Népszava, 1984. június (112. évfolyam, 127–152. sz.)

1984-06-24 / 147. szám

NÉPSZAVA 1984. JÚNIUS 24., VASÁRNAP JÁNOS-ÜNNEPÉLY —19 A 125 esztendős hagyományt, a János-ünnepélyt azok a hajdanvolt nyomdász elődök kezdték, akik szépséges mesterségük egymáshoz kötöző kapcsát egyéb módon is erősíteni akarták. Azok, akik az évenkénti juniális seregszemlével tisztelegni akartak a szakma feltalálója, Gutenberg János előtt, akik hittek a munkástestvériségben, és akik szervezettségüket, együttes erejüket ily módon is ki akarták nyilvánítani. S mellesleg a rendezvényen összegyűlt pénzt a rászorulók segélyezésére, megsegítésére fordították. A szombati juniális egy bizonyos dologban semmit sem változott a régiekhez viszonyítva. Újból bebizonyosodott ezrek és ezrek előtt: jó együtt lenni, együtt ünnepelni, szórakozni, játszani, nevetni. Más „íze" van ennek, mint a mégoly kellemes vállalati rendezvénynek. Más hangulatú, a nyomdászok, a papíripar és a sajtó dolgozói családtagjaikkal közösen érzékelik azt a másik nagy családot, amelyet az ágazati szakszervezet fog össze. És más a vízbe mártott szakmunkásavató is... A Népligetben tartott kulturális és sportrendezvényekről, az együttlét hangulatáról Rédei Ferenc felvételei árulkodnak. sz. Kiegyenlítő és oszló igazságosság Napjainkban már nem kell óvatosan, suttogva rebesgetni, hogy a nagyobb munkabér többletteljesítményre ösztönöz. A jó vezető és a jó szabályozás nem elégedhet meg azzal, hogy csupán az öntudatra apellál, ha jobbat, többet, pontosabb munkát vár a dolgozóktól. Elvégre a jó képességű, lelkiismeretes beosztottakat elsősorban a keresettel lehet megbecsülni. És mégis: ha szavakban, nyilatkozatokban és határozatokban létjogosultságot kapott is a teljesítmény szerinti ösztönzés, a gyakorlatban csak lassan változnak az egyenlősdihez kötődő megcsontosodott szokások. Mint ahogy egy vállalati vezető nyilatkozta nemrégiben: „nem az egyenlő munkáért egyenlő bér, hanem pusztán az egyenlő bér elvét követjük.” Ennek látszólag ellentmond, hogy a statisztikák szerint a dolgozók 70 százaléka valamilyen teljesítménybérben végzi munkáját. Ezek között ugyanis sok olyan akad, amely a valóságban nem kötődik teljesítményhez, a prémiumosztás a vezető szubjektív értékítéletére korlátozódik, a teljesítmény mérése nem megoldott. Az egyenlősdit tartja ébren a bérszínvonalszabályozás is, ugyanis a béremelés kemény adóforintjai nem teszik lehetővé a kiugró (következésképpen gyakran visszafogott) teljesítmények honorálását. Az általánostól eltérő, kísérleti bérszabályozás a szokásosnál közvetlenebb kapcsolatot teremt a vállalat jövedelmezősége és a dolgozók keresete között. Igaz, még mindig akadnak, akik ab ovo tűrhetetlennek és igazságtalannak tartják a jövedelemkülönbségeket. Ezeket a nézeteket az táplálja, hogy a jó vagyoni helyzet mögött olykor nem teljesítmény, hanem csak ügyeskedés húzódik meg. A jövedelemkülönbségek vitathatatlan vadhajtásai ellenére tudomásul kell venni: az anyagi ösztönzés gazdasági előrehaladásunk kulcskérdése. Ha egyelőre nem is rendszerelvűen, de mind több elemében igyekszik ezt a felismerést szolgálni a szabályozás. Erre példa, az új keresetszabályozás előfutáraként is felfogható, már említett bérkísérlet mellett, a kereskedelemben és a vendéglátásban