Népszava, 1983. december (111. évfolyam, 283–307. sz.)

1983-12-04 / 286. szám

NÉPSZAVA 1983. DECEMBER 4., VASÁRNAP Maratoni cica Kém szovjet város 430 ki­lométerre van Petroza­­vodszktól. Egy Rizsik nevű kandúr a híres Csizmás Kandúr méltó, sőt, elődé­nél különb utódjának bizo­nyult, mert csizma nélkül, mezítláb is nekivágott a nagy útnak. A dolog úgy történt, hogy gazdája Kémből üdülés vé­gett Petrozavodszkba utazott, és magával vitte kedvenc cicáját. Csak egy napig él­vezhette Rizsik társaságát. Mert ez, nyilván rosszul érezte magát új, ideiglenes otthonában, hirtelen eltűnt. Mit tehetett a gazda, bele­nyugodott a kedvenc el­vesztésébe. Két hónap múlva azonban, legnagyobb csodálkozására, Rizsik megérkezett a kérni lakásba. Vagyis 430 kilomé­teres utat gyalog tett meg. Szörnyen lefogyott, és el­ső dolga volt, hogy megke­reste azt a táskát, amelyből a tejet szokta fellefetyelni. A maratoni gyaloglás után Rizsik napokig egyebet sem csinált, mint aludt, aztán szokásos egerésző, vadászó és hízelgő életét élte. Kár, hogy nem tudja el­mesélni kalandjait. Pedig, bizonyára felérnének a Csizmás Kandúr történetei­vel. (A moszkvai Trud alapján) K. J. Veteránok és veteránok Az Egyesült Államokban nemzeti hagyomány a hábo­rús veteránok megbecsülése. A mindenkori washingtoni kormányzat számára — kü­lönösen közelgő választások idején —, fontos politikai kérdés a különböző veterán szervezetek látványos támo­gatása. Most viszont alig egy évvel az 1984-es elnökválasz­tás előtt, az a különös hely­zet állt elő, hogy a Reagan­­kormányzat elhatárolja ma­gát a hadviseltek november 10-én alakult új szervezeté­től. Mint kiderült, erre ala­pos oka van. Ez a szervezet, a VVA (Vietnam Veterans of Ame­rica — Amerika Vietnami Veteránjai) ugyanis egészen más célokat tűzött fel maga elé, mint amelyekért a wa­shingtoni kormánypolitikát általában lelkesen támogató nagy veterán szövetségek küzdenek. Robert Muller, a Vietnam­ban megsebesült és örök éle­tére bénán maradt volt ten­gerészgyalogos hadnagy, a szervezet vezetője a szocia­lista Vietnam kormányával való kapcsolatok normalizá­lásáért szállt síkra. Mér a VVA alakuló kongresszusa előtt azzal vonta magára a kormányzat és a politikát jobboldal, ezen belül a vete­rán szervezetek dühét, hogy kétszer is ellátogatott Hanoi­ba. Sőt, koszorút helyezett el Ho Si Minh mauzóleumánál és hazatérve a sajtó képvise­lői előtt is elmondta, hogy nagy megértésre talált, az USA és Vietnam közötti vi­tás kérdések ésszerű rende­zésének készségét tapasztalta vietnami kormánytényezők­kel folytatott megbeszélései során. De ennél is nagyobb „bű­ne” az új veterán szervezet­nek, hogy kinyilvánította: aktívan ellenzi Reagan elnök libanoni politikáját, elítéli az Egyesült Államok grenadai invázióját és Washington kö­zép-amerikai irányvonalát. A VVA vezetői az alakuló kongresszuson bejelentették, hogy a szervezet megfigyelő­ket óhajt küldeni Nicaraguá­ba, a nicaraguai—hondurasi határvidékre­­és Salvadorba, mert közelebbről szeretnének megismerkedni a nicaraguai törvényes kormány ellen washingtoni finanszírozással támadó „szabadságharco­­sok”-kal és a Washington ál­tal fenntartott Salvadori kor­mány ellen küzdő „kommu­nista ügynökök”-kel. A VVA egyelőre kicsiny szervezet, 50 amerikai állam­ban eddig megalakult 100 alapszervezetéhez csupán 17 ezren csatlakoztak a vietna­mi háború 3 millió hadvi­seltje közül. A