Népszava, 1984. május (112. évfolyam, 102–126. sz.)
1984-05-13 / 111. szám
6 Az asszony leült a temetői padra, ősz hajához jól illett a fekete kalap. De a nyakába színes kendőt kötött, odalopta május színét, az orgona liláját. Mindig gondosan öltözködött, de most, a temetés óta különösen ügyelt ruházatára, hiszen a temetőbe járók árgus szemmel figyelik egymást. És már ismerősei is vannak, ma is három férfi köszönt, kellő tisztelettel és illendőséggel, s ő úgy biccentett viszsza, hogy holnap nem csodálkozna, ha valamelyik odajönne és osztozna gyászában. A szomszéd sírhoz kisvártatva egy másik özvegy érkezett. Nem először látták egymást, de még nem beszélgettek. — Hát szomszédok lettünk a bánatban — mondta a most érkezett asszony. A lilakendős kezét nyújtotta. — A szomorúságban — lehelte —, az én szegény drágámnak legyen könnyű a föld. — Szép kort ért meg — nézte a felvésett számokat az újonnan érkezett. — Nyolcvanhat év, akárhogyan is nézem ... Engedje meg, hogy kifejezzem részvétemet, Szabóné vagyok. Szabó Imréné, és özvegy ... — Orth Melinda — mondta a lilakendős —, én ragaszkodtam a házasságban is a lánynevemhez. Az én szegény párom meg azt mondta: Melinda, te tudod, nálunk minden úgy lesz, ahogyan te akarod. Én csak arra vágyom, hogy aranyozd be az öregségemet... — Hát nem ifjúkori szerelem volt? — riadozott a szomszéd. — Hirdettem, asszonyom. Hirdettem. Én a boldogságot kerestem egész életemben. Én benne megtaláltam. — Mennyit éltek együtt? — Majdnem tizennégy hónapot! Mondtam is a drágámnak, ne kajonkodj, mert rossz vége lesz. De hát ugye, a korkülönbség. Én csak 62 múltam. Csodálatos napjaink voltak. Mondtam a páromnak: Elemér, így kéne együtt élni a halálig. Este leültünk a tévé elé, fogta a kezem, finom sikőrt szürcsölgettünk, csak az volt a zavaró, amikor megjelent Elemér leánya. Sajnos, későn tudtam meg, hogy leánya is van. Meggondolatlan voltam. De tetszett Elemér. Nyugdíjas főtanácsos volt. Még két éve is bejárt a minisztériumba. Számítottak rá. Valaki volt. Rettenetes most az élet. Egyedül. .. — A lányát még nem láttam a temetőben — érdeklődött Szabóné. — A lányát... Kérem, a lányát én is alig láttam. Ha eljött hozzánk, leginkább olyankor, amikor nem voltam otthon. És kutakodott. Tudja mit keresett? A takarékkönyvet. És állandóan fenyegetett. Hogy kitúrom őt a vagyonból, hogy ellene uszítom az apját. Én? Hallott már ilyet? Bezzeg az apját nem gondozta, élte a maga életét. A szememre hányta, hogy néha el-elmentem vásárolni. Családi ezüstöket keresett rajtam. Pedig alig adtam ezt-azt a gyerekeimnek. Egyszer aztán kifakadtam, ha ő kegyetlen, én is az leszek, gondoltam, és a szemébe vágtam, mit gondolt, talán az apja két szép szeméért mentem hozzá feleségül? Szerelem? Ugyan már, ebben a korban! Az öreg úr valósággal felélénkült mellettem. Mindent megadtam neki. Ápoltam, ha kellett... — Szép a sír — állapította meg a szomszédasszony. — Családi sírbolt. De én nem vágyom ide. Nem én. Kérem, én tanultam egy szép mondást, ehhez tartom magam: élőnek élő, halottnak halott a párja. Hirdetek. Újra hirdetek. De csak nyolcvan körül ismerkedem. Engem egy férj se éljen túl... Leánykoromban bolond voltam, kergettem a szerelmet. Kifosztottak. Belegázoltak az érzelmeimbe. Most tisztes üzletet ajánlok. Boldogságot, tisztaságot, rendes életet, gondosságot. Szerezni akarok még valamit a gyerekeimnek ... — De jól mondja — álmélkodott Szabóné. — Maga nem hirdet? — Nem én. A gyerekeim nem is engednék, hogy ... Azt mondanák, mert ismerem őket, de anyu, a te korodban ... Orth Melinda tisztogatta a sírt, ugyan nem volt rajta mit tisztogatni. Kicsi kefét varázsolt elő hatalmas táskájából, azzal porolta körbe a márványba vésett nevet. — Mi az, hogy a te korodban, már megbocsásson, de