Népszava, 1983. november (111. évfolyam, 258–282. sz.)
1983-11-06 / 263. szám
12 Bizonyára nincs a Volgán egyetlen hajós, egyetlen halász, ki ne ismerné ezt a történetet Egy hűvös nyári éjszakán kezdődött az egész Asztraidányban. Van a város alatt egy nagyobb sziget, Nyulak szigete a neve. Itt javítják ki az idő- és vízmarta folyami bárkákat, s itt kapott helyet néhány kikötőhely s egy aprócska település. Innen indult el éjszakai útjára a „Fergeteg” nevet viselő vontatóhajócska. Nem üresen vágott neki a sötét folyamnak, tartós kenderkötéllel egy bárkát rögzítettek az oldalához, víz és élelem volt benne a Volga-deltában szorgoskodó kotróhajók személyzetének. A kapitány az indulás után könnyedén nagy ívű fordulót vett, s hajójával kisodródott egészen a Volga közepére, ahol viszont alaposan „elmáléskodott”, s az uszályt orrával oldalba kapta egy nagy folyamtengerjáró tankhajó. A bárka egy szempillantás alatt oldalt fordult, s peremével, pontosabban fenekének bordázatával nekivágódott a ,,Fergetegnek”. A villámgyors ütés félelmetes volt, s pontos, akár egy bokszolóé. Az elnehezült s irányítását vesztett vontató egy szempillantás alatt felfordult, a hajócska testébe víz tódult, s fedélzetével lefelé a Volga tizenegy méter mély fenekére sülylyedt. Két ember rekedt a „Fergetegben”, Georgij Jasin főgépész és segédje, Vlagyimir Moszejev. Mindez este kilenc óra húsz perckor történt. Amikor a hajó elvált a kikötőbaktól, Jasin a keskeny vaslépcsőn leereszkedett a fedélközi kajütbe, lehúzta ruháját, s lefeküdt aludni. A vastag és nehéz elválasztófalon keresztül hallotta a motor tompa, olajos dohogását. A gépházban Moszejev ügyelt. Jasin hirtelen az egész hajótestet megrázó ütésre ébredt fel. Ágyáról egyenest a padlóra repült. A kajütben koromsötét volt, nyúlós és sűrű sötét, akár a tinta A nézésbe belefájdult a szeme — ha megerőltette, hogy lásson is valamit, könnyek futották el, s fájdalom hasított szemhéjába. Kissé oldalt fordult, s nyomban vízbe esett — a kajütöt víz árasztotta el. A nyomasztó, nehéz, nyirkos csöndből rádöbbent, hogy a folyó fenekére kerültek, s a vontatót megrázó csapás a kajót egyik szögletébe hajította — fölöttébb szerencsésen, mert az ott összegyűlt levegőzsákba került — megfulladni egyelőre nem fog. Távoli, a vastag víztakarótól elfojtott propellerzúgást hallott A zaj egyenest a ,,Fergeteg” fölöttről érkezett — bizonyára egy nagy hajó úszott el felettük. Kesernyés fintorral állapította meg, hogy a vontató valahol a vízi út kellős közepén hever a mélyben, s segítséget aligha egyhamar kapnak. Csak a saját erejére számíthat. Az áthatolhatatlan sötétben próbálta megállapítani, hol van a kajütből kivezető ajtó. A víz alá bukott, s arrafelé úszott, ahol az ajtónak kellett lennie, de rosszul számította ki az útját, mert kezével falba ütközött, s kis híján ujját törte, összeszorította fogát, s visszafojtotta a jajkiáltást. Levegője elfogyott, a légszomj mellét préselte, s sietve visszafordult. Sokáig tapogatózott, míg megtalálta a légzsákot. Fújtatva vett erőt magán. Nem, biztosítás nélkül nem vághat neki. Kötelet kell valahonnan szerezni. Kezébe akadt az ágyát fedő szúnyogháló. Három csíkba szaggatta, s valami kötélfélét mesterkedett össze belőle. A