neokonzerva­­tív Amerikai Légió ugyanak­kor 2,6 milliós, a Külföldi Háborúk Veteránjai pedig 2 mi­liós taglétszámmal dicse­kedhet. A Reagan kormány­zatot­­úgy látszik mégis ag­gasztja az új szervezet. Erre utal az a tény, hogy máris mindent elkövet a VVA diszkreditálására. kj Köztulajdon áll magában — Ne zavarj, figyelek! — üvöltött Csempele, s be­hunyt szemmel, halkan, láb­ujjhegyen lopakodott egy lámpaoszlopnak. Ott kop­­pant és megállt. De nem a szája. — Na, látod, miattad ron­gáltam a vagyonom. Leverő­dött róla a rozsda, mi mar­ja tovább szegényt. — De mibe ütöd az orrod? — A köztulajdonba. Vér­zik is már. . Mert minden jótett elnyeri méltó bünte­tését. Én pedig véremet is ontom, ha kell, a közjóért. Lám, itt állt ez a közvilá­gítást szolgáló ostornyél vagy mifene, böhöm oszlop. Ki védi, ki óvja, pátyolgat­­ja, ha én is magára hagynám? — Hát az erre illetékes. — No, hiszen, nem lehet minden oszlop mellé egy ar­ra képesített őrszemélyt ál­lítani. Kutyát még inkább, de az is elkódorogna más eb területére, így hát rám hárul minden felelősség, hogy nyitott szemmel őrköd­jem és gyors kézzel intéz­kedjem, határozottan csele­kedjem. Mert az kell, azt várja éntőlem magam. Már­mint az államom, aki én va­gyok. — S te ott lehetsz minde­nütt? — Bizonyára, mert ezer szemem és legalább annyi kezem, lábam van. Most ép­pen a közvilágítási objektu­mokat védem, hogy a kap­csolószekrényke, a lámpa­test ép és sértetlen legyen. Mert azokat bántani sem kell, kinyílnak, tönkremen­nek maguktól is. Rossz a konstrukciója legtöbbjének, és aki tervezte, megrendel­te, átvette, felszereltette, mégsem ügyelhet mindenre. Megbízta inkább a társadal­mat a felügyelettel. Akár a zárgyár, ahol senki sem ér rá azzal foglalkozni, hogy a közhivatalok, közvagyonok is nehezebben hozzáférhetők legyenek. Ha már elzárha­tok, akkor legalább annyira záródjék minden ajtó, író­asztal, hivatali és üzemi ér­ték, mintha ügyfél kívánna behatolni — illetéktelenül. Nem is szólva a betekintési lehetőség kizárásának biz­tonságáról. Ezért továbbra se tennék többet — mint ál­lam és hatóság és közeg — a nehezen megszerzett köz­vagyon megvédésére, mint eddig. — Ha nem, mi a fenéhez kezdenél? — Elrendelném a tolvaj, betörő, fosztogató, sikkasztó elnevezés megszüntetését. Ügyfél, hívatlan vendég, vá­ratlan látogató, tarhás, köl­csönkérő, szívességet igény­lő, büntetést behajtó, köz­­üzemiszámla-benyújtó, ra­gyogó üzletet kínáló és más, hasonló szíveslátást indiká­ló megszólítást tennék kö­telezővé. Meglátod, minden­ki mennyire óvatos lenne azonnal, és mi mindent meg­tenne, hogy védekezzen el­lenük. Óvná a magáét, csa­ládjáét, barátaiét, végül is mindenkiét. Mert ki törő­dik a besurranó tolvajjal egy hivatalban, de kiáltsa csak: ügyfél jár közöttünk! Ha a rabló, a garázda vendég, vagy békés járókelő nevet kapna, nézhetné, milyen kö­zös ellenállásba ütközne, mekkora ruhát kapna. — Ezzel megvédenéd a köztulajdont? — Még védeni sem kell! Legyen ezentúl senkié. Hoz­zá se érhetne egy ujjal se az ember fia. Mert nem áll­na ám magában védtelenül a nemtörődömség gyűrűjé­ben, mint köztulajdon korá­ban. Mindenki óvná, zárná, figyelné — hátha megsze­rezheti magának. S ha nem megy, mert ami senkié, azon mindig rajta a figyelő sze­mek sokasága, hát nem tűr­né egyikünk se, hogy másé legyen. Nem úgy járna, mint a közös, amihez kinek, mi köze?! Ezért legyen senkié inkább minden, akkor