Népszava, 1984. augusztus (112. évfolyam, 179–204. sz.)

1984-08-15 / 191. szám

Badarság lenne a történelem realitásait számonkérni egy dalműtől — de annyi azért mégis elvárható, hogy ha a tényekhez nem is ragaszko­dik túlságosan, a cselekmé­nye és a figurái legalább a műfaj keretein belül elfogad­ható hitelűek legyenek. A szegedi szabadtéri játékok idei utolsó bemutatója, a Kacsák Pongrác úgyszólván elfelejtett daljátékának, a Rákóczinak az átdolgozott változata azonban még ezzel a dalműszintű történelmi hi­tellel sem szolgál. Nem az a baj, hogy az 1906-os Király Színház-beli bemutató Bakonyi Károly fé­le librettóját Ruitner Sándor (egy sok évvel ezelőtti rádió­változat számára, s most a szabadtéri előadás követel­ményeihez is igazítva) átdol­gozta. A régi operettek, dal­játékok legromlandóbb ré­sze éppen a librettó. Az új variáció azonban nem kínál jobb megoldásokat, mint a régi, csak éppen másképp sablonos, sematikus és frá­­zisos. A kortárs kritika azt be­csülte a Rákócziban — zené­jében főleg, de talán a szö­vegkönyvében is —, hogy más volt, mint a korszak nagy magyar operettsikerei. Kacsák még a két évvel ko­rábbi kirobbanó siker, a Já­nos vitéz zenéjéhez képest is mást, újabbat adott: a Rá­kóczi közelebb áll Erkel Fe­renc nemzeti operáinak hangvételéhez, mint akár a János vitéz népies tónusá­hoz, akár a bécsi vagy a ma­gyar operett kötelező cselek­mény- és zenei fordulataihoz. Komolyabb, súlyosabb, majd­nem drámai. Hiányzik belőle a derű, a vidám könnyedség, a móka, a frivolság. Ennek a dalműnek a hőse a felada­tára ébredő, azt elvállaló, majd a vállalt feladatba be­lebukó, nem győztes, de szé­pen vesztő Rákóczi. Nem a szabadságharc fel­szálló ágának valamely di­cső eseményével zárult a da­rab, hanem Rákóczi Lengyel­­országba bújdosásának szo­morú képével. Talán ez is hozzájárulhatott, hogy a Rá­kóczi­­ nem maradt a magyar zenés színházak állandó mű­sordarabja. Ha tehát a rá­diós felújításnak volt értel­me, akkor éppen ez a lelet­mentés, újrafelfedezés volt, s ezt tekinthetjük a mostani szegedi bemutató nyomós okának is. De . .. A Ruitener-féle változat teljesen más cselekményt ta­lál ki a zenéhez. Új figurá­kat is beiktat. Ezzel két dol­got ér el. Egy, a nem éppen hurráoptimista véget ért Rá­­kóczi-szabadságharcról — mivel most akkor zárul a cselekmény, amikor Rákó­czi éppen megindul végre Bécs ellen — valamiféle nemzetiszín pántlikás, derűs és dicső kép marad bennünk. Kettő: a dalmű alakjai — élükön Rákóczival — papi­rosízű figurákká egyszerű­södnek, akik sok szép frázist elpufogtatnak hazáról, füg­getlenségről, nemzeti dicső­ségről, a zsarnoksággal szembeszálló népről stb., — de ezek a frázisok ezek­nek a hiteltelen szereplőknek a szájából még hitelteleneb­­bül hangzanak. Az a konfliktus, mely va­lószínűleg megvolt az eredeti műben — a zene legalábbis erre enged következtetni — itt csak nyomokban marad meg, s hiába próbál drámai mélységet adni a hivatástu­datra ébredő Rákóczi alakjá­nak Horváth Zoltán rende­ző, a szervi hibákon ő sem segíthet,­ így aztán a rende­zés legjobb eleme a sok és sokféle látványos felvonulás, tömegjelenet, a néhány tánc és a kórusok jó beállítása, mozgatása. Igen dekoratívak Márk Tivadar jelmezei, mo­numentális — bár az egy szü­netet majdnem órahosszásra nyújtja az átépítés nehéz­kessége — Csikós Attila dísz­lete. De mindez kevés. Kevés pedig a fentieken kívül azért is, mert a szerep­­osztás nem szerencsés. A Rá­kóczit éneklő Leblanc Győző, minden ismert kvalitása da­cára, nem megfelelő válasz­tás erre a szerepre. Hangja kicsiny és túl lírai színezetű is ehhez a hősiesebb hang­karaktert, s