alkalmazott jövedelemérdekeltség. Ennek lényege, hogy a vállalat kisebb egységei szerződést köthetnek a nyereségre. Vagyis nem a forgalom növelésében, hanem a hasznos munkában érdekeltek. Abban, hogy amit eladnak, jövedelmező legyen, abban, hogy takarékoskodjanak, és minél kisebb ráfordítással lássák el teendőiket. A jövedelem az egyén számára sem közömbös. Gyakran hallani: kvalifikált szakemberek, mérnökök váltanak pályát, keresnek boldogulást tsz-melléküzemágakban, gmk-kban. Nos, általában nem passzióból, kényelemből, hanem a jobb kereseti lehetőség miatt cserélnek munkahelyet... Az ókori görög gondolkodó, Arisztotelész különbséget tett „kiegyenlítő” és „osztó” igazságosság között. Az előbbi — napjaink nyelvére fordítva — a törvény előtti egyenlőségre, az utóbbi az érdem, a teljesítmény szerinti differenciálásra utal. Olyan különbségtételre, amely társadalmunkban is mélyen az igazságosságban gyökerezik. Molnár Patrícia Kommunista műszakok szociális és kulturális célokért Idei második kommunista műszakjukat tartották szombaton a Hajdú Megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozói. Csaknem 2 ezer ember dolgozott ezen a napon a különböző munkahelyeken. A kommunista műszak béréből gyermekintézményeket, sokgyermekes családokat támogatnak. Kommunista műszakban dolgozott szombaton az ÉMÁSZ salgótarjáni üzemigazgatóságának háromszáz dolgozója is. A hálózatszerelők Kisterenye, Jobbágyi, Nógrádkövesd, Balassagyarmat, Szécsény, Karancskeszi és Salgótarján területén kábelfektetést végeztek, új fogyasztókat kapcsoltak be, a közvilágítás megjavításában, hibaelhárításban, tereprendezésben vettek részt. A kommunista műszak bérét a vállalat nyugdíjasainak segélyezésére, és más szociális, kulturális célokra költik. (MTI) 7 Terülj, terülj üdülőasztalkám A leleményesség kötelese A nyár és az üdülés fogalmaink szerint elválaszthatatlanok egymástól. A családok már tavasztól tervezgetik. Hol kellene a pihenés, kikapcsolódás napjait eltölteni, hogyan lehetne azt a helyet kifogni, amelyik jó is, szép is, olcsó is. Aztán, ha a tervezgetés valósággá válik, és bőröndökkel, no meg a beutalóval megérkezik a família az üdülőbe, ha nem is éppen azt várja, hogy a pénzéért mannát kapjon, a változatos és ízletes kosztra igényt tart. Vajon eleget tudnak-e tenni ezeknek az igényeknek a szakszervezeti üdülők? Kukkantsunk be Balatonlellén a SZOT Giuseppe di Vittoria üdülőjének konyhai kulisszatitkaiba. Ez a konyha a jó kosztjáról híres. A főnökasszony, Skiba Mihályné és a helyettese, Molnár Dénesné örökös küzdelemnek nevezi a beszerzést. Egyrészt azért, mert a Pénzügyminisztérium által meghatározott élelmezési norma jelenleg 44 forint egy napra, egy felnőttre. Másrészt pedig azért, mert a nyersanyagért talpalni és házalni kell, a felkutatott primőrökre alkudozni. A számukra megfizethetetlen áru helyett gyakorta mást kitalálni. És ez a harc olykor végtelennek tűnik, hiszen tavaly például nyár közepén hetekig sehol nem kaptak régi hagymát. Nem volt. Nekik viszont az új hagymára nem tellett. Az idén tavasszal kísértetiesen megismétlődött az eset. Ezúttal — igaz —, nem a hagyma, hanem a krumpli volt a főszereplő! Drága húsnak drága a leve A zöldség és a gyümölcs minden évben visszatérő gond. Mert a Mirelit drága. A szabadpiacon