Népszava, 1984. június (112. évfolyam, 127–152. sz.)
1984-06-16 / 140. szám
NÉPSZAVA 1984. JÚNIUS 16., SZOMBAT Arató Károly REGGELI RÉSZLET És a görbe utcák: a város vége, ahol már nem emelnek szállodákat. A kültelket macskakő jelzi, fák helyett, földbeszúrva, itt fogpiszkálók állnak. Aztán a tévelygő buszok, didergő bódék a szétszórt állomáshelyeknél, villamos huzal, pendülő citeraház, játszótér öble s böködő, hegyes szél. S amott a hegyek tevepúpja, éles vonalú rajz fenyvesek hátterével, melynek sötétjén vitorlázó madarak húznak át, csőrükben fonalnyi fénnyel. S végül itt az út, melyen hajnalonként nekivágok a mindennapi távnak, nem dudorászok, jobbra-balra figyelek, kapkodva, mohón keresem hazámat. Zalakovács József FELLÉPÉS UTÁN Vári Attila ANYANYELV Szavainkon hályog a kiejtés, odabent, mint látó szemgolyók élesre állítják tárgyak szobrait fonémányi piciny fantomok. A belső nyelvben anyám mondatol, bíztat: „egyszer te is kimondatol, a világ minden nyelve az agyad ...” Kimondott szobrom: formátlan agyad, Hajnal Gábor NEM SEGÍT Elcseng a dal a fémes ég alatt fáradt a csönd s mellemre rászakad indulnék már s itt gubbasztok magamban csúszós a havas út s én egyedül maradtam. Körül a hegytetőn jég hó sziklafalak mellettem temetők híg süppedő agyag alattam lent a völgy messze tűnt ifjúságom ködből villan reám szépségét nem találom. Elcseng a dal visszhangját még az est zengeti messziről köztünk már ne keresd Tűnik a szerelem szürke távolba vész nem segít már varázs nem segít tiszta ész. Grandpierre K. Endre BOKROK az égbe az égbe beleakaszkodtak a bokrok az égbe füstködös égkocsonyába felfordult világ smogmocsarába szürkülőhúsú tetembe valamikori kék üdeségbe tüskeujjaikkal a bomlott fövenyátgyilkolta bokrok az égbe az égbe az égbe. Boross Fördős, vagy ahogy még hívják, Jakab, aznap igen-igen jól érezte magát. — Jere, Jakab, kezdjük jól a napot! Igen, mert ezzel kezdte a napot, rögvest két felessel. Milyen más így, mint anélkül. Egész nap kint lenni a napon, másképp hogy lehet kibírni. Az efféle bódulat prímán ellensúlyozza a kánikula agyvízfonlaló hatását. Mert hogy így az ember már eleve kábultan vonul ki a napra. Fördős eredetileg nem volt fürdős, valahonnan a mosoni végekről való a családja, állítólag a Fertőn volt fürdőmester a szép öregapja, s ő maga még csak nem is borosi, csak valahogy rajtamaradt még az apukáján. Azt híresztelik, az öreg Fördős Jakab, még legény koráiban, Belényesről a gyulai vásárba utazván azért nem jutott el a sokadalomba, mert Tenke táján eltévedt, s a boriszsza, akkor még ifjabb Fördős Borosjenőbe érvén azt hitte, hogy megérkezett, s jókedvében a hídról belevetette magát a Körösbe. A népek meg milyenek, nem így hívták eztán, hogy Borosi, na itt a Borosi Fördős?! Mondom, neki is eredetileg fazekas volt a tisztességes mestersége, már itt az Alföldön, fazekast, s a többi, de az államosítás elvitte a csuporüzemét. Igaz, ő valójában alig kóstolt bele az üzemvezetésbe, fölszabadulván az inaskodásiból már épp legényútra készült, amikor lőttek a findzsaműhelynek. Néhányszor azért még elordíthatta magát, hogy így meg úgy ezek a koszos tanoncok, de igazi nagymenővé már nem itt nőtte ki magát. A falusban épp akkor fúrtak hévizet, s fölvállalta, hogy kicserepezi a ligeti melegtürdő egy szem medencéje előtti szökőkutat. S ő ottan olyan ügyesen viselkedett, hogy kimentett a másfél méteres vízből egy balfácánt, aki azt hitte, hogy nem is másfél, hanem három méterre van a víz felszínétől az uszoda alja. És amikor kihúzta, úgy kipofozta belőle a vizet, hogy a feredő vezetője csak leste, na, éppen ilyen ember kell nekem, kidobólegényem úgy sincs. Szóval a legifjabb Borosi Fördős Jakab elsőosztályú ki- és bedobólegény lett. Kidobni azokat szokta, akik nem veszik észre magukat, azt hiszik, otthon vannak, bedobni meg, a féldeciken kívül, magát szokta. Ha valami purparlé támad a medencék