hősiesebb kiállá­sú színpadi megjelenést is kívánó figurához. Ráadásul nem is elég jó színész, pedig itt erre is szükség lenne, s prózát is gyöngén mond. A fura, csak félig-meddig ki­dolgozott szerelmi szál, Rá­kóczi és Rutheim Magda kö­zött, még tovább gyöngül az­által, hogy Pitti Katalin sem a szerep zenei megformálá­sában nem leli helyét, sem a prózai részeket nem tudja jól megoldani. Horváth Eszter dekoratív és elegáns, mint Rákóczi felesége, Hesseni Amália, de neki sincs mit alakítania, így marad az, hogy két számát szépen el­­énekli. Ötvös Csaba a rossz­ember császári ezredes, Wratislaw gróf egysíkú alak­ját is némi élettel képes meg­tölteni, s ezt mondhatjuk el Virágh Józsefről (Berzeviczy Ádám), Vass Gáborról (Ber­csényi Miklós), Mészöly Ka­talinról (Lubomirska herceg­nő), Mentes Józsefről (Pap Mihály uram). A melléksze­replők tehát még némiképp élettelibbek, mint a főala­kok. A Rákóczi zenéjéből egyet­len dal, a Fülembe csendül egy nóta még... kezdetű, maradt népszerű mindmáig. Rákóczi I. felvonásbeli dala, mely Rákóczi megtérése cí­men is ismert, amolyan slá­gerszám. De megtér-e Rákó­czi, azaz ez a mostani, erősen kétes eredményű felújítás visszahozza-e a színpadra ezt a zeneileg értékes, tartalmas, szép művet? Nyernénk vele, ha így lenne — de ehhez egy új, jobb, cselekményvezeté­sében, dramaturgiájában, alakrajzában sokkal hitele­sebb librettó szükségeltetne. Takács István Szeged, szabadtér Megtér-e Rákóczi? DŰLŐÚTON, GYALOGÚTON... Sz. Lukács Imre könyvéről Az augusztus huszadiki pusztaszeri ünnepélyről az íróval együtt mi olvasók is elindulunk képzeletben, s bejárjuk, többnyire gyalog­szerrel, a könyv fejezetei so­rán a Szeged környéki tanya­világot, a megyét. Milyen gyökeret eresztettünk tizen­egy évszázad alatt? — erre keresünk feleletet. Pirinyó, szalmatetejű há­zak, töpörödött, romba dőlt, elhagyott tanyák, „elbúsult” ólak. Gyengén termő homo­kon, piactól messze, a közös­be be nem lépett egyéniek gürcölnek. Huszonkét kilo­méter némelyiknek a boltig meg vissza, nyáron biciklin, télen gyalog ... Menne innen mindenki a faluba, a város­ba. Villany nincs, tévé nincs, újság is alig, a postás heten­ként egyszer jön. Innen még a levegő is messze van! Hát még, aki magányos és öreg is a tetejében! Kiszáradt ka­ró nem hoz már virágot — mondja egyikük —, elörege­dik az ember, és akkor ki­nek kell? Kié legyen a föld? Nemigen kell senkinek még az se! (Múlt idő, A szegény­ség múzeumai.) Azért kivé­tel is akad: kilenc holdhoz Zetor, Opel Rekord, tanya, a faluban nagyház ... Molnár Vendelnek a szö­vetkezet hozta meg élete leg­nagyobb örömét: végre ma­gas, fehér kenyeret ehetett — először életében. A ház­táji föld „felszüli” a parasz­tokat: jobb a közösben! Ka­szapengést alig hallani, „kombájn legeli a földet”. Igaz, „eleinte csesznye mun­kát csinált”, s a régi trakto­rok nemcsak a lelket rázták ki a rajtuk ülőkből, az egész­séget is megrontották. Ma már lecserélték a kezdetleges gé­peket, és sok küzdelem, buk­tató árán a belevaló vezető — ha nemcsak a felsőbb pa­rancsot tudta továbbadni —, tisztességes jövedelmet tud biztosítani a tagságnak (Út­keresők, Hol vagytok, régi szegények?). De találkozunk erőszakos békekölcsön-jegyeztetőkkel, bukott nagyságokkal is, „élő­halottakkal”, akiknek sok­ év­tizeddel ezelőtt véglegesen kiállították a káderlapjukat, és ebből tartják felszínen magukat ma is. Az elnökkel, akinek osztályvezetője írja meg a termelési beszámolót — az viszi a főnök helyett a fácánokat a tanácsházára —, s akinek gázolnia is bün­tetlenül lehet. Az ügyeske­dőkkel, az alattomosan fúró helyezkedőkkel. Érdemtele­nül