Népszava, 1983. június (111. évfolyam, 128–153. sz.)

1983-06-01 / 128. szám

NÉPSZAVA 1983. JÚNIUS 1., SZERDA Az NDK kész újabb szerződésekről tárgyalni az NSZK-val Vogel nyilatkozata Honeckerrel folytatott tárgyalásairól Hans-Jochen Vogel, a Né­met Szociáldemokrata Párt parlamenti frakciójának ve­zetője konstruktívnak és rendkívül nyíltnak nevezte Erich Honeckerrel, az NDK Államtanácsának elnökével folytatott berlini megbeszé­léseit. Vogel hétfői sajtóértekez­letén az újságíróknak be­számolt arról, hogy a hét vé­gén­­nem hivatalos látoga­tást tett az NDK-ban és szombaton négy órán át tár­gyalt Erich Honeckerrel. A megbeszélés fő témája a két német állam viszonya és a béke megőrzése iránti felelősségük volt. Mindkét tárgyaló fél tudatában volt a két állam viszonyában az elmúlt 13 évben elért ered­mények jelentőségének. Hangsúlyozták a folyamatos­ság fenntartásának szándé­kát. Az SPD frakciójának ve­zetője közölte: mindketten pozitívan értékelték a két német állam gazdasági kap­csolatait és rr megállapították, hogy ezen a téren eredmé­nyes fejlődés tapasztalható. Az NDK megerősítette kész­ségét, hogy tárgyalásokat folytasson az NSZK-val egy kulturális és egy tudomá­nyos-műszaki szerződésről. A közép-hatótávolságú nukleáris rakétákról folyó genfi tárgyalásokat illetően eltérőek voltak a vélemé­nyek arról, hogy a feleknek milyen mozgáslehetőségeik vannak. Honecker megvilá­gította Vogelnak a szovjet kormánynak e kérdéskörre vonatkozó nyilatkozatát, kü­lönösen azokat a részeket, amelyekben az amerikai ra­kéták telepítése miatti ellen­­intézkedésekről van szó. (ADN, MTI) Honecker és vendége, Vogel telefotó­­­műi Külföldi Képszolgálat Nyilvánosságra hozták az osztrák kormány programját Szabó Zoltán, az MTI tudó­sítója jelenti: Kedden Bécsben nyilvá­nosságra hozták az egy hete megalakult szocialista—sza­badságpárti kormány prog­ramját. Dr. Fred Sinowatz kancellár a Nemzeti Tanács ülésén — dr. Rudolf Kirch­schläger szövetségi elnök, dr. Bruno Kreisky volt kor­mányfő, valamint a Bécsbe akkreditált külképviseletek vezetőinek jelenlétében — ismertette a „piros-kék koa­líció” négyéves programját. A 102 mandátumos, biztos parlamenti többséggel ren­delkező kormányszövetség politikai, gazdasági, kultu­rális és társadalmi elképze­léseit 78 oldalas nyilatkozat foglalja össze. Főbb elemeit már az a munkaokmány is tartalmazta, amelyet a koa­líciós tárgyalások során rög­zített a két párt küldöttsé­ge. A dokumentum magán viseli a koalíción belül meg­határozó szerepet játszó szo­cialista párt bélyegét. Fő hangsúlyt kapott benne az elért gazdasági eredmények — mindenekelőtt a megköze­lítően teljes foglalkoztatott­ság — megőrzése, a fiatalok elhelyezkedésének megköny­­nyítése, a lakásépítés támo­gatása és a nehézségekkel küszködő állami ipar megse­gítése. Az Osztrák Szabad­ság Párt hatása érezhető ab­ban, hogy a korábbinál na­gyobb hangsúlyt kaptak a magántulajdonú kis- és kö­zépüzemek, valamint az ide­genforgalmat érintő kérdé­sek. A tetemes államadós­ság, illetve költségvetési de­ficit csökkentésére az új kormány az adóterhek nö­­velését és bizonyos szociális juttatások szűkítését irá­nyozza elő. Külpolitikai téren az új kétpárti kormány határozot­tan állást foglal a béke és az enyhülés politikája mel­lett. Továbbra is szükséges­nek tartja a leszerelés érde­kében tett erőfeszítéseket, az iparilag fejlett és fejletlen országok párbeszédét, vala­mint sajátos osztrák problé­mát érintve ez a dél-tiroli kérdés mielőbbi kielégítő rendezését. Az osztrák kormány prog­ramja fölött szerdán kezdő­dik meg a parlamenti vita. Az ellenzéki néppárt veze­tője első kommentárjában „felszínesnek és a valós problémákat megkerülőnek” nevezte a programot. Előadás a b­elgrádi egyetemen Mitja Ribicsics a JKSZ politikájáról és a nemzetiségi kérdésről „A baloldalon, a jobbolda­lon is kerestük, az ellensé­get, és aztán beláttuk, hogy mi