Népszava, 1984. március (112. évfolyam, 51–77. sz.)
1984-03-20 / 67. szám
NÉPSZAVA 1984. MÁRCIUS 20., KEDD Hazánkban tárgyalt a szovjet automatizálási és műszeripari miniszter Kapolyi László ipari miniszter meghívására március 12—17-e között hazánkban tartózkodott Mihail Skabardnya szovjet automatizálási és műszeripari miniszter. A tárgyalásokról jegyzőkönyvet írtak alá. Mihail Skabardnyát fogadta Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára és Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese. A szovjet miniszter felkereste a Paksi Atomerőművet, ellátogatott a Medicorba, az MMG-be, a MOM- ba, a Videotonba és a Bakony Művekbe. Megbeszéléseket folytatott a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetiben és a Központi Fizikai Kutatóintézetben. Mihail Skaibardnya elutazott hazánkból. (MTI) Jugoszláv szakszervezeti küldöttség Budapesten ASZOT meghívására hétfőn Budapestre érkezett a Jugoszláv Szakszervezeti Szövetség vezető szintű küldöttsége, Sztojan Sztojcsevszki elnök vezetésével. A küldöttséget a Ferihegyi repülőtéren Timmer József, a SZOT titkára fogadta. Jelen volt Milovan Zidar, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságbudapesti nagyköve Nemzetközi közlekedési szeminárium Budapesten a Technika Házában március 26—30. között szemináriumot rendeznek A nemzetközi közlekedési infrastrukturális beruházások finanszírozási szempontjai címmel. A szemináriumon a magyar résztvevőkön kívül 17 ország mintegy harminc szakembere vesz részt, s jelezték részvételüket egyebek között az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának, a Nemzetközi Közúti Szállítási Szövetségnek, a Világbanknak és az Autóklubok Nemzetközi Szövetségének képviselői is. Paksi József, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő harcosa születésének 100. évfordulója alkalmából koszorúzási ünnepséget rendeztek hétfőn Újpesten, a Megyeri úti temetőben. Sírjára a kerületi párt- és KISZ-bizottság, a helyi tanács és a városrész népfrontbizottságának, az Építő-, Fa- és Építőanyagipari Dolgozók Szakszervezetének képviselői helyezték el a megemlékezés virágait. A sírt megkoszorúzták a kerületi vállalatok, valamint az Erzsébet utca 31. szám alatti általános iskola nevében is. Megemlékeztek Paksi Józsefről a IV. kerületben a nevét viselő utcában elhelyezett emléktáblánál is. Szülőfalujában, a Fejér megyei Tác községben pedig felavatták emléktábláját. „Majdnem három nappal a Tanácskormány lemondása után a későbbi Szociális Otthonban pártaktívaülést tartottunk. Több száz munkás vett részt az ülésen, melynek előadói Apáthy és Paksi elvtársak voltak. Állást foglaltunk a proletárhatalom mellett, éltettük Lenint és a Szovjetuniót, majd elénekeltük az Internacionálét. Éneklés közben sok öreg elvtárs elsírta magát. Bevallom, én is sírtam. Ez ma apróságnak látszik, de akkor nagy tett volt a szó legszorosabb értelmében, mert már újra felfegyverzett rendőrök és tisztek (különítményes tisztek) garázdálkodtak...” — emlékezett Illés ■ Béla az eseményekre és azok hőseire. E néhány sor jellemző Paksi Józsefre, az újpesti forradalmár asztalosra. Egész életeiben, felcseperedésétől haláláig következetesen, nyugodtan, megfontoltan és szerényen a munkásokkal együtt tevékenykedett. Mindig aktív volt, mindig többet vállalt társainál a közösség érdekében, mindig az elsők között volt, ha tenni kellett valamit és