Népszava, 1983. május (111. évfolyam, 102–127. sz.)
1983-05-01 / 102. szám
4 Munkás-együttműködés a békéért, a leszerelésért Beszélgetés Ibrahim Zakariásal, az SZDSZ főtitkárával Természetes az összefüggés a békéért és leszerelésért vívott harc, valamint a dolgozók gazdasági és szociális követeléseinek kielégítéséért folyó küzdelem között. Mind világosabban bontakozik ki ez az utóbbi időben, s ma már szinte nincs olyan szakszervezet, bármely ideológiát, felfogást is valljon, amely ne helyezné programjának középpontjába a békéért folytatott harcot. Szerves részévé vált tevékenységüknek, így megvan a lehetőség a különböző szakszervezetek együttes nemzetközi fellépésére. Ha az okok keresésében vannak is eltérések, abban mindegyikük egyetért, hogy a fegyverek helyett a dolgozók élet- és munkakörülményeinek javítására kell költeni, s fordítani erőfeszítéseiket. Május 1-e alkalmából ezekről a kérdésekről beszélgettünk Ibrahim Zakariával, a Szakszervezeti Világszövetség főtitkárával. A Szakszervezeti Világszövetség Főtanácsának legutóbbi ülésszakán rendkívül nagy hangsúlyt kapott a szervezett dolgozók, a szakszervezetek felelőssége a béke megvédéséért, a leszerelésért, a fegyverkezés megfékezéséért folytatott harcban. Ez kétségkívül a nemzetközi szakszervezeti mozgalomnak is legfontosabb célkitűzése, amely éppen ezért ezernyi szállal át- meg átszövi az SZDSZ tevékenységét, vezérli törekvéseit. Milyen állásfoglalás született a nicosiai ülésen a békemozgalom további kiszélesítéséről? — A dolgozók százmillióinak reményei, vágyai — legyenek szervezett dolgozók, vagy nem szakszervezeti tagok — két nagy kérdés köré csoportosulnak: hogyan lehet elkerülni a nukleáris katasztrófát, illetve hogyan lehet biztosítani a munkához és az élethez való jogot. A Szakszervezeti Világszövetség felfogása szerint ez a két törekvés a lehető legszorosabban összefügg. A főtanácsülésen felmértük, hogy mit tett szervezetünk a tizedik, havannai világkongresszus óta az ott elhatározottak megvalósítása érdekében, s milyen további akciókra van szükség, hogy valóra válthassuk célkitűzéseinket. A békéért folytatott harc, a békemozgalmak bármennyire erősek is, további szélesítésükre, elmélyítésükre van szükség ahhoz, hogy a békeakarat érvényesüljön minden területen. Nem keveset tettünk ennek érdekében, s úgy érzem, joggal mondhatjuk el, hogy világszervezetünk ott van a béke ügyéért harcolók első sorában. Döntő év — Minden fórumot, minden lehetőséget kihasználva arra törekedtünk, hogy ezt a békeóhajt kifejezzük, s hozzájáruljunk ahhoz, hogy ne a hidegháborús folyamat, hanem a békét, biztonságot, leszerelést szolgáló törekvés érvényesüljön. S ez megnyilvánul valamennyi akciónkban, hiszen mindaz, amit a szakszervezetek a dolgozók jobb életének érdekében tehetnek, elválaszthatatlanul a békéhez, biztonsághoz kötődik. A békemenetek, tüntetések, amelyek tavaly is, s az idén is — például Nyugat- Európában — lezajlottak, azzal a tanulsággal szolgálnak, hogy a békéért harcolók tábora egyre szélesedik. A lehetőség tehát adott arra, hogy fokozzuk erőfeszítéseinket. Európát említette ön is, s a Főtanács is előtérbe állította az európai szakszervezetek összefogásának szükségességét. Amit beszélgetésünk elején mondtam a szakszervezetek két központi törekvéséről, egyetemes jellege mellett, rendkívül élesen és sürgetően