) 9