nem riadt vissza az áldozatoktól sem. Paksi József 1884. március 19-én született a Fejér megyei Tác községben. Szegény földművelő család nehéz körülmények között, szó szerint tengette életét. A Paksi fiú még tizenkét éves sem volt, amikor asztalosinas lett a VI. elemi elvégzése után. Akkor szabadult fel, lett asztalossegéd, amikor az egész országban és Budapesten is ezrével vándoroltak, gyalogoltak az asztalosok, munkát keresve, bármilyen munka elvállalására készen, amikor — 1898. november 27-én — megalakult a famunkásszövetség. Paksi József is a A munkásmozgalom úttörője a munkakeresők között volt, végül Újpesten talált helyet egy kisiparosnál. Nehéz körülmények között dolgozott, alig kereste meg a napi betevő falatot. Kereste a kiutat kilátástalan helyzetéből. Társaival ekkor alakította meg az első újpesti famunkás termelőszövetkezetet. Paksi József hamar kapcsolatba került a szakszervezetekkel. Már 1904-ben szervezett munkás és a szociáldemokrata párt tagja lett. Akkor kapcsolódott a mozgalomba, amikor kibontakozóban volt az asztalosmunkások bérmozgalma. A szervezésben ő is jeleskedett. Hozzájárult, hogy 1905 januárjában aláírt kollektív szerződés győzelmet hozott: 9 órás munkanapot és 10—12 százalékos béremelést vívtak ki. A harcokban edződött és vívta ki társai elismerését. Már 1906-ban az újpesti famunkás szakszervezeti csoport elnöke lett és hamarosan az újpesti munkásmozgalom egyik elismert baloldali vezetőjévé vált. Az antimilitarista Paksi József sem kerülhette el sorsát. Behívták katonának és két évig volt a fronton, 1918 decemberében szerelt le. Mér a következő napokban ismét a mozgalomban található: az MSZDP Újpesti Végrehajtó Bizottságának lett a tagja, és beválasztották a Munkás és Katona Tanács Intéző Bizottságába. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a városi direktórium intéző bizottságának a tagja lett, a közellátással foglalkozott, megválasztották az Újpesti Forradalmi Törvényszék elnökének. E mozgalmas időszakhoz kapcsolódott személyes életének néhány boldog napja is. „Ebben a történelmi időben kötöttünk házasságot mi is — emlékezett 1963-ban felesége. — őszinte összetartozás kapcsolt össze bennünket. ... tudtam, igaz ügyért harcol, és ha nem is vettem részt ezekben a harcokban, méltó társa akartam lenni a forradalmár férjnek.” Felesége végigkísérte egész életén át, s méltó, hű társa volt. Paksi József embersége, nyugodtsága, következetessége a nehéz helyzetekben társaira is óriási hatással volt. „A hatalmas termetű Paksi, akit se azelőtt, se azóta nem láttam izgatottan (az ő példáján tanultam meg, hogy mit jelent, milyen sokat ér a forradalmár nyugalma), Paksi most, mintha egy kicsit mámoros lett volna.” Így vallott róla Illés Béla, emlékezve az 1919. május 1-i felvonulás utáni éjjelre, amikor az újpesti munkásezredeket szervezték a Tanácsköztársaság védelmére, Kun Béla kérésére. A megalapozott nyugodtság jellemezte akkor is, amikor fegyverrel a kézben védte a proletárhatalmat az ellenforradalmárokkal szemben, amikor ítélkezett a nép ellenségei felett. Nem volt ideje a menekülésre, még a Tanácskormány megbuktatása után is küzdött, agitált, mozgósított. Augusztus első napjaiban tartóztatták le, a gyűjtőbe vitték, ütötték, verték, kínozták, vállcsontját is eltörték, látogatót — feleségét sem — nem engedtek hozzá. Az ellenforradalmi osztályt bíróság Kecskeméthy