tájékán, azonnal ott terem, kiereszti a hangját, s nincs az a helybéli levente, amelyik he rezelne be a Jakab egyértelmű parancsaitól. — Szedd a cókmókodat, és tűnj el, ide többé be ne tedd a lábadat! így szokta rendreutasítani a túlontúl szemtelen fiatalokat, meg az idetévedő városi idegenforgalmat, szóval akit még nevelni kell. Még hogy a művelt emberek, azok hagyján, azokból legföljebb hülyét csinál, de a városiak ... Hogy azok mit ugrálnak?! Kész kabaré, az egyik a minap is a nyílt színen öltözött át, mit képzel, az Adrián van, hogy csak úgy mutogassa itt a micsodáját?! Az a szerencsétlen vendég ugyan nem mutogatott semmit, de ő úgy látta és kész, ez a fontos, nem? — Láthatták volna, nemdebár? Úgyhogy takarodjék! A pénztárban visszakapja a belépőjét. Szóval stramm falusi fürdőmester lett a Fördősből, neve után ítélve megtért őse hivatásához. Néha ugyan elszabadult a képzelete, egyszer is azzal cukkolta a főnökét, hogy ő bizony szinte ingyén kicsempézné a medencéket, tudja ő, hol van dögivel kidobott kályhacsempe, de a vezetője némileg higgadtabb gyerek, nem ugrott be. Ám a hangja bevált, olyan fegyelem lett az immár nagyközség falu hévízi feredőjében, hogy bárki megnézheti. Nincs ott se fejesugrálás, se fröcskölés, se egy hangos szó, csak a rend, a nyugalom, meg Jakab. — Ha itt valaki ordít, az én vagyok! — adja meg olykor a feleselő idegeneknek. Mert mondanom sem kell, visszapofázni csak a máshonnan szalajtottak mennek. Azok se sokáig. Mondom, kivezeti őket. — Hja, kérem, ezek a városiak, azt hiszik, csak idejönnek s mi hasraesünk! Hát erről szó sincsen, ő másfajta. Ugyan arról rebesgetnek, város lesz a falujából, de hát az Fördősnek mit számít, ez más város lesz, itt a feredőben akkor is megmarad a falusi nyugalom! Csak a pázsit, a bokor, meg a két medence. Azért csak két medence, mert a harmadikat, persze fölváltva, évente forgatva, olyan ez, mint a nyomásos gazdálkodás, szóval az egyik medencét mindig épp nyáron javítják, örül is Boross Fördős, kevesebb a dolga, így jobban átlátja a helyzetet. Még csak az kéne, hogy egyszerre három medencére felügyeljen, nem futóbajnok ő, hogy állandóan talpaljon, örült, hogy megtanult úszni, épp elég neki a két egymás melletti lubickoló. — Város, hát aztán, tőlem várost csinálhattok a falunkból, engem nem zavar, itt akkor se változik semmi. Nagyon a bögyiben van a város. Ki nem állhatja a nagypofájú, elbizakodott, szájaló, nagyzoló városiakat, azok nem olyan béketűrőek, mint az itteniek. Csak ideeszi őket a fene, aztán rontják a közszellemet, még a végén rosszra tanítják az ő birodalma alattvalóit. Az itteni népek nagyon is megszokták az ő modorát, szinte hiányzik nekik, amikor nincs bent a feredőben, s nincs, aki egyszeri ordibálásával elhallgattassa a hangoskodó tömeget. — Igaza van, menjen haza! — szokta visszhangozni a helybéli fürdőző a mi Jakabunk idegenűző szenvedélyét. — Ilyen vendégre nincs szükségünk! Így van, hagyja rá a főnöke. Még hogy vigyük oda a zuhanyozót a lépcsőhöz, nem elég a feredő két darab zuhanya, ez az átellenben levő medencebejárókhoz is zuhanyozót követel. Mert az idegen azt találja mondani, zuhanyozni otthon szokott, ide ő feredőznii jött, de ha kötelezővé teszik, hát hozzák ide a lépcsőhöz, akkor letusolja magát. — És az esztétika? Az magának smafu? A higiéniára gondolt, semmi másra. — Apukám, mondom, hozza ide a zuhanyt. Mondom, ilyen szemtelenek ezek az idegenek, lejáratnák a tekintélyét, ide ilyen vendég nem kell. — Mit gondol, tán terjeszszük a bacilust, terjesszük? Neki aztán mondhatja, hogy ássanak lábmosó csatornát a medence köré, meg ültessenek több csapot a vizek közé, nagyon jó az így is a mieinknek, csak semmi kényeztetés. Ott a kétszem zuhany, álljanak az alá. Boross Fördős föl se fogja, hogy máshol nem a feredőben mossák le magukról az emberek a piszkot. Meg hogy míg az ember a zuhanytól a medence másik