csak idézem a szavait. Menynyi lehet? Hatvanöt? Hetven? Látom, három esztendeje eltemette már a férjét. Mire vár? — Nahát — álmélkodott Szabóné —, hogy milyen őszinte... — Csak ismerem az életet. De azért mindig tanul az ember. Most is tanultam. Képzelje, meghallt az én drága párom, még szerencse, hogy azonnal kivettem a pénzt a takarékból, az utolsó pillanatban. Mert délután megjelent a férjem leánya, a férjével és egy ügyvéddel. A takarékkönyvet követelték, azt kiabálták, hogy nekem itt nincs jogom semmihez. Hogy én csak haszonélvező vagyok... És hogy kitesznek az öröklakásból is. De én nem megyek ki! Nincs az az isten, aki engem onnan kitenne. — És ha újra férjhez megy? — Akkor majd kimegyek, de csak, ha fizetnek. Kétszázezret, legalább kétszázezret kérek. De még nem tartunk ott. Még csak azt mesélem, hogy rám törték az ajtót, az ügyvéd úr fenyegetett. Én mondtam, legalább a gyász szomorúságát hagyják meg nekem. De ők feltúrták a lakást. Kiabáltak, hogy alig van meg valami a családi ezüstökből... És a takarékkönyvet követelték. Ha bolond lettem volna átadni. Én szenvedtem meg érte... Senki más... Jaj, mennem kell. Nézze, a férjem leánya jött. Megismerem, ő az! Látja, nem szégyell ideállítani azokkal a nyamvadt tulipánokkal. Ilyenkor tulipánt hozni! Én rózsát hoztam, kérem. Rózsát. Hogy bizonyítsam még most is olthatatlan szerelmemet. Gyorsan eltette a kefét. Megigazította a ruháját. Elővette a rúzst, éppen csak leheletnyi vonalat rajzolt a szájára, s búcsúzott. — Viszontlátásra. Két nap múlva kijövök. Majd tovább mesélem, ha találkozunk. Hirdessen kérem, fogadja meg a tanácsomat. Tudja a mondást: élőnek élő a párja... Takács Tibor ÉLŐNEK ÉLŐ A PÁRJA Kitölteni a hézagokat Ez év március 1-én, a Szerzői Jogvédő Hivatal irodalmi, színházi és zenei ügynöksége keretén belül — a Művelődési Minisztérium egyetértésével — megalakult és elkezdte működését a Belföldi Színházi Ügynökség. Az elnevezés nem valamiféle új kisvállalkozást takar. Lényegében arról van szó, hogy az ügynökség egy működő szervezet részeként, de ennek a szervezetnek bizonyos hiányait pótlandó kíván működni. Más szóval: ki akarja tölteni azokat a hézagokat, melyek a hazai színházi menedzselésben mutatkoznak. Ezért foglalkoznak az öszszes színpadi mű belföldi forgalmazásának kérdéseivel, minden vonatkozásban, tehát a színházi előadások mellett a televíziós, a rádiós vagy a filmes feldolgozást illetően is. Ez annyit jelent, hogy éppúgy menedzselni kívánják a fordításokat, mint az új magyar darabokat, vagy azokat a műveket, amelyek már rég készen vannak, de nem kerültek előadásra — nem elvi vagy esztétikai okokból, hanem mert szerzőik nem tudták megfelelően „forgalmazni” azokat. Foglalkozni akarnak méltatlanul elfeledett, vagy csak igen kevés előadást megért darabok újrafelfedezésével, újra a dramaturgiákhoz, színházakhoz való eljuttatásával. Meg akarják oldani az olyan, egyszerűen technikai részletkérdésnek tűnő, ám néha mégis a drámák ismertté válását akadályozó problémákat is, mint a megfelelő számú példányok biztosítása. Erősíteni akarják, vagy egyáltalán: ki akarják építeni a kapcsolatokat szerzők és színházak, szerzők és rendezők között. Javaslatokat adnak bemutatásra érett és érdemes darabokról, keresnek a benyújtott kívánságok alapján műveket, segítenek az átdolgozás, a megzenésítés, a magyarra — vagy magyarról — fordítás munkájában. Leveszik a szerzők válláról a futkározás, az önmenedzselés, a kilincselés néha távolról sem kellemes terheit, képviselik érdekeiket, támogatják a még nem ismert szerzők felfedeztetését, satöbbi. Szóval azt a fajta menedzselési munkát akarják végezni, melyet valaha a régi színházi ügynökségek végeztek (a legendás Marton-ügynökség például). Természetesen nem ingyen: a