saját magunk vagyunk önmagunk legnagyobb el­lensége, mert nem ismerjük fel az egyes jelenségek okait, nem adunk választ a kérdésekre” — jelentette ki Mitja Ribicsics, a JKSZ KB Elnökségének elnöke a na­pokban a belgrádi egyete­men tett látogatása során mondott beszédében, amelyet, a keddi jugoszláv lapok is­mertetnek. Az ország régi problémái­ra utalva Ribicsics hangoz­tatta, hogy az önigazgatást a nehéz időkben is igazolni kell. Könnyű bizonyítani, ha minden rendben megy, ha kedvező feltételekkel ka­punk külföldi kölcsönöket,­ ha jól élhetünk kevés mun­kával is, önálló tényezőként kell igazolnunk magunkat, saját erőnkkel kell építe­nünk és így kell bebizonyí­tanunk, hogy az önigazgatási rendszer képes fejlődni — mondotta a JKSZ KB elnö­ke. Ribicsics kitért a nemze­tiségi kérdésre is. „Koszovó­ban egyrészt jó értékelések hangzanak el a politikai helyzetről, másrészt viszont úgy gondolom, hogy bizo­nyos veszélyes dolgok kez­denek felhalmozódni, de nemcsak Koszovóban, ha­nem Szerbiában és az egész országban is. Ez a nemzeti bizalmatlanság újabb hullá­ma. A szocialista erőknek és a kommunisták szövetségé­nek azonnal rendkívüli in­tézkedéseket kell tenniük, hogy a helyzet megváltoz­zon” — mondotta Ribicsics a szerbek és crna­goraiak Koszovó tartományból tör­ténő kényszerű kiköltözése kapcsán. (MTI) pto kc m •»*«uiT ............... 3 Szocializmus és demokrácia A demokrácia fejlesztése nem egyike a megoldandó feladatainknak, hanem társa­dalmunk gazdasági és politi­kai továbbfejlődésének sar­kalatos pontja is egyben. Te­hát ez nemcsak egyszerűen napi feladat a tennivalók so­kaságából, hanem elméleti je­lentőségű is, s a gyakorlattal való kölcsönhatásának ered­ménye az egész szocializmus­felfogásunkra döntő kihatá­sú. Számunkra az sem közöm­bös, hogy a demokrácia, a közösség ügyeiben való rész­vétel mértéke és hatékony­sága nemcsak népünk jövője szempontjából jelentőségtel­jes kérdés. Mivel a nemzet­közi közvélemény érdeklődé­se a megvalósult szocializ­mus iránt, ha különböző okokból is, de megnőtt, így hazánk jó vagy rossz példája a szocialista világrendszer keretein is túlmutat közve­tett és közvetlen hatásában. De az is bizonyos, hogy de­mokratikus közéletünk ered­ményeinek és nehézségeinek őszinte megfogalmazásán, ez utóbbiak megoldásának mód­ján politikailag mérhető le szocialista társadalmunk érettsége. Az utóbbi években egyre több kritikai észrevétel és tü­relmetlenségbe átcsapó elvá­rás fogalmazódott meg köz­életi állapotainkkal szemben. A felfokozott igényeket a na­pi politika is táplálta a fej­lett szocializmus stratégiájá­nak a meghirdetésével, amely mint sok más vonatkozásban, úgy ebben szintén maga­sabbra emelte a mércét. Kulcsfontosságú feladatunk Társadalmi fejlődésünk természetes velejárójának is kell tekintenünk a közéleti­­séggel és a szocialista demok­ráciával szemben megnöve­kedett állampolgári remé­nyeket és igényeket. Ennek okait keresve, a tévedés ve­szélye nélkül jelölhetjük meg azt, hogy a szocialista építé­sünk évtizedei alatt mindig ilyen irányba folyt a politi­kai nevelő-felvilágosító mun­ka. Még abban az időszak­ban is, amikor a politikai gyakorlat homlokegyenest ellenkezett ezzel. Származtak is ebből máig ható kedvezőt­len következmények. De a közügyekkel való törődés, a demokrácia jogaival és köte­lességeivel való élni tudás, röviden szólva a politikai kultúránknak a mai színvo­nala arra is visszavezethető, hogy a több mint két évtize­de konszolidáltan fejlődő társadalmunk a mindennapi megélhetés gondjaitól meg­szabadította az embereket. Ez pedig számottevő erőt és energiát szabadít fel olyan társadalmi tevékenység szá­mára, amely már túlmutat a mindennapi szükség emelte akadályokon olyan távlatok felé, ahol új, szocialista érté­kek és a kapitalizmussal szemben reális életforma körvonalai rajzolódnak ki. Ezért nem is véletlen, hogy ezekről mostanában esik egy­re több