Népszava, 1983. október (111. évfolyam, 232–257. sz.)

1983-10-23 / 251. szám

NÉPSZAVA 1983. OKTÓBER 23., VASÁRNAP Meztelen manökenek Csak fél pohár pezsgő A Duna Intercontinental bálterme — amely néhány estére a Magyar Divat Inté­zet nagybemutatójának szín­terévé változott — színültig megtelt. Erre mondják, hogy egy gombostűt sem lehet le­ejteni. Ülnek, állnak, ágas­kodnak, várakoznak, hiszen híre van ennek a nagybemu­tatónak, amely nemcsak di­vatprognózist ad két évsza­konként, hanem igazi show­­műsort is, sajátos koreográ­fiájával, fény- és hangeffek­tusokkal. A közönség egy része jól öltözött, az a fajta, aki tud­ja, nem szégyen bevallani, hogy érdeklődik a divat iránt. Sőt, azt is értékeli, hogy életszínvonalunknak — ha nem is a legfontosabb —, ám nem lebecsülendő fok­mérője, hogy milyen a vá­ros, az utcakép, hogyan öl­tözködnek, akik benépesítik. Ezért lépést akar tartani és kiszorítja a kosztpénzből a nem éppen olcsó belépőjegy árát. Aztán akadnak jócskán túlöltözöttek, talpig estélyi­ben délután öt órakor, netán munkából jövet. És a kulisszák mögött? Tizenöt, húsz manöken. Ül­nek a jól ismert, bőröndnek is beillő sminktáskájuk előtt, kezükben a szempillát hosz­­szabbbító, pöndörgető spirál­lal. Kontúrceruzával na­­gyobbítják, keretezik a sze­müket, szájukat, restaurál­ják az arcukat. Ilyenkor többnyire nincs semmi raj­tuk, csak az egyéniségük .. . Egyikük, másikuk térdig érő csípőszorító nadrágot visel, de minek. Hiszen napokkal a bemutató előtt csaknem kivétel nélkül sovány koszt­ra fogják magukat a legkar­csúbbak is. A nagy napon a reggelit, az ebédet és a va­csorát többségüknek mind­össze az a fél pohár pezsgő jelenti, amit a bemutatott ruhák tervezői — sok helyen kialakult, pezsdítő szokás­ként — öntenek a saját zse­bükből a sikert hozók poha­rába. (Kedves viszonzásul a lányok szünetben a tervező­ket virágcsokorral köszön­tik.) Szóval, ülnek a lányok az öltözőben jelenésre, intésre várva. Rövid, ám hosszúnak tűnő percek ezek. Azt hinné a kívülálló, hogy ilyenkor meztelen valóságukban ka­jánul, irigyen, intrikusan egymást mustrálják, önbi­zalmat rontó pillantásokba sűrítik mondanivalójukat. Nem ez a jellemző! Inkább az önzetlenség, az egymás se­gítése. Erről a legszebb tör­ténetet majd­­legközelebb. Zsigmond Márta Sovány koszira fogva Palacsinta a Himaláján Georg Bachler, a 29 éves osztrák hegymászó új ka­landra készül. Jövő év elején elsőként akar feljutni a Mount­ Everest keleti hegy­láncának csúcsára, Tibet fe­lől. Ez eddig még senkinek sem sikerült. Bachler egyébként nem csupán hegymászó képessé­geit, hanem konyhaművésze­tét is csillogtatni kívánja a jövő évi út alkalmával. El­határozta, hogy bemutatja az ottani lakosoknak és tu­ristáknak az osztrák konyha ínyencfalatait. Már ki is bé­relt a Mount Everest tövé­ben egy kunyhót, amelyet osztrák vendéglőnek rendez be. Az európai hegymászók nyilván nem kerülik majd el a háza táját, annál is inkább, mert az étlapon olyan neve­zetességek szerepelnek, mint almás rétes és palacsinta. El­készítésük titkaira már most oktatja sherpa társát, aki buzgón tanulmányozza az osztrák gasztronómia