Népszava, 1983. augusztus (111. évfolyam, 180–205. sz.)
1983-08-20 / 197. szám
4 Állam és gazdaság. Milyen gazdasági szerepeket vállalhat, meddig, milyen határig kényszerítheti (milyen határig szükséges hogy kényszerítse) akaratát az állam a gazdálkodókra? A felületes szemlélődő számára úgy tűnhet föl, hogy mindez csupán napjainkban vált izgalmas kérdéssé. Ám a magyar történelem és gazdaságtörténet több ezer oldalnyi lapjain elidőzve kiderül: az állami gépezet (jelenjék meg a királyság, a császárság vagy a hadi kormányzat köntösében) az évszázadok során szüntelen küzdelmet folytatott a mindenkori gazdálkodókkal (a hűbéresekkel, a kiskirályokkal, a nemességgel, a fináncoligarchiával) a gazdasági hatalomért. Királyságát az „Isten kegyelméből” származtató államalapító István hatalmának gazdasági alapját — a lázadó vezérek birtokaira és a gazdátlan területekre is kiterjesztett — királyi birtokok adták. Majd az állandósult belviszályok és külső háborúskodások — rászorulván a főúri hadseregekre — a birtokadományozások révén a világi nagybirtokosság malmára hajtották a vizet. „A királyi adományozás mértéke a mértéktelenség”, olvasható egy 12. század végi oklevélben. És valóban: II. András már egész vármegyéket ajándékozott a hatalomra éhező főuraknak. Károly Róbert, a tartományurakon aratott győzelmekkel megnövelte a királyi birtokok részesedését és adózással igyekezett megteremteni az államháztartás egyensúlyát. Az — Anjouk nevéhez fűződő — adó egyébként mindig ütközőpontja volt az állam és a gazdálkodók viszonyának. A kapuadótól a közteherviselésig Még akkor is, ha hosszú évszázadokon keresztül a jobbágyság kizárólagos kötelezettségének számított az adózás, őket terhelte az első adó, a kapuadó, nekik kellett eleget tenniük a kilenced és a tized előírásainak. Mátyás füstadója és telkenkénti egyforintos rendkívüli hadiadója, vagy a 18. század kvártélyozási (katonai, szállásadás), porciózási (a katona és a lovak ellátása), valamint a sorspont (a hadsereg szállítmányozása) ugyancsak őket rövidítette meg. Nem beszélve a török idők harádzsáról (császári adó), iszpendzséről (kapuadó) és minden elképzelhető és elképzelhetetlen címen követelt sarcáról. A jobbágyok adózását növelő földesúri mohóságnak valamelyest gátat szabott Mária Terézia jobbágyterheket egységesítő úrbéri rendelete. Udvarában az a szólás járta: „etetni kell a bárányt, ha nyírni is akarjuk”. A reformkor idején magasba csaptak a nemesség adómentességétbíráló, szenvedélyes megnyilatkozások hullámai is. Végül Pozsonyban a nemesség „Vérrel szerzett szabadságunkat nem engedjük! Nem adózunk” jelszava győzött — a közteherviselés ügye elbukott. 1848 márciusában többek között a 12 pont hatodik passzusában kerül ismét napirendre a kérdés. S noha a szabadságharc elbukott, a Bach-rendszer nem hagyhatta figyelmen kívül a forradalom alapvető gazdasági vívmányait. A jobbágyrendszer eltörlését és a közteherviselést kénytelenek voltak a gyakorlatban is végrehajtani. A hitel mágusz szerepe Az adózásban merőben új változásokat ezt követően csak az 1945-öt követő államosítások hoztak. Az elveiben nem, de részleteiben gyakran változó előírások részben arra épültek, hogy a gazdálkodó szervezetek befizetett adói elégségesek legyenek a költségvetés egyensúlyához, az állam szervezeteinek eltartásához. Ugyanakkor i s e tekintetben régóta közgazdák céltáblája az adózási rendszer — az adókból nem csupán a fontos és indokolt gazdaságpolitikai teendők valóra váltására jut, hanem állami támogatásra, a külső nehézségek és a saját hibából bajba jutottak megsegítésére is. Az állami támogatás fogalma egyébként nem az utóbbi négy évtizedben eresztett gyökeret. Legfeljebb korábban másként hívták. IV. Béla tudatos városfejlesztő politikája például kiváltságleveleket adott a fejlettebb vásáros helyeknek. A szabad királyi városok (Székesfehérvár, Esztergom, Buda, Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Kassa, Eperjes, Bártfa neve szerepel az elsők sorában) vámmentesen kereskedhettek, s „felügyeleti szervük” a közvetlen a királyhoz