Népszava, 1983. augusztus (111. évfolyam, 180–205. sz.)
1983-08-12 / 190. szám
6 Szól a Titanic-keringők Gyulán A budapesti Nemzeti Színház ezen a nyáron gyors attakkal birtokába vett néhány szabadtéri színpadot. Szegeden a Tragédia előtanulmányát láthattuk, a Gyulai Várszínházban pedig előbb egy Hubay-darab, majd egy román színmű első színpadi megfogalmazását láthatta a közönség. Zömmel olyan publikum, mely annak idején a Nemzeti színpadán nem feltétlenül láthatja majd az előadásokat végleges formájukban. Ez egyszerre könnyebbség az alkotók számára — hiszen lesz még idő korrigálni, és fokozott felelősség —, hogy tudniillik sokan csak ezt a változatot látják, nekik tehát most kell teljes élményt nyújtani. A kettő aránya értékmérő egy előadásban. Gyulán a román színműirodalom egyik legnevezetesebb komédiáját, a Titanic keringőt játsszák. Szerzője Tudor Musatescu, a franciás műveltségű és szellemességű jogász, filozófus és irodalmár. Több mint hatvan színművet írt, de kitűnő prózaíró és a román humoreszk kiemelkedő jelentőségű művelője is volt. Talán a mi Csiky Gergelyünkre emlékeztet leginkább társadalmi indulata és szatirikus vénája. Csak talán messzebbre merészkedik el. Néha mármár az abszurd talajára. Ez a legfőbb erénye a Titanic keringőnek is. Mert realista vígjátéknak, de akár szatírának is elég vékonyka. A szegénységben, sok gyerekkel, csúnyuló feleséggel és házsártos anyóssal a nyakán élő hivatalnok, Spirache váratlan örökséghez jut, melyet azonnal használni kezd — a családja. Hősünknek nincs ínyére ez az életmód, még kevésbé az, hogy neki meg politikai karriert kellene képviselőként befutnia. Cselhez folyamodik, melynek révén elrendeződnek a dolgok — csak ő jár pórul, mert őszintesége eredményeként a választópolgárok őt teszik meg jelöltjüknek. Ezt a darabot a szöveg „mélységeiért” nem érdemes előadni. A cselekmény „váratlanságáért” sem. Kanavásznak kell tekinteni egy színházi előadáshoz. A vendégrendező, Alexandru Tocilescu — egyébként a bukaresti Bulandra Színház fenegyerek hírében álló, tehetséges rendezője — pontosan ezt tette. Stíljátékot teremtett, s így egy világ paródiáját adja, nem egy meghatározott körét vagy társadalomét. Dan Jitianu — a díszleteket és a jelmezeket is ő tervezte — színpadán az első részben a családi asztal és a deszkabudi az uralkodó elem. E kettőn folyik a kisszerű, kispolgári, marakodó élet. Ahogyan a színpadkép is átbillen a realitáson, a szereplők mozgatása, beszédstílusa is realizmuson túli öntörvénnyel bír. Mint egy sajátságosan mozgatott panoptikum elevenedik meg minden hétköznapi cselekedet. Kimerevített pillanatok, túlrajzolt mozdulatok, eltáncolt kettősök, burleszkbetétek fedik el a nem mindig szellemes szöveget. A színészek is lubickolnak az abszurdoid játékban. Málthé Erzsi minden anyósok prototípusát kacagtatja elénk; Fonyó István az esettségnek és jó szándékú pipogyaságnak nem a karikatúráját, hanem a gyökereit fedezteti fel; Farkas Zsuzsa lusta-puha mozgású nősténye egyszerre jellemez és leleplez; Miklósy Judit az ortopéd cipős sántaság komikumlehetőségeitől a groteszk líráig jut el. Fülöp Zsigmond egy Buster Keaton tragikumával szenved, majd bódul el szerencsétlen kérőként. A néző pedig önfeledten kacag. Élvezi a szemérmetlenül lemeztelenítő helyzeteket, az áriák és kettősök finom egybekapcsolódását, a bódító-butító Titanic keringőt. A második rész a meggazdagodott család lakásában zajlik. Hideg fényű, neoncsöves alumíniumfalak között csőbútorok, a színpadkép most is jól jellemez. De mintha a játék is kihidegedne