kulisz­­sza titkait. (In) Szépség, báj,­­ kellem...? Nemzetközi body building-ver­­senyt rendeztek a Budapest Sportcsarnokban, Fesztivál Ku­pa néven, melyen hat ország versenyzői mutatták be kötele­ző és szabadon választott gya­korlataikat Fejér Gábor felvételei Turistaút a kellemetlenségekkel Orvosok és a keleti orszá­gokban eltöltött szabadságról visszatérő turisták számára készült egy kis könyv. Ho­gyan kerülnek össze az orvo­sok és a turisták? A válasz egyszerű. A turisták gyakran szereznek bőrbetegséget a Távol-Keleten. A kis könyv szerint roha­mosan nő azok száma, akik a távol-keleti turistáskodás­­ból valamilyen bőrbajjal tér­nek haza. Az ismertetett bőr­megbetegedések — a köny­vet szerkesztő orvosok sze­rint — nem fertőzők, nem veszélyesek, csak rendkívül kellemetlenek. De­ mind több az olyan bőrbetegség, amely Európában ismeret­len, nehezen felismerhető. Ezek ismertetésére készült a könyv. A szerzők melegen ajánl­ják például, hogy a szállo­dákban magasabb emeletet válasszanak a turisták, mert a homoklégy, amely dagana­tot okoz, nem repül olyan magasra. Nem ajánlatos olyan strandra sem járni, ahol kutyák és macskák vég­zik „dolgukat”. Ebbe rejti ugyanis a „bőrvakondok” lárváit, amelyek azután a strandolók bőrében kis alag­­utakat vájnak. S a lárvák „tulajdonosa” igen-igen so­kat kénytelen vakarózni. Védekezésül a könyvecske rovarirtó sprayt ajánl, azon­kívül rendkívül fontos, hogy a turista hazatérésekor azon­nal menjen orvoshoz. A diagnózis megállapításához pedig elengedhetetlen, hogy a szenvedő alany pontosan el tudja mondani az orvos­nak, hogy hol járt. A hely­ből ugyanis az orvos köny­­nyebben megállapíthatja a baj okát és gyógyításának módját. S mivel előfordul­hat, hogy a baj csak sokkal később jelentkezik, ajánlatos a turistautat követően — em­lékeztetőül — felírni a meg­látogatott helyeket. M. F. Cselmestergáncsolás önerőből Feltűnt már? Észrevetted?! — ragadott meg Csempele kabátfazonomnál fogva. — Persze nem veszel ész­re semmit, mert elidege­nedsz egészen. Befelé for­dulsz, ahelyett hogy kitekin­tenél. Bezárkózol lakótelepi sivárságodba a korszerű nyi­tottsággal szemben. De én — széles mozdulattal határozot­tan letépte kabátgalléromat — körpanorámás szerény hegyoldali ősi­ örökfészkem­­ből nem csak a magam ős­fáit, hanem az egész őserdőt látom. S benne a ti önpusztí­tó intellektuális elmagányo­sodásotokat, mert az ötven négyzetméteren hatodma­­gaddal, őseiddel és utódaid­dal összepréselődsz egy be­tonfedél alá. Te jó isten — nyögtem, mert orvul többször is be­lém rúgott. Hiába védekez­tem, felkapta lábaimat, mö­gém került, leszorított. — Üss a tatamimra — sut­togta vérző fülembe —, mert annyi kokit kapsz, hogy va­zaris ipponod lesz tőle egy életre. Hallgattam a jó szóra és kificamított karommal oda­csaptam, ahol a tatamiját sejtettem. De csak pofán csaptam. Azonnal abbahagy­ta a foj­togatást. — Látod már?! — kérdez­te lihegve. Valóban. Most, hogy ronggyá gyűrte, tépte zakó­mat, hátulról összerugdosott, bemocskolt, megértettem. Ferde szemmel nézett rám. — Csempele, hiszen eltor­zult a szemléleted! — Nem — kiáltotta dia­dalmasan. — Csak