Népszava, 1983. június (111. évfolyam, 128–153. sz.)
1983-06-04 / 131. szám
NÉPSZAVA 1993. JÚNIUS 4., SZOMBAT Fekete Gyula ANYATEJ MacLuhan tehát — a lényeget talán nem sértem az egyszerűsítéssel — eltemette a Gutenberg-galaxist, elparentálta a betűre, a könyvnyomtatásra alapozott kultúrát: jelene már csak az agonizálás, jövője nincs. Amikor — nemrégiben — meghalt MacLuhan, a halálhírét természetesen az elparentált nyomtatott betűk vitték szét a világban; abban a civilizált világban, amely nyilván mit sem tudott volna MacLuhan könyvnyomtatást temető elméletéről, okos fejtegetéseiről — sőt, magáról MacLuhanról sem tudott volna — az általa megírt és Gutenberg utódai révén kinyomtatott könyvek nélkül. Olcsó fogás lenne ennyivel elintézni a nagyon is meggondolkoztató figyelmeztetést az olvasási kultúra világméretű válságáról. Magamagán is észre kell vennie az embernek, hogy napról napra a nyomtatott betűk tengerében fuldoklik. Tömérdek az olvasnivaló, reménytelen a hozzávetőleges áttekintése is. Százával a lapok, a folyóiratok, ezrével a mindenféle könyvek, kiadványok. Ha csupán a hivatásomhoz szorosabban tartozó irodalmi lapokat, folyóiratokat szeretném elolvasni, naponta reggeltől éjfélig olvashatnék. És hány olyan — nem irodalmi — folyóirat csalogat a standokon, amely érdekelne, de bele se nézek, évekig. És hány olyan könyv terem, amelyet ki se nyitok. Nyolcezer kötet egy évi termésünk, igaz, ebből nem valami sok: kevesebb, mint négyszáz a hazai szépirodalom, de így is több, mint nap az esztendőben. És hát az író sem csak hazai szépirodalommal él. Mindebből az is kiviláglik: ha valóban válságban van az olvasási kultúra, az a bőség válsága. Alig hiszem, hogy az emberek kevesebbet olvasnak, mint húsz, ötven, vagy éppen száz évvel ezelőtt. De az bizonyos, hogy a táguló horizonthoz képest is, a termelt olvasnivalóhoz képest is — mérhetetlenül kevesebbet. A hajdani könyvfaló diákok szabad idejüket ma legszívesebben a tévé előtt töltik, bár akkor sem hiszem, hogy — társadalmi összegében — kevesebb időt szánnak az olvasásra, hiszen sokkal-sokkal több az egykori négy—hat osztályon túl továbbtanuló diák. De mindezt számba véve is szembe kell nézni az újkeletű kérdéssel: vajon, az olvasási kultúrát felválthatja-e valaha is a képi kultúra, a könyvet a film, a tévé? Egyáltalán: elképzelhető-e a művelődés huszadik, huszonegyedik századi szinten a könyv, a nyomtatott betű fontos szerepe, sőt, vezetőszerepe nélkül? Meglehetős régóta nem tudom ezt elképzelni. Láttam egyszer, a hatvanas évek közepén, egy kultúrstatisztikát, közbűntényesekről készült. Feltűnt, milyen sokan szerettek közülük — még börtönéveik előtt — moziba járni. Legkedvesebb szórakozásuk, időtöltésük volt ez, már tudniillik, olyan, amelynek a kultúrához köze van. Volt, aki épp csak agyonverte áldozatát, utána torony iránt moziba ment, egyikből a másikba, három filmet is megnézett egymás után a következő rablásig. Eltűnődtem ezen akkor, hogyhogy nem ragadt rájuk, mozi járás közben, valami kultúra? Legalább „vak tyúk is talál szemet” alapon. Jó, hogy korántsem minden film fenékig kultúra, de hát a szorgalmas mozilátogatónak puszta véletlenségből is bele kell botlania valóban értékes, művészi filmekbe! Enynyire nem fog rajtuk? Azon is eltűnődtem akkor, hogy olvasni nemigen szerettek ezek a közbűntényesek. Véletlenül sem akad köztük olyan, aki két rablógyilkosság közben Tolsztoj-regényt, vagy József Attila-verseket olvasott volna. Akkoriban támadt a gyanúm, hogy pusztán képi fogalmazással aligha lehet korszerű műveltséget, szociális kultúrát, megalapozni. Dehogyis a filmek az okai ennek, dehogyis a tévé. Tessék csak betérni egy olyan moziba, ahol kellőképp éretlen a közönség: akárhány Oscar-díjjal kidekorált filmet vetítenének, remekművet, nagyszerűt, művészit, a közönség nagyokat cuppog, beleröhög a tragikus pillanatokba, és hangos biztatással kíséri — természetesen — a bunyót. A film anyanyelve valójában az asszociáció, a képzettársítás, a gondolattársítás. Ámde ez olyan nyelv, amelyet mindenki csakis magamagának ért-értelmez, a maga — addig elért — műveltségi-gondolati szintjén aszszociál, társítja a gondolatokat. (Képzeljük el: egy négyéves gyerek látja a tévé képernyőjén, amint a pirosló alkonyaiban, a lombok közé ölelt kerti padon ott ül egy nagylány és egy nagyfiú, íme, egyszerre csak a fiú odanyúl a lányhoz. — Ni, a bácsi majd leesett a padról, belekapaszkodik a nénibe! — mondja a négyéves gyerek a legtermészetesebb