végét a fűtőtesthez erősítette, másik végét bal kezébe fogta. Így indult felderítő útra a biztonságos légzsákból. Úgy három óra múlva talált rá az ajtóra — a „Fergeteg” ugyanis felfordult, s ebben a helyzetben minden másképp volt, na meg a vaksötét is zavarta, az orráig sem látott. A következő feladat az volt, hogyan nyissa ki az ajtót. Közben a hideg is kínozni kezdte. Bár fent a felszínen a levegő meleg volt, a Volga mélyén dermesztő hideg uralkodott. Az ajtó az első próbálkozásra nem nyílt ki, valami nekifeszült túloldalról. S nem nyílt ki sem a második, sem a harmadik, sem az ötödik kísérletre... Jasin lihegve pihent egy ideig, s váratlanul kaparászást hallott — mintha valaki csavarkulccsal dörzsölné a válaszfalat. Életjel... De honnan? A gépteremből jött. Csak nem Moszejev ? — Ki az? — S tüstént teli torokból még egyszer elüvöltötte magát, hangja idegen s rémisztőn rekedt volt: — Ki az? Te vagy, Moszejev? Te vagy? Hé, felelj! Igen messziről gyenge hang felelt neki: — Petrovics, én vagyok az, Moszejev! — Vologyka, Vologyka! Hol vagy? A gépházat elöntötte a víz? — Es bizony. Az ablakok nyitva voltak, becsapott rajtuk a víz. Miután a vontató feje tetejére fordult, a nehéz, hideg, halott motor ott lógott Moszejev feje felett, az olaj, benzin kifolyt belőle, s a bűzös kis odúban, ahol megrekedt a levegő, ott fuldoklott hörögve Vologyka Moszejev. — Vologyka, tarts ki! Tarts ki, legény! Megpróbálok kijutni, az ajtót már megtaláltam. Amint kijutok, rögtön jön a segítség. Megértettél? Moszejev nem válaszolt azonnal. Csak később, hosszú szünet után jutott a távolból, mintegy a túlvilágról válasza Jasinhoz: — Megértettem. Jasin kezében most már két élet volt, az övé és Moszejevé. Újra és újra lebukott a víz alá, vállával az ajtónak feszült, s az végre engedelmeskedett. Nagyon sok, rettentő sok időbe került, míg Jasin a sűrű, áthatolhatatlan sötétségben túljutott a fedélközön, a második ajtón. Érezte, hogy tüdejéből kifogy a levegő, fáradt ujjai sajognak, egész teste mintha nem is az övé lenne, alig engedelmeskedett neki. Már arra is gondolt, hogy vissza kellene térnie, hogy teleszívja tüdejét levegővel, ehelyett azonban elengedte a biztosítókötelet, a folyó fenekével párhuzamosan néhány métert úszott, félt, hogy feje a felfordult fedélzet mellvédjéhez csapódik, majd hirtelen felemelkedett, abban bízva, hogy a tintaszerű sötét nemsokára véget ér... Úgy érezte, hogy immár egy egész örökkévalóság óta igyekszik felfelé, a sötétség azonban csak nem akart véget érni, levegője is elfogyott, s a vízben töltött tíz szörnyű óra alatt először érezte, hogy elönti a forróság, s fuldoklott, mint akinek hurok szorult a nyakára... S amikor már azt hitte, hogy minden el van veszve, s a mélység ismét magához ragadja, a víz sötétjében szürkés fényfolt derengett fel. Fudokolva a felszínre úszott, s az első dolog, ami meglepte, lenyűgözte, elkábította — az a felkelő nap forró, a víz felett kérlelhetetlenül ragyogó korongja volt. A mentőhajón észrevették Jasint, s odaúsztak hozzá. Amikor felhúzták a fedélzetre, kiderült, lábai felmondták a szolgálatot, s keszonbetegség kínozta. A mentőhajón ott állt a folyamhajózás teljes vezérkara. — Ott lenn, ott van még valaki — nyögte erőtlenül