is csillagászati árak vannak. Ezért bevezették azt a gyakorlatot, hogy amit lehet — salátát, zöldhagymát, retket, diót, és egyebeket — dolgozóiktól és a kistermelőktől vásárolják. Maguk töltik olcsón a kolbászt. Maszektól gombát vásárolnak és azt lesütve tárolják. S megannyi praktikus ötlettel, kényszer szülte találékonysággal, no meg szakácsművészeti bravúrral érik el, hogy 9 forint 70 fillérből jó reggeli, 19 forint 80 fillérből finom ebéd, és 14 forint 50 fillérből változatos meleg vacsora legyen. No és a hús? Az üdülővezető és helyettese szerint ez sem gondtalan. Mint mondják, elsősorban azért nem, mert a beszerzést egy közbeiktatott szervezet, a Fűszért nehezíti. Az üdülők ugyanis , ki tudja miért, nem léphetnek közvetlen kapcsolatba a Kaposvári Húskombináttal. Ebből pedig az következik, hogy az ellenőrizhetetlen tárolási idő miatt olykor a Fűszérttől érkező hurka használhatatlan, és a felvágott sem a legfrissebb. Ráadásul ez a módi drágítja a húst, hiszen az említett szervezet 5 százalék haszonkulccsal dolgozik. A minap Molnár Dénesné telefonon puhatolódzott a közvetlen vásárlás dolgában a kaposváriaknál. Közölték vele: kérésük teljesíthetetlen. A miértre nem akadt válaszadó. Az én kérdéseimre viszont — amelyeket a SZOT Déldunántúli Üdülési Igazgatósága vezetőinek, Bakai János igazgatónak és Gazsó Józsefné igazgatóhelyettesnek tettem fel — igen. Vajon területükön, amely Balatonszabaditól Fonyódligetig húzódik, és amelynek 140 kőépületében és 210 faházában esztendőnként százezer szakszervezeti beutaltat üdültetnek — mennyire jellemző mindaz, amiről Balatonlellén beszéltek? Paprikát Pestről Bakai János azt mondja, mivel az említett gondok a somogyi adottságok folytán tipikusak, üdülővezetőik maguk végzik a piackutatást, alkudoznak, mint a vérbeli kereskedők, és persze valódi szerző-mozgó emberekként olykor Pesten vesznek egy kocsirakomány paprikát, vagy azt, amihez a fővárosban a balatonihoz képest fele áron jutnak. A helyzet tehát nem rózsás. Olyannyira nem, hogy enélkül az óráikban és idegmunkában kifejezhetetlen plusztevékenység nélkül a normában engedélyezett összegből aligha lehetne a választékos három főétkezést összeállítani. Az igazgatóság már csak azért sem köti meg az üdülővezetők kezét abban, hogy mit, honnan vegyenek, mert egyrészt így a helyi lelemény a kötelező. Másrészt nyilván képtelenség lenne a terület 30 főzőkonyháját központilag ellátni, és 15 ezer beutalt ízlését kipuhatolni, kielégíteni. Ezen a kiemelt balatoni területen a szakszervezeti üdültetés harmadát bonyolítják. Következésképpen az ország üdülési igazgatóságai közül ide sűrűsödik a feladatok nagy része. Vajon az igazgatóság csupán az üdülővezetők beszerzési bravúrjaira hagyatkozik annak érdekében, hogy a mennyiség, amit a tömeg jelent, az ellátás minőségével párosuljon? Miért nem üdülési dolgozó? — Kétségtelen, hogy a kulcsemberektől, a vezetőktől, a szakácsoktól és a hivatásos üdültetési apparátustól sokat várunk — mondja Gazsó Józsefné. — És mert a pihenés nem csak evés, a csoportos bérezéstől kezdve a legkülönfélébb eszközökkel próbáljuk a kiszolgáló személyzet munkájának színvonalát emelni. Ezzel együtt körülbelül 20 százalékos munkaerőhiánnyal küszködünk. Három év óta legtöbb gondunk a takarító személyzet miatt