felkapaszkodottakkal, akik nem­ ismerik azt az igazságot, hogy a szocialistát sérti minden kiváltságos megkülönböztetés, de más­nak „osztogatják az igét a tisztességről” (Megoldatlan esetek, de így!). Jó arcképet kapunk a ma­­szekoló kőművesről, akinek „a szentbeszédektől csömöre támad, akinek a pénz a leg­főbb anyag”, s a diplomás szegénységet megunt peda­gógusról, aki jelenleg sike­res primőrtermelő (ki így, ki úgy). Még az idegszanatóriumba is belátogatunk, ahová „a jól táplált, jól öltözött társada­lom küldi sebesültjeit”. A túlhajtott munka éppúgy idejuttatja megszállottjait, mint az ital vagy az egyéni célokra fordított közpénzek okozta idegösszeomlás. Hát az író mitől borult ki? „Meg akartam váltani a világot, írok, de kit érdekel?” (Mez­telen paradicsom). Mire jutottunk hát a szer­ző szerint mi, mai honfogla­lók? A barangolás summá­­zata: Elég jól vagyunk, béke van, és remény. Sz. Lukács Imrének van tehetsége az íráshoz, érzék­kel bír ahhoz, hogyan lehet az élet híg cefréjéből tömény párlatot desztillálni. Könyvé­nek azok az oldalai sikerül­tek legjobban, amelyekben egyszerűen, rövid mondatok­ban, sűrítve mutat be egy élethelyzetet, embert vagy emberpárt. Az öreg Teca mi­niatűr portréja és a drá­maian, szinte balladásan elő­adott történet Szvoboda Mi­­hályról, aki szépen tudott élni és meghalni, sokáig megmarad emlékezetünkben (A szegénység múzeumai, Napszámosok, Egész nap). Gyengébbek azok a fejeze­tek, amelyek a lényegre tö­mörítés helyett aprólékosan „fényképezik” a valóságot ahelyett, hogy annak „égi (vagy ha kell: pokolbeli) má­sát” adnák (A sárgacédulás). Nagy író-szociográfusaink elkényeztették a magyar ol­vasót, és magasra helyezték a mércét követőik számára. Külön ki kell emelnem az írónak bizonyára saját anya­nyelveként használt kifejező fordulatait — néhányat pár idézettel próbáltam érzékel­tetni —, ízlelhető, sokat­mondó tájszavait: „rendet­lenség, széjjelség”, „megszű­­költük” (megkoplaltak), „uj­­jaskodni” (ujjat húzni vala­kivel), „összevasaltak” (meg­bilincseltek), „kócórgok” (bandukolok) és hasonlókat. Vigyáznia kellene azonban, hogy ne vigye az érthetet­­lenségig túlzásba, ne tegye „tájjellegűvé” stílusát: „A földjük tőkében maradt, megvigyázták.” K. E. Régi zenei fesztivál „Céh­­es törekvések Újszerű, Magyarországon ed­dig előzmény nélküli társa­ság alakult a közelmúltban a régi zene pártolására, kuta­tására, művelésére. A Műve­lődési Minisztérium égisze alatt dolgozó társulatban előadóművészek tömörültek. Elnöke Benkő Dániel, a nem­zetközi hírű lantművész, s a tagok sorában olyan nevek szerepelnek, mint Czidra László, a Zeneművészeti Fő­iskola tanára, a Camerata Hungarica vezetője, Zsoldos László, az ismert jazz-muzsi­­kus, vagy a színművész Pálos Zsuzsa, és a színházi rende­ző, Valló Péter. A társaság a „Céh”, a ma még kevéssé ismert J. S. Bach előtti muzsikával foglalkozik. A kor, amelyben e zene szü­letett időben hoszabb, stí­lusban, karakterben pedig szélesebb skálájú, mint a rá­következők, oly művészi gaz­dagsággal, amit jelenleg fel­mérni sem tudunk még pon­tosan. Nincsenek publikációk a régi zenéről, nagyon hiá­nyos a partitúra-irodalom. Ez a tudományos és a nép­szerű, ismeretterjesztő kiad­ványokra egyaránt vonatko­zik. Benkő Dániel keddi sajtó­­tájékoztatóján elmondta, hogy a „Céh” legfőbb törek­vése e gondok enyhítése, megoldása, tudományos ku­tatással, tájékoztatással, együttesek támogatásával, koncertek, estek szerzésével, később esetleg kiadói mun­kával. — Úgy gondoljuk — hang­súlyozta Benkő Dániel —, hogy a régi zenét természe­tes környezetében, a társmű­vészetekkel együtt kell szem­lélni, nem