vetődik fel Európában. Az európai béke és biztonság rendezése, vagy a rendezés elhúzódása óriási hatással volt mindig és lesz továbbra is az egész világra. Európa dolgozói most abba a helyzetbe kerültek, hogy haladéktalanul választ kell adni egy létfontosságú kérdésre: lehetséges lesz-e az amerikai rakéták letelepítése az öreg kontinensen, amely nagymértékben veszélyeztetné a fegyverkezési verseny megfékezéséről szóló egyezmények megkötését, a lefegyverzés fokozatos megvalósítását, vagy ellenkezőleg: döntő hozzájárulást tesz-e lehetővé a nukleáris fegyverek gyártásának leállításához, a fegyverkezési hajsza felszámolásához. Az 1983. év döntő fontosságú ebből a szempontból. Egységes fellépés — Ez év végére tervezi, mint köztudott, a NATO az amerikai nukleáris rakéták elhelyezését. Ismétlem, amennyiben ez megtörténik, a fegyverkezési verseny új és sokkal komolyabb szakasza következik be, s még fenyegetőbbé válik egy nukleáris háború veszélye. Viszont, ha sikerül megállítanunk, s ennek érdekében a Szakszervezeti Világszövetség minden tőle telhetőt megtesz, nyitva áll az út a leszerelés irányába ható ésszerű intézkedések előtt. Mindenesetre, meggyőződésem szerint e kérdés eldöntése nagymértékben függ a dolgozók, a szakszervezetek akcióitól, s az utóbbi hónapok azt bizonyítják, hogy az európai szakszervezeti mozgalom tudatában van felelősségének: a békeakciókba egyre szélesebb tömegek kapcsolódnak be. A különböző irányzatú szakszervezetek közös akcióinak, egységes fellépésének hallatlanul nagy jelentősége van e téren, s általában a béke megvédéséért folyó harc hathatós fokozásában. Vannak-e eredmények ezen a területen? — Világszervezetünk egyik fő törekvése: keressük a legmegfelelőbb módszereket arra, hogy egységes akciókra ösztönözzük a világ szakszervezeteit. Számos alkalommal tettünk javaslatot a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége vezetőinek, hogy egyesítsük erőfeszítéseinket. Az eddig kapott válasz negatív. Ez sajnálatos, de egyáltalán nem szabad, hogy elvegye a kedvünket a további kezdeményezésektől. S ezt azért is mondjuk, mert az SZSZNSZ egy sor tagszervezeténél, mégpedig éppen a nagy nyugat-európai szervezetek körében is tapasztalható a közös fellépés lehetőségeiről való gondolkodás. Reményt fűzök ahhoz is, hogy az SZSZNSZ júniusi kongreszszusa, amely a szervezet fennállása óta először külön témaként vitatja meg tennivalóit a béke és biztonság kérdésében, olyan irányban hat, amely az égetően szükséges közös fellépés lehetőségét erősíti. Az SZDSZ valamennyi tagszervezete ismételten kifejezte készségét arra, hogy mint a béke ügyének elkötelezett szakszervezeti szervezetek, minden olyan párbeszédben, kezdeményezésben részt vesznek, amely ezt a célkitűzést szolgálják. Mit tehet, mit tesz a Szakszervezeti Világszövetség az akciók fokozása érdekében? — Ebben az évben, amelyet az SZVSZ a béke megőrzése szempontjából oly fontosnak tart, több olyan nemzetközi esemény áll előttünk, amely mind a közös fellépésre, mind pedig akcióink továbbfejlesztésére lehetőséget ad. Júniusban kerül sor a béke és az élet megőrzése érdekében a nukleárisháború elleni békevilággyűlésre. Ezen természetesen részt vesznek a szakszervezetek képviselői is. A konferencia alkalmából megszervezzük a szakszervezeti küldöttek találkozóját, amely ugyancsak jó alkalmat nyújt az