és szenvedélyesebb szó tudományos és közéleti fórumainkon, s nem például húsz évvel ezelőtt. A demokrácia középpont­ba kerülésének tehát — ha szabad így fogalmazni — örömteli okai vannak. De mindez a legkevésbé sem je­lenti, hogy ne lennének ugyancsak súlyos gondjaink. Ezek éppúgy fakadnak a szocialista demokrácia meg­levő fogyatékosságaiból, mint abból, hogy egyáltalán a de­mokrácia továbbfejlődésünk kulcsfontosságú problémájá­vá vált. Ma már ugyanis nem elegendő az, hogy társa­dalmunk osztályjellegénél fogva dolgozó és munkás! Azaz nincs benne kizsákmá­nyoló, s ezért sokkalta de­mokratikusabb, mint a meg­előző osztálytársadalmak bármelyike. Ez napjainkra már nem kielégítő, hanem keresni kell a hatalom gya­korlásának olyan módszereit, amelyek egyre újabb és újabb tömegek számára teszik meg­győződéssé a szocializmusban való létezési módot, akik ezt bensőleg igentk, s nem kí­vülről, a körülmények kény­szerítő erejénél fogva létre­jött és fejlődő társadalmi közegnek tekintik. Hazánkban lezajlottak a nagy osztályküzdelmekkel és viharos társadalmi átréteg­­ződéssel kísért átalakulások a tulajdonviszonyok területén. De nem zajlott le a munkás­­osztály társadalmi forradal­mának az a szakasza, amely ugyan nem olyan látványos, mint az előbbiek, de a fejlő­désünknek már nem kísérő­jelensége, hanem döntő lánc­szeme. Ez pedig a gazdasági teljesítőképességgel együtt a politikai mechanizmusunk hatékonyságának a fokozása. Tuda­t­osság és alulról jövő kezdeményezések Politikai közhelyszámba megy, hogy az új társadalmat nem lehet sem bevezetni, sem felépíteni felülről hozott rendeletekkel, hanem csak maguknak a széles néptöme­geknek a cselekvő, alkotó közreműködésével, s nem „hat nap alatt”, hanem törté­nelmileg alig belátható időn belül. Ahogy az is igaz, hogy a „világ teremtése”, a poli­tikai időszámításunk sem a szocialista forradalom győ­zelmével kezdődik — aho­gyan hajlunk alkalmanként ilyesmire —, mert ezzel a minőségileg valóban újat ab­szolutizálnánk, s megfeled­keznénk a folyamatosságról, ami a szintézisét jelenti mindannak, amit az emberi­ség ez ideig elért. A szocializmus nagyon tu­datos alkotás, ezért is nőtt meg számunkra olyannyira a szubjektív tényező szerepe. Az új társadalom építésében való részvétel nem szűkít­hető le a munkásosztályra, még kevésbé csak a kor­mányzó kommunista pártra. Ez feladata az egész nemzeti közösségünknek, amelyben minden munkás kéznek és gondolkodó főnek jelentősé­ge van. Nemcsak annyiban, hogy a társadalmi munka­­megosztásból fakadó munká­ját mindenki pontosan, leg­jobb képességeinek megfele­lően végezze el (ez sem ke­vés!), hanem ezen felül, mun­kaköri kötelességükön túl is vegyenek részt a kisebb-na­­gyobb közösségek tennivalói­nak intézésében, a közélet­ben. Ilyen értelemben a szo­cializmus és közéletiség, a demokrácia még rokon fogal­maknak is értelmezhetők, de legalábbis feltételezik egy­mást. A megvalósult szocializmus eddigi tapasztalatai bizonyít­ják azt, hogy amikor a tö­megek kezdeményező részvé­telét háttérbe szorították — bár nálunk ekkortájt volt a legharsányabb a népre való hivatkozás, holott nem velük együtt, hanem csak a nevük­ben vezettek a politikai cent­rumok —, az új társadalom építése sínylette ezt meg rö­­videbb és hosszabb távon. A szocializmust nem kell félteni a tömegek ösztönössé­­gétől. Legalábbis nem úgy kell félteni, hogy körülbék­,­lyózzuk és agyonszabályoz­zuk az alulról jövő kezdemé­nyezések lehetséges közvet­len és képviseleti demokra­tikus fórumait. Ilyesmivel csak megnehezítjük azt, hogy valóságos képet kapjunk azokról a feltételekről, ame­lyek között ténylegesen meg­valósítható feladatokat jelöl­hetünk ki egy egyre igazsá­gosabb és emberibb léptékű társadalomhoz vezető utunk során. Ugyanis ma már az is a szocializmus historikumá­­hoz tartozik, hogy a töme­gektől való túlzott előresza­­ladásnak legalább olyan ve­szélyei