Népszava, 1984. április (112. évfolyam, 78–101. sz.)
1984-04-12 / 86. szám
6 A hét filmjei ____________ Gyertek el a névnapomra „Nem az az érdekes, hogy ez ma megtörténhet nálunk, hiszen egyetlen művészi alkotásnak sem az a lényege, hogy a valóságnak rendkívül pontosan lefotografált mása legyen. Inkább az a feladata, hogy megmutassa, mi történhet akkor, ha a körülmények a labilis erkölcsű embereknek kedveznek...” — nyilatkozta Fábri Zoltán még a forgatás kezdeteinél. Előre jelezve rendezői elképzelését, a történet tágabb értelmezését és általánosítható emberi-erkölcsi mondanivalóját. Valóban. Karinthy Ferenc kisregénye — a később darabbá is formálódó Házszentelő — alkalmasnak tűnhet általánosabb érvényű társadalmi problémák, gondok felderítésére. Már csak azért is, mert rendkívül markáns közegben — egy vidéki kisváros közegében — idézi meg az újratermelődő társadalmi, emberi feszültségeket. Közelebbről: a szocialista erkölcsöt naponta felrúgó-átértékelő, szellemileg is középszintű vezetők és a közösség konfliktusait. Ugyanakkor a történetben megtalálhatjuk a divatos politikai krimik izgalmas elemeit. (Gyilkossági kísérlet az éjszakában. Majd az ügy szándékos eltussolása. Rokonszenves nyomozás és pitiáner megtorlás.) De a gyors riportban — mert jobbára a riportok fekete-fehérjét alkalmazza Karinthy — felfedezhetjük a nemzedéki összeütközések motívumait, s a szerelem röpke igézetét is. Fábri Zoltán mindenekelőtt szigorúan szerkesztett, modellszerűen megtervezett felállásban mozgatja-ábrázolja hőseit. Egyértelműen sötét színekkel ábrázolja figuráit: a törvénytelen módszereket, a rövidlátó politikai magatartást képviselő figurákat. Haudek László trösztvezért, a simulékony körorvost és a többieket. De a brechti, elidegenítő szándékot erősíti az a törekvés is, hogy Fábri minduntalan kilépteti hőseit a film természetes közegéből (a hétvégi nyaraló névnapi dáridójából) — előre jelezvén a különböző típusok későbbi szerepvállalását. A majdan bekövetkező tragédia fordulatait. Fábri elgondolása érdekes. (Miszerint a figurák már „menet közben” is ítélkeznek. Elsősorban önmaguk felett.) Ám ez a sajátos módszer, modell később már felesleges. Érzi ezt a feleslegességet Fábri is, amikor hirtelen hangot, stílust vált. S immár egyenes vonalú mesévé sűríti a felderíthető tényanyagot. Haudek trösztvezér és az etikai felháborodást megtestesítő, kissé taktikátlan-lelkes újságírónő csatáját. (Piros Ildikó és Kállai Ferenc.) Csakhogy ez a sűrített, a botcsinálta mesterdetektív nyomozására koncentráló mesevezetés leszűkíti a történet szélesebb, átfogóbb gondolatiságát is. Mondhatni: éppen a nyomozás fedi el a történet lényegét. Például Biró László Vasmű-igazgató (Mádi Szabó Gábor) emberi drámáját. Azt, amitől, amiért megíródott a történet. Végül is Biró mindenben különb ember. Tartózkodó, rejtőzködő, cseppet sem hasonlít a névnapi buli nagyevő-nagyivó társaságának tagjaira. Sohasem szegte meg az emberség írott vagy íratlan szabályait. Az elmúlt s kedvező években nem szerzett telket, villát. Múltja, hite és meggyőződése szerint: kommunista. Hogyan, s miféle benső kényszer hatására fogadja el mégis a megvetett-korrumpálódott társaság mentőakcióját? Mitől, miféle erkölcs nevében ítélkezik, amikor egyszerűen lepuffantja a farmernadrágos, hosszú hajú fiatalembert, lánya élettársát? S egyáltalán, hol az a bizonyos közeg, amely lehetővé teszi az ilyesfajta egyszemélyes bíráskodást?! Ezekre a gyötrő kérdésekre, valódi konfliktusokra nem ad választ a film. (Biró későbbi önfeljelentő levele és autóbalesete sem.) Mint ahogy az is