Népszava, 1983. augusztus (111. évfolyam, 180–205. sz.)
1983-08-17 / 194. szám
NÉPSZAVA 1983. AUGUSZTUS 17., SZERDA Nevezték álmos városnak, alvónak, nevezték falusias városnak, hét dombra épült városnak, Babits városának, nevezték pincevárosnak, az atommegye székhelyének s még ki tudja, mi mindennek nem. Ha szóba kerül, a Nagy Emlékező, Háry János társul a nevéhez, illik tudni, hogy Szekszárdon született Garay János, az Obsitos költője, egykor gyakorta itt vendégeskedett Liszt Ferenc, azt viszont már kevesen tudják, hogy a reformkorban a megye, a megyeháza élen járt az országos politikában. „Kossuthékat megelőzve a Csapó Dániel, Tolna megye követe által vezetett ellenzék volt a hangadó”, a megyeháza viharos gyűlésektől hangosult, 1844 decemberében, elsőként, Szekszárdon sürgették az iparfejlesztést és az ipari védegyletek alapítását, a kezdeményezés furcsasága, a megye s székhelye hosszú-hosszú ideig agrármegye, székhely maradt, mindössze tizenöt esztendeje, hogy ipar után nyújtotta a kezét, mára igencsak iparosodó várossá fejlődött, emeletekbe növő házai pedig az igazi városkép benyomását keltik. Azt hiszem, felesleges a régi és mai Szekszárd összehasonlításánál időzni, a változás annyira szembetűnő, még a régi ismerős is szinte hitetlenkedve szemléli a több irányba is nyújtózkodó települést, a Kálvária-dombra se kell felmenni, hogy tekintetünk befogja a gyors ütemű változást. A változás természetszerűen az embereken, a közgondolkodáson is lemérhető, az őslakosokon éppúgy, mint a frissen bevándorlón, míg az egyiket kramával köti még inkább magához, a másiknak gazdagabb életformát ígér. Az ígéret fejében még csak erőszakos asszimilálódást se követel senkitől, a városiasodás varázsa erőszak nélkül is szorosabbra húzza kötelékeit. Változik, gazdagodik tehát a város, változnak, gazdagodnak az emberek, a változásokkal együtt a szellemi erőterek is átrendeződnek ... Egy tegnapi mai város Erjesztő esztendő? Tájak, műhelyek, emberek — tájol a cím, tájak, készülő műhelyek, emberek, módosíttatja velem a szekszárdi tudakolódzás. Lehetőségek, elszalasztott lehetőségek, leendő műhelyek, sommázhatnám beszélgetéseinket némi csalódással, ám annál nagyobb bizakodással. Kezdeném azzal a ténnyel: Szekszárdnak, bár múltja erre kötelezné, nincsenek nagy hagyománnyal rendelkező szellemi műhelyei, ami van, akár a szépülő-gazdagodó város, inkább arculatkereső, semmint meghatározója a benső építkezésnek. Ma még nem, de készülődésén látszik, hogy meghatározóvá nőhet. 1983, a Babits-centenárium éve, feltehetően erjesztő esztendeje lesz Szekszárd szellemi életének. Már a nekiindulás jelezte: a helyi ünnepségeken túllépő, országos jelentőségű ünnepségsorozattal kíván megemlékezni nagy szülöttéről, a Magyar Rádió és Televízió innen közvetíti az Országos Babits Mihály-versmondóversenyt, Szekszárdi Tárlat ’83 címmel Babits előtt tisztelgő képzőművészeti kiállítás nyílik, az Írószövetség és a városi tanács közös rendezésében Dunatáj-estet tartanak a Béri Balogh Ádám Múzeumban, ugyancsak Szekszárd a házigazdája annak az ünnepi művészi estnek, amelyen a nyertes kóruspályázati munkákat mutatják be, a Tolna megyei könyvtár Babits-bibliográfia kiadását tervezi, a Petőfi Irodalmi Múzeummal közöesen Babits életét bemutató archív vándorkiállítást állítanak össze, Esztergommal társulva új Babits-emlékkönyvet jelentetnek meg, hogy csak a jelentősebbeket említsem. Művészetek háza Oszlopok, pallók, korlátra váró lépcsők, megint csak oszlopok, emeletet tartó állványerdő, küszöbön falatozó munkás, egyedül van, kísérőm, Fertőszegi Béláné, a megyei tanács művelődési osztályának főelőadója, hasztalan faggatja, a novemberi határidőn kívül semmit sem tud a munka üteméről. — A belső tereknek ebben az állapotban is légköre van, tiszteletet követelő légköre —szemlélődik a gazda szemével Fertőszegi Béláné az egykori zsinagóga épületében. — Eddig raktár volt, leendő rendeltetése mégiscsak méltóbb lesz a hajdani hajlékhoz — folytatja s már sorolja is, mi minden kap otthont a művészetek házában: a földszint a kamaraműfajé, a zenei és irodalmi pódiumműsoroké, az emeleti részén kiállító- és olvasóterem lesz. — Közelebbi rendeltetése? — Szándékunk szerint a művészetek komplex műhelyének szánjuk, olyan szintézist nyújtó műhelynek, amely egyben oktatási és közművelődési köztér is, ahol a különböző korok muzsikájával, festészeti stílusaival, irodalmi áramlataival ismerkedhetnek meg az érdeklődők. — Nyitás? — Reméljük, novemberben. iVem provincia mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm „Szekszárdot nem száműzetésnek tekintem, megalkuvásnak, különbékének s a végtére nem is jelentős vidéki lapnál úgy dolgozom, mintha egy akadémiai kiadványt szerkesztenék. Az ember ott állja meg a helyét, ahol van: az elégedetlenség csak önmagunkkal szemben indokolt.” Az idézet Csányi László Szekszárdi napló círtű könyvéből való. Csányi László, a már említett Dunatáj felelős szerkesztője s mint író-kritikus egyszemélyes műhely. A Szekszárdi naplót értékelve egyszer már leírtam, hogy hozzám a Szekszárdot őrhelyül választó, Szekszárdról világra néző, az idők tanújaként élő, aggódó-reménykedő, kétségeivel és tévedéseivel az igazságban hivő („hogy az ember alkalmas az igazságra, ahogy alkalmas a szabadságra is”) Csányi László áll közelebb, aki nem a legideálisabb szellemi közegben, vidéki városban, napilap szerkesztőségében él és dolgozik... — Ennek már négy éve, mi történt azóta, változott-e az akkori szellemi közeg? — kérdezem Csányi Lászlótól. — Az én közegem alapvetően megváltozott, „független” ember lettem, nyugdíjas, ura a saját időmnek. Végre eljutottam oda, azt csinálhatom, ami vonzalmammal, képességemmel egyező. — Az idén mi egyezett? — A sok Babits-tanulmány mellé újabb négy tanulmányt írtam. Nem vagyok Babits-kutató, de minél többet foglalkozom vele, annál meggyőzőbb: világirodalmi mértékű költő; mégis: annyi félreértés egyetlen huszadik századi író körül sem volt, mint körülötte, realizmusa — mikor beszéljünk erről, ha nem most — a szó igaz értelmében vett realizmus, regényhősei élő személyek voltak, élő személyek megtörtént szituációban. — Mit jelent írónak vidéken élni? — Takáts Gyula és Csorba Győző példája igazolja, hogy vidéken is lehet — egyenrangúként — írni és irodalmi életet élni. Szekszárd az utóbbi években jutott el oda, hogy figyelmet érdemel, nem provincia, része az országnak. A Dunatáj, nem azt mondom, hogy nagyszerű fórum, be tudott illeszkedni a magyar irodalom egészébe. Érdektelenség és alkotó lehetőség Műhelykeresésem nem lenne teljes, illetve teljesebb, ha a város elevenedéséből kihagynám a műszaki és az agrárértelmiség szerepét. A műszaki értelmiség, az életformaváltás, a felfokozott életritmus, a nyugalomkeresés vagy éppen a munkán túli vállalkozások kihatásaként, nem tud vagy nem akar se szellemi műhellyé, se más kapcsolatteremtő formába tömörülni, megragadnak a vállalati műhelymunkánál, megelégszenek a vállalati keretekkel, mint ahogy Lőrinczy Gyula, a Tolna megyei Tanácsi Tervező Vállalat építési szakosztályának vezetője elmondta: minden erőfeszítésük ellenére nem tudták megalakítani a fiatal műszaki értelmiségiek klubját, többségük annyi fáradságot se vett, hogy az alakuló összejövetelre elmenjen. Nem így az agrárértelmiség, legalábbis az Arany Fürt Mezőgazdasági Termelőszövetkezet agrárértelmisége, baráti köre két-három hetenként tart találkozót. Kaposi István elnökhelyettes, termelési főmérnök megfogalmazásában: a termelőszövetkezetben nemhogy alkotólehetőséget kapnak, ösztökélik is őket. Ennek köszönhető, hogy tiszta nyereségük és a hektáronkénti