neked akartam segíteni a sikeres élet titkának megismerésé­ben. — Sikerült... — Éveken át gürcöltél, igyekeztél s mire vitted. Szorgalmas, jó, megbízható munkaerő lettél. Akire min­denki számíthat, amikor dol­gozni, gondolkozni kell he­lyettük. övék a siker, tiéd az erkölcsi elismerés. Nem úgy a sportban. Ott aki tel­jesít, azé az arany. Esetleg ezüst. Végül a bronz se ku­tya . . Ez a nagy felismeré­sem. A karrierhez semmi más nem kell, mint a csel­­mestergáncsozás. Ha van szemed, te is láthattad, per­cek alatt lehetett valaki vi­lágelső, ha jól cselezett, gán­csolt, rugdosott. S nemcsak aranyat kap, hanem millió­kat is fordítanak arra köz­pénzből, hogy megtanulja. De én tisztességes vagyok, önerőből fejlesztettem ma­gam, s szerzem a dánokat. Nem kérek érte semmi ked­vezményt, juttatást. Sőt, in­gyen átadom a tudásom leg­javát — De miért éppen nekem? — nyögtem. — Mert barátom vagy. — Még szerencse — sóhaj­tottam, mert mit művelne velem, ha nem lennénk elv­társak, hanem ellenségek, hogy a magam érdekében cselmestergáncsos legyek az ő erejéből... Faragó István rorrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr­[ . . . 11» n* Nézzük a naptárt! Vendel, Dömötör, manap­ság meglehetősen ritka fér­fineveink. Az új utónév­­divat-hullámmal sem sod­ródtak az élre, mint például október 21-e női névadója, Orsolya. Orsolya minden bi­zony­­nyal még totemisztikus ere­detű nevünk. Hozzánk né­met közvetítéssel szárma­zott. A latin medve — Ur­­sus — szóból „medvécskét” jelent. A névadó az egykori bri­­tanniai király legendás szépségű lánya. Történetét, s vele együtt, a házasság elől menekülő tizenegyezer szűzlányét, az Erdy-kódex­­ben is fellelhetjük. Vendel névünnepét októ­ber 20-án jelzi a naptár. Szinte minden faluszélen láthatók ma is a szobrai, ő volt ugyanis a jóság, s pásztorok patrónusa, a ha­tárőriző. Ipolytölgyes Vendel-szob­­rának talapzatán ez a szö­veg olvasható: „Vannak-e barmaid? Fi­­gyelmezz rájuk És, ha hasznosak, Meg­maradjanak nálad.” Szil község Vendel-szob­­rának kezéből egy tréfás szólás szerint egy megdü­hödött gazda vette ki a pásztorbotot, jószágrész idején. „Minek ez neked — mondta —, ha úgysem vi­gyázol a jószágra?” Október 21--a Dömötör névünnepe. Ő ugyancsak őriző szerepet kapott a ma­gyar pásztorhagyományban — noha, eredeti legendája szerint, óriást legyőző kato­na volt. Különösen Szeged kör­nyékén ülték meg. lármás ünnepséggel a pásztorok az őszi behajtást, tartották a pásztoráldomást. Ez volt a „dömötörözés”. E név olyan népszerű volt a régi századokban — főképpen a Dél-Alföldön és a székelység körében —, hogy számos családnevünk is Dömötör változata: De­meter, Döme, Deme, R. N. 27 21 29 Mi lesz Velencével? A címben foglalt kérdés na­gyon is jogos. Mert, ha a dol­gok így mennek tovább, aho­gyan eddig, akkor az Adria királynője — legalábbis ed­digi formájában — belátható időn belül eltűnhet a térkép­ről. A dolog ugyanis úgy áll, hogy már hosszabb ideje te­kintélyes összegeket kell köl­teni a lagúnák városának fenntartására, pontosabban karbantartására. A szenny­vizek és az erózió jelentik a legfőbb veszedelmet. A