tanácsa 1920. november 3-án halálra ítélte. Börtönben, a bitófa árnyékában töltött a bírósági tárgyalásig egy esztendőt, utána pedig még majdnem két évig halálra ítélten várta sorsa beteljesedését. A Szovjetunió mentette meg. Nevét Hebelt Ede szocialista ügyvéd juttatta el az illetékesekhez. A „börtöntávírón” értesült a hírről. A tárgyalások Horthyék miatt ugyan elhúzódtak a fogolycseréről, de végül is 1922 júliusában megérkezett Moszkvába. ’’Szívesen gondolok vissza arra a 33 esztendőre, amit ott töltöttünk" — emlékezett rá szinte férjét ,is idézve Paksi Józsefné — „nem idegenben éltünk, otthonra találtunk a szabad szocialista hazában.” Paksi József dolgozott Moszkvában, Groznijban. Bakuban 12 évig egy épületasztalos-üzem igazgatója volt, 1955-ben ment nyugdíjba, közben az ott dolgozó magyarokat szervezte, előadásokat, tájékoztatókat tartott nekik. Még akkor is dolgozott, amikor a szíve már jelzett. Nyugdíjba vonulása után hazakívánkozott. Még találkozott harcostársaival: Doroz Lajossal, Illés Bélával, Szabó Ferenccel és másokkal. Még elmondta élményeit, küzdelmeit a fiataloknak. Megbecsült ember volt, a Tanácsköztársaság Emlékérmét mondhatta magáénak. 1961. november 29-én mondta fel szíve a szolgálatot. Paksi József a munkásmozgalom törzskarához tartozott, azokhoz az emberekhez, akik hazánk történetének egyik legdicsőbb időszakát alakították. A munkásmozgalom úttörője és következetes katonája volt. Verbai Lajos Emlékezés 1944. március 19-re a MIOK székházában Hazánk történelmének gyászos napjára, 1944. március 19-re, az ország német megszállására emlékeztek hétfőn este a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének Síp utcai székházában. A Budapesti Izraelita Hitközség elnöksége rendkívüli közgyűlést hívott egybe, az oly sok fájdalmat, szomorúságot, szenvedést, gyászt, s végső soron 600 ezer magyar zsidó mártír halálát előidéző tragikus nap 40. évfordulója alkalmából. A résztvevőket Héber Imre, a Budapesti Izraelita Hitközség elnöke üdvözölte. Megnyitójában többek között hangoztatta: — 1944. március 19-e örök mementó marad mindanynyiunk számára. Bizonyítja, hogy a barbarizmussal, az embertelenséggel, soha nem lehet kiegyezni, a fasizmus olyan métely, amelyhez hasonló még nem volt a világon. Nekünk, akik túléltük a rettenet éveit, kötelességünk, hogy soha ne feledjük mártírjainkat, azt, hogy mi, hogyan, s miért történt. Ezután Karsai Elek történész professzor idézte fel emlékbeszédében az 1944. március 19-ét megelőző és az azt követő idők eseményeit. Szólt a német megszálláshoz vezető történelmi körülményekről, a magyar uralkodó körök nemzetvesztő politikájának jellemzőiről. (MTI) 5 A terror csapásai A megszállást követően baloldali és liberális újságok tucatjait tiltották be, köztük lapunkat, a Népszavát is. A cenzúra miatt amúgy is egyoldalú tájékoztatás ezután kizárólag a szélsőjobboldal szempontjai szerint vázolta és magyarázta a történteket. A moszkvai Kossuth rádió azonban olyan rendszeres hírforrás volt, amely reálisan, a nemzet valóságos érdekei alapján értékelte az eseményeket. Már egy nappal a megszállás után, március 20-án felhívást intézett a magyar társadalomhoz: „Ellenállni! Csak elszánt, fegyveres, áldozattól vissza nem riadó ellenállás mentheti meg hazánkat. Fegyvert fogni... Szent önvédelmi háborúról, új magyar szabadságharcról van szól... A hadsereg egységei vegyék fel a harcot a német csapatokkal... Fegyverezzék fel a népet!.. Fogjon össze minden magyar az új szabadságharcra! A demokratikus függetlenségi magyarok kezüket nyújtják mindenkinek, aki kész részt venni a magyar nemzet harcában, függetlenségéért, szabadságáért, jövőjéért.'’ A kormány a tömegeket, a munkásságot nem fegyverezte fel. Magyarország viszont nem volt felkészülve a német invázióval szemben a szervezett katonai ellenállásra. Ahogy közeledett az időpont, úgy szaporodtak a félreérthetetlen jelek, az ellenállás katonai előkészítésére azonban egyetlen lépés sem történt. Kállay emlékirataiban utólag azzal érvelt, hogy az Északi-Kárpátokban és Erdélyben levő hadtestek haladozása heteket vett volna igénybe, ám ez aligha elfogadható. Még az ország területén állomásozó hadosztályok összevonására sem történtek lépések. Hamis érvek Egyáltalán: nem történt semmi, s a németek kellő megelégedéssel vették március közepén tudomásul a magyarok passzivitását. Ami az ellenállást és a vezérkart illeti, nos, mint az március 19-én a miniszterelnöki hivatalban kiderült, semmi garancia arra, hogy a jórészt németbarát vezérkari tisztek, tábornokok egy esetleges ellenállási parancsot végrehajtottak volna. Persze így a távlatokból visszatekintve történelmietlen a kérdésfelvetés, hiszen tudjuk, hogy Szombathelyi már a kormányzói vonatról megtiltott mindennemű fegyveres ellenállást. Kállay emlékirataiban azt mondja, hogy azért nem rendelte el az ellenállást, mert a katonai vezetők március 19-én nem tanácsolták. Megkésett tanács lett volna. A reális lehetőséget már korábban elszalasztotta: nem mert szakítani a németekkel! Ezek a tények rávilágítanak arra, hogy a hintapolitika miként vitte egyre közelebb a pusztuláshoz az országot. A Tanácsköztársaságot követő ellenforradalmi rendszer a fehérterror féktelen pusztításai után igyekezett szalonképessé tenni magát. A Bethlen-kormány, majd az azt követő kormányok kétségkívül — az uralkodó osztályok érdekeit szolgálandó — jobboldali kabinetek voltak, érvényre juttatva az ellenforradalom fasszoid ideológiáját, a demokratikus játékszabályok betartásának látszatával. A kormánypolitika fokozatos jobbratolódása a háború alatt s a Kállay-rezsim idején ténykérdés, a formális parlamenti rendszer, az országgyűlési képviselettel legálisan működő Szociáldemokrata Párt, a képviselőház baloldali ellenzéke, az alapos cenzúra után megjelenő baloldali napilapok és a szakszervezeti mozgalom ellenére is. Annak ellenére is, hogy bár alkottak a „honatyák” zsidókat megkülönböztető törvényeket, de a zsidók élete 1944. március 19-igbiztonságban volt. A mindig azonos érdekalapon s ideológiai talajon álló kormányok, s így Kállay politikája, szükségszerűen vezettek a németekhez egyre erősebb szálakkal kapcsolódó ország megszállásához. Természetes folyományaként az önös uralmi érdekeket féltő-óvó, az egész nemzet javára dönteni nem tudó hintázásnak. Kutyákat tarthattak... Kállay bukása a megszállás után, majd a Sztójaykormány kinevezése, a németek közvetlen katonai és politikai jelenléte fordulópont a második Világháborús Magyarország történetében, utat nyitott a totális fasizmus kiépítéséhez. A Gestapo ezreket vett minden alap nélkül, jogtalanul őrizetbe. A legnagyobb csapást — érthetően — a Szociáldemokrata Pártra és a szakszervezetekre mérték. A németek — Veesenmayer — irányításával megkezdődött az