a második részre. Ami eddig stílusjáték, igazi konfliktusokat mutató abszurdoid burleszk volt, az mostantól csak paródia, poénvadászat, közhelyekből építkező nevettetés. A színészek is kiesnek a pontosan megkoreografált mozdulatokból, esetlegessé válik a játék. Valószínűleg idő kérdése, hogy beérjen a munka — és azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a fajta játékstílus honi színházainkban nem túl ismert, alig van gyakorlata. De tény: elfáradni látszik ily módon az előadás a második felére — s vele együtt fárad a néző is. Maradnak a szövegpoénok — melyekről most derül ki igazán, önmagukban mennyire kevesek —, egy-egy kergetőzés még nevetésre késztet, de a rendező által megteremtett sajátos színpadi világ már nem idéződik fel újra. Unalom lengi be a vígjátékot. És mint tudjuk, ez több mint hiba. Szól a Titanic keringő Gyulán — de a hamis hangok kijavítására, a ritmus állandóságának megteremtésére már csak Budapesten lehet majd idő. Kell hogy legyen rá, mert négy negyedben nem az igazi a keringő. Bányai Gábor Kiállítási kalauz ________________________ Türelemüvegek a Néprajzi Múzeumban Viszonylag ritkán esik szó a napisajtóban a Néprajzi Múzeum rendezvényeiről, ami kétségtelenül komoly hiányosság, hisz a Nemzeti Galéria régi helyén, az egykori Curia-palotában végre térhez jutott intézmény igazán érdekes és változatos kiállításokkal, sokáig raktárban heverő gyűjteményeinek legvonzóbb darabjaival siet a közönség elé. Két esztendeje például a régi falusi gyermekélet pompásan dokumentált bemutatójával lepett meg, most pedig a népi művészkedés egyik speciális ágáról, a türelemüveg-készítésről nyújt látványgazdag összefoglalót. A türelemüveg nem magyar etnográfiai sajátosság: hazánkba német közvetítéssel került be Nyugat-Európából. Itt, főként a tengerparti országokban a 16. század óta foglalkoztak hajók és más jelenetek palackba építésével; ezek gyakran mozgathatóak is voltak, s afféle egzotikus emléktárgyul, kandallódíszül szolgáltak. A 17— 18. század folyamán az üvegbe épített mozgatható figurák készítésére egész iparágak alakultak ki Németországban, — ekkor juthattak el hozzánk az első minták, amelyek nyomán az ügyes kezű falusi mesterek jóvoltából nálunk is megindult ezeknek a valóban hosszas kitartást igénylő apró építményeknek a készítése és árusítása. A legkorábbi magyar türelemüveg 1784-ben, Dunaföldváron készült. A magyar türelemüveg — szemben európai őseivel — sosem manufakturális dömpingáru, hanem mindig egyedi kézművestermék; előállítói többnyire „idővel rendelkező emberek”, munkából kiöregedett iparosok, parasztok, magányosan dolgozó juhászok, illetve rabok és hadifoglyok voltak. A palackba zárt miniatűröket általában ajándékba adták bizonyos jeles alkalmakkor, de olykor árusították is falusi búcsúkon és népünnepélyeken. A hazai türelemüvegek jelenetei és figurái kivétel nélkül rögzítettek, tehát stabilak; az előre megfaragott és megfestett faelemeket a papirosból, fémből és textilekből álló egyéb kellékekkel együtt, hosszú csipeszek és kampók segítségével süllyesztették be a hasáb alakú hutaüvegekbe, ahol aztán aprólékos munkával építették össze őket. A térbeállítás megkomponálásánál többnyire a szimmetria szabályaihoz igazodtak, amit a rekvizítumok zsúfoltsága miatt nemegyszer komoly teljesítmény volt megteremteni, viszont a szemlélet dolgában csak ritkán ragaszkodtak a valósághű ábrázoláshoz, mind a motívumokat, mind az arányokat meglehetősen szabadon, néha egyenesen szürrealisztikus jelleggel értelmezték. A kiállítás tartalmi