Népszava, 1984. április (112. évfolyam, 78–101. sz.)

1984-04-12 / 86. szám

6 A hét filmjei ____________ Gyertek el a névnapomra „Nem az az érdekes, hogy ez ma megtörténhet nálunk, hiszen egyetlen művészi al­kotásnak sem az a lényege, hogy a valóságnak rendkívül pontosan lefotografált mása legyen. Inkább az a feladata, hogy megmutassa, mi tör­ténhet akkor, ha a körülmé­nyek a labilis erkölcsű em­bereknek kedveznek...” — nyilatkozta Fábri Zoltán még a forgatás kezdeteinél. Előre jelezve rendezői elképzelését, a történet tágabb értelmezé­sét és általánosítható embe­ri-erkölcsi mondanivalóját. Valóban. Karinthy Ferenc kisregénye — a később da­rabbá is formálódó Házszen­telő — alkalmasnak tűnhet általánosabb érvényű társa­dalmi problémák, gondok felderítésére. Már csak azért is, mert rendkívül markáns közegben — egy vidéki kis­város közegében — idézi meg az újratermelődő társadal­mi, emberi feszültségeket. Közelebbről: a szocialista er­kölcsöt naponta felrúgó-átér­­tékelő, szellemileg is közép­szintű vezetők és a közösség konfliktusait. Ugyanakkor a történetben megtalálhatjuk a divatos politikai krimik iz­galmas elemeit. (Gyilkossági kísérlet az éjszakában. Majd az ügy szándékos eltussolá­­sa. Rokonszenves nyomozás és pitiáner megtorlás.) De a gyors riportban — mert job­bára a riportok fekete-fehér­jét alkalmazza Karinthy — felfedezhetjük a nemzedéki összeütközések motívumait, s a szerelem röpke igézetét is. Fábri Zoltán mindenek­előtt szigorúan szerkesztett, modellszerűen megtervezett felállásban mozgatja-ábrá­­zolja hőseit. Egyértelműen sötét színekkel ábrázolja fi­guráit: a törvénytelen mód­szereket, a rövidlátó politikai magatartást képviselő figu­rákat. Haudek László tröszt­vezért, a simulékony kör­orvost és a többieket. De a brechti, elidegenítő szándé­kot erősíti az a törekvés is, hogy Fábri minduntalan ki­lépteti hőseit a film termé­szetes közegéből (a hétvégi nyaraló névnapi dáridójából) — előre jelezvén a különbö­ző típusok későbbi szerepvál­lalását. A majdan bekövet­kező tragédia fordulatait. Fábri elgondolása érdekes. (Miszerint a figurák már „menet közben” is ítélkez­nek. Elsősorban önmaguk fe­lett.) Ám ez a sajátos mód­szer, modell később már fe­lesleges. Érzi ezt a felesle­­gességet Fábri is, amikor hir­telen hangot, stílust vált. S immár egyenes vonalú mesé­vé sűríti a felderíthető tény­anyagot. Haudek trösztvezér és az etikai felháborodást megtestesítő, kissé taktikát­­lan-lelkes újságírónő csatá­ját. (Piros Ildikó és Kállai Ferenc.) Csakhogy ez a sűrített, a botcsinálta mesterdetektív nyomozására koncentráló mesevezetés leszűkíti a tör­ténet szélesebb, átfogóbb gondolatiságát is. Mondhat­ni: éppen a nyomozás fedi el a történet lényegét. Például Biró László Vasmű-igazga­tó (Mádi Szabó Gábor) em­beri drámáját. Azt, amitől, amiért megíródott a törté­net. Végül is Biró mindenben különb ember. Tartózkodó, rejtőzködő, cseppet sem ha­sonlít a névnapi buli nagy­­evő-nagyivó társaságának tagjaira. Sohasem szegte meg az emberség írott vagy írat­lan szabályait. Az elmúlt s kedvező években nem szer­zett telket, villát. Múltja, hi­te és meggyőződése szerint: kommunista. Hogyan, s mi­féle benső kényszer hatására fogadja el mégis a megve­­tett-korrumpálódott társaság mentőakcióját? Mitől, miféle erkölcs nevében ítélkezik, amikor egyszerűen lepuffant­­ja a farmernadrágos, hosszú hajú fiatalembert, lánya élet­társát? S egyáltalán, hol az a bizonyos közeg, amely le­hetővé teszi az ilyesfajta egy­személyes bíráskodást?! Ezekre a gyötrő kérdések­re, valódi konfliktusokra nem ad választ a film. (Biró ké­sőbbi önfeljelentő levele és autóbalesete sem.) Mint ahogy az is