Népszava, 1984. február (112. évfolyam, 26–50. sz.)

1984-02-09 / 33. szám

6 A hét filmjei SZERELEM RECEPTRE Mostanában egyre több film szól a magánélet — a morál, a szerelem — konfliktusairól. Olyan rendezők is előszeretettel ábrázolják a hősök belső világának hullámzásait, akik korábban — sőt, hagyományosan — főleg társadalmi jelenségek vizsgálatára vállalkoztak. Nincs ebben semmi meglepő. Az ember közérzetét a privát szféra jelentős mértékben motiválja. A hátország minősége személyiségünk alakításában fontos szerepet játszik. A szovjet Szergej Mikaeljan, az emlékezetes Prémium rendezője úgynevezett komoly komédiában — a szerző műfaji meghatározása! — tárja elénk egy szabálytalan kapcsolat történetét. Igor, a férfi csöppet sem vonzó jelenség, amikor megismerkedik Verával, a csúnyácska lánnyal. „Románcuk” annak ellenére folytatódik, hogy először csak a kínos alkalom hozta össze őket (Igor alaposan felöntött a garatra és új ismerőse szerzett neki taxit). A fiú meglepő ötlettel áll elő: azt javasolja partnerének, hogy szeressenek egymásba. Aztán a szó szoros értelmében „programozott tervek” szerint alakítják érzéseiket. Meg persze egymást is. Nem nehéz kitalálni a folytatást, illetve a befejezést. A Szerelem receptje legjobb mozzanatai az összemelegedés különböző stációival kapcsolatosak. Hangulatosak, érdekesek a munkát és a szórakozást megörökítő életképek. Oleg Jankovszkij és Jevgenyija Glusenko egyaránt hiteles karaktert formál. Mindemellett néha mintha túlságosan komoly lenne a komédia hangvétele: a tanmesejelleg egy-egy epizódban semmivé foszlatja a természetességet. Ilyenkor papíros-ízű a szöveg, pedig a filmnek a mesterkéletlen közvetlenség az igazi erénye (képünk).--------| DÜHÖNGŐ BIKA Nem ismerem az ökölvívás történetét, szakirodalmát. Következésképp: nem tudom ellenőrizni, hogy a filmbéli Dühöngő bika élete mennyiben azonos a hatvanvalahány éves Jake La Motta valóságos életével. Így aztán el kell fogadnom a hajdani világsztár ,mindez én voltam" elismerő nyilatkozatát. (Még akkor is elfogadom ezeket a nyilatkozatokat, ha jól ismerem az önéletírások „csapdáit”, amelyeken nemcsak a voltvalóságos tények akadnak fenn, hanem az „ilyen szerettem volna lenni” vágya is.) Mindemelletthiszem, Martin Scorsese, a hollywoodi hatok egyike, a tehetséges „mozi-fenegyerek” — nemcsak Jake La Motta életét kívánta rekonstruálni. Sokkal inkább izgathatta La Motta életsorsának kínzó valóságossága: mit jelent olasz—amerikainak lenni, s egyáltalán milyen erőknek kedvez a gyógyíthatatlan kulturális elmaradottság?! S, hogy így van — ez sem véletlen. Martin Scorsese és a főszerepet alakító Robert de Niro — akárcsak Jake La Motta — az amerikai „Kis Olaszország" utcáin nőtt fel. „Ott, ahol vagy pap, vagy gengszter lehet az ember.” (S miután Scorsese asztmával kínlódott gyerekkorában — a papi hivatást választotta, amit aztán gyorsan otthagyott a filmezésért.) Tehát: Martin Scorsese közelről ismeri a Little Italy mindennapi, életsorsot determináló sajátos világát illetve Jake La Motta élete és karrierje — tisztán dokumentális szemszögből is — jól példázza ezt a sajátos világot, ahonnan csak erőszakkal lehet kitörni. Ahogy Moravia is megállapítja: ez a figura „nem annyira egy, mesterségének nehézségeivel bajlódó ökölvívó ... Sokkal inkább olyan olasz—amerikai, aki elkeseredetten harcol a meghatározó társadalmi csoport szellemi determinációja ellen.” Vagyis Jake La Motta — Scorsese filmjében — nem azért bokszol, mert fizikailag erős, hanem azért mert szellemileg gyenge, így aztán érthető, hogy Jake La Motta minden mozdulatát dühös bizonytalanság motiválja. Kitör ugyan, a „megbundázott