egységakciók kidolgozására. A főtanács ülése külön felhívással fordult a világ szakszervezeteihez, hogy mind nagyobb számban vegyenek részt a világgyűlésen. Ennek szellemében adta ki az SZDSZ május elsejei felhívását is. A másik alkalom, amely szintén a közös akciókra nyújt lehetőséget, szeptember elseje. Ezt a napot a havannai kongresszus a békéért folyó harc szakszervezeti világnapjának nyilvánította. Már tavaly, amikor még nem is a legjobban sikerült az előkészítés — hiszen az volt az első —, számos közös megmozdulásra került sor. A harmadik nagyobb esemény pedig, amelyet tervezünk, az a nemzetközi szakszervezeti konferencia, amelyet a Bolgár Szakszervezetek Országos Tanácsa rendez októberben, Szófiában. E konferencia alapgondolata az, hogy a nemzetközi szakszervezeti mozgalom egységesen fejezze ki a ma még fegyverkezésre költött hatalmas öszszegek békés célra történő felhasználása melletti elkötelezettségét, az együttműködés fokozását. Párbeszéd Milyen közös akciókra lát lehetőséget az SZSZNSZ, illetve a Munka Világszövetsége tagszervezeteivel? — Meggyőződésünk, hogy a nemzetközi szakszervezeti mozgalomnak együttesen, egységben kell fellépnie a béke kérdésében is. Az, hogy az imént e néhány nagyobb rendezvényt említettem csupán, természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyedül ezeket a formákat tudjuk elképzelni. Szó sincs erről. • Ellenkezőleg, minden lehetőséget, minden fórumot, minden eszközt meg kell ragadni annak érdekében, hogy ebben a döntő fontosságú 1983. évben összpontosítsuk közös erőfeszítéseinket. Bizonyosak vagyunk abban, hogy amennyiben ismét megindul a párbeszéd a különböző irányzatú, felfogású, ideológiát képviselő szakszervezetek között, könynyen meg fogjuk találni a formáit is együttes fellépésünknek. A Szakszervezeti Világszövetség meg van győződve arról, hogy közös erőfeszítéseink, az összes békeszerető erő összefogása révén hathatósan hozzá tudunk járulni ahhoz a harchoz, amelynek eredményeképpen távol tarthatjuk Európától az amerikai rakétákat, kedvező irányba tudjuk befolyásolni a genfi szovjet—amerikai fegyverkorlátozási tárgyalásokat, s mindez megtermékenyítőleg hat valamennyi munkás, szervezett dolgozó együttműködésére is a béke megőrzésében. Szalay Ferenc VASÁRNAP, 1983. MÁJUS 1. NÉPSZAVA Az optimisták mozgalma karcsú, fiatal nő, kezében csokor, hajfürtjeit kissé megborzolja, lenge ruháját meglebbenti a tavaszi szél. Hányszor ábrázolják így a májust Európa városainak utcáin! Itáliában rózsacsokrot tart kezében a nőalak, északabbra nyíló orgonát, még feljebb leveleit bontogató hársfaágat. Mindenütt a reménységet, a bizakodást jelképezi. Az idén nem kellene-e borzongást rajzolni a bizakodó mosoly helyére? A lenge szél helyett nem közelgő orkán csípős, hideg előszele tépdesi-e ruháját? A felette szálló galamb helyébe nem illenék-e jobban a viharmadár? Mert ez az esztendő baljóslatúnak ígérkezik földrészünk számára, ha megvalósulnak a NATO-tervek és Nyugat-Európában megkezdik a nukleáris töltetű amerikai rakéták telepítését. Emiatt a szocialista országok is védekezésre, fegyverkezésre kényszerülnek. A fegyverzet egyensúlya eddig már bizonyítottan a „kölcsönös elrettentés” kiegyenlítettségét jelentette, tehát egyensúly szükséges a fegyverzet magasabb szintjén is. Ám elérhető-e a tartós egyensúly, amikor az amerikai fél