motiválatlan ma­rad, hogy a skizofréniába, majd öngyilkosságba mene­külő fiatalember — mitől, miért, miféle elrettentő szo­­rongatások hatására hamisít­ja meg a tényeket a bíró­ság előtt?! Meglehet, Karinthy Ferenc is nagyvonalúan, kihagyá­sokkal kezeli Biró és a kócos hajú, „kócos­ lelkű” fiú drá­máját. Jószerivel megelég­szik a gyors, epikus leírás néhány mondatával. De hát Fábri Zoltán — korábbi film­jei is igazolhatják — mindig korrigálta az ilyesfajta írói kihagyásokat. Legtöbbször éppen a rejtőzködő félmon­datokból bontotta ki az iga­zi drámát. A különböző em­beri magatartások nyugtala­nító, bonyolultabb konfliktu­sait. Most mintha ez a nagy­szerű rendezői, alkotói ké­pesség a háttérbe szorulna. De nem tett „jót” a törté­netnek a Fábri időmódosí­tása sem. (Karinthy műve a hatvanas és hetvenes évek fordulóján játszódik. Illés György operatőr képei vi­szont a nyolcvanas éveket idézik. Háttérben, hangulat­ban, tárgyakban, divatban egyaránt.) Illetve a történet ilyetén módosítása — mai valóságfeltárást is követelne. Vagy legalábbis történet­módosítást. Mert bizony egyik-másik epizód kicsit mulatságosnak tűnik — a mai háttér előterében. Innen eredhet, hogy jobbára hideg fejjel, üres szívvel figyeljük a túlságosan is feketére fes­tett, „mucsai” gonoszok prak­tikáit. Pedig szellemi törpék ma is élnek. Csak máskép­pen. Rejtőzködőbben . .. Gardner Ilona Szakszervezetek és művelődés­­ Veszprém megyében • Érdekes és némileg új tapasztalatok Annyiban sajátos intézmény a Szakszervezetek Veszprém megyei Tanácsának Kisfa­ludy Művelődési Háza, hogy a hagyományos művelődési otthoni feladatok mellett az átlagosnál, a megszokottnál sokkal erősebben szakoso­dott a szakszervezeti neve­lő munka módszertani segí­tésére. E minőségében lát el lakóhelyi-munkahelyi, vala­mint szakterületi feladato­kat.­ ­Kezdjük az utóbbiakkal, arnány példát említve! A munkahelyi művelődés me­gyei támogatása érdekében a művelődési ház rendszere­sen véleményezi tizennyolc szakszervezeti fenntartású művelődési intézmény éves tervét. Különös figyelemmel arra, tartalmaznak-e a ter­vek új vonásokat — figye­lembe véve a valós élet vál­tozásait — a munkahelyi művelődést illetően? Mód­szertani segítséget adnak a megye brigádvezetői klub­jainak, illetve brigádklubjai­nak. Vizsgálják, összegzik és széles körtyen, ha kell, viták során is, megismertetik a munkahelyi művelődés ter­vezésének megyei tapaszta­latait. Figyelemmel kíséri a művelődési ház a megye szakmunkásképző intézetei­ben folyó szakszervezeti és művelődési munkát is, és terjeszti a jó tapasztalato­kat. Teszi ezt annak a fe­lelősségnek a tudatában, hogy a leendő szakmunká­sokról, a közeljövő munkás­kollektíváinak művelődésé­ről, tehát érdekéről van szó. Tapasztalataik közül is álljon itt egy példa — tel­jes felsorolásra nem vállal­kozhatunk —, amely az or­szág bármely megyéjében fi­gyelmet érdemel. Érdekes és némileg új tapasztalatokat szereztek ugyanis a brigá­dok olvasómozgalma, a bri­gádtagok olvasása-olvasott­­sága terén. Lényege az, hogy tapasztalataik szerint nem szabad ezt a mozgalmat csak a könyvtárak eredmé­nyein mérni, mert nem egé­szen pontos képet kapunk. Továbbá hibás csak a szép­­irodalmi alkotások olvasá­sának figyelésére, felméré­sére szorítkozni. Egyre je­lentősebb az üzemi könyv­bizományosok szerepe; több a megvásárolt és otthon tartott, tehát nem könyvtár­ból kölcsönzött könyv.