szennyvizek közvetlenül Ve­lence varázslatos csatornáiba folynak az egyes házakból és rendkívüli mértékben szeny­­nyezik a gondolák szántotta vízi utakat. Arról már nem is szólva, hogy mindenütt na­gyon kellemetlen bűzt árasz­tanak. Az erózió pedig las­san, de biztosan rombolja a város egész altalaját. Számos ház jutott már az összeros­­kadás szélére és óriási össze­geket kell fordítani az állag­megóvási munkálatokra. Az olasz kormány 1980. évi költségvetésében 200 mil­liárd lírát irányzott elő a vá­ros legsúlyosabb gondjainak megoldására, illetve elodázá­sára. Először 1973-ban sza­vazott meg az olasz parla­ment egy „különleges velen­cei törvényt”, amely 300 mil­liárdos költséggel járult hoz­zá a festői város épületeinek és vízi utainak megóvásához. Harmi­nötezer lakást — a lakások kereken felét — ás alá az erózió. Sok ház inog, oromzatai meglazultak és nem egy közülük életveszé­lyessé vált. Az eddig megszavazott ösz­­szegeket elsősorban a város világhírű műemlékeinek karbantartására, valamint az altalaj megerősítésére fordí­tották. Most már azonban a csatornák tisztítása is első­számú szükségességgé vált a már említett szennyvízára­dat miatt. Igaz, a turisták milliói évente tekintélyes summákat hagynak Velencében. De az ebből származó bevétel a szó szoros értelmében csak csepp a tengerben. Szakértők becs­lései szerint legalább ezer­­milliárd lírára lenne szük­ség ahhoz, hogy olyan zsilip- és gátrendszert sikerüljön kiépíteni, a környezetvédel­mi berendezésekkel egye­temben, amelyek biztosíthat­nák egyrészt a lagúnák vizé­nek állandó cseréjét, más­részt az erózió megfékezését. E tervek valóra váltására azonban a szűkös pénzforrá­sok miatt legkorábban csak a jövő század elején kerülhet sor. A gondokat még tetézi, hogy a bürokrácia malmai Olaszországban is lassan őrölnek és nagyon sok az ak­tatologatás, még a legsürge­tőbb tennivalók elvégzése körül is. Közben pedig a történelmi nevezetességű város épületei egyre kritikusabb állapotba kerülnek. (-1) A „szörnyű” üzlet Majdnem fél évszázaddal ez­előtt fedezték fel a skóciai Loch­ Ness tavában a világ­­szenzációt keltő szörnyet. Azóta sem találták meg, de azóta is újból meg újból lát­ják a kiválasztottak. Legutóbb egy amerikainak volt szerencséje megpillan­tani. Sőt, az eddigi szörnylá­tóknál is szerencsésebb volt, mert a csodalény három fa­­fiát is felfedezte. Készített róluk videofilmet, ezt azon­ban nem mutatta meg senki­nek. Elég volt annyi, hogy mondta, hogy látta, s a kí­váncsi turisták tömege árasz­totta el a tó közelében levő falucskát. Ez a Guardian cí­mű londoni lap szerint olyan képet öltött, mint London legnagyobb bevásárlóutcája. A kíváncsiaknak volt ré­szük látványosságban. A szörnyet ugyanis — amelyet egyenesen becéznek, Nessy­­nek — látványosan kutatták ismét a búvárok. A tó mé­lyén korszerű megfigyelő ké­szülékeket szereltek fel. Nessy nem tűnt fel. Azért jól kerestek a turistákon az idegenforgaalom vámszedői. Hiszen a vendégeknek ké­nyelemre, ellátásra is szük­ségük van. A környék való­ságos zarándokhely lett. Szállodák épültek, hosszú ut­casorok alakultak ki a szu­venírárusok boltjaival. A „szörnyű” üzlet felvirág­zásának láttán sokan kérde­zik, hogy a lochnessi szörny egy-egy újabb meglátóját nem egyenesen a szállodatu­lajdonosok és a boltosok bé­relik-e fel? Erről többet tud­na mondani a tónál létesült múzeum igazgatója, Tony Harmswart. De ő hallgat er­ről. Elvégre ő is a piacról él. K. J. Mérgezés — A nagymama két telefonhoz — közölte velem a kollégám. Lélekszakadva rohantam a készülékhez, hiszen a nagyma­ma életemben csak kétszer telefonált a munkahelyemre. Leg­utoljára a földrengéskor. — Micikém! — mondta a nagymama. — Csak ne izgulj. Az történt, hogy mind a hármukat megmérgeztem: Igort, Szer­­józsát és Viktort. Nem hiszem, hogy egyhamar találkozhatom veled, mert rögtön felhívom a rendőrséget és a mentőket. Tudtam, hogy ma fejezték be házunkban a vízcsövek kicse­rélését. Három derék szerelő egy hónapig dolgozott rajta ké­nyelmesen. Nagymama összebarátkozott velük, és a munka befejezése alkalmából áldomásra hívta meg őket. De hogyan történhetett a mérgezés? Csak nem valami mo­sószerrel? — Mamikám, kedves — kérdeztem —, mit etetett meg ve­lük? — Nem az evés, hanem az ivás! Egy üveg italt adtam nekik. A címkén orosz trojka volt, és valami idegen nyelvű felirat. A hűtőszekrényben tartottam. Viktor öntötte tele a poharakat, még dicsérte is az ital színét: „Tiszta, mint a könnycsepp. Egészségére, házinéni. Még jobb egészséget, még hosszabb éle­tet!" Aztán ittak. Ekkor a fiatalok elsápadtak, Viktor pedig elvörösödött. A szájuk tátva maradt, a szemük kidülledt. Most is ebben az állapotban ülnek itt nálam. — Ne izgulj, mamikám — mondtam —, rögtön ott leszek. Gyorsan szereztem mentőkocsit és értesítettem a rendőrsé­get. Aztán rohanás a boltba, megtudni, milyen italt vásárolt a nagymama. Megtaláltam a palackokat a trojkával és a latin nyelvű felirattal: Szibirszkaja. Ekkor jöttem rá, mit tett az én cirillbetűkhöz szokott nagymamám. Azt a három szerelőt, aki a legjobb hangulatban üldögélt a harapnivalóval telt asztal­nál, azzal a desztillált vízzel vendégelte meg, amelyet én a Zsigulimhoz használok. Ettől a felismeréstől még az én szám is tátva maradt. (A moszkvai Trud alapján) Törpefák Csehszlovákiában évente rendeznek vándorkiállítást a törpefák kedvelői. Egyesüle­tük, amely Prágában alakult meg néhány évvel ezelőtt, egyelőre ötszáz tagot szám­lál. A vándorkiállítások ha­tására azonban egyre több a törpefák, a bonzások kedve­lője. Nevelésük valóságos mű­vészet. Valamikor, 1700 év­vel ezelőtt honosodott meg Délkelet-Ázsiában. Nemcsak ősi, hanem bonyolult hobbi­ról van szó. A bonzások a hagyomány szerint öt formát ölthetnek, ezeket szigorú elő­írás szerint kell kialakítani a törpefán. Szükséges hozzá rézdrót, amellyel áttekerik a fácska törzsét, vagy ágait, mert ezzel fékezik meg a nö­vekedést. A drótot 16 hétig tartják a fácskán. Az alakításnak persze van más módja is. Ilyen az „elhúzás”, amikor a fácska ágaira kis súlyokat erősítnek. A kiállításon a hobbi ked­velői részletesen tájékoztat­ják a látogatókat a bonzáj művészetéről. Ezzel ugyanis a városi lakásokba varázsol­ják a különös keleti fák és ligetek hangulatát. K. J. 9

Next