ér­demes lesz törődni azzal, hogy ne legyen másé se. Vi­lágos? — Világos. S addig is, míg Csempele ötlete megvalósul, hadd áll­jon tovább, árván, magában — a köztulajdon. F. I. A történet nem fal Egy svá­jci pszichiáter, bizo­nyos Harald Naegeli esztéti­kai álláspontjainak népszerű­sítése aligha nevezhető fa­lra­­hátnyt bonsónak. Hír szerint ugyanis nem­­borsót dobált, hanem nehezen lemosható festéket spriccelt a házak fa­lára. Eleinte svájci középü­leteket­­és magánházakat de­korált csaknem 1500 zavarba ejtő — főként embereket és állatokat ábrázoló — „mes­­terműve”. Tevékenységét ké­sőbb kiterjesztette az NSZK- ra is. Nyilatkozata szerint festékszóró szenvedélye nem egyéb, mint tiltakozás a csu­pa beton és üveg — általa destruktívnak­­bélyegzett — modern építészet ellen. A lélekgyógyászból lett ur­bánus „népművész” alkotá­sainak fogadtatása meglehe­tősen vegyes volt. Némelyek az elembentelenedett városi környezet elutasítójaként egy új mozgalom előfutárát lát­ták benne. Kiállításokat mu­tattak be a „műveiről” ké­szült fényképekből. Könyvek jelentek meg, melyek vala­miféle XX. századbeli rituálé letéteményeseként az ősem­ber barlangrajzaival vetették össze tevékenységét. A ház­­tulajdonosok azonban — fél­retéve minden esztétikai mérlegelést — ridegen be­nyújtották a számlát. Egy zürichi bíróság kilenchavi felfüggesztett­­börtönbüntetés megett 101 ezer frank fal­­tisztítási költség megfizeté­sére kötelezte. A modern metropoliszok „avangardja” ezután eltűnt, hogy újabb városokban lepje meg a reggel munkába in­dulókat. Legutóbb az Inter­­pool segítségével a dán—nyu­gatnémet határon tartóztat­ták le. Ám valódi festőmű­vészek összeszedtek 40 ezer márkát, s ennyi óvadék fejé­ben szabadon bocsátották. Nos, a jóérzésű embereket határtalanul­­bosszantják az elhanyagolt lakóházak lép­csőfordulóiban, liftjeiben, vasúti várótermek, üzemi mosdók falain virító „spon­tán népművészet” műreme­kei. Némely lakótelepi ház­falak monoton sivárságát lát­va azonban felmerül a ké­tely: ennél már a zürichi spriccelő ékítménye is szebb lenne.­ ­. Csodálatos találmányok Illatos bádogfa — kutyáknak A feltalálók ötletessége nem ismer határokat. Ez derült ki — immár ki tudja hányad­szor — a feltalálók bécsi ki­állításán. A vízen járó kerékpár már sz­inte nem is tartozik a fur­csaságok közé. Talán a meg­oldása újszerű. Az öt perc alatt összeszerelhető szerke­zet a pedállal hajócsavarhoz hasonló szerkentyűt forgat, s ugyanakkor a hátsó kerék két oldalán, valamint az első kerék egyik oldalán egy-egy felfújható úszótest található. A feltaláló nem kis büszke­séggel mutatta videofelvéte­leit, amelyen ő látható,­­amint a közönség nagy csodálkozá­sára a worth­ tavon kerék­pározik. A másik találmány a ku­­tyabarátok számára készült, pontosabban a kutyák szá­mára. A „találmány” egy zöldre festett bádogcső, vilá­gítófóliával ellátva, és egy illatot permetező szerkezettel felszerelve. Ez utóbbi a kör­nyezet szagtalanítását szol­gálja. A zöld cső egyébként általában egy-egy csatorna­­nyílás fölé állítható. Az eb a zöld csővel félrevezetve te­hát elvégzi dolgát, s a kör­nyezet is tiszta marad. Fel­találója egy nyugdíjas, aki ezzel Városaink egyik „leg­nagyobb” problémáját akarja megoldani. Kár, hogy a gya­korlatban még nem próbál­ták­­ki... Nem érdektelen az újon­nan feltalált „nyomógombos jég- és hólánc”. Sajnos, egy­előre csak teherautók