bemutatásra kerülő művek szerzői tiszteletdíjának 3—10 százalékát kérik a menedzselésért. A Belföldi Színházi Ügynökségnek azonban arra is van módja, hogy ne csak menedzseljen, hanem rendeljen is. Jelentős összegű költségvetéséből máris azt tervezi, hogy 1985-re 100 ezer forintot szán az új szovjet színpadi művek fordításaira, különdíjakat tűz ki a Radnóti Miklós Színpad egyfelvonásos pályázatára, s előkészíti egy magyar musicalpályázat kiírását, melynek díjait finanszírozná, s természetesen a díjnyertes műveket is menedzselné. Ezenkívül támogatni kívánják — és tudják is — anyagi eszközökkel is mindazokat az új színházi ötleteket, melyek érdekesek, életképesnek mutatkoznak, s mind művészi, mind anyagi téren hasznosnak tűnnek. Az ügynökség tehát megalakult, működik. Munkája olyan jellegű, hogy az eredmények nem mutatkozhatnak rögtön. De remélhetőleg mutatkoznak majd. Valóban hézagpótló vállalkozásról van szó, mely azonban, mint minden menedzselési forma, messze túlmutat a dolog pusztán financiális és szervezési vonatkozásain: irányítás, befolyásolás, preferálás is. Művelődéspolitikai tényező. A Belföldi Színházi Ügynökség komoly és felelősségteljes szocialista művészeti ügynökség —, vagy annak kell lennie. Értelmét, hasznát ez jelentheti, létrehozását ez indokolhatja és ez igazolhatja. T. I. — Brit filmnapok kezdődnek hétfőn az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár székházában (Budapest VIII., Múzeum utca 17.). Az ötnapos rendezvény 15 órakor kezdődő vetítésein a filmek többségét angol nyelven mutatják be. A vetítésekre a belépés díjtalan. — Pege Aladár nagybőgőművész dzsessz-rock együttese játszik május 17-én és 24-én, csütörtök este 6-tól az Építők Műszaki Klubban (V., Petőfi Sándor u. 5., I. emelet). Huszadik századi misztériumjátékok A cím két táncművet takar. Közülük az új, a Totem megelőzi s kétrészes balettestté egészíti ki a régit, a két éve komponált Tabuk és fétisek címűt. Markó Iván szándéka már 1982-ben is egyértelmű volt: látványos külsőségek által (mint a nézők között égő gyertyákkal be-, majd kivonuló táncosok, vagy a színpadra is „kihelyezett”, s így nagyszabásúan kitágított nézőtér) bensőséges hangulatot teremteni egy izgalmas kísérlethez. Ahhoz tudniillik, hogy bebizonyosodjék: a közönség elég érett arra, hogy szimbólumokban gondolkozzon és magára ismerjen, még ha azok nem is kevesebbet, mint az emberiség mítoszokba vesző sorsfordulóit ábrázolják a koreográfia s a mozdulathoz tapadó emberi hangeffektusok, színpadi eszközök, kellékek segítségével. A Tabuk ... szimbolikus képeiben a koreográfus a maga módján idézi meg a múlt korszakait, szívesen elidőzve rítusok és vallások világában. Kétségtelen, hogy nem a vallástörténész, vagy a történettudós precízségével, s nem a dokumentumjáték hitelességével. De úgy hisszük, a művészet éppen itt kezdődik: a világ sajátos újrateremtésénél a művészi szubjektum által, hogy megszülethessék a személyes üzenet. A darab végén a táncosok a nézők kezét egymásba téve egyetlen, lélegző körré kapcsolják a színpadon a nézőtéren ülők százait. Sugallva: ha már a darabbeli emberiség viszálya időtlen és örökkévaló, legalább mi — itt és most —, értsük meg egymást. És a közönség? A már kivilágított nézőtéren, belefeledkezve Liszt szárnyaló orgonamuzsikájába, még hosszú percekig ül némán és moc- canatlan. S csak azután hangzik fel a taps. A közönség tehát Markót igazolja. S valószínűleg ugyanígy viszonyul majd az új misztériumjátékhoz, a Totemhez is, amely sokkal szebb, érzelemgazdagabb s könynyebben befogadható, mint a Tabuk ..., noha stílusváltásai is szembetűnőbbek. A Totem négy ősi istenség groteszk harcával indul az ősállat felett, amelyből azután megszületik az az emberpár, aki ezredévek hol passzív, hol aktív hőseként