szempontból a magyar türelemüvegek három fajtáját különbözteti meg: a munkajeleneteket ábrázoló bányászpalackokat, a vallási témájú miniatűröket, valamint a vegyes jellegű, tájakat, épületeket, esetleg fantáziajeleneteket ábrázoló munkákat. Közülük a legkorábbiak a bányászpalackok; ezek nagy része az ország északi peremeiről, a tradicionális bányavidékekről származik. A bányászpalackok érdekessége, hogy ábrázolásmódjuk realizmusa, illetve sajátos, dramatikus szerkesztésük révén szinte dokumentáris hitellel tárják elénk a régi bányászéletet; beszámolnak nemcsak a föld alatti munka különböző eszközeiről és fázisairól, hanem a bányászok felszíni sorsáról, a bányaigazgatás, a bányajog, a büntetés és a jutalmazás szokásairól is. A legnépesebb egység: a vallási témájú türelemmunkák a nép hitéletébe, vallási szokásaiba és erkölcsi gondolkodásába engednek bepillantást. A kompozíciók részben a vallási élet közösségi gyakorlásának színtereit, a templomokat, kálváriákat, oltárokat, a régi idők kedvelt szentjeit örökítik meg, részben Krisztus kínszenvedéseit idézik fel az ismert bibliai jelenetek alapján. A türelemüvegek vegyes csoportja igen változatos alakzatokat, színeket és gondolatokat mutat, sokrétűségük a népi fantázia kimeríthetetlenségét bizonyítja. A legérdekesebbnek azok tetszenek, melyekben a kézi munka ügyessége egyfajta szociológiai-szociográfiai tartalommal párosult, így például a hadifoglyok művei, melyekben a táborélet sivársága egyben az itt élők lelki elmagányosodásáról is hírt ad. A türelemüveg-készítés ma már kihalóban levő foglalatosság, bár ma is vannak szorgalmas és érzékeny művelői. Őket természetesen már a mai világ jelenségei ihletik. Mégis ezek a munkák — a régiekkel összevetve — mesterkéltnek tűnnek: valamiképp hiányzik belőlük az a meghitt természetközelség, életszeretet, szelíd és szolid derű, amely a régi mestereket jellemezte. Úgy tetszik, manapság döntően mások lettünk, mint elődeink, s bizony, sokszor kárunkra. Sok más mellett ezt most régi türelemüvegeink múzeumi szemléje is bizonyítja. T. A. Farkas Aladár Munkácsy- és SZOT-díjas, érdemes művész munkáiból rendez emlékkiállítást augusztus 20-25. között a csepeli Rideg Sándor Művelődési és Ifjúsági Ház (XXI. kerület, Kalamár József utca 230.). Az 1981-ben elhunyt mester, mint ismeretes, a Szocialista Képzőművészek Csoportjának egyik vezetője volt, s politikai tárgyú kompozíciók mellett előszeretettel foglalkozott a munka és a munkás megjelenítésével. Képünkön Öntőmunkás című alkotása PÉNTEK, 1983. AUGUSZTUS 12. NÉPSZAVA Magyar tv-produkciók külföldön A közeljövőben sorra kerülő két nemzetközi fesztiválra kaptak meghívót a Magyar Televízió produkciói. Augusztus 15. és 21. között a kanadai Banffban rendeznek televíziós találkozót. A dokumentumműsorok keretében a Kötelék, valamint a Börtönben az uram című filmet vetítik le. E hónap 16-tól Salzburg operafilmek fesztiváljának ad otthont. A Magyar Televízió versenyfilmjeként Székely Endre Kőzene című operáját vetítik le. Muzsika SZENTHELYI SCHUBERT-KONCERTJE A Bartók Emlékházban Szenthelyi Miklós hegedűművész adott Schubert-koncertet, Szenthelyi Judit zongoraművész közreműködésével. Schubert — mint köztudott — szerteágazó életművében kevés figyelmet szentelt a hegedűre-zongorára írt kamaraműveknek. Három szonatina, továbbá kisebb s az életmű nagyságrendjéhez viszonyítva nem is annyira jelentékeny darabok ... Szenthelyi Miklós mégis helyesen cselekedett, hogy ezekből a ritkán hallható kompozíciókból állította öszsze műsorát. Amelyen első számként