pedig kiszakítva a történelmi folyamatokból, vagy akár saját társadalmi alapjaiból. A Művelődési Minisz­térium és a KISZ KB támo­gatta, patronálta társaság első nyilvános megmozdulá­sa az a régi magyar zenei fesztivál lesz, amelyet au­gusztus 18—19—20-án ren­deznek meg a Győr-Sopron megyei Mihályiban. A há­romnapos, hagyományterem­tő szemlén hét amatőr együt­tes kap lehetőséget arra, hogy a régi zene neves ha­zai képviselőinek az előadá­sait, játékát hallgassa, s kon­zultációkat tartsanak. (deáki) Kirgiz kézművesség címmel nyílik kiállítás augusztus 16-án a Szov­jet Kultúra és Tudomány házában. A bemutatón, amit az intéz­mény a Magyar-Szovjet Baráti Társaság, illetve az Iparművészeti Vállalat közreműködésével rendezett, a nagy sztyeppei köztársa­ság sajátos, a régi nomád műveltség anyagaiból és motívumai­ból építkező tárgykultúrájából láthatunk szemelvényeket, közöttük ékszereket, lószerszámokat, nemezszőnyegeket és fafaragásokat. Képünkön: jellegzetes kirgiz kézimunkák ­ Mészáros Márta lesz a montreali nemzetközi film­­fesztivál zsűrielnöke. A csü­törtökön kezdődő, sorrend­ben nyolcadik filmes sereg­szemlén, versenyen kívül be­mutatják a rendezőnő Napló gyermekeimnek című filmjét is, amely az idén Cannes-ban a zsűri különdíját kapta. — Öt előadást rendeznek a hét végén a szegedi szabad­téri játékokon. Csütörtökön, pénteken és szombaton tart­ja bemutatóját a Dóm téren a nyolcvanöt tagú grúz álla­mi akadémiai népi tánc­­együttes. Vasárnap és hétfőn pedi­gz István a király cí­mű rockopera szerepel. SZERDA, 1984. AUGUSZTUS 15. NÉPSZAVA A rádió mellett RÁDIÓS­ZÍ­NS HÁZI BEMUTATÓ Egy kellemes nyáresti szó­rakoztatáshoz mi más szük­ségeltetik, mint egy szelle­mes darab, jó színészek, és néminemű hangulat, hogy beleélhessük magunkat az angol vígjáték stílusába. A rádiószínház bemutatóján nemrég szerepelt a Carltoni komédia, Peter Karvas víg­játéka, amely e három kí­vánalomnak egyszerre tu­dott eleget tenni. A darab a sziporkázóan pezsgő humorú paródia, ar­ról, amilyeneknek mi az angolokat elképzeljük. Ezt megvalósítani leginkább Fe­leki Kamill és Psota Irén segített, akik Lengyel György rendező irányításával meg­teremtették a sajátos hu-­­­mor színészi feltételeit. Mint degenerált Lord és Lady, amolyan panoptikum­beli figurákként mutatták be az angol társadalmi élet fel­sőbb rétegeinek jellegzetes alakjait. Szerepeltek még to­vábbi Sir-ek, szobalányok és komornyikok, a műfaj kö­vetelményei szerint, ragyo­gó szórakozást nyújtva a hallgatónak: Márkus László, Kozák András, Dégi István és a többiek „vették” a mű alaphangulatát, és egységes stílparódiát teremtettek meg. RÉGEN TALÁLKOZTUNK Hogyan lehet röpke né­hány perc alatt teljes pálya­képet és jellemrajzot készí­teni egy neves emberről? A Régen találkoztunk sorozat­ban Rapcsányi László ven­dége volt Váradi Sternberg János, az ungvári egyetem professzora, akiről tizenöt percben mintaszerűen tömör képet kaptunk. Vázlatos, de korántsem elnagyolt pálya­ívet vont meg a riporter, amelyben kibontakoztak az orosz—magyar, s ezen belül az ukrán—magyar művésze­ti és társadalmi kapcsolatok, mind történeti, mind pedig aktuálisan mai vonatkozá­sukban. Első Endre királyunk fe­lesége, Bölcs Jaroszláv lá­nya alighanem elmosódó is­kolai „tétel” valamennyiünk emlékezetében — e neves házasság története most új színekkel, új adatokkal gaz­dagodva vésődhetett memó­riánkba, mint a többi ha­sonlóan érdekes közös tör­téneti-irodalmi emlék. De hallhattunk arról is, hogyan bővül a kutató tudós boga­­rászási területe, padlásokon, régi iratok között még min­dig akad felfedeznivaló. A rovat címe egy kicsit