most is, talán a jövőben is fölényre törekszik? A nukleáris eszközök felhalmozásával nem halmozódik-e a veszély a harmadik, az utolsó világháború kirobbantására, amelynek első áldozata megint a két világégést átszenvedett Európa lenne? Európa a görög regevilág szép ifjú hölgyéről kapta a nevét, nyilván rágondoltak a művészek is, akik május jelképeként nőalakot választottak. Szeretnénk hinni, hogy nekik van igazuk, amikor munkájukon ez a nőalak az aggodalmak közepette is derűt sugall. Egy portugál lapban megjelent rajzon kellemes arcú nő tekint fel az égre: nem Pershing-rakétákat, nem héjákat lát, hanem Picasso galambjait, ahány, anyayi nyelvű a galambokon a felírás: béke. De fejezhet-e ki erőt az ilyen, gyöngédséggel teli rajz a fegyverkezési hajsza kíméletlen keménységével szemben? Jogos-e, hogy derűt sugall, amikor aggodalom járja be Európa tájait? Az öreg kontinensen olyasmi történik, amit a „példátlan” jelzővel illetnek. Soha nem látott méretű a rakéták és nukleáris fegyverek elleni mozgalom. És rendkívüli a tartalma is. Egyfelől spontán, magától keletkezett, másfelől olyan rétegek vesznek részt benne, amelyek még a hidegháborús időkben is kívülállók voltak. Nagy változás ment végbe a közvéleményben. A nyugat-európaiak többsége általában úgy gondolkodott, hogy a külpolitika a kormányzat dolga. Az utóbbi időben azonban az emberek nemcsak beleszólást követelnek, hanem bele is szólnak. A gondolkodásmódban azért történt változás, mert a közvélemény jobban átérzi a veszélyt, mint egyes nyugateurópai politikusok. Egyesek, a gazdagok építhetnek maguknak óriási költséggel atombiztos óvóhelyet, de hova bújjanak a pusztítás elől a százmilliók? De még a nagyon módosak is gondolkodóba esnek: mi lesz velük, amikor világégés után előjönnek a föld alól és a hamuvá vált, radioaktív sugárzás veszélyével telített Földön új életet akarnak kezdeni? Szent-Györgyi Albert figyelmeztetett: „Ha lemondunk a békeharcról, akkor csak azért nem sülylyed el nevünk a történelem süllyesztőjében, mint azé a népé, amely az atomháborút előkészítette, mert történelem sem lesz — csak holdbéli pusztaság.” Hol vannak még az új gondolkodásmód gyökerei? A békés egymás mellett élés, az enyhülés időszakában az a remény töltötte el az embereket, hogy gátat lehet vetni a modern életmód okozta környezetszennyeződésnek. Azok is egyetértettek ezzel, akik nem csatlakoztak semmiféle mozgalomhoz, vagy párthoz. Megérlelődött bennük ugyanis a felismerés: mit ér síkraszállni egy-egy város levegőjéért, erdők, rétek zöldjéért, amikor elhanyagolnak egy-egy országot vagy az egész világot fenyegető veszély elleni küzdelmet? Az európaiak hamleti alapkérdése — lenni, vagy nem lenni? — olyan drámai súllyal vetődött fel, hogy különböző, sőt világnézetileg egymással szembenálló rétegek jutottak a cselekvésig. A gondolkodás ilyen megváltozása azokban az években, hónapokban történik, amikor az amerikai kormányzat soha nem látott propagandahadjárattal igyekszik meggyőzni a maga és Nyugat- Európa közvéleményét a fegyverkezés jogosságáról. Csakhogy ellentmondásaival éppen maga rontja szavainak hitelét. Sulykolja a szovjet erőfölényről szóló mesét, és azt hiszi, hogy az emberek elfelejtik: nem is olyan rég maga az amerikai kormány ismerte el az erőegyensúlyt. Azt akarja elhitetni : azért fegyverkezik, hogy az erő helyzetéből