Jasin, s a vízre mutatott. Majd elhallgatott, összeszedte maradék erejét. Dermedt nyelve alig forgott szájában. — Vologyka Moszejev még ott van, lenn, a gépházban. Még él... Mentsétek meg. Megígértem neki, hogy segítek. Hangja elfulladt, talán kibuggyanó könnyeitől, s elveszítette eszméletét. Amikor az összeütközés végbement, Moszejev elrepült az irányítópulttól, s keményen nekivágódott a sűrített levegővel teli tartályoknak. Mégis állva maradt, visszaugrott, határozott mozdulattal kikapcsolta a motort s várta fentről a további utasításokat. Utasítás azonban nem jött, mert közben a parancsnoki fülke a benne levőkkel a vízbe repült. Moszejev ismét elvágódott, a „Fergeteg” lassan elfordult a tengelye körül, a nagy, nehéz motor föléje került, s fejére olaj ömlött. A gépházat elöntötte a víz. Moszejev nem emlékezett rá, hogyan találta meg a légzsákot, de végül a sötétségtől és fájdalomtól vakon a kompresszor mellett ráakadt a levegővel teli kis zugra. Később meghallotta, hogy a válaszfal mögött még van valaki, aki szintén a hajó foglya maradt. Először kiabálni próbált, de hangja bizonyára nem jutott el odáig, mert nem kapott választ. Ekkor elővett egy csavarkulcsot, s addig kaparta vele a válaszfalat, amíg a távolból Jasin fojtott hangja jelentkezett. ... Moszejev hosszú, végtelen hosszú ideig, harminckét órát volt a Volga mélyén bezárva. Miután Jasin kiszabadult a csapdából, néhányszor ő is megpróbált kiúszni, de eredménytelenül. Egy deszkán feküdt, hátát a gépház falának nyomta, egyik kezével egy csőbe kapaszkodott, míg másik kezét pihentetve lógatta. Egy idő múlva pihenő kezén váratlanul érezni kezdte, hogy emelkedik a víz szintje. Másik kezét is leeresztette, s azon is tapasztalta, hogy a hajóba rekedt levegő fogy, a víz emelkedik, torkához közeleg, s rádöbbent, ha idejében nem kap segítséget, akkor életétől elbúcsúzhat. A folyó mélyén a „Fergeteg” körül nemsokára búvárok jelentek meg. Elhatározták, hogy kiemelik a vontatót. Szerencsétlenségükre azonban vihar tört ki a Volgán, s a búvárok képtelenek voltak a daruk acélsodronyát áthúzni a lesüllyedt acéltest alatt. Azután pedig, ha meg akarták őrizni Moszejev életét, nem változtathattak a hajó helyzetén. Ne adj isten, kissé oldalt döntik, s nyomban kiszökik a felfordult hajó alól a foglyának életet adó levegő. Komolyan fenyegette a segédgépészt még a keszonbetegség réme is, hiszen már hosszabb ideje volt lent a mélyben, s onnan csak fokozatosan jöhetett volna fel. Elhatározták hát, hogy lassan, gyakori megállásokkal a parthoz vontatják a „Fergeteget”. Délben kezdték a műveletet, s csak másnap reggel hét órára tudták befejezni. Moszejev levegője ezalatt szinte teljesen elfogyott, feje csengett a légszomjtól, torkát fájdalom szorította öszsze, tüdeje majd szétszakadt az oxigénhiánytól. Ernyedten kavargatta maga alatt a vizet, abban reménykedett, hogy légbuborékok törnek fel onnan, s így egy kis oxigén jut majd tüdejébe, de ez sem segített. Még jó néhány órába telt, mire a gépházban a víz világosabb lett. Hamarosan már látta a feje felett a motor fenyegetően masszív tömbjét. A kajütablakban megpillantotta a Kaszpi-tenger felől kíméletlen fújó szél kergette hullámokat s felhőket. Eszméletét vesztve, majd