éli meg és formálja az ismét csak sajátosan markói történelmet. A táncmű szabad koreográfiai asszociációk során idézi fel a természeti embert, a görög mitológia világát, a reneszánsz korát, amelyből egy balladai mélységű pillanat vezet napjaink elgépiesedett életformájába. Ember és világ, férfi és nő kapcsolatának mechanizmusából azonban létezik kivezető út: a szerelem, amely végül is az emberpárt a világ ellenében is megőrzi egymásnak. De hogyan lehet a szerzőnek egy egyrészes műben ennyi mindent megjeleníteni, hogy közben ne tévedjen el a kultikus szertarások, népszokások, korok és társadalmak útvesztőiben? Hogyan lehet az egység látszatát megteremteni ott, ahol már a zenei anyag is képről képre más etnikumú, korú és stílusú? Egyetlen módon! Olyan lenyűgöző koreográfiai és szcenikai megoldásokkal, olyan tökéletes tolmácsolással, amelyek elfedik a dramaturgiai hibákat, a stílustöréseket, a hol szimbolikus, hol allegorikus ábrázolásmód keveredését. Láttuk: a szoborszép Ladányi Andrea s az egyre kifinomultabb Demcsák Ottó (emberpár) viharos keménységű párharca és megható szépségű kettősei, Kiss János (Mynotaurus) féktelen dinamikájú szólója, az esküvői szertartás s a temetés, a pórázon rángatott házaspár megjelenítése megannyi ilyen, remekbe szabott részlet. Kaán Zsuzsa VASÁRNAP, 1984. MÁJUS 13. NÉPSZAVA Filmek, fórumok A miskolci tévéfesztiválról jelentjük Az október végét játszó május hideg záporai és didergető szélrohamai naponta többször végigsöpörnek Miskolc fölött. A Rónai Sándor Művelődési Ház előtt ilyenkor ázottan, súlyosan csapkodnak a zászlók, s csendesen málladozni kezdenek a tablókról a 24. tévéfesztivál plakátjai, feliratai. Ám a hol az Avas, hol Tapolca, hol meg Lillafüred irányából kavargó vastag felhők, s a belőlük buzgón megeredő égi áldás sem befolyásolják a fesztivál eseményeit. Legalábbis azokat nem, amelyek fedél alatt zajlanak — márpedig mostanáig többnyire ilyen programokat kínáltak a szervezők. A hivatalosan jelenlevő mintegy kétszáz vendég — televíziósok, filmesek, újságírók, külföldi testvérintézmények képviselői, s más, a tömegkommunikáció egyes területeivel kapcsolatban álló, ott dolgozó, vagy azok kutatásával foglalkozó szakemberek — természetesen élénk figyelemmel kísérik a versenyprogram vetítéseit, s hasonló élénkséggel vesznek részt azokon a vitákon, szakmai találkozókon, fórumokon, közönségtalálkozókon is, amelyeket az idén különösen gondosan igyekeztek megszervezni. Eddig — vasárnap reggelig — levetítettek összesen huszonegy fesztiválfilmet. Tegnap, szombaton, a fesztivál vendégei voltak a filmgyárak, s programjuk keretében négy filmjük — egy híradó, egy népszerű tudományos, egy dokumentum- és egy animációs film — került bemutatásra. Lezajlott eddig tíz közönségtalálkozó, és a tegnapi nappal megkezdődött az a külön program is, amelyet — a Kaláka együttes közreműködésével, — a gyermekeknek rendeznek, levetítve néhány népszerű gyermekfilmet. A közönség érdeklődésére mi sem jellemzőbb, minthogy elővételben ezer bérletet vásároltak meg a Rónai Sándor Művelődési Ház nézőterére; e bérletek a fesztivál minden eseményére érvényes belépőt tartalmaznak. Az eddig megtartott két eszmecsere is nagyszámú érdeklődőt vonzott. Pénteken délelőtt a művelődési házban Ferge Zsuzsa tartott vitaindító előadást A szocialista érték és értékbizonytalanság címmel. Ebben azt vizsgálta, mi történt a szocializmus alapvetőnek tekintett értékeivel. A társadalmi szolidaritás, a közösségiség, a demokrácia, a tolerancia és a társadalmi egyenlőség, illetve egyenlőtlenség fogalmi és tartalmi változásait vette szemügyre, s arra a következtetésre jutott, hogy számos alapvető érték, éppen, mert az elmúlt évtizedekben többet beszéltünk róla, mint amennyi indokolt