szá­mára alkalmas mérete miatt, s mert az elektromos prog­ramkapcsoló, amivel fel van szerelve, szeszélyeskedik és nem feltétlenül a tulajdonos akarata szerint működik. Az autóipar egyelőre érdeklődik iránta , de a hírek szerint megrendelés nem várható, még ■ M­innion tahes vásárlón! KELL­EMES bevásárlást kívánunk! - Ugye, milyen kellemes? Pintér Péter montázsa ,7yymyrrwyyyynryy 79 Nézzük a naprafn Pirosköntösű, csúcsos sü­­vegű, hószakállú csokolá­dé vénember, aranyozott virgácsok, apró, fekete krampuszok — csak mel­lékszereplők ma már a december 6-án szokásos ajándékozó ünnepen. Nevezik Télapó-ünnep­nek, mondják Mikulás­napnak. Nem él körülöt­te már egyéb hagyo­mány, mint hogy ajándé­kot kap minden kisgye­rek. Mikulás apa nem jutal­maz, nem büntet, nem tudakolja, ki volt a jó és ki a rossz gyerek, nem kell reszketni a lólábú, kecskeszakállú krampusz­tól, s a virgács sem fe­nyeget. Az évszázadokon át összemosódott szokás­tartalmakból csak e né­hány jelképes tárgy ma­radt és az a vígság, hogy itt a tél, közeledik a ka­rácsony, a szünidő, meg­kezdődött az ajándékozá­sok ideje. Az egykor házról házra járó, maskarás, tréfákkal gazdag játékban felsej­lett a régi római saturná­­liák színe. A Mikulás-fi­gurában a kora középkor legendás püspökének, igazságtevő, jótékonykodó cselekedetei elevenedtek fel. Hogy mikor élt a nap névadója, nem tudjuk pontosan- Élete történe­téről vajmi keveset is­mer a történeti kutatás. De a legendák sokasága szövődött s terebélyese­dett évszázadokon át ho­mályba vesző alakja kö­ré. Nálunk a diákok jár­ták először a mikuláso­lást, játékuk vezérszála a három diák csodálatos menekülése és a három szegény lány megsegítése volt. A krampusz később került a játék szereplői közé, ő volt a középkor fenyegető s a szent em­ber által elűzött ördöge. Maga a mikulás szó csak valamikor a múlt század közepén került nyelvünk­be, Miklós cseh névalak­ja. Az ajándékozás, az ablakba kitett gyerekci­pőkbe csempészett miku­láscsomag pedig osztrák szomszédainktól szárma­zik. R. N. „Suttogó Jack” az aranyrablók nyomában Az elmúlt napokban a Nép­szava is több ízben beszá­molt az „évszázad rablásá­ról”, amelynek során 25 mil­lió font értékű arany rud­at raboltak el a London mel­letti Heathrow repülőteré­ről. Az ügyet most a Scotland Yard legnagyobb tekintélyű nyomozófőnöke, a „Suttogó Jack” néven híressé vált Frank Cater főfelügyelő vet­te kézbe. A londoni sajtó­nak adott nyilatkozatában Cater annak a véleményé­nek adott kifejezést, hogy a rablóbanda valószínűleg be­olvasztotta a három tonna súlyú, 6800 aranyrudat, hogy eltüntesse a megkülönböz­tető jelzést. A főfelügyelő azt is el­mondotta, hogy egyelőre nincsenek megbízható nyo­mok sem arról, hogy merre távoztak a rablók, sem ar­ról, hogy hová rejtették az aranyrudakat. Mint ismere­tes, a Heathrow repülőtéren levő különleges raktár a maximális biztonsági beren­dezésekkel rendelkezett és a Scotland Yardon úgy vélik, hogy a banditáknak valamiféle tudomásuk lehe­tett a riasztóberendezések működéséről. A főfelügyelő utalt arra, hogy a személyleírásaik na­gyon hiányosak, mert a hat őr, akiket a támadók haj­nalban meglepetésszerűen lefegyvereztek, csak három tettesről tud megközelítő fel­világosítást adni. Mint isme­retes, a hajnali támadás so­rán egy őrt leütöttek, a töb­bi ötöt megkötözték, közü­lük kettőt benzinnel leöntöt­tek és azzal fenyegették őket, hogy