képzettársítással. De tíz, húsz, ötven év múlva is az akkori értelmi-műveltségi színvonalán fogadja majd be, s érti-értelmezi magának a képeket.) Minden jel szerint az olvasási kultúra mintegy törzse a művelődésnek; sem a film, sem a színház, de még a képzőművészet, a zeneművészet sem nélkülözheti az olvasásos könyvek, az irodalom anyatején nevelődött törzsközönséget. Igen valószínű: a fejlődő tudományok — akár természettudományok — sem nélkülözhetik. Igaz, igaz, milliók látják a tévében a filmeket, a színházi előadásokat, nemcsak a rosszakat, a jókat is; hallgatják a verseket, ha nem is a tévé egész közönsége, mindenesetre sokszorosa, talán ezerszerese a hajdani versolvasó közönségnek. Naponta több kultúrát szór szét a tévé az országban, mint hajdanán az évi fejadag volt. Mégsem állíthatnám, hogy letí rólunk ez a milliókra ható, nagyüzemi kulturálódás. Valami nyilván meglátszik rajtunk, de szó sincs arról, hogy a kultúrfogyasztók számának ezerszeres növekedésével arányban állna az eredmény. Valahol elvész valami. A tervszerűen és hangsúlyozottan fogyasztásra, szórakoztatásra föltálalt irodalomból, művészetekből elsikkad valami. Vajon, ezt a hiányt érezzük meg a széppróza, a java regények filmi közvetítésében? Vagy csak engem vesz elő a hiányérzet, ha, mondjuk, olvasván a Háború és békét, utána megnézem filmen. Vagy a Bűn és bűnhődés-t, a Karenina Annát, ... A Bovárynét, a Csendes Don-t, Az öreg halász és a tenger-t. — Igen, a filmnek is megvan a maga anyanyelve, amelyen legtöbbet fejezhet ki, de megvan a prózának is. És az a mű — kivált a legjava —, amely a próza anyanyelvén íródott, a társművészetek nyelvén csak afféle nyersfordításban közvetíthető, és ez a közvetítés sohasem teljes értékű. Nem féltem én a könyvet, a nyomtatott betűt, a Gutenberg-galaxist. A művelődésnek az olvasás marad az alapja, törzse, legbővebben buzgó, forrása minden belátható időkre, minthogy sem beszéddel, sem képpel nem helyettesíthető. A szó elszáll, a kép elsuhan — a betű marad. A könyv fölött eltűnődhet az ember, visszalapozhat, bármikor újra előveheti. És szabadon válogatva azt emelheti le a polcról, amellyel épp társalogni akar, és nincs kötve helyhez, műsoridőhöz ez a társalgás. Tanulást, ismeretszerző kalandozásokat, szakmai önképzést, tájékozódást persze el sem lehet képzelni könyvek nélkül — ezt talán senki sem vitatja. — Nos, az ember gondolati és érzelmi világában, a szabad kalandozások, tájékozódások legalább ennyire elemi szükségleteink, és ehhez is a könyvek nyitnak kaput a végtelenre, semmi olyan tágas kaput, mint a könyvek. Soha el nem érhető korokban, tájakon, emberek között ez élményszerzésre, az élet gazdagítására és csudálatos meghosszabbítására is a java könyvek kínálják a java alkalmat. Ki mennyit olvas , anynyival többet ér. Tónagy Sándor VÁRÓTEREM Keserves terme a várakozásnak — vonatra? megváltásra? —, keserves idő a másodpercmutató két elképzelt célpontja között, de ez is a te életedből való, a te menetrend szerinti nyári délutánodból. Türelmes vagy hát, maga a béna igyekezet: nem szabad lekésni, elszalasztani, Lábad előtt a csomag már mocorog, a másodpercmutató irigyli, vinné a veszteglő nyári délutánt, vinné haza, érvényes, lebélyegzett joga van, indulna már, de még mindig csak ez a keserves, sehová tolató tehervonat, és odafönn torz hangszóróbeszéd indulásról, érkezésről----- Serfőső Simon SZOMBATI UTAZÁS HAZAFELÉ Vonatkerekek csattogása az út. Lehullnak hátul az árokba az elmaradozó telefonoszlopok. Itt-ott a kocsik fölé szalad a part. Bennem álmos fáradtság nyújtózkodik. Gyűrött nadrágom ráncaiban pihen a heti por, s a bőrgyár szaga. Az albérleti szoba száraz kosztja, gyomromban kenyér porlad. — Anyám majd kiáll a kazlak elé, ha hallja, hogy már jön a vonat. Elmosolyodom magamban, mintha már látnám. Olyan jó érezni szeretetének integető várakozását. Simon Lajos AZ ÚJRAKEZDÉS ELÉGIÁJA Apám és anyám hányszor kezdte újra: egy alkalommal leégett a ház, máskor pedig az áradat elől loholtak,mint a szodomaiak, máskor pedig a jégverés tarolt, máskor pedig a sáskaraj aszály, máskor meg elcsapás az uraságtól, mert hetyke béres sipkán őszirózsa, máskor pedig a gyermek, a szegényke, ő, akinek csak szentelt föld jutott, s piciny csillagnak onnan szállt az égre. Miért is mondom? Te tudod mivégre. Hiszen naponta mi is újra kezdjük, csak mást. Csak ketten tudjuk mit, s miért. Szeretlek. Ó, ha isten lennél ismét, megáldanál a szenvedésemért. 9 Varga Hajdú István TELEVENY