meccs” segítségével — de mégis ugyanaz marad. Sehol semmilyen helyzetben nem tud ellenállni az erőszak kísértésének. Az exkluzív mulatókban, az olcsó kis bárokban, a ringben éppúgy, —, mint a család közösségében. A régi és az új feleség mellett is — emésztő dühében — az öklét használja. Végül is a börtönben döbben rá: a nyers erőszak, a félreértett küzdőszellem önmagában céltalan. „La Motta olyannyira szilaj és visszatetsző életet élt, hogy túlment azon a határon, amit még a társadalom elfogad” — vallja a Sports Magazin tudósítója. Scorsese filmje — ahogy már írtam — a „szilaj és visszatetsző” élet hátterét, eredetét, okait próbálja felderíteni. Természetesen a film születési helyszíne, Hollywood hatása — benne él a történetben. Vagyis a film elemző szándéka jobbára elakad a játék, a mozgalmasság, az olasz—amerikai „szubkultúra” közhelyein, felszínein. S bár Jake La Motta figurája cseppet sem hasonlít a romantikus-rokonszenves hollywoodi hősökre —mégis, a nagyvárosi szenny, a csalás világában ott él a nyers erőszak férfias dicsérete, újkori hollywoodi divatja is. Lenyűgöző viszont Martin Scorsese és Michael Chapman operatőr szakmai tudása. Hosszú és sebes fahrtok, rock and roll ritmusú jelenetezés és vágás. Parádés gégék és átkötések. Találó, okos-eleven színészvezetés. S a kiválók közül is a legkiválóbb: Robert de Niro, aki most is — akárcsak a Taxisofőrben, a Huszadik században, vagy a Keresztapa II-ben — már-már a színészmesterség tudósaként építi fel Jake La Motta filmi figuráját. Mert szakmai tudás — mindenekfelett. Gantner Ilona Derkovits-ösztöndíjpályázat képzőművészeknek A Művelődési Minisztérium, valamint a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége a hagyományoknak megfelelően ismét pályázatot hirdet a Derkovits Gyula-ösztöndíjra. A hároméves ösztöndíj célja a fiatal, tehetséges és már önálló művészi tevékenységet folytató alkotók támogatása. A pályázati feltételek szerint a díjat minden olyan, 35. életévét még be nem töltött képzőművész megpályázhatja, aki a főiskola elvégzése után önálló művészi tevékenységet fejt ki. Kivételes esetben olyan művész is részesülhet az ösztöndíjban, akinek nincs főiskolai diplomája. A háromévi időtartamra, havi ötezer forint díjazással járó ösztöndíj odaítéléséről a művelődési miniszter dönt. A pályázók elbírálása az alkotók eddigi munkássága, művészi, emberi magatartásuk, valamint művészi célkitűzéseik figyelembevételével történik. A pályázati kérelmeket a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályára ken postán eljuttatni február 20-ig (1884. Budapest pf. 1.) A pályázati kérelmekhez mellékelni kell az eddigi művészi munkásság részletes ismertetését, önéletrajzot, a főiskolai végzettséget igazoló irat fotókópiáit, az ösztöndíj időtartamára vonatkozó művészi célkitűzéseket, a szakmai, ideológiai továbbképzés programját, valamint az eddigi művészi munkásságot dokumentáló négy-öt alkotást. Az utóbbi műveket február 29-én és március 1-én kell eljuttatni az Ernst Múzeumba. (MTI) Párnámon anyám ujjának melege Baráth Lajos novelláskötetéről Baráth Lajost nem kényeztette el a kritika. Mint ahogy életéről olvashatjuk, fizikai munkás volt, majd Miskolcon egy üzemi lap szerkesztőségében újságíró. Lapok, folyóiratok gyakran köztik novelláit, s első kötete óta (Ember fehér bottal, 1961) novellás kötetei és regényei is gyakran láthatók a könyvesboltokban, de igazán az érdeklődés előterébe nemigen került. Pedig legújabb kötetét lapozgatva egyre nagyobb figyelemmel mélyülünk el a bányászok nehéz életéről szóló, régebbi köteteiből válogatott és újabb novellái olvasásában. Érthető, hogy olyan jól ismeri a bányászok életét, hiszen