volt, megkopott, vesztett értékéből. Bizonyos fogalmi értékek devalválódtak, bizonyos érdekek háttérbe szorultak. Érdekesen elemezte, miképp működhet közre az értékek valós rendjének kialakításában a tömegkommunikáció, s ezen belül is a televízió. A másik találkozóra, a sárospataki művelődési házban, elsősorban a közművelődési szakemberek gyűltek egybe. Pénteken délután Gazsó Ferenc művelődési miniszterhelyettes vitaindítójával kezdődött a Tömegkultúra, elitkultúra című fórum. Ezen a miniszterhelyettes kifejtette: közművelődésünk állapota nagyjából megfelel jelenlegi gazdasági-társadalmi helyzetünknek. De éppen azzal nem lehetünk elégedettek, hogy csak megfelel. Szót ejtett az értékrendek bizonytalanságáról, a kultúra demokratizálódásának kérdéseiről, s nyomatékosan említette a kistelepülések kulturális ellátottságának problémáit. Mindkét találkozón élénk vita követte a bevezető előadásokat. A fesztivál sűrű programjának irányítása közben nem könnyű szóra bírni Erdős Andrást, a Televízió politikai adások főszerkesztőségének vezetőjét, a fesztivál elnökét. Mintegy pihenésképpen, mégis leülünk egy kis beszélgetésre. — Ezek a miskolci fesztiválok különböznek-e a sok más hasonló összejöveteltől? — Nagyon remélem, hogy igen. Egyik társrendezvényen sincs például annyi szakmai és közönségtalálkozó, mint ezen. Ilyen alkalmakra év közben vagy a fővárosban nincs mód, idő. Pedig nekünk ezek roppant fontosak. Személyesen el tudunk jutni például olyan kis községekbe , amelyekbe semmiféle más művelődési faktor nem jut el, csak a mi képernyőink jelentik a kapcsolatot a világgal. S ezek a találkozók nem ötletszerűen jönnek létre, hanem a községek kérik, sőt, személy szerint kérnek televíziós munkatársakat, akikkel találkozni szeretnének. Az emberek elmondják, mi a véleményük a munkánkról, s mi sem beszélünk mellé. Egy hét alatt legalább Borsod-Abaúj-Zemplén megyében megjavítjuk egy kicsit a viszonyt a nézők és a televízió között. Nekünk ez a visszacsatolás mindennél többet ér, különösen egy ilyen országos fontosságú megyében. — Az ezeken a találkozókon elhangzottaknak marad valami nyoma? — Marad. Eddig már hét kötet jelent meg a találkozók, beszélgetések anyagával, a korábbi fesztiválok éveiből. S aki e köteteknek csak a tartalomjegyzékét átnézi, rájöhet, hogy nincs a szakmának olyan fontos kérdése, amelyről szó ne esett volna. Ezért az a véleményem, hogy a fesztiválnak ez a — mondjuk így — infrastruktúrája sokkal fontosabb a mi számunkra, mint a filmvetítések. Balogh Mária a negyedik fesztiválon tölti be az igazgató csöppet sem könnyű feladatkörét. — Mi az, amit e fesztiválokon a legfontosabbként megtanult? — Hogy emberméretűnek, az emberekhez szabott keretek között zajlónak kell lenniük ezeknek a találkozóknak. Mindenkinek éreznie kell a törődést, a gondoskodást, a figyelmességet. Ehhez rengeteg dolgot ki kellett találni, s meg is kellett valósítani, ami persze nem ment könnyen, de másképp nincs értelme csinálni, mint szívósan és következetesen. Úgy gondolom, hogy a tévéseknek itt nem villogniuk kell, hanem a legapróbb mozzanatokban is át kell érezniük, hogy egy ilyen fesztivál mekkora felelősséget ró ránk, és ugyanakkor mekkora lehetőség a televízió jó értelemben vett presztízsének megteremtésére, megőrzésére és gyarapítására. Takács István Kecskeméten, a Magyar Naiv Művészek Múzeumában május-júniusban Uzonyi Imre festményeit tekinthetik meg az érdeklődők időszaki rendezvényként. A festő, 1941-ben született tanyasi fiatalember, 1975-ben mozgássérültté vált, s akkor kezdett el festegetni gyermekkori emlékei nyomán. Színgazdag képei a régi tanyasi élet eseményeit és jeleneteit dolgozzák fel, nem titkolt nosztalgiával a hajdani természetközelség iránt. Képünkön a Legeltetés című kompozíció