eredményes tárgyalásokra késztesse a Szovjetuniót. S közben a nukleáris háború megnyerhetőségét hirdeti, mondván, hogy a győztes a maga módján kezdhet új életet. Ezért törekszik az első csapás képességének biztosítására, jóllehet a Szovjetunió hajlandó lemondani erről a veszélyes „aduról’". Nem csoda hát: a nyugat-európai közvélemény jó része nem hiszi el, hogy az amerikaiak komoly szándékkal ültek a genfi tárgyalóasztalhoz. Mégsem gondoljuk, hogy a nyugat-európai békemozgalmak teljesen világosan és egyöntetűen ítélik meg az amerikai külpolitikát. Vannak, akik elfogadják a szovjet erőfölényről szóló állítást. Vannak, akik nem barátai sem a kommunistáknak, sem a Szovjetuniónak. Mégis, egyetértenek abban, hogy nem akarják Európa és a világ pusztulását, és egyek abban is, hogy a mai élesedő nemzetközi feszültséget veszélyesnek tartják, hiszen a világ a fegyverek mai szintjén is elpusztítható. Ezért tüntetnek, tiltakoznak az amerikai rakéták telepítése ellen. Ezért követelik az Egyesült Államokban is, hogy a két nagyhatalom fagyassza be nukleáris fegyverzeteit a mai szinten, azután tárgyaljon a csökkentésről, leszerelésről. A nyugati békemozgalmak létrejötte a válasz Washington és a NATO kihívására. Amennyivel vakmerőbb lett a kihívás, és amennyire közeledik a rakétatelepítés 12. órája, annyira és éppen a telepítésre kiszemelt országokban növekszik a békemozgalom. S annak ellenére, hogy heterogén, tehát hívőket, hitetleneket, papokat és marxistákat, polgárokat és munkásokat foglal magában, most már a nemzetközi politika tényezője, amely hatást gyakorol a légkörre. Számos bizonyítéka van annak, hogy csakugyan tényező, csakugyan reményt sugalló erő. Az itáliai, angliai és nyugat-németországi húsvéti békemenetek, a hollandiai és belgiumi békemegmozdulások felett már nem hunyt szemet az a nyugati sajtó, amely évekig le sem írta azt a szót, hogy békemozgalom. Most már nem elhanyagolható epizódnak tekinti a Greenham Common melletti rakétatámaszpontnál táborozó angol asszonyok tiltakozását. Már nem hallgatja el, hogy holland, belga és kanadai városok nyilvánítják magukat atommentes körzetté. Hírt ad arról, hogy a szicíliai Comiso mellett tervezett rakétabázisnál nemzetközi büntetőtáborozás zajlott le. Kénytelen-kelletlen közli, hogy az NSZK-ban 750 ezren vettek részt a húsvéti békemenetekben. Az is visszhangot kapott, hogy az az amerikai pap, aki 38 éve még megáldotta a Hirosima ellen induló bombázókat, a nürnbergi békegyűlésen háborúellenes beszédet tartott. Vagy idézik Raymond Hunthausen amerikai püspök kijelentését: „A legnagyobb rossz nem az, hogy elpusztulhatunk, hanem az, hogy készek vagyunk más milliókat elpusztítani”. Washington és a NATO kénytelen szembenézni az általa feltámasztott ellenállással. Miután csődöt mondott azzal a rágalommal, hogy a békemozgalom tagjai Moszkva ügynökei, az utóbbi időben egyszerűen megtévesztetteknek nevezi őket, vagy szembehelyezi a szocialista országokban működő mozgalmakkal, mert ezek támogatják békeszerető kormányaik törekvéseit. Az alapvető célokban egyetértők optimista mozgalmát azonban nem lehet megállítani. Tagjai találkoznak egymással a május 1-i békemeneteken éppen úgy, mint a további megmozdulásokon. Kóródi József Atomfegyvertelephez vezető utat elzáró nyugatnémet tiltakozók Milánóból a szicíliai Comisóba tartó olasz békemenet