magához térve, hörögve, a fájdalomtól kínlódva az ablakhoz vonszolta magát, lassan kilazította az üveget rögzítő csavarokat, s csak egy dolog rémisztette, az, hogy nem bírja ki, s a vízbe zuhan, s akkor pusztul el, amikor gyakorlatilag már megmentették az életét. Feltépte az ablakot, erőtlen, kiázott kezét kidugta a nyíláson, s rekedten ezt kiabálta: — Hé-é-é, emberek! A darun észrevették, valaki a szél zúgását és a hullámok moraját túlharsogva ezt kiáltotta: — Megállj, testvérek! Megállj! Vologya él. Megállj! Hegesztőkészülékes szerelők ültek csónakba s a „Fergeteghez” indultak. Vágni kezdték az ablak körül a hajótestet, hogy Moszejev kiférjen. Úgy döntöttek, hogy most már nem kapkodnak, jóllehet lett volna miért sietniük. A hegesztőkészülék szikrái Moszejev arcába vágtak, a füst és gáz orrát marta. Meleg teát, élelmet adtak be az ablakon, s egy törülközőt, amellyel arcát takarta be a parázsló szikrák elől. Tetőtől talpig fekete volt a gépolajtól, koromtól, csupán fogsora és szeme fehérje villogott fehéren. Végül körbevágták a kajütablakot, félrehajították, Moszejevet kicibálták börtönéből, s tüstént elszállították abba akórházba, ahol Jasin feküdt. " Kár, hogy az emberi bátorságnak, a hivatásszeretetnek nincs olyan skálája, mint a tengeri viharoknak. Mert ha lenne ilyen táblázat, akkor mindaz, amit Georgij Jasin és Vlagyimir Moszejev átélt (s micsoda bátorságról, kitartásról tettek tanúbizonyságot!), mindaz, amit társaik vittek véghez, hogy megmentsék a Volga mélyére süllyedt embereket — mindezt nyilván a bátorságskála legmagasabb értékével jutalmazták volna. Úgy vélem, ezzel az olvasó is egyetértene. Földeák Iván fordítása Valerij Povoljajev A halálnál is erősebb Szilágyi Ilona A VLAGYIMIR ERŐD VASÁRNAP, 1983. NOVEMBER 6. NÉPSZAVA Mamed Iszmail azerbajdzsán költő A KOR LEGENDÁJA Megtért útjáról Bahiul Danende. Botjával nagy kört rajzolt a vízre. És szólt: — Halandó, kit szült ez a föld, nem lépheti át soha ezt a kört! -!- Hazudik! — zúgott így a férfinép. — Mi átlépjük! — s ím, mind előre lép. De titok izzott a vizek felett, s Bahlul Danende nem adott jelet. És ment, ment mind, s nyugodni egy se tér, s lázas testükben körbe járt a vér. Istent követték ködös utakon, Sátán-szóra bukdácsoltak vakon, földi tereken egyenest jártak, s maguk nyomára mind csak találtak. Csillagok útján járni ha kezdtek, saját nyomukba is csak érkeztek. S hónap hónapra, év évre múlott, a lét kavargó örvénybe hullott, senki sem látott kezdetet, véget, csak nagy, gyűrűző végtelenséget. Nincs kiút, csak a mágneses körök, mert az anyaföld vonzása örök, s a kör, az ősi, sejttetőn ragyog, amit Bahlul Danende ránk hagyott. Andrej Tarhanov MEGISMER A VILÁG Megint a régi hatalom A fakéregre borulok és győzelmemnek örülök a természetemen s magamon Ó zöld teremtés mámora jó éltető fenyőfa-ág! Megismer engem a világ már nem leszek gyöngébb soha Követem lázban pásztorom és kimondani is merem van bálványom van istenem ki előtt megalázkodom A RÉNBIKA ALMA Szomorú, köd-szemű rénbika társam, hó-fátylad köd-szerű, fénylesz csodásan. Bozótos úton te lépsz bika-nyomban, zuzmódat hó lepte, sűrű vadonban. Csillagod rád lobban, ösvényed járod. Áhított álmodban járdál a párod. Bede Anna fordításai