maga is tapasztalta keserveit. Mostani kötetének már az első hangütése, a címadó novella, meghökkentően átélt tragikus hangütés szüleinek nehéz sorsáról. Nehéz, nagyon nehéz emlékként maradt rá testvére, anyja és apja halála egy kilátástalan élet után, amelyből mégis elkíséri őt édesanyja ujjának simogató melege. Mindez, persze, még nem értékmérő, nem biztosítja a művészi megformálást. Ahhoz, mint a legtöbb novellájában, szüksége volt az írónak valami központi fölerősítő, egységbe fogó magra: mozzanatra, érzésre, gondolatra. S ezt a magot itt is nyomban megérezzük. Nem véletlenül, nem is egyszerű tényként került ebbe a novellába a család egyetlen kincse, a tejet (életét) adó tehénke, amelynek pusztulása egyúttal az apa halálát is jelentette. Az ilyen központi felerősítő, művészi egységbe fogó mozzanatok mellett Baráth Lajos sok novellájának a befejező mozzanatára is felfigyelhetünk. Nem úgynevezett „csattanó”-val végződő befejezésre gondolok természetesen, hanem valamiféle befejezetlen befejezésre, amely tovább él, dolgozik az olvasóban, egyre mélyebb érzéseket kavarva fel. Legkézenfekvőbb példaként említhetném a Homok címűt, de sorolhatnám tovább. Ilyen az Igyál a brigadéros kontójára, A Kuszenda lányok, a Lopakodó prédikátorok stb. A Homok című novellát nem azért emelem ki ezek közül, mert talán a legösszetettebb, több húron játszó, bonyolultabb írás, hanem mert talán a legnagyobb súllyal tükrözi az emberi lélek belső vívódásait a külső, szenvtelennek tűnő tények, események szorítása alatt. S előbb is utalhattam volna már rá — ebben érezzük legmélyebben, hogy az író tragikus élményvilága hogyan süt át, illetve hogyan van jelen, leskelődik ránk hétköznapi, mindennapi életünk során is. Mert hogy ez nemcsak a bányászok életére vonatkozik, az kiderül az olyan közéletből vagy magánéletből vett témák tragikussá formálásából, mint például A lépcső, vagy a Toncsi, a tehetséges. Talán az eddig elmondottakból is láthattuk már, hogy ezeknek a novelláknak a többsége önéletrajzi jellegű, vagy legalább a beleképzeléses „én”-novella. Átélt, vagy közvetlen forrásokból ismert embereket, helyzeteket, eseményeket ír meg, de többnyire nem a közvetlen valóság leírásával, hanem fiktív események, mozzanatok beszövésével, s így, amit kifejez velük, az általánosabb érvényűvé válik. Az, hogy többnyire megmarad a bányászfalu és környéke, s a közeli város világánál, nem szűkíti a megjelenítés erejét és általánosabb érvényét, arra a legkézenfekvőbb példa, a látszólag nem is szorosan az említett bányászvilághoz tartozó novellája, a Fehérrel jelzett út. Kár, hogy a kötetben néhány kellően át nem gondolt, torzóként ható novella is helyet kapott (Petya, Patkó Boris násza, Idegen terület), a kötet egészének értékét, színvonalát azonban ezek sem rontják le. (Szépirodalmi) Seres József CSÜTÖRTÖK, 1984. FEBRUÁR 9. NÉPSZAVA — Márciusban újabb koncertsorozat kezdődik a Zeneakadémián. Az első hegedűszólóesten — március 2-án — Ligeti András Brahms-műveket játszik. A második esten Keller András Bach-, Bartók- és Beethoven-darabokat ad elő. A sorozat harmadik előadója Falvay Attila lesz, a zárókoncert szólistája pedig Szabadi Vilmos. Hanglemezfigyelő SZERETI ÖN BACHOT? A sorozatnak csaknem minden egyes darabjáról írtam, kivéve azt, amely Johann Sebastian Bach legnépszerűbb műveivel kedveskedik a nagyközönségnek. Röstellem a dolgot, hiszen Bach korunk legdivatosabb zeneszerzőinek egyike. Úgy, ahogy mondom. A barokk zenének ugyanis az elmúlt években nagy reneszánszát figyelhettük meg szerte a világon, hazánkat is beleértve. Nem véletlen a dolog: ez a nagyon is racionális, de ugyanakkor roppant zaklatott évszázad, amelyben