a bűbájos D-dúr szonatinát játszotta, majd Schubertnek egy saját témájára, az Elszáradt virágok című dalára írt variációit. (Ezek eredetileg fuvola-zongora kettősére készültek, de a hegedűváltozat is előnyösen illik e csapongó, színes, fájdalmas alaphangú műhöz. S ezeket a vonásokat a tolmácsolás sorra ki is emelte.) Bizonyos mértékben alkalmi kompozíciónak tekinthető a C-dúr fantázia is, amely egy, a maga korában kiváló cseh hegedűművész — Josef Slavik — részére készült. Ez a tény magyarázza a mű dallamvilágának szlávos vonásait, amelyek különösen a mozgalmasabb részekben emlékeztetnek régi orosz románcfordulatokra. E műben mind a hegedűművész, mind a pianista hálás feladatot kap a maga virtuozitásának előnyös bemutatására. A jó értelemben vett virtuozitás fogja össze a kicsit széteső és terjengős alkotást, amely az ősbemutatón nem váltott ki különösebb tetszést. Befejezésül, a szép koncert ráadásaként Schubert A-dúr duójának scherzo tételét szólaltatta meg a két művész, fényesen és technikásan. BACH ÉS LISZT ORGONAMŰVEI A Kálvin téri református templom ezen a nyáron kiemelkedő szerepet kapott Budapest hangversenyéletében. A péntek esti koncertek igen látogatottak és népszerűek. Legutóbb Alföldy- Boruss Csilla templomi koncertje vonzotta Bach- és Liszt-zenékkel az orgonamuzsika barátait. Nyitányként Bach C-dúr prelúdium és fúga című kompozíciója csendült fel, a mester utolsó éveiből (pontosabban 1744-ből) származó alkotás. A megszólaltatásnak különösen a fúgarésze volt jól formált s a szerzői koncepcióhoz híven tömör és sűrített. A prelúdiumot némileg nyugodtabb, szinte idilli hangvételűnek képzelném, s ilyen felfogásban a két rész tömbje még erőteljesebb kontrasztot képviselne. A Bach-művek sorát öt korálelőjátékkal folytatta Alföldy-Boruss Csilla. Ezek a változatos arculatú, jórészt lírai karakterű művek még a nagyméretű, súlyos kompozícióknál is jobb bepillantást engednek Bach lelkivilágába, rendíthetetlen hitébe. A koráldallamokat hol folyamatos képletekkel körülíró ellenpont, hol a dallamokban rejtőző harmóniák felbontásaival dramatikus erőt sugárzó hatalmas orgonaletét a nép énekét voltaképpen a legegyszerűbb eszközökkel fejleszti műremekké. Liszt Ferencet ezen az orgonahangversenyen egyetlen műve, az Ad nos, ad salutarem undam képviselte. A nagy terjedelmű fantáziát és a belőle pompás előkészítés után kibontott fúgát jó előadásban hallhattuk. Nem volt lenyűgöző, de átgondolt volt, s okosan élt az előadóművész energiájával, a végére tartalékolva a mondanivaló summáját. Raics István Család, háztartás és a városi cselédség Gyáni Gábor könyve Gyáni Gábor könyve a városi cselédség szociológiai vizsgálatáról olyanféle szerepet tölt be a szociológiai irodalomban (hogy ezt a kicsit távoli összehasonlítást megtegyük), amilyen különleges szerepe volt a hajdani cselédség helyzetének a proletariátusban. A házi cselédség a munkásosztályhoz tartozott, de nem tekintették a proletariátus sorsosának. A legelnyomottabb, legkizsákmányoltabb réteg volt pedig. Minimális jogokkal vagy teljes jogtalanságban a maga 16— 18 órás, de még inkább meghatározatlan munkarobotjával, testi és lelki kiszolgáltatottságával. Ugyanakkor a szervezettségnek még a nyomaival sem rendelkezett. Amiről egyébként előrelátóan gondoskodott az 1876-os „cselédtörvény”. Ez kimondja, hogy a városi cselédek annak a családnak a tagjai, amelynél szolgálnak. Tehát csak a „család” intézheti az ügyeiket, rendelkezhet velük. De nem tartozott sehová a szociológiai irodalomban sem. Néhány részlettanulmánytól