terméshozamuk az utóbbi esztendőkben szépen növekedett, a kukoricában például elérte a 95,40, búzában pedig az 59 mázsát. A boruk Szekszárd több ezer éves szőlőkultúrájához méltó. Tamás Menyhért Csernyi László Lőrincz Gyula Kaposi István Gottwald Károly felvételei Várnak és dolgosnak Új műhely, új lehetőségek. A régi inkább a népi kerámiák készítését szolgálta, az új a népi formákból kinövő, használatfunkciót betöltő készletek gyártására is alkalmas. Iparművészek. Iparművész házaspár: Kis Ildikó és Fusz György. Fusz György Szekszárdon indult, az Iparművészeti Főiskola elvégzése után, ide is tért vissza. A város is, műteremmel, KISZ- ösztöndíjjal, visszavárta. Amit csinálnak: újdonság. Otthon érzik-e magukat? 9 17CT Rendhagyó történelemórák Múzeum mint műhely. A Szekszárdon megjelenő Dunatáj című folyóirat műhelye. Még minek?, kopogtatok be dr. Rosner Gyulához, a Béri Balogh Ádám Múzeum főmunkatársához. — Nehéz kérdés. Magánvéleményem szerint: kívánatos lenne, hogy a múzeum műhellyé, mégpedig tudományos műhellyé alakuljon. — Szavaiból ítélve, próbálkoztak ... — Valóban, de nem sikerült, pedig az anyagi feltételek is megvoltak hozzá. Elszalasztották, illetve személyi okok miatt nem valósulhatott meg, a szakemberek java itthagyta a múzeumot. — És ön? — A 60-as évek közepétől a tanács fennhatósága alá kerültünk, a megyei és a városi tanács jobban odafigyelt a munkánkra, gondoskodott az új szakemberek letelepítéséről, új igazgatót neveztek ki a múzeum élére, végül is megelőzték a teljes bomlást. — De még mindig nem tudott kialakulni a műhelymunka ... — Csupán elkezdődött, az új igazgató, Szilágyi Miklós sem tudta megteremteni a feltételeket. — És a mostani vezetés? — Mindent elkövet, hogy a műhely műhely legyen. — Név szerint? — Dr. Vadas Ferenc érdeme — mondja dr. Rosner Gyula, majd az érdem mellé újabb érdemeket sorol: rendbe hozatta a múzeum épületét, a kor igényeihez igazodva nyitottá tette az intézményt, központi szakkört hozott létre, kamarakiállításokat vitt ki az iskolákba, rendhagyó történelemóra-sorozatot indított, a pincét oktatási központtá alakította, amint az egyik forma elfáradt, kereste a másikat. — A rendhagyó történelemóráknak, gondolom, nemcsak a diákok veszik hasznát. — Úgy, ahogy mondja, a történelemtanároknak is továbbképzési fórumot jelent. S nekünk is hasznunkra van, pontosabban arra kényszerülünk, hogy a kutatás során végzett szellemi javakat továbbadjuk, a jövő generációjának adjuk tovább — ez végeredményben már a műhelyjelleg biztosítéka. Ha a műhelyjelleg effajta megerősítését nem is tartom a legjobbnak, magában hordja a lehetőséget, intézményeink kutatói kéthavonta rendszeresen találkoznak, egy-egy anyag megvitatásával előbbutóbb megtanuljuk ennek a mechanizmusát, előbbre léphetünk, jobban megismerjük a csatlakozó területeket s kutató munkánk is hatékonyabbá válik. A pincemúzeum, akár az ötezer év kerámiáit nézem, akár a török kori kiállítást, minden tárgya elevenné vált, nyitott közművelődési munkára utal. Könnyű magam elé képzelni a rendhagyó történelemórák évezredekről valló, szemközeli igézetét — másodjára is megvalósítva a múzeumalapító Wosinszky Mór álmát (aki a mesterlegények részére vasárnapi iskolát nyitott), a múlt legyen a jövendőé és ismereti forrása pedig hasznos akarat. Lakhelyük szerint, igen. A visszavárás ellenére is úgy érzik: azon túl, nem tart igényt rájuk a város, a pályakezdés nehézségeit élik, szellemi kapcsolatteremtésre nemigen jut idejük, türelemmel várnak és dolgoznak, mindennapos társuk a tanácstalanság és a bizonytalanság, egyet tudnak biztosan: nem szabad ideragadni, erőgyűjtésül megpróbálnak kapcsolatban maradni Budapesttel, szeretnék, ha nem lenne mindegy, hogy Szekszárdon élnek, vagy másutt. Itt és szellemben és kötelékben. Fusz György Kiss Ildikó