élünk, szinte megköveteli a maga hangulati ellenpontját. Így aztán léptennyomon azt tapasztalhatjuk, hogy a fiatalok majdnem olyan szívesen hallgatnak Bachot, mint beatet. Az ifjúságnak ez az egy híján háromszáz esztendős „bálványa” Thüringiában született, Eisenach városában, egy ízig-vérig muzsikusfamília sokadik sarjaként. A zeneszeretetet szinte az anyatejjel szívta magába, gyermekjátékai a hangszerek voltak, képzése egy napig sem szünetelt, zsenge korában sem: apja halála után legidősebb fivére tanította őt a muzsikálás szép mesterségére. Bach sok helyen szolgált orgonistaként élete során, de német föld területét sohasem hagyta el. Mégis jól ismerte Európa zenei életét, hiszen „helyébe jött” a kontinens, a különféle külföldi stílusok szabadon jártak-keltek az akkori német városokban: Hamburgban más népek operáival, Cellében a francia szimfonikus zenével, míg Weimarban az olasz kamaramuzsikával lehetett találkozni. Bach mohón habzsolta mindazt a vitamindús vegyes salátát, amivel hazája koncertszalonjai kínálták akkoriban, hogy aztán Lipcsében, élete utolsó huszonhét évében, a Tamás-templom kántoraként annál németebb és egyedibb zenei ízeket produkáljon, a szép hangzások ínyenceinek azóta sem csappanó gyönyörűségére. Legelőször az orgonamuzsika „ugrik be” Bach nevének említésekor. Nem véletlenül : nálánál nagyobb mestere a hangszernek azóta sem nagyon akadt. Egyszer valaki megkérdezte tőle, hogy mi a kiváló orgonajáték titka? Ő csak ennyit válaszolt: semmi az egész, csak a megfelelő időben meg kell nyomni a megfelelő billentyűt, és a hangszer magáról szól... Nos, a lemez éppen ezért orgonaművet indít, méghozzá a híres d-moll toccata és fúga című opussal. Lehotka Gábor adja elő, méghozzá úgy, hogy a megfelelő időben nyomja le mindig a megfelelő billentyűt. Ezt követően a III. brandenburgi versenyt halljuk, a Liszt Ferenc kamarazenekar előadásában, ők régi Bach-specialisták, pontosabban barokkspecialisták, úgy szólal meg tehát a mű, ahogyan a nagy könyvben meg vagyon írva. A lemez B oldala a János-passió részleteit kínálja, azt hiszem, elegendő az énekeseket felsorolni: Hamari Júlia, Bruce Abel és a nem is olyan régen elhunyt Réti József. Szereti ön Bachot? Ha esetleg még nem, hallgassa meg ezt a lemezt, és minden bizonnyal megszereti. TÖRÖK ERZSI ARCHÍV LEMEZE „Török Erzsi, de szépen énekelt!..." — ez a lelkes kitörés József Attilától származik, akinek pedig nem kifejezetten volt műfaja a lelkes kitörés. Ám amikor lelkesedett valamiért, akkor „tiszta szívvel” lelkesedett, hiszen minden egyes sorából és szavából a meggyőződés hitele sütött. Ha tehát ő állítja, hogy Török Erzsi, szépen énekelt, akkor ez minden bizonnyal úgy is van. Aki hallotta Török Erzsit, az maga is meggyőződhetett róla. Tíz éve halt meg a magyar népdal egyik legjelentősebb interpretálója. Most második archív lemezét adta ki a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, műsorát Bartók- és Kodály-népdalfeldolgozások képezik. Úgy szólaltatja meg a dalokat, ahogyan József Attila a verseit írta: meggyőző hitellel. Sőt: a megéltség hitelességével. A népdalokat másképpen megszólaltatni nem is szabad. Baranyi Ferenc Új tudományos könyvek Az Akadémiai Kiadó újdonságai között több olyan tudományos munka szerepel, amelyek valamiképp az irodalomhoz kötődnek. Közülük említünk néhányat. A kritikai jegyzetekkel ellátott teljes Mikszáth-sorozat II. köteteként jelent meg az egyik. (Ez egyben a cikkek és karcolatok huszonhetedik kötete.) Az 1888. júliusa és 1889. januárja között írt Mikszták-publicisztikákat olvashatjuk benne. A legszembetűnőbb talán a mai újságolvasónak, hogy ezekben az írásokban még