ön­kritikai jellegű is, gyakrab­ban kellene megismételni ezeket a találkozásokat... CIRKUSZKABARÉ A szórakoztatás speciálisan tömör műfaja a kabaré. A pesti kabaré, mint tudjuk, „nagyszerű dolog”, ám ha nincs, nyújtanak helyette mást. Jelen esetben az Új­­vidéki Rádió vidám szín­padának műsorát, a Cirkusz­­kabarét. Nemrég módunk volt összehasonlításokat ten­ni a két rádió kabaréműso­rainak hasonlóságait és el­térőségeit megfigyelve. Elsősorban is az az elkö­telezett társadalmi ihletett­­ség jellemzi mindkét kaba­rét, amely a kritikai szemlé­let és az erőteljes bírálat forrása. E tekintetben nem­igen van különbség a két rádiós kabaré között. Talán az újvidéki humor kicsit vaskosabb, nyersebb, szóki­mondóbb az általunk meg­szokottnál. Ugyanakkor döb­benetesen sok magasrendű lírai alkotás áll a kabaré szolgálatában: a nálunk oly­kor lenézett bökversek, afo­rizmák, rövid, csattanós ver­sikék tömege hangzott el, neves költők művei. Nálunk ismertebb lírikus ritkán ad verset a kabaré­nak — viszont az is igaz, a műfaj megteremtette azo­kat a verselő poétákat, akik sajátos kínrímes csasztus­­káikkal, erre a területre specializálták magukat. Örülhettünk a Cirkuszkaba­rénak (szerkesztette Balázs Pál és Varga Géza, rendezte Hernyák György), hogy be­pillantást nyújtott a szom­szédok humorába, és számos színészi kiválóságot is meg­ismerhettünk, elsősorban a konferanszié „istállómes­tert”, Ferenci Jenőt. A tár­sadalmi-gazdasági gondok bírálatában oly erőteljes, nyelvileg is nagyon hatásos kabaré nem csupán a hazai kabaré pótlékaként volt ér­dekes, hanem önmagában is helytállt — jó lenne szom­szédaink humorába hasonló módon bepillantást nyerni máskor is. SOKFÉLE A szórakoztató magazin címében hordozza legfőbb jellemvonását: valóban sok­féle, sokszínű, változatos anyagot nyújt minden meg­jelenésével hallgatóságá­nak. Ezek az illusztratív no­vellák, karcolatok, kis jele­netek többnyire valóban nem kívánnak mást adni, mint jó szórakoztatást. Ám a neves szerzők, jó írók mű­vei ennél mindig gazdagabb mondandót közvetítenek, így például most volt Hel­­tai Jenő­ (akinek örömteli reneszánszát­­élvezhetjük) jelenet, és egy hangulatos, angol krimi, Alain Bernier és Roger Maridat tollából, melyet Turián György alkal­mazott rádióra és rendezett is. Dénes Gábor műsora be­vallottan a nemes szórakoz­tatást tűzte ki célul, és ezt tervszerűen, jó színvonalon, meg is valósítja. ÖTÖDIK SEBESSÉG Az ötödik sebesség ifjú­ságnak szóló aktuális, poli­tikus műsorát ezúttal Ba­ráti Éva vezette. Jó hangu­latban, okos elgondolásai szerint lavírozott a magva­sabb mondanivalójú, és a könnyedebb hangvételű ri­portok között, egységes stí­lust biztosítva az adásnak. A szerkesztő Sóskúti Márta, Indri Gyula és Varsányi Zsu­zsa munkája a háttérben is érezhetően jelen volt, nyil­vánvalóan kitűnő összmun­kának az eredménye ez a fiatalos, hatásos riportösz­­szeállítás. Háry Márta A hét könyvei EURÓPA KÖNYVKIADÓ Witold Gombrowicz: Drá­mák, Jurij Trifonov: A másik élet GONDOLAT KÖNYVKIADÓ Kulcsár Zsuzsanna: Rejté­lyek és botrányok a kö­zépkorban, Reneszánsz et­nikai antológia HELIKON KIADÓ Andreas Gryphius: Felirat a múlandóság templomán, Mária Spolocniková: A bártfai Jézus születése ol­tár, Matthias Vehe-Glirius: Istenismeret és más írások NÉPSZAVA LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ Verő Juli: Hónapok, napok, ételek MÓRA FERENC IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ Aprily Lajos: Fegyvertelen vadász, Fekete István: Téli berek, Fekete Sándor: A nagy francia forradalom, Keve András—Muray Ró­bert: Madarak 2., Rónasze­gi Miklós: Az indián ki­rályfi

Next