ha nem árulják el az aranyrudakat tartal­mazó páncélszekrények nyit­ját, akkor meggyújtják őket. Cater főfelügyelő arra is rámutatott, hogy a jelenle­gi aranyrablás — amely értékét tekintve páratlan a szigetország történeté­ben (még a nagy vo­natrablásnál is csak egyti­zednyi értéket raboltak ), számos vonatkozásban ha­sonlóságokat mutat az ez év áprilisában lezajlott, úgyne­vezett Security Express bűn­­cselekménnyel. Ennek során hétmillió font értékű zsák­mányhoz jutottak a rablók, akik akkor is leöntötték az őröket benzinnel és így ju­tottak a széfek zárjaihoz. Az akkor kitűzött 150 ezer fontos jutalom ellenére a tetteseknek semmi nyoma. Az „évszázad rablása” után kétmillió font ütné a nyom­ravezetők markát , ha je­lentkeznének. A Scotland Yard szóvivő­je rámutatott arra is, hogy az utóbbi években rendkí­vül megszaporodtak a rab­lások. Csupán 1983-ban 60 millió font értékű zsák­mányhoz jutottak a bandi­ták és egyedül Londonban a múlt év során 1772 fegyve­res rablás történt, összeha­sonlításul : 1962-ben mind­össze 62 ilyen bűncselek­ményt követtek el az angol fővárosban. Keith Milner főfelügyelő kijelentette: „Nagyon jól szervezett, kitűnően felfegy­verzett banditákkal van dol­gunk, akik valóságos kato­nai taktikát dolgoznak ki egy-egy bűncselekmény el­követésére.” Egyébként érdemes meg­említeni, hogy a rablás óta a londoni értéktőzsdén ug­rásszerűen emelkedett az arany ára, így a banditák zsákmánya ma egymillió fonttal többet ér. (n) Ismét szakálla lesz a szfinxnek? A szfinx, az ókor hét világ­csodájának egyike, amely öt­ezer éve trónol az egyiptomi sivatagban a gizehi pirami­sok tövében, visszakapja a szakállát — vagy legalábbis egy részét. Legalábbis erről tárgyalnak a londoni British Museum és az egyiptomi kor­mányzat illetékesei. A londoni múzeum szóvi­vője, Geoffrey House arról számolt be, hogy megbeszé­léseket folytatott Abdul Ha­mid Radwan egyiptomi kul­tuszminiszterrel a British Museumban levő szakállrész visszaszolgáltatásáról, illetve tartós „kölcsönadásáról”. Az egyiptomi kormány már hosszú ideje törekszik arra, hogy az országból évszáza­dok alatt külföldre került páratlan értékű régiségeket vagy legalább egy részüket visszaszerezze. Ez év feb­ruárjában az egyiptomi kul­tuszminiszter ebben a vonat­kozásban terjesztett elő nyo­matékos kérést a British Mu­­seumnál is. Akkor azonban a múzeum vezetői — hivat­kozással a parlament egy el­utasító határozatára — meg­tagadták a kérés teljesítését. Most újabb tárgyalások so­rán ideiglenes megállapodás született. A szfinx szakállá­­nak egy 60 centiméteres da­rabkáját őrzik jelenleg a múzeumban. Ez egyébként a mesebeli szörny kőből fara­gott álldíszének csupán töre­déke. A szakálltöredék átadásá­nak időpontját még nem rög­zítették. A londoni Times azonban úgy tudja, hogy er­re hamarosan sor kerül, még­pedig csereakció keretében: az angol múzeum cserébe egy olyan mitikus szobor testét kapja meg, amelynek fejét már régóta Londonban őrzik. Az üggyel kapcsolatban ér­demes még megemlíteni, hogy az egykori brit biroda­lomhoz tartozó, de immár függetlenné vált jó néhány ország igyekszik visszasze­rezni a birodalmi időkben elszállított különböző kin­cseit, műemlékeit, régészeti leleteit. Jogosan érvelnek az­zal, hogy ezek a nemzeti örökség részei. Mindeddig azonban csupán Kenyának sikerült egy ősemberfajta fosszilis maradványait visz­­szakapnia. (­ 1) 9

Next