motiválatlan marad, hogy a skizofréniába, majd öngyilkosságba menekülő fiatalember — mitől, miért, miféle elrettentő szorongatások hatására hamisítja meg a tényeket a bíróság előtt?! Meglehet, Karinthy Ferenc is nagyvonalúan, kihagyásokkal kezeli Biró és a kócos hajú, „kócos lelkű” fiú drámáját. Jószerivel megelégszik a gyors, epikus leírás néhány mondatával. De hát Fábri Zoltán — korábbi filmjei is igazolhatják — mindig korrigálta az ilyesfajta írói kihagyásokat. Legtöbbször éppen a rejtőzködő félmondatokból bontotta ki az igazi drámát. A különböző emberi magatartások nyugtalanító, bonyolultabb konfliktusait. Most mintha ez a nagyszerű rendezői, alkotói képesség a háttérbe szorulna. De nem tett „jót” a történetnek a Fábri időmódosítása sem. (Karinthy műve a hatvanas és hetvenes évek fordulóján játszódik. Illés György operatőr képei viszont a nyolcvanas éveket idézik. Háttérben, hangulatban, tárgyakban, divatban egyaránt.) Illetve a történet ilyetén módosítása — mai valóságfeltárást is követelne. Vagy legalábbis történetmódosítást. Mert bizony egyik-másik epizód kicsit mulatságosnak tűnik — a mai háttér előterében. Innen eredhet, hogy jobbára hideg fejjel, üres szívvel figyeljük a túlságosan is feketére festett, „mucsai” gonoszok praktikáit. Pedig szellemi törpék ma is élnek. Csak másképpen. Rejtőzködőbben . .. Gardner Ilona Szakszervezetek és művelődés Veszprém megyében • Érdekes és némileg új tapasztalatok Annyiban sajátos intézmény a Szakszervezetek Veszprém megyei Tanácsának Kisfaludy Művelődési Háza, hogy a hagyományos művelődési otthoni feladatok mellett az átlagosnál, a megszokottnál sokkal erősebben szakosodott a szakszervezeti nevelő munka módszertani segítésére. E minőségében lát el lakóhelyi-munkahelyi, valamint szakterületi feladatokat. Kezdjük az utóbbiakkal, arnány példát említve! A munkahelyi művelődés megyei támogatása érdekében a művelődési ház rendszeresen véleményezi tizennyolc szakszervezeti fenntartású művelődési intézmény éves tervét. Különös figyelemmel arra, tartalmaznak-e a tervek új vonásokat — figyelembe véve a valós élet változásait — a munkahelyi művelődést illetően? Módszertani segítséget adnak a megye brigádvezetői klubjainak, illetve brigádklubjainak. Vizsgálják, összegzik és széles körtyen, ha kell, viták során is, megismertetik a munkahelyi művelődés tervezésének megyei tapasztalatait. Figyelemmel kíséri a művelődési ház a megye szakmunkásképző intézeteiben folyó szakszervezeti és művelődési munkát is, és terjeszti a jó tapasztalatokat. Teszi ezt annak a felelősségnek a tudatában, hogy a leendő szakmunkásokról, a közeljövő munkáskollektíváinak művelődéséről, tehát érdekéről van szó. Tapasztalataik közül is álljon itt egy példa — teljes felsorolásra nem vállalkozhatunk —, amely az ország bármely megyéjében figyelmet érdemel. Érdekes és némileg új tapasztalatokat szereztek ugyanis a brigádok olvasómozgalma, a brigádtagok olvasása-olvasottsága terén. Lényege az, hogy tapasztalataik szerint nem szabad ezt a mozgalmat csak a könyvtárak eredményein mérni, mert nem egészen pontos képet kapunk. Továbbá hibás csak a szépirodalmi alkotások olvasásának figyelésére, felmérésére szorítkozni. Egyre jelentősebb az üzemi könyvbizományosok szerepe; több a megvásárolt és otthon tartott, tehát nem könyvtárból kölcsönzött könyv.Ebből természetszerűen következik a bizományosok felelőssége is, amikor ajánlanak bizonyos könyveként Áttérve a művelődési ház lakóhelyi-munkahelyi feladataira, hadd említsük elsőként a szocialista brigádvezetők Veszprém városi klubját, valamint a szakszervezeti