államapparátusban és a tisztikarban atisztogatás, megindultak a személycserék, a parlamenttől a pártokon, a főhiivatalokon, a minisztériumokon keresztül egészen a megyei és a nagyvárosi elöljáróságokig. Feine budapesti ügyvivő 1944. május 10-én a következőket szávirallotta Ribbentrop birodalmi külügyminiszternek: „A magyar vidéki közigazgatás tisztogatása kielégítően halad. Eddig 41 főispánt mentettek fel és 38 főispáni állást töltöttek be ...” Már március 28-án betiltják a Szociáldemokrata Pártot, a Független Kisgazdapártot és a Parasztszövetséget, a polgári liberális pártokat és a baloldalt szinte napok alatt száműzik a legális közéletből. Társadalmi egyesülések egész sorát oszlatják fel, köztük olyanokat is, mint a nőszervezetek, az Antialkoholista Liga, vagy a Pen Klub. Csaknem 150 lapot, kiadványt szüntetnek meg. A kulturális megszállás keretében, áprilisban elkészülnek az első listák amegsemmisítésre ítélt könyvekről. Olyan szerzők szerepelnek a lajstromban, mint Karinthy Frigyes, Bródy Sándor, Jászi Oszkár, Gábor Andor, Füst Milán és Radnóti Miklós. Március végétől hozza sorozatban a Sztójay-kormány zsidóellenes rendeleteit. Vagyonuktól, tulajdonuktól, egzisztenciájuktól, alapvető emberi jogaiktól fosztják meg őket. Az intézkedések dzsungelében elképesztően cinikusaz a rendelet, amely kutyák tartását a továbbiakban is engedélyezi számukra, miközben országszerte szervezik a gettókat. Május 15-e után július 9-ig, a vidék „zsidótlanításának” befejezéséig, Veesenmayer jelentése szerint 450 ezer embert deportáltak, sközülük több mint 300 ezret küldtek gázkamrába. Egyötödük kiskorú volt. Az első bombák A megszállást követően azonnal, a hatalom totális fasizálódásával párhuzamosan megindult az ország teljes gazdasági kifosztása. Rövidesen újabb csapatokat irányítanak a frontra, értelmetlenül növelni a nemzet már amúgy is elviselhetetlen vérveszteségét. Magyarország — először a háború menetében — frontországgá válik. Április 3-án lehullanak Budapestre az első bombák. A szélsőjobboldali pártok, csoportosulások vezérei, kisebb-nagyobb méltóságai pedig eközben marakodnak a koncon: kinek mennyi jusson ebből a püskösdi királyságból? — Anagy nyári bombázások Csepelt súlyosan érintették. A gyárban 60—70 százalékos volt a kár — mondja Sárdi Antal. — ,A család Szigetszentmártonbaköltözött alégitámadások elől, onnan jártunk ide dolgozni. Hetenként megnéztük elhagyottcsepeli házunkat. Aztán egyszer hiábamentünk. A Kertész utcából semmi sem maradt. Egész életünkben dolgoztunk, gürcöltünk, hogy legalább rendes otthonunk legyen. Hiába. Egyetlen perc alatt vált romhalmaz belőle. A másik oldalon ugyanakkor megfogant az antifasiszta egység és az ellenállás gondolata, s jó talajra hullt. A moszkvai Kossuth rádió március 20-i felhívása harcra, szabotázsra, cselekvő tettekre buzdít. Májusban a Békepárt és az SZDP kezdeményezésére megalakult az antifasiszta Magyar Front, amely programjában új szabadságharcot, új népháborút hirdet... Végezetül álljon itt ama bizonyos naplónak újabb részlete, amelyet a sorozat elején már idéztünk. Álljonitt mementóként a 13 esztendős Zsolt Éva utolsó bejegyzése a nagyváradi gettóból: „1944. május 30. Az első kötetet tegnap elvitték ... Pedig kis naplóm, én nem akarok meghalni... Csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni!.. (Vége) Deáki László Magyarországi deportáltak Auschwitzban