nem válik annyira külön az irodalom és a hírlapi írás, mint amennyire ezt manapság, sajnos tapasztalhatjuk. Tessék csak elolvasni a cikkek között a tárcákat! A másik elemzője és ma is értékelendő tartalmi erénye — az irodalmi stílus példaadó nagyszerűsége mellett — ezeknek az írásoknak a pontos kórkép, társadalomrajz. Ezt természetesen nem egyegy írásból kapjuk, hanem az évek során született öszszesből. A magyar irodalomnál maradva a Nyelvtudományi értekezések sorozat most megjelent 118. füzetét kell említenünk, benne Gáspári László A századvégi novella lírizálásáról című dolgozatával. A szakemberek körén kívül is bízvást ajánlhatjuk minden irodalmat szerető embernek. E dolgozat ismeretében, hisszük, másképp olvasnak novellákat Thury Zoltántól, Petelei Istvántól, Gozsdu Elektől, Justh Zsigmondtól és kortársaiktól, majd Krúdytól is. És ez nem mindegy, mert a magyar irodalom egy máig ható szakaszáról, ebben, vagy abban meghatározó alkotóiról van szó. Egy irodalomkedvelők által ma is — sőt, újra erősebben — figyelemmel tanulmányozott irodalmi váltásról. Dosztojevszkij és az orosz próza a címe Király Gyula vaskos kötetének, amelyben regénypoétikai tanulmányokat olvashatunk. Puskin és Csehov határolja nagyjából a szerző által vizsgált időszakot, amelyről, elhelyezve az orosz prózát az európai irodalomban, mintegy két évtizednyi kitartó és értő tudományos búvárkodás eredményeként mond véleményt. Kiemelt szerepet kap a könyvben Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye, illetve a vele foglalkozó tanulmány, amely mintegy évtizedes kutató-, elemzőmunka eredménye. Érthető, hiszen — mint a szerző találóan megfogalmazza — e regény „kulcs az egész XIX. századi regényirodalom és epikai gondolkodás megértéséhez”. Nem túlzás állítani, a korábbiak ismeretében, hogy Király Gyula kötete a témában az alapkönyvek közé fog tartozni ezután. Két kötet is foglalkozik, a véletlen egybeeséseként a magyar—lengyel irodalmi kapcsolatokkal. Az egyik Csapláros István Fejezetek a magyar—lengyel irodalmi kapcsolatok történetéből című könyve. Csaplárostól, aki közel fél évszázada foglalkozik a magyar—lengyel irodalmi és művelődési kapcsolatokkal, a Magvető Könyvkiadó Elvek és utak sorozatában már megismerhettünk egy kötetet A felvilágosodástól a felszabadulásig címmel. 1977-ben jelent meg, s ugyancsak a magyar—lengyel irodalmi kapcsolatok köréből tartalmazott tanulmányokat. Mostani kötete akkori teljesítményének folytatása és kiteljesítése. Mintegy „egyszemélyes intézményként” nagyszerű, sok tekintetben hézagpótló munkára vállalkozott. Roppant tájékozottságról és felelős gondolkodásról valló kötete bizonyára sokak érdeklődését felkelti. A másik kötet az Irodalomtörténeti Füzetek 108. darabja. Hopp Lajos A lengyel literatúra befogadása Magyarországon 1780—1840 című tanulmányát teszi közzé. Hopp Lajos az adott időszak — de elsősorban a XVIII. század — kiváló kutatója a magyar—török kapcsolatoktól a magyar—lengyelig egyformán jártas. Ez a kötete is tartalmaz jelentős újdonságokat, amikor arra válaszol, mikor jelentkezett hazánkban a modern lengyel irodalom — s vele az általános műveltség — megismerésére és befogadására irányuló társadalmi igény. Végül egy kuriózum. Hiszszük, joggal nevezhető annak. Laczkó András tollából megjelent ugyanis az Irodalomtörténeti Füzetek 109. számaként az Ecset és toll című kötet, amelynek alcíme: Rippl-Rónai József és az irodalom. A festő számtalan irodalmi alkotást illusztrált. Párizsból hazatérve a Nyugat több munkatársához fűzte művészi kapcsolat, köztük Adyhoz, Móriczhoz, Babitshoz. A szerző önálló forráskutatások alapján mutatja be ezeket a kapcsolatokat. M. I.