eltekintve elhanyagolt terület volt. Az első öszszefoglaló kísérlet a városi cselédség sorsának a megvilágítására, szociológiai feldolgozására a Gyáni Gábor könyve. Nem lévén a szociológia tudományos módszereivel, határaival ismerősök, ezért a könyv alkatához részleteiben nem szólhatunk hozzá. Gondos adatokra támaszkodó munka, körültekintő dokumentációval, ez megállapítható. Felhasználja mindazokat a tanulmányokat, amelyek erről a múlt társadalmára jellemző munkásrétegről megjelentek, köztük néhány külföldit is. Elsősorban a budapesti cselédség helyzetét vizsgálva a fővárosi levéltárak anyagát is felhasználta. Fiatal szociológus úttörő, dicséretes munkája. Ami bennünk felmerült a könyv olvasása közben az, hogy írója felhasználja-e eléggé, dokumentárisan vagy kritikusan a szépirodalom tanúságtételeit a cselédség sorsának a feldolgozásában. A szépirodalomban nemegyszer találkozunk a cselédek életével. Az is igaz, hogy szociológiai, tudományos szempontból különböző értékűek ezek. Legtöbbször erősen romantikus színezetűek, érzelmi töltésű a kép, érzelmes a történet. A könyv bibliográfiai tájékoztatójában Márai Sándor Egy polgár vallomásai című önéletrajzi jellegű könyvét említi, ahol néhány oldalon valóban pregnáns ábrázolását kapjuk a városi cselédek szomorú helyzetének egy polgári család háztartásában. Sokan írtak, ismételjük a cselédség sorsáról, de szociológiailag is legrészletesebben, legpontosabban és legmegdöbbentőbben Kosztolányi Dezső az Édes Annában. Ennek a cselédlánynak a történetében, akiben annyira összesűrűsödnek a felgyülemlett sérelmek, hogy egy szinte öntudatlan pillanatában konyhakéssel megöli gazdáit. Csak néhány apró részlet ebből: Vizyné méltóságos asszony a következő feltételekkel fogadja fel Édes Annát: „ ... takarít? Mos? Padlót vikszol? ... Eszerint elvégez mindent, ami a ház körül adódik: bevásárol a piacon, szenet hord a pincéből, üres idejében harisnyát stoppol, ruhát foltoz, satöbbi, satöbbi.. . Nálam dolgozni kell. Kisasszonyokra nincs szükség.” Szigorúan közli azt is, hogy látogatókat nem fogadhat. „Nem mondom, ha valakije jön. Az apja vagy a bátyja. Akkor engedélyt kér, hogy találkozhassék velük. Különben minden második vasárnapja szabad. Délután háromtól hétig. De már hétre itthon kell lennie!” Az agyonhajszolt munka és a semmibevevés. Ez volt a sorsuk. De hát szónokol a regényben az előbbi hölgy férje. ......ezek... más emberek, mint mi. A gyomruk más, a lelkük is más. Cselédek.” (Magvető) Harsány Zoltán Hagyományőrző néptáncfesztivál Hagyományőrző néptánctalálkozót rendeznek Gödöllőn augusztus huszonhetedikén és huszonnyolcadikén, a Petőfi Sándor Művelődési Házban. Nemcsak a környékről, a Galga mentéről érkeznek néptáncegyüttesek, hanem az ország minden tájáról, sőt még Erdélyből is. Az élő népszokást kívánják bemutatni, nem színházi produkcióval akarnak a közönség elé állni. Éppen ezért a találkozó első napján, a ,,szakmai napon" nem zsűri bírálja majd el az előadásokat, hanem a népművészet szakembereiből álló tanácsadó-testület vizsgálja meg a táncokat, s igyekszik eligazító szavakkal, jó tanáccsal segíteni a fiatal s idősebb táncosokat. Huszonnyolcadikán, vasárnap a közönség is megtekintheti a közös gálaműsort. A szervezők arra is gondoltak, hogy a néptánctalálkozót a néprajz más ágaival is kiegészítsék. Meghívnak mesemondókat, népművészmestereket. Fotókiállítás, Kós Károly-emlékkiállítás és a népi gyógyászatot bemutató tárlat nyílik a találkozó idején. Ritkán kapható néprajzi könyveket, hanglemezeket is árusítanak majd. Sz. Sz.