­­Ebből természetszerűen következik a bizományosok felelőssége is, amikor ajánlanak bizo­nyos könyveként Áttérve a művelődési ház lakóhelyi-munkahelyi fel­adataira, hadd említsük el­sőként a szocialista brigád­vezetők Veszprém városi klubját, valamint a szak­­szervezeti bizottságok kultu­rális felelőseinek ugyan­csak városi klubját. Ezek nem csupán információs fó­rumok, s nem is leszűkítő értelemben vett ismeretter­jesztő lehetőségek. Politi­kai és mozgalmi, majd ezzel összefüggésben közművelő­dési fórumoknak, illetve, ilyen értelemben vett segí­tőtársaknak tekinti őket a művelődési ház. Joggal, hi­szen az egyik is, a másik is érzékenyen követi a poli­tikai-társadalmi-kulturális élet változásait, s gyorsan programjába iktatja a szo­cialista brigádmozgalmat érintő legfontosabb témákat, megvitatandó kérdéseket, tennivalókat. Az üzemtörténeti klub a hasonlók közül a legrégibb­bek közé tartozik az ország­ban. Eredményeinek is kö­szönhető, hogy az első or­szágos üzemtörténeti konfe­renciát Veszprém megyében rendezték meg. Tevékenysé­géből, pontosabban közeli terveiből hadd emeljük ki azt, hogy 1985-re szeretnék összeállítani a megye ipar­­történeti kataszterét. Ez el­sősorban az ipari építmé­nyek fényképes és egyéb do­kumentációját jelentené, és nagyszerű dolog lenne, ha megvalósulna. A vállalati művelődési bi­zottságok működésének se­gítését sem hagyhatjuk szó nélkül, ha ennek a műve­lődési háznak a sajátos te­vékenységéről szólunk. E feladat a gyakorlatban húsz veszprémi, illetve környék­beli üzem vállalati művelő­dési bizottsági társelnökei­nek és titkárainak évente négyszeri, fórum jellegű ösz­­szefogását, összehozását je­lenti; mindazzal, amit ez lehetővé tesz. Tehát tapasz­talatcserékkel, egymás mun­kájának megbírálásával, öt­letek közzétételével és ha­sonlókkal. A további sorolás helyett­, befejezésül, hadd említsünk valami olyant, ami „nem a művelődési ház érdeme”, ahogyan Pintér Tibor igaz­gató megfogalmazta, „csak” részt vesz benne! A szak­munkástanulók művésze­ti munkájának segítéséről van szó. Idén május 9-én rendezik meg az első megyei szakmunkástanuló művé­szeti seregszemlét. Nem ön­álló szervezésként, hangsú­lyozzák, de erősen támogat­va, ismereteink szerint. S nem ez az egy ilyen „nem saját” feladatuk van. Az­az, önként vállalt feladatuk. Mert ez a két fogalom: szakszervezetek és művelő­dés — szerintük elválasztha­tatlan. A mozgalom hagyo­mányai szerint is. Minden bizonnyal ezért, ennek a fel­fogásnak a szellemében vég­zett munkájáért könyvelhet el évek óta jelentős sike­reket, eredményeket a veszprémi Kisfaludy Műve­lődési Ház. (mátyás) Újabb Verdi-operával ör­vendeztetett meg bennünket a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat — s ez mindig ese­mény, hisz Verdi népszerű­sége jottányit sem kopik az idő múlásával. Neve a múlt század de­rekának Itáliájában fogalom volt, sőt, jelszó, rövidítés: Vittorio Emanuele Re d’Ita­­lia — ezt jelentette. A szárd-piemonti király volt ugyanis az olyannyira só­várgott egységes Olaszország trónjára szánva. A falakra sok helyütt felírták: VER­DI. Az osztrákok legyintet­tek, azt hitték, hogy a hó­bortos olaszok csak a zene­szerzőjüket éltetik. Ugyan­akkor a hóbortos olaszok apraja-nagyra értett a fel­iratból. Verdi aztán a kialakult olasz államban komoly köz­életi tekintély is lett. Ca­­vour kérésére még képvise­lőséget is vállalt, noha na­gyon ódzkodott a funkciók­tól. „Sem rátermettségem, sem türelmem az effajta tisztségekhez” — írta egyik levelében. De tette a dolgát, mert igen tisztelte Cavourt, Cavour is őt. Verdi muzsikája még a hűvös politikust is feltüzel­te, hiszen az olasz egységért folytatott lelkesítő harcnak, a Risorgimentónak Verdi már életében szimbólumává vált. Már Verdi kortársaiban is felmerült a kérdés: mennyi politikai felelősséget vállal­jon a művész, és milyen messzire terjedjen az? Ne­héz erre válaszolni, hiszen az alkotók politikai