van. Mint kiderült, elsősorban azért nem vállalják ezt a munkát, mert sértőnek találják, hogy a személyi igazolványba az van beírva: takarító, és nem az, hogy üdülési dolgozó. Sajnos, a megnevezést képtelenek vagyunk elfogadtatni az illetékes főhatósággal. Visszatérve az élelmezésre: az olcsó beszerzési helyeket az igazgatóság is keresi, kutatja. Téeszekkel, állami gazdaságokkal tárgyal, hogy az exportból visszamaradt csirke, vagy épp a tepertő és a disznózsír kedvezményes áron az üdülők konyhai gondjait enyhítse. Vagy: étlapszerkesztési irányelveket ad ki, más szóval ételvariánsokat. Télidőben központilag, leszállított áron vásárolják a gyártóktól a szükséges konzerveket, a löncsét, a sonkát és a májkrémet. Ezekkel a módszerekkel tudnak takarékoskodni. Aztán egy sor egyéb aprósággal saját bevételhez is jutnak. Ezeknek az utóbb említett intézkedéseknek köszönhető, hogy tavaly például a 39 forintos központi normát két forinttal tudták emelni. És ha minden jól megy, az idén is 45-öt csinálnak a 44-ből. Már ami az egy emberre jutó élelmezési kiadást illeti. A sült kolbász ára , hogy miből jön össze a saját bevétel? — Jó értelemben ügyeskedünk — mondja az igazgató. Aztán helyettesével együtt sorolja: némi pluszért más üdülőnek ebédet készítenek; az üdülővezetők önköltségi áron értékesítik a szabad ágyakat, szobákat, de az eszközkölcsönzésből is csurrancseppen. Aztán eladják az ételmaradékot; vállalatoknak, intézményeknek bérbe adják a használaton kívüli épületeiket, a kiselejtezett berendezési tárgyaikat ugyancsak árulják. Mert egy a lényeg: több és jobb kerüljön az üdülő vendégasztalára. És akkor még nem említettem sokféle egyéb gyakorlati fogást, mint amilyen a házi tészta, gyártása, a savanyúság készítése, eltevése. A forintokat így fogják meg. A bevétel növelése persze nem könnyű, és nem látványos munka. Márpedig a kilátások szerint ezzel tartható, vagy emelhető az élelmezési ellátás szintje. Oka igen egyszerű. A Dél-dunántúli Üdülési Igazgatóság éves kiadása 300 millió. Ehhez az állam 123 milliót ad, 120 millió jön össze a beutalók árából. A többit az intézményeknek kell előteremteniük. Olyan helyen, ahová a maszek szolgáltatók meggazdagodni járnak. Ahol az élet háromszor annyiba kerül, mint a fővárosban. Ahol egy adag sült kolbászért annyit kérnek, mint amennyiből az üdülővendég teljes napi kosztolását kell kihozni. Ez is hozzátartozik a magyar tenger nyaralási fényképéhez. Sajnos az is, hogy az igazgatóság üdülőiből évente ötszázezer vállfa és egymillió forint értékű evőeszköz tűnik el... Meg az is, hogy méregdrága a víz és a csatorna díja. És a kaposvári Patyolat annyit kér az üdülőktől a mosásért, amennyit — ahogy mondják — nem szégyell. Szabó Iréné Diákcentrum Egerben Szombaton megnyílt Egerben a nyári diákcentrum, a városban élő és az oda látogató fiatalok információs központja. A Ho Si Minh Tanárképző Főiskola több hallgatójának vezetésével egri középiskolás fiatalok fogadják itt a tájékozódni kívánó fiatalokat, egyidejűleg széles körű információt nyújtanak részükre a városban levő szórakozási lehetőségekről, ifjúsági szálláshelyekről. Tájékoztatást adnak az étkezéssel, kirándulásokkal és szórakozásokkal kapcsolatban, ezen túl a fiatalok munkába állását is széles körű tájékoztatással segítik.