tartozó tárnokmester volt. Mária Terézia és II. József ugyancsak élt az állami támogatás lehetőségével. A Franciaországból importált merkantilista gazdaságpolitika révén állami kedvezményekkel (adómérséklés, hitel) segítették új ipari üzemek létrejöttét, s magas behozatali vámokkal védték őket a külföldi áruk versenyétől. Vagy: a 19. század második felének kétségtelen üdvözítő vasútépítési láza nem volt mentes az — olykor kóros — állami beavatkozásoktól. A törvény a vasútépítésbe fektetett tőkére garantált hasznot, kamatot írt elő. Ha nem jött össze a nyereség, a különbözetet állami zsebből fedezték. Végül a panamák és a szemérmetlen nyerészkedések arra kényszerítették az államot, hogy eltöröljék az említett kamatbiztosítási törvényt — s ebben nagy érdemeket szerzett Baross Gábor —, és igyekezzenek a magántársaságoktól állami kezelésbe venni a vasutat. Az állam gazdasági fegyverzetében mindenkor fontos ütőerő volt a pénzpolitika. I. István idejében a legelfogadottabb fizetési eszköz a trió volt, az egy évszázaddal később uralkodó II. András idejében is csekély volt a pénzforgalom, de a király már „élhetett” — a később sokak által gyakorolt — pénzrontás lehetőségével. A gyakori kényszerbeváltással járó pénzügyi fejetlenségnek Károly Róbert vetett véget. Történelmi léptékkel mérve azonban az értékálló jó pénz újra meg újra tiszavirágéletűnek bizonyult. Ezt igazolja, hogy a 17. század elején Bethlen Gábornak is erőfeszítéseket kellett tennie a jó pénz verésére, mert a háborúskodások sokszor kimerítették az országot. Katasztrofális értékromlásra jutott például a Rákóczi vezette rézlibertas, mert a kereskedők csak a „fehér pénzt”, az ezüstöt fogadták el. A későbbi magyar gazdaságtörténelem sem mentes a pénzromlástól. Elegendő csak a pengő 1946-os, mindmáig világrekordnak számító elértéktelenedésére gondolni. Az állam pénzpolitikája természetesen nem csupán a kézzel fogható fizetési eszköz lbocsátásában, forgalmának szabályozásában nyilvánul meg. A hitel, mint Széchenyi írja 1830-ban megjelent azonos című művében, mágusi befolyással lehet a közjóra, a beruházásokra, az építkezésekre. A reformkorban alapított Pesti Magyar Kereskedelmi Bankot azonban jószerivel csak a 19. század utolsó harmadában követik tömegesen az új hitel- és pénzintézetek. Az állam gazdaságpolitikájában mindig fontos szerepet játszott a külkereskedelem és a vámpolitika. Így aztán nem csoda, ha az állandó pénzzavarral küszködő II. Andrásnak kortársai is szemére vetették, hogy bérbe adta a vámszedés jogát. Vágyak és realitások A Habsburgoknak az országra nézve hátrányos vámrendelete először a reformkor idején váltott ki tiltakozást. „Hagyjátok a gyermeket férfiúvá nevelnünk, aztán nyissátok fel viadalra a sorompókat" — fogalmazta meg a védővám szükségességét Kossuth. A vámsorompóhoz azonban nem sikerült állami beleegyezést nyerni a bécsi udvartól. Maradthát a becsületszóra fogadott, a kiki háza küszöbére állított sorompó, a Védegylet... „Tengerre, magyar!” — hangoztatta a független magyar kereskedelem érdekében Kossuth. Nos, a másfél évszázados buzdítás napjainkra „tengerre vállalat” jelszóra módosulhatna: az állam mindinkább arra törekszik, hogy a külkereskedés jogát a szakvállalatok mellett részben átruházza a termelőkre is. Az állam és gazdaság viszonya végül is alapvetően mindig az irányító gépezet és a gazdálkodók közötti munkamegosztásban, döntés-és jogkörük felparcellázásában, valamint a nemzet vagyonán való osztozkodásban fogalmazható meg a legélesebben. Mátyás kincstartósága, vagy például a 17. század elejétől mind határozottabban érvényesülő abszolutisztikus törekvések a király kezébe igyekeztek összpontosítani a gazdasági hatalmat. Mária Terézia öröksége csupán a Pragmatica Sanctia volt — üres kincstárral. Nem volt elegendő pénze az első független magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos kormányának sem. A dualizmus kori állam képzelt húsos fazékja körül meg éppenséggel a már említett vasútépítők, a gründolók (gyár-, üzemalapítók) hada gyülekezett. A huszadik század elejére