szerep­­vállalásainak becsületes mértékét mindig az aktuá­lis ,történelmi helyzet hatá­rozza meg. Verdi a történe­lem „rendelésének” vonako­dás nélkül és a lehető leg­tisztességesebben tett ele­get, amíg arra szükség volt. A Risorgimento-operák közül nem egy állta ki az idő próbáját. Mindazonáltal a legérettebb művek akkor születtek meg, amikor a maestronak már volt ideje az elmélyülésre, nem várt gyors — olykor elsietett — munkát tőle a nemzet. Az elkötelezettség azonban a „konszolidáltabb” időkben is iránytűje maradt indula­tainak és érzéseinek. Verdi úgynevezett közép­ső korszaka a Rigolettóval indult, 1851-ben. A korszak további termékei: Trubadúr, Traviata, Álarcosbál, Vég­zet hatalma és Don Carlos. Ugye, szép lista? Már ez a néhány remekmű is hatal­mas életművet jelenthetne. (A Simon Boccanegrát és még néhány „haloványabb” opust meg sem említettem.) S akkor még hol vannak a kiforrott, idős mester káp­rázatos alkotásai? (Aida, Otello, Falstaff.) És a korai, a „risorgimentós” operák közül is nem egy zárkózik fel ezekhez a csodákhoz. (Nabucco, Lombardok, Er­­nani.) Szóval, van mit sze­retni Verditől. Valahogy mégis a közép­ső korszakban alkotott mű­vek a legnépszerűbbek mindmáig. Az Álarcosbál bemutatója Rómában, a Teatro Apollóban volt, 1859. február 17-én. Tehát még a solferinói csata előtt. A cen­zúrának így még sikerülhe­tett Gusztáv Adolf svéd ki­rályt Richard bostoni kor­mányzóvá „degradáltatnia”. A muzsika tüzéből azonban szikrányit sem vehetett el semmiféle hatalom. Az Álarcosbálnak most az egyik legszebb felvételét „li­­cencezte” át a Magyar Hang­lemezgyártó Vállalat a nyu­gatnémet DG-cégtől. A főbb szerepeket Placido Domingo, Katia Ricciarelli, Renato Bruson és Jelena Obrazcova énekli. A Milánói Scala ze­nekarát Claudio Abbado di­rigálja. Ez a névsor minden pro­pagandánál ékesebben be­szél.­­ Baranyi Ferenc Hanglemezfigyelő VERDI: AZ ÁLARCOSBÁL Dekoratív metszetek a XVI-XIX. századból címmel kiállítás nyílik április 18-án Budapesten, a Fókusz Könyváruház kamaratermében CSÜTÖRTÖK, 1984. ÁPRILIS 12. NÉPSZAVA III. Richard a József Attila Színházban Cseberből vederbe Rozsdaette és mégis csillogó fémlapok határolta térben, hátul, középen áll IV. Ed­ward. Aki a megbékélést hir­deti, naiv ostobasággal, kö­zépszerű hittel. Minden nyu­godt és kiegyensúlyozott. Ez Shakespeare VI. Henrik-tri­­lógiájának utolsó jelenete. Merev lábú, kissé hajlott, mégis figyelemreméltó kül­sejű férfi sántikál késve az ünnepségbe: Gloster hercege, a későbbi III. Richárd. Su­nyi és kiéheztetett mosollyal hallgatja Edward butaságait , majd széles-hamis jókedv­vel járva a vendégek között, megnyugtatja őket: York napsütése rosszkedvünk te­lét... Igen, ez már III. Richárd híres nyitómonológja. Mire odaér: De én, aki nem ját­szani születtem... a fémfa­lak bezárulnak mögötte-kö­­rötte. Ketten maradunk: az Andorai Péter formálta okos­szenvedő clown s mi, nézők. Mi, akiket beavat Gloster, mi, akik mostantól állásfog­lalásra kényszerülünk. Man­fred Wekwerth híres Deut­sches Theater-beli előadását idézi a megoldás. De gondo­latilag így is gyümölcsöző lehet. Ha pontosan valósul meg, Iglódi István rendezésé­ben meglehetősen pitiáner gazemberek népesítik be Szlávik István rafináltan egyszerű fémdühöngőjét. Kispénzű játékosok, akik számára csak a túlélés a cél. A megkapaszkodás. Alig mer­nek elmozdulni a falak mel­lől, lapítva akarnak nyerni. Andorai Richárdja nem, ő élvezi a játékot, a nagy té­tet. Itt nem a gonoszság fo­kában van különbség az egyes figurák között — még a megváltó Richmond sem különb. Richárd javára és ellenére majd a merészsége és az intellektusa dönt. Van, aki fölismeri ezt: például Lady Anna (sajnos, ez nem Káldy Nóra szerepe, így ala­kításából csak a rendezői instrukciókat hallani ki, nem a személyiséget), akit ez a felismerés lök Gloster kar­jaiba. Andorai remek vál­tással érzékelteti: játszott csupán a Ladyvel, de alig­hogy vége, fáradtság, rossz­kedv ül az arcán. Iglódi színpadán fokról fokra épül meg az a világ, mely­ben Richárdnak nincs oka arra, hogy ne legyen gaz­ember — bár ebből a felfo­gásból itt kilóg egy-két fi­gura, s ez zavart okoz. Mar­git királyné Szemes Mari tol­mácsolásában hagyományo­san szórja átkait —, holott az előadás logikája szerint ő is bűnös, ő is becsapott, meg­ölt embereket, tehát ő sem különb. Ugyanígy követke­zetlen Lord Stanley figurája is, pedig Harkányi Endre minden érett eszközét moz­gósítja, mégsem jön létre a rendezői bizonytalanságok miatt az a folyamat, aho­gyan a gyáva kispolgár al­kalmazkodó sunyiságai törté­nelemformáló döntésekké válnak. Pedig az a megoldás, hogy Iglódi minket, a közönséget tekint tanúnak — a király­­választás jelenetében például nekünk kell képviselnünk a választó népet! —, nem en­gedi meg a kitérőket. Mert ennek a játéknak a tétje vé­gül is mi vagyunk. Nekünk kellene szembesülnünk Ri­­chárd megszerelésével — hi­szen formátuma miatt ő leg­alább szerethető —, a saját cinkosságunkkal. Ehhez azonban kevés segítséget nyújt: Andorai Richárdja né­ha lemond a pimasz váltá­sokról, a játékról, néha szür­keségbe tűnik a trapézon, hozzászürkül a pitiánerekhez, akik maguk sem elég érdeke­sek és következetesek. Bánffy György például korrekt Buc­kingham, de kideríthetetlen, hogy miért és meddig Richárd partnere, miért lép ki egy­szer csak az egészből. Tolnai Miklós inkább hősleg, Hor­váth Sándor inkább középfa­­júlag van jelen. Egyik sem baj önmagában, csak épp a koordinátarendszerben elfog­lalt helyük marad így ho­mályban. Vannak jelenetek, ahol tö­kéletesen valósul meg Iglódi szándéka. Felkavaróan re­zignált például a törvénybe siető polgárok — a nézőté­ren ülők reinkarnációi — beletörődő párbeszéde, mert itt valódi felelősségről és szembesülésről van szó. Ki­tűnő az is, amikor Richárd az utolsó tétet igyekszik ki­játszani, egy újabb házasság­gal akar nyeregben maradni. Andorai és az Erzsébet ki­rálynét pompásan játszó Ga­lambos Erzsi párviadala hir­telen megvalósítja az elő­adást — egy házmestervilág­ban a háziurak vitája is vi­ccszinten zajlik. Ebben a tra­gikomikus bohóctréfában szembesülhetünk igazán elownjaink szörnyetegségé­­vel. De a lehetőséget mi te­remtjük nekik. A hatalomra jutott Ri­­chárd az Erzsébettel való je­lenetet kivéve már nem ját­szik többé szívből. Már nem érdekli a játék, nincs iga­zán tétje. Mindenkit meg­ölt, nincs aki megölje őt. Ár­tatlanok sincsenek. Már csak Richmond sem, aki persze szintén nem különb. A csata előtti álomképben Iglódi nem választatja szét a Ri­chárdnak, illetve Richmond­­nak szóló mondatokat. Hi­szen úgyis mindegy, ki győz, ki mondja az újabb hazug­ságokat. Cseberből vederbe. (Rátóti Zoltán hangoskodó Richmondja jól érzékelteti, hogy ő sem az erkölcs lovag­ja — csak potenciális győz­tes, perelovag.) És Andorai Richárdja — ez megint re­mek színészi pillanat — föl­adja a csatát is: letérdel a handabandázó, de reszkető Richmond elé, kitárja elé csupasz mellét. Iszonyúan hosszan, dönt Richmond­­, de csak beledöfi a lándzsá­ját. Aztán a fémfalak között hátul, középen ő is elmond­ja trónbeszédét. A kör be­zárult. És mi nézők maradtunk. Pedig Iglódi részvételt ígért. És így nem szégyenkezhe­tünk eléggé cinkosságunkon, félelmeinken. Nézők marad­tunk egy érdekes, de pon­tatlan előadáson­­ pedig át­­élői is lehetnénk a történet­­nek. Bányai Gábor

Next