oldalára slattyog, épp elég szemét kerül a talpára. Szóval nehéz dolga van, és felelősségteljes. Még mit nem, terjeszteni a betegséget. Itt aztán sem, itt vagy zuhany alá áll az idegen, vagy mehet isten hírével. Uram, ha halkabban mondaná, még esetleg ... Mondom, feredezzék az Adrián! Megbíz ő bárkivel, mögötte a helyi közvélemény. No és nem utolsósorban a főnöke. Olyan még nem volt, hogy a hévízferedő góréja rászólott volna, csöndesebben, ne ordítson, elijeszti a vendéget, nem, erről szó sincsen. A főnök szép csöndes ember, éppen kiegészíti ez az úszómester. Együtt jól elboldogulnak a feredőjükkel meg az okvetetlenkedőkkel. Csak hát az élet kifürkészhetetlen, ki gondolta volna, hogy így elfajul a dolog? A főnök máig sem érti, mi történt. Mert kétségtelen, most aztán ő is bajban van. Priznic doktor úr szerint felforrt a Jakab ágyvize. Priznic nem akármilyen doki, a fél járás ismeri, mekkora gyógyász. A beteg mondhatja a magáét, ő aztán nem hagyja magát. — Priznic, lelkem, priznic, semmi más, csakis priznic! Ezt az egyetlen gyógymódot valamint orvosságot ismeri, az apja ugyan még vizesborogatásnak mondta, dehát hol van az már. Priznicdoktor úr szinte minden nap elsétál a falu feredőjébe, szereti hévízben áztatni a csontjait, mert mint már mondottam volt, a vízgyógyászat a mindene. Vagy priznic vagy hévíz, vagy semmi. — Tudod, fiam, ha ez sem használ, hívhatod a papot. Priznic épp akkor ért ki a feredőbe, amikor Boross Fördős Jakab belefordult a kismedencébe. Egyesek szerint megütötte a guta, mások szerint a hó, de hát valójában másról volt szó. — Fölforrt az agyvize. Mert Priznic most sem hagyta magát, azonnal a vízre, nevezetesen az agyvízre gyanakodott. Mondom, minden a víz körül forog. Forgott Jakab körül is, amikor az az idegen suhanc zuhanyozás nélkül vetette magát a medencébe. Előbb csak okoskodott, hogy a zuhany a helybélieknek való, mert hogy ezek a falusiak csakis itten látnak zuhanyt, hát élvezzék csak ezt a feredői szolgáltatást, ő nem, és akkor belevágta magát. Boross Fördős ordítani akart, még egyszer, mint utóbb kiderült, életében utoljára, s a hang fönnakadt a tarkán, vagy a nyelve gubancán, ki tudja. A lényeg, hogy merev bakafejessel hullott a háromdeci mély pancsolóba. — Fölforrt az agyvize. Mert szerencsére Priznic épp kéznél volt, azonnal látleletet vett. Boross Fordost alig lehetett kiráncigálni a betonból. Hát igen, kemény kobakja volt. — Hol találok én még egy ilyen úszómestert... — sopánkodott a feredő vezetője. S tényleg, ilyet többé ő nem szerezhet. A nap, ez az átok nap az oka, meghülyült. A szolgálati öltözőben a főnök még gyorsan kimentette a volt alkalmazottja belső zsebéből a pálinkásbütyköst, még mit nem, még ráfogják, hogy ő a hibás, amiért engedte, hogy a beosztottja leszopja magát a munka kellős közepén. Nem, ő erről nem tehet, más is iszik, mégse forr föl az agyvize. Még jó, hogy itt van ez a Priznic. Igen, az agyvíz az oka, az a tettes! Délután, sajnos, már elszabadult a pokol. Társasgépkocsival állított be egy nagyhangú társasági idegen, persze, és nem volt, aki mórosra tanítsa őket. Úgy hangoskodtak, olyan túl jól érezték magukat, hogy a helybéliek nagyobb része inkább kimászott a vízből s megindult hazafelé. — Na, eztán már itt sem lesz egy csöpp nyugalmunk, hajaj, ha ezt látná a mi szerencsétlen Jakabunk ... Igen, akkor itt ilyen fölfordulás sose lenne. — A marha, mért állt a napra. Szegény, legalább utoljára kedvire kiordíthatta volna magát. Az az idegen suhanc kámfort játszott, sehol se találták, nyoma veszett. Priznic szerint nem volt itt semmiféle suhanc, egyszerűen csak képzelgett a mi boldog emlékezetű Jakabunk. A faluban hamar híre ment. — Hallottad? Csak úgy beugrott! — Tus nélkül, na meg ilyet. Állítólag előtte levette a fürdőnadrágját is. — Szegény Jakabunk, jól itthagyott bennünket. Sarusi Mihály Fördős a napon A / Harangozó Ferenc MUEMLÉK 9