a történelmi arisztokrácia finnyáskodása sem hátráltatta, hogy a bank-, ipari és agrártőke tulajdonosai kaparintsák kezükbe az ország gazdasági élete feletti hatalmat. A hegemóniáknak, a zsíros pozícióknak véget vetni akaró, az első világháborúból katasztrofális nehézségeket öröklő Tanácsköztársaság hozzáfog a gazdaság szocializálásához. Az akkori gondolatok maradandó megvalósítására, az állam gazdasági hatalmának megalapozására azonban a fehérterror inflációján, az 1929—31-es gazdasági világválságon, a háborús gazdasági programokon, a német tőke behatolásán, majd a háború végi gyárleszereléseken, az értékek elhurcolásán át vezet az út. 1948-ban, a fordulat évében megkezdik a termelő és kereskedelmi létesítmények, pénzintézetek államosítását, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján kollektivizálják a mezőgazdaságot. Az állam gazdasági súlya a központi irányításban az ötvenes évek elején nagyobb minden korábbinál. S jóllehet, mindezt a teendők indokolták, az irányítás nem mentes a torzulásoktól. A terveket gyakran nem a realitások, nem a gazdasági érvek, hanem a vágyak mozgatják. Az ellenforradalom utáni konszolidációt követően lehetőség nyílik az állam gazdasági szerepének újrafogalmazására. Az 1967. évi pártkongresszus leszögezi: „A szocialista vállalatok eddig lényegében a népgazdasági tervből rájuk kirótt feladatok mechanikus végrehajtói, a végrehajtás megszervezői voltak. Az új irányítási rendszerben az állam általában nem közvetlen utasításokkal biztosítja a tervcélok megvalósítását, hanem gazdasági és közgazdasági eszközökkel, megfelelő hitelpolitikával ...” A feladat- és jogkörátrendeződés az 1968-as mechanizmust követően megkezdődött, ám a különböző megtorpanások (jogosultságukat elemezni ehelyütt nincs lehetőség) miatt ma is időszerűek a mondatok. Legalábbis a tekintetben, hogy — az egyébként teljesen soha nem nélkülözhető — közvetlen beavatkozások gyakorisága jóval meghaladja az elvekben megfogalmazottakat. Napjaink javaslatai nem az állam gazdasági szerepének megnyirbálására, hanem a feladatok újrafogalmazására irányulnak. Arra, hogy gyengüljön az állam kézi vezénylő jellege és erősödjék az a kéz, amely a koncepcionális,, gazdaságpolitikai, elvi irányító teendőket fogja össze. Molnár Patrícia A Habsburg-államigazgatás a 15 éves háborúban kiürült kincstárát kölcsönökkel igyekezett feltölteni. A kölcsönök fejében Magyarország bányakincseit és kereskedelmi monopóliumait kötötte le idegen pénzembereknek 100% I77TTO í w. w. : Állami szektor Szövetkezeti szektor Alkalmazásban állók kisegítő gazdaságai Szocialista szektor ■ Magánszektor Az állami szektor mai szerepét jól érzékelteti a grafikon, amely a nemzeti jövedelem megosztását mutatja A Tanácsköztársaság ötágú csillagos, 200 koronás pénzérméje. Ferenczy Béni terve SZOMBAT, 1983. AUGUSZTUS 20. NÉPSZAVA Pécs tömegközlekedését kizárólag autóbuszokkal oldják meg. A város terepviszonyai viszont jelentősen igénybe veszik a járműveket, azokat átlagosan 400 ezer kilométer lefutása után újítják fel a 12-es Volán ipari üzemének műhelyében MTI Fotó : Kálmándy Ferenc felvétele Több segítség az otthonteremtőknek Egyre sokrétűbben támogatják a sajátház-építőket az állami építőipari vállalatok. Körképünkben a segítségnyújtás új formáiról, ötletes kezdeményezésekről, szolgáltatásokról számolunk be. A Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat saját tervezésű, egy-két szintes magánlakások tető alá hozását ajánlotta fel az otthonra váróknak. A nagy érdeklődésre való tekintettel Nyíregyházán két helyen, s Nyírbátorban kezdték meg az építkezéseket. A vállalat új ötlettel is kirukkolt: „szekrény-válasz falas" lakástípusokat fejlesztettek ki. Az otthonok vázszerkezetét, a vizesblokkot a SZÁÉV dolgozói alakítanák ki, a belső teret megosztó szekrény-válaszfalakat a Szatmár Bútorgyár készítené. A kidolgozandó módszer nagy előnye lesz, hogy a lakások tetszés szerint alakíthatók ki, s könnyűszerrel átalakíthatók. A 31. sz. Állami Építőipari Vállalat fővárosi és vidéki telephelyein vállalja az otthonteremtők