bizottságok kulturális felelőseinek ugyancsak városi klubját. Ezek nem csupán információs fórumok, s nem is leszűkítő értelemben vett ismeretterjesztő lehetőségek. Politikai és mozgalmi, majd ezzel összefüggésben közművelődési fórumoknak, illetve, ilyen értelemben vett segítőtársaknak tekinti őket a művelődési ház. Joggal, hiszen az egyik is, a másik is érzékenyen követi a politikai-társadalmi-kulturális élet változásait, s gyorsan programjába iktatja a szocialista brigádmozgalmat érintő legfontosabb témákat, megvitatandó kérdéseket, tennivalókat. Az üzemtörténeti klub a hasonlók közül a legrégibbbek közé tartozik az országban. Eredményeinek is köszönhető, hogy az első országos üzemtörténeti konferenciát Veszprém megyében rendezték meg. Tevékenységéből, pontosabban közeli terveiből hadd emeljük ki azt, hogy 1985-re szeretnék összeállítani a megye ipartörténeti kataszterét. Ez elsősorban az ipari építmények fényképes és egyéb dokumentációját jelentené, és nagyszerű dolog lenne, ha megvalósulna. A vállalati művelődési bizottságok működésének segítését sem hagyhatjuk szó nélkül, ha ennek a művelődési háznak a sajátos tevékenységéről szólunk. E feladat a gyakorlatban húsz veszprémi, illetve környékbeli üzem vállalati művelődési bizottsági társelnökeinek és titkárainak évente négyszeri, fórum jellegű öszszefogását, összehozását jelenti; mindazzal, amit ez lehetővé tesz. Tehát tapasztalatcserékkel, egymás munkájának megbírálásával, ötletek közzétételével és hasonlókkal. A további sorolás helyett, befejezésül, hadd említsünk valami olyant, ami „nem a művelődési ház érdeme”, ahogyan Pintér Tibor igazgató megfogalmazta, „csak” részt vesz benne! A szakmunkástanulók művészeti munkájának segítéséről van szó. Idén május 9-én rendezik meg az első megyei szakmunkástanuló művészeti seregszemlét. Nem önálló szervezésként, hangsúlyozzák, de erősen támogatva, ismereteink szerint. S nem ez az egy ilyen „nem saját” feladatuk van. Azaz, önként vállalt feladatuk. Mert ez a két fogalom: szakszervezetek és művelődés — szerintük elválaszthatatlan. A mozgalom hagyományai szerint is. Minden bizonnyal ezért, ennek a felfogásnak a szellemében végzett munkájáért könyvelhet el évek óta jelentős sikereket, eredményeket a veszprémi Kisfaludy Művelődési Ház. (mátyás) Újabb Verdi-operával örvendeztetett meg bennünket a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat — s ez mindig esemény, hisz Verdi népszerűsége jottányit sem kopik az idő múlásával. Neve a múlt század derekának Itáliájában fogalom volt, sőt, jelszó, rövidítés: Vittorio Emanuele Re d’Italia — ezt jelentette. A szárd-piemonti király volt ugyanis az olyannyira sóvárgott egységes Olaszország trónjára szánva. A falakra sok helyütt felírták: VERDI. Az osztrákok legyintettek, azt hitték, hogy a hóbortos olaszok csak a zeneszerzőjüket éltetik. Ugyanakkor a hóbortos olaszok apraja-nagyra értett a feliratból. Verdi aztán a kialakult olasz államban komoly közéleti tekintély is lett. Cavour kérésére még képviselőséget is vállalt, noha nagyon ódzkodott a funkcióktól. „Sem rátermettségem, sem türelmem az effajta tisztségekhez” — írta egyik levelében. De tette a dolgát, mert igen tisztelte Cavourt, Cavour is őt. Verdi muzsikája még a hűvös politikust is feltüzelte, hiszen az olasz egységért folytatott lelkesítő harcnak, a Risorgimentónak Verdi már életében szimbólumává vált. Már Verdi kortársaiban is felmerült a kérdés: mennyi politikai felelősséget vállaljon a művész, és milyen messzire terjedjen az? Nehéz erre válaszolni, hiszen az alkotók politikai szerepvállalásainak