vannak, mintha a ve­zetésre hivatott erők csak abban következetesek, hogy mindig a tömegek uszályá­ban haladnak. A széles néprétegek politi­kai érettsége és tapasztalata, kulturális színvonala olyan körülmény, amellyel még azon az áron is számot kell vetni, hogy bizonyos „enged­ményeket” teszünk. A szocia­lista eszményekhez képest akár pillanatnyi — ha úgy tetszik — visszalépésekre is hajlandóknak kell lenni a majdani gyorsabb előrehala­dás érdekében. A napi politika az elmélet perspektívájából jelöli ki (legalábbis így kell lennie!) a tennivalókat, de a kisebb­­nagyobb közösségek cselekvő közéleti aktivitására és haj­landóságára még akkor is tá­maszkodnunk kell, ha ez nem hajszálvékony élességgel fedi a szocialista célkitűzé­seink elméleti irányait. Szo­cializmus nincs a tömegek alkotó közéletisége nélkül (vagy­ amennyiben van, az hosszabb távon csak primi­tív, szocialista értelemben el­maradott szinten vegetálhat), de ugyanakkor a tömegkez­deményezések felkarolása és ösztönzése mindig együtt kell hogy járjon az eszmei­politikai nevelőmunkával — a megfelelő irányú fejlődés befolyásolásáért. Ilyen felfogás szerint tehát a szocialista társadalomnak egyebek közt a demokratikus mivoltával kell kitűnnie. A szocializmusban sincs valamiféle intézményes biz­tosíték arra, hogy a hatalom ne idegenedjen el a széles dolgozó tömegektől. A lehe­tősége legalábbis fennáll, mint ahogy a népi demokra­tikus történelmünk első évei­nek tapasztalatai — sajnos — mutatják. A szocializmus osztályjel­legét a munkásság határozza meg, de ez a tény önmagá­ban nem teszi feleslegessé a társadalom egészének, intéz­ményei összességének erőfe­szítéseit, hogy állandó és­­fo­lyamatos kapcsolat legyen a döntésre hivatott testületek és intézmények, valamint ugyanezeket a döntéseket vég­rehajtók között. D­emok­rá­cia és közmegegyezés A szocializmusban a legna­gyobb horderejű döntéseket a kormányzó kommunista párt hozza meg. Innen ered a legnagyobb felelőssége is a társadalomban. A kommu­nista párt ugyan eszköz — az államapparátussal együtt — a munkásosztály kezében, de ezzel együtt is rendelkezik viszonylag önálló mozgástér­rel. Ennek hirtelenjében is két okát jelölhetjük meg. A modern időkben elke­rülhetetlen munkamegosztás következtében a politikával való mindennapi foglalkozás maga is szakjellegűvé vált. Ez nem könnyíti meg a poli­tikai irányításba való érdemi és tartalmas beleszólást. De az okok közt kell meg­említenünk azt is, hogy a két világrendszer tartós egymás mellett élése következtében a pártpolitikai döntések nem feltétlenül a széles körű nyil­vánossággal való konzultáció eredményeként születnek. A politikának, és azt leg­inkább megtestesítő kommu­nista pártnak tehát van egy­fajta szuverenitása, viszony­lag önálló mozgástere, amely a társadalom előzetes bizal­mán alapul. Ezt a bizalmat sokkal nehezebb megszerezni — és folyamatosan fenntar­tani! —, mint elveszíteni. Ezen a bizalmon nyugszik a párt és a társadalom közötti olyasféle íratlan közmeg­egyezés, amelynek alapján a társadalom akkor is teljes jogú képviselőjének ismeri el a pártot, ha az szuverén mó­don a szükséges helyzetekben megkérdezése nélkül, de az ő nevében jár el. Mindaddig nem okoz ez problémát, amíg a párt nem uralkodó, hanem szolgáló pártként tevékeny­kedik. Ez a közmegegyezés azon­nal felbomlik, ha a párt nem­csak döntéseinek előkészíté­sekor és ellenőrzésében mel­lőzi a tömegeket, hanem el­veszíti az őt éltető osztály érdekképviselete iránti érzé­kenységét is. A szocialista társadalom­nak tehát nemcsak rá kell hagyatkoznia a pártjára, ha­nem egyúttal a képviseleti és közvetlen demokratikus for­mák egész rendszerén keresz­tül ellenőriznie is kell, hogy a pártja az osztályjellegének megfelelően következetesen végzi-e a társadalomirányító tevékenységét. Ily módon kapcsolódik össze a társadal­mi közmegegyezés a társa­dalmi demokráciával. Iván Géza

Next