kevert betonnal való ellátását. Lehetőséget teremtett leninvárosi, kazincbarcikai, hódmezővásárhelyi és dunakeszi előre gyártó üzemében, hogy a magánépítők vágott és hajlított betonacélt vásárolhassanak náluk. Az Építőipari Termelőeszköz-kereskedelmi Vállalat — kiskereskedelmi szervezetekkel közösen — több „házépítők boltját” nyitotta meg, hogy enyhítsen az anyagbeszerzési gondokon. Most öt közös boltban árusítanak, Budapesten a Horizont és a Rákosmenti ÁFÉSZ-szel közösen, vidéken a Veszprém megyei ÁFÉSZ-szel, a Fejér megyei Iparcikk Kereskedelmi Vállalattal, Kiskunhalason pedig a Kiskunhalasi Építőipari Vállalattal szövetkeztek. Az Alba Regia Állami Építőipari Vállalataz otthonhoz jutást megkönnyítendő kidolgozta az Alba-ház építési rendszert, oly módon, hogy egyesítették a hagyományos téglaépítés rugalmasságát — annak helyszíni munkaigényessége nélkül —, a panelszerelés iparosítottságával — ez utóbbi merevsége nélkül. A mintaépületet az idei tavaszi BNV-n a nagyközönségnek bemutatták. S hozzákezdtek Székesfehérvárott az egyik ifjúságilakótelepen 30 Alba-ház kivitelezéséhez. (J. P.) opener Ugye milyen elegáns, finom hangzású címe van az e heti kis jegyzetnek? Amit mondani szándékozom benne, az is rendkívül finom ügy. De menjünk sorjába. Ez az „Opener Universal” ugyanis hangzásra valami idegen, külföldi hogyishívják. Valójában az újító szellemiben, vállalkozókészségben oly gazdag, ötletdús magyar géniusz alkotása. Külföldi csupán az elnevezése, ami magyar fordításban annyit tesz, hogy — mindenre, használható nyitó szerkentyű. (No, de kérdem én: ki venné észre a hazai boltokban és főként ki vásárolna meg egy olyan valamit, amire az vagyon írva, hogy „Mindenre használható nyitogató”. Opener Universal, mennyivel lenyűgözőbben, sokatmondóbban hangzik!) Most már csak az a kérdés, mire való ez az univerzális micsoda? Figyeljenek kérem, mert ez is a magasrendű magyar szellemiséggel, továbbá fejlett ipari kultúránkkal van szoros összefüggésben. Mert külföldön — kérdem tisztelettel — hogyan lehet felnyitni egy konzervet, fémkupakos palackot, befőttesüveget, műanyag flakont? Úgy, hogy — a használati utasítás szerint — megrántunk egy kis karikát, könnyedén elforgatjuk a fémbetétet, meghozzuk az erre való műanyag nyelvecskét stb. és pack (!) a konzerv, üveg, a flakon tartalma máris hozzáférhetővé válik. Ellenben a hasonló hazai gyártmányú élelmiszeripari készítmények nyitása korántsem ilyen ötlettelenül egyhangú. Nálunk ugyanis harapófogó, franciakulcs, gyalogsági bajonett szükségeltetik a nyitási procedúrához, de ezekkel sem garantált a siker. Nos, a fent leírt változatos, de tökéletlen szerszámokat helyettesíti az Opener Universal, melynek csomagolásán büszke felirat is virít: Made in Hungary. (Amit szinte felesleges kiírni, hiszen hol készülhetne ilyesmi, ha nem éppen kis hazánkban?) Az ötletet továbbfejlesztve lenne néhány tiszteletteljes javaslatom hasonló célú, kizárólagosan magyar gyártmányú kisegítő (nyitó) készülékre. Az egyikkel azokat az üzleteket lehetne kinyitni, amelyek — a vásárlók kénye-kedvére rá se hederítve — többnyire olyankor tartanak zárva, amikor az embereknek idejük lenne látogatást tenni bennük. S ha már itt tartunk, olyan nyitószerkezet, amely külön rábeszélés nélkül (mindenféle fárasztó célozgatás helyett) megnyitná a kedves vásárlók bukszáját, ha pult alól valamilyen hiánycikkel kedveskednek nekik. Ilyen csodanyitó kellene, hogy rendeltetésének átadva megnyisson beruházásokat, amelyek hosszú évek óta reménytelenül húzódnak (például Skála Áruház a Marx téren) Azután nem ártana valami találmányal (a jogos igénylők számára) kinyitni azokat a lakásokat, fővárosszerte, amelyeknek bérlője már hónapok óta elköltözött, elhalálozott. Végül hitveseknek alkalmas lenne egy olyan készülék, amely nemcsak kedves férjük Kristalinját nyitja meg (ehhez nekik nincs szükségük külön szerszámra), hanem annak legrejtettebb zugát is, ahol az úgynevezett dugipénzt őrzik. Ez utóbbi esetben tényleg kiérdemelné az Universal jelzőt és a nyitogató micsoda. V. J.Ok is .