becsületes mértékét mindig az aktuális ,történelmi helyzet határozza meg. Verdi a történelem „rendelésének” vonakodás nélkül és a lehető legtisztességesebben tett eleget, amíg arra szükség volt. A Risorgimento-operák közül nem egy állta ki az idő próbáját. Mindazonáltal a legérettebb művek akkor születtek meg, amikor a maestronak már volt ideje az elmélyülésre, nem várt gyors — olykor elsietett — munkát tőle a nemzet. Az elkötelezettség azonban a „konszolidáltabb” időkben is iránytűje maradt indulatainak és érzéseinek. Verdi úgynevezett középső korszaka a Rigolettóval indult, 1851-ben. A korszak további termékei: Trubadúr, Traviata, Álarcosbál, Végzet hatalma és Don Carlos. Ugye, szép lista? Már ez a néhány remekmű is hatalmas életművet jelenthetne. (A Simon Boccanegrát és még néhány „haloványabb” opust meg sem említettem.) S akkor még hol vannak a kiforrott, idős mester káprázatos alkotásai? (Aida, Otello, Falstaff.) És a korai, a „risorgimentós” operák közül is nem egy zárkózik fel ezekhez a csodákhoz. (Nabucco, Lombardok, Ernani.) Szóval, van mit szeretni Verditől. Valahogy mégis a középső korszakban alkotott művek a legnépszerűbbek mindmáig. Az Álarcosbál bemutatója Rómában, a Teatro Apollóban volt, 1859. február 17-én. Tehát még a solferinói csata előtt. A cenzúrának így még sikerülhetett Gusztáv Adolf svéd királyt Richard bostoni kormányzóvá „degradáltatnia”. A muzsika tüzéből azonban szikrányit sem vehetett el semmiféle hatalom. Az Álarcosbálnak most az egyik legszebb felvételét „licencezte” át a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a nyugatnémet DG-cégtől. A főbb szerepeket Placido Domingo, Katia Ricciarelli, Renato Bruson és Jelena Obrazcova énekli. A Milánói Scala zenekarát Claudio Abbado dirigálja. Ez a névsor minden propagandánál ékesebben beszél. Baranyi Ferenc Hanglemezfigyelő VERDI: AZ ÁLARCOSBÁL Dekoratív metszetek a XVI-XIX. századból címmel kiállítás nyílik április 18-án Budapesten, a Fókusz Könyváruház kamaratermében CSÜTÖRTÖK, 1984. ÁPRILIS 12. NÉPSZAVA III. Richard a József Attila Színházban Cseberből vederbe Rozsdaette és mégis csillogó fémlapok határolta térben, hátul, középen áll IV. Edward. Aki a megbékélést hirdeti, naiv ostobasággal, középszerű hittel. Minden nyugodt és kiegyensúlyozott. Ez Shakespeare VI. Henrik-trilógiájának utolsó jelenete. Merev lábú, kissé hajlott, mégis figyelemreméltó külsejű férfi sántikál késve az ünnepségbe: Gloster hercege, a későbbi III. Richárd. Sunyi és kiéheztetett mosollyal hallgatja Edward butaságait , majd széles-hamis jókedvvel járva a vendégek között, megnyugtatja őket: York napsütése rosszkedvünk telét... Igen, ez már III. Richárd híres nyitómonológja. Mire odaér: De én, aki nem játszani születtem... a fémfalak bezárulnak mögötte-körötte. Ketten maradunk: az Andorai Péter formálta okosszenvedő clown s mi, nézők. Mi, akiket beavat Gloster, mi, akik mostantól állásfoglalásra kényszerülünk. Manfred Wekwerth híres Deutsches Theater-beli előadását idézi a megoldás. De gondolatilag így is gyümölcsöző lehet. Ha pontosan valósul meg, Iglódi István rendezésében meglehetősen pitiáner gazemberek népesítik be Szlávik István rafináltan egyszerű fémdühöngőjét. Kispénzű játékosok, akik számára csak a túlélés a cél. A megkapaszkodás. Alig mernek elmozdulni a falak mellől, lapítva akarnak nyerni. Andorai Richárdja nem, ő élvezi a játékot, a nagy tétet. Itt nem a gonoszság fokában van különbség az egyes figurák között — még a megváltó Richmond sem különb. Richárd javára és ellenére majd a merészsége és az intellektusa dönt. Van, aki fölismeri ezt: például Lady Anna (sajnos, ez nem Káldy Nóra szerepe, így alakításából csak a rendezői instrukciókat hallani ki, nem a személyiséget), akit ez a felismerés lök Gloster karjaiba. Andorai remek váltással érzékelteti: játszott csupán a Ladyvel, de alighogy vége, fáradtság, rosszkedv ül az arcán. Iglódi színpadán fokról fokra épül meg az a világ, melyben Richárdnak nincs oka arra, hogy ne legyen gazember — bár ebből a felfogásból itt kilóg egy-két figura, s ez zavart okoz. Margit királyné Szemes Mari tolmácsolásában hagyományosan szórja átkait —, holott az előadás logikája szerint ő is bűnös, ő is becsapott, megölt embereket, tehát ő sem különb. Ugyanígy következetlen Lord Stanley figurája is, pedig Harkányi Endre minden érett eszközét mozgósítja, mégsem jön létre a rendezői bizonytalanságok miatt az a folyamat, ahogyan a gyáva kispolgár alkalmazkodó sunyiságai történelemformáló döntésekké válnak. Pedig az a megoldás, hogy Iglódi minket, a közönséget tekint tanúnak — a királyválasztás jelenetében például nekünk kell képviselnünk a választó népet! —, nem engedi meg a kitérőket. Mert ennek a játéknak a tétje végül is mi vagyunk. Nekünk kellene szembesülnünk Richárd megszerelésével — hiszen formátuma miatt ő legalább szerethető —, a saját cinkosságunkkal. Ehhez azonban kevés segítséget nyújt: Andorai Richárdja néha lemond a pimasz váltásokról, a játékról, néha szürkeségbe tűnik a trapézon, hozzászürkül a pitiánerekhez, akik maguk sem elég érdekesek és következetesek. Bánffy György például korrekt Buckingham, de kideríthetetlen, hogy miért és meddig Richárd partnere, miért lép ki egyszer csak az egészből. Tolnai Miklós inkább hősleg, Horváth Sándor inkább középfajúlag van jelen. Egyik sem baj önmagában, csak épp a koordinátarendszerben elfoglalt helyük marad így homályban. Vannak jelenetek, ahol tökéletesen valósul meg Iglódi szándéka. Felkavaróan rezignált például a törvénybe siető polgárok — a nézőtéren ülők reinkarnációi — beletörődő párbeszéde, mert itt valódi felelősségről és szembesülésről van szó. Kitűnő az is, amikor Richárd az utolsó tétet igyekszik kijátszani, egy újabb házassággal akar nyeregben maradni. Andorai és az Erzsébet királynét pompásan játszó Galambos Erzsi párviadala hirtelen megvalósítja az előadást — egy házmestervilágban a háziurak vitája is viccszinten zajlik. Ebben a tragikomikus bohóctréfában szembesülhetünk igazán elownjaink szörnyetegségével. De a lehetőséget mi teremtjük nekik. A hatalomra jutott Richárd az Erzsébettel való jelenetet kivéve már nem játszik többé szívből. Már nem érdekli a játék, nincs igazán tétje. Mindenkit megölt, nincs aki megölje őt. Ártatlanok sincsenek. Már csak Richmond sem, aki persze szintén nem különb. A csata előtti álomképben Iglódi nem választatja szét a Richárdnak, illetve Richmondnak szóló mondatokat. Hiszen úgyis mindegy, ki győz, ki mondja az újabb hazugságokat. Cseberből vederbe. (Rátóti Zoltán hangoskodó Richmondja jól érzékelteti, hogy ő sem az erkölcs lovagja — csak potenciális győztes, perelovag.) És Andorai Richárdja — ez megint remek színészi pillanat — föladja a csatát is: letérdel a handabandázó, de reszkető Richmond elé, kitárja elé csupasz mellét. Iszonyúan hosszan, dönt Richmond, de csak beledöfi a lándzsáját. Aztán a fémfalak között hátul, középen ő is elmondja trónbeszédét. A kör bezárult. És mi nézők maradtunk. Pedig Iglódi részvételt ígért. És így nem szégyenkezhetünk eléggé cinkosságunkon, félelmeinken. Nézők maradtunk egy érdekes, de pontatlan előadáson pedig átélői is lehetnénk a történetnek. Bányai Gábor