Népszava, 1984. augusztus (112. évfolyam, 179–204. sz.)

1984-08-26 / 200. szám

NÉPSZAVA 1984. AUGUSZTUS 26., VASÁRNAP Emeletes lakásárak Nyolc évvel ezelőtt, 1976-ban írta Breitner Miklós, a Va­lóság hasábjain: „Nálunk sokszor kábítóak és a laikusok számára fél­­revezetőek a lakásépítésről szóló statisztikai adatok. Hiszen, ha azt számoljuk, hogy az elmúlt 15 évben egy­millió lakás épült, ez azt jelenti, hogy 3 millió ember költözhetett új otthonba. Az elmúlt harminc évben pe­dig körülbelül 1,5 millió lakás készült el, tehát az or­szág lakosságának majdnem a fele 30 évnél nem idő­sebb hajlékban él. A házak optimális élettartama 100 év, vagyis egy 50—60 éves épület sem számít még ódon­nak, így tehát nincs lakáshiány? De van, annak elle­nére, hogy nagyon sokan élnek még jól, kényelmesen a XIX. század végén vagy a századforduló óta épült há­zakban. Sőt, az újabb 15 éves lakásépítési terv újabb 1,3 millió új lakással számol - ez 4,5 millió embernek jelent tetőt a feje fölé. Mindez már 45 esztendőt jelent és 9 millió embernek viszonylag új lakást. És akkor már megszűnik a lakáshiány? Nem. Ez egy végeláthatatlan folyamat? Talán igen.” Hangsúlyozzuk még egy­szer: ezek a mondatok nyolc esztendővel ezelőtt fogalma­zódtak, a második 15 éves la­kásépítési tervidőszak kezde­tekor. Azóta­ — az idén ed­dig átadott 12 ezerrel együtt — további 691 460 lakás épült, tehát nyolc év alatt is­mét mintegy 2 millió állam­polgár költözhetett új ott­honba, az idézett jóslat még­is megvalósulni látszik. Sem­mi remény arra, hogy ha a dolgok így folytatódnak, 1990-re megszűnjön Magyar­országon a lakáshiány. A mennyiségi. Amin azt kell érteni, hogy minden család­nak, illetve egyedülálló fel­nőttnek önálló lakása le­gyen. Ennek bekövetkeztét 1960-ban 1975-re prognoszti­zálták a tervkészítők, majd 1975-ben — már kissé óvato­sabban — Budapest kivételé­vel 1990-re. Akkor majd ta­lán az ezredfordulót lesz ér­demes megjelölni, az szép kerek szám. Most elképzel­hető, hogy addigra az úgy­nevezett mennyiségi lakás­hiány valóban megszűnik, kötetet készítettek nemrég Az ifjúság életkörülményei címmel. Ebben olvasható Ze­­lenay Anna elemzése a kü­lönböző családi életciklusban élő háztartások lakáskörül­ményeiről. Megtudhatni be­lőle többek között, hogy az új házastársak 70 százaléká­nak öt éven belül megszüle­tik első gyermekük, de 34 százalékuk az első öt év vé­gén még nem rendelkezik önálló lakással: családtag­ként, albérlőként élnek. A házasság második öt eszten­dejében újabb 20 százalék jut lakáshoz, de az öt évnél is hosszabb idejű házasságban élők 14 százaléka még min­dig befogadott, függetlenül attól, hogy van-e gyermeke és hány. „Hat—tíz esztendeig albér­letben, vagy szülőknél szo­rongtak, építkeztek, vagy la­kásra gyűjtöttek, vagy kiuta­lásra, esetleg a hozzátartozó, vagy szerződéssel eltartott személy halálára vártak. Tíz év után — és ez még mindig a házaspárok öt százaléka — már egyre csökkenő esély­­lyel.” Valahol mindenki lakik Kérdés, van-e értelme használni a jelzőt. Hiszen va­lahol most is mindenki la­kik. De nemcsak ezért érző­dik úgy, hogy a mennyiségi és minőségi lakáshiányt megkülönböztetni szintén furcsa, hanem azért is, mert mondjuk egy négytagú csa­ládnak egy komfort nélküli szoba-konyhában lakni ugyan mennyivel jobb, mint valamelyik nagyszülő kétszo­bás lakásában? Valamennyi­vel bizonyára jobb. De nem annyival, hogy ez a család ne törekedjék igazi otthon meg­teremtésére, tehát nem any­­nyival, amennyi az ezredfor­dulóra a fél évszázada épülő szocialista társada­lom vállára nehezedő súlyt lényegesen csökkentené. Remélhetőleg ma már so­kak számára magától értető­dő, hogy nincs külön meny­­nyiségi és minőségi lakáskér­dés. Illetve, hogy a kérdést — a statisztikák kedvéért — fel lehet tenni külön-külön, de a két válasz csupán egy felelet. Az a szám, amely jel­zi, hány lakást kell még épí­tenünk ahhoz, hogy lakáskö­rülményeit mindenki elvisel­­hetőnek tartsa. Ma többek között annak következtében tartunk messze ettől, hogy az 1961 és 1975 között épült 1 millió 48 ezer lakásból csak 778 ezer épült mosdóhelyi­séggel, fürdőszobával — 270 ezer anélkül. A vécé sem ke­rült be az ebben az időben épült lakások 41 százalékába. (Magam is hitetlenkedve ol­vastam ezeket az adatokat, de a forrásnak, a Központi Statisztikai Hivatal idén megjelent lakásépítési zseb­könyvének hinnem kell.) Ezek a hiányok zömmel a hatvanas években keletkez­tek, a nem megfelelő nagyv­­ságú és beosztású lakások száma azonban még ma is szaporodik. Az 1983-ban ál­lami erőből épített lakások átlagos alapterülete éppúgy 54 négyzetméter volt, mint 1976 és 1980 között. Hogy ez mennyire marad el a csalá­dok igényeitől, azt megköze­lítően érzékeltetheti, hogy a sajáterős lakások alapterüle­te az 1976—80-as átlagnál (72 nm) ma már 7 négyzetmé­terrel több, 79 nm. A Központi Statisztikai Hi­vatal Ifjúsági Szakmai Mun­kaközösségének­­ tagjai és a KISZ KB gazdaságpolitikai és érdekképviseleti osztályá­nak munkatársai tanulmány­ A reform és a bökkenő A reform célja az volt, hogy minél gyorsabban és minél többen jussanak olyan lakáshoz, amely összhangban van igényeikkel, jövedelmi, vagyoni és szociális helyze­tükkel. Másrészt, hogy arra késztessen mindenkit, körül­ményeinek megfelelő mér­tékben, a korábbinál nagyobb részt vállaljon saját lakása megszerzéséből. A tömegesebb lakáshoz juttatás mellett az igazságo­sabb lakáshoz juttatást tűz­te célul. Kétségtelenül jogos a kérdés: egy olyan társada­lomban, amelyben a jövedel­mek alapja a munka, miért részesüljön az egyik ember több dotációban, állami ked­vezményben, mint a másik? Miért büntessük a sokat és jól dolgozókat azzal, hogy nekik drágábban adjuk a la­kást, s így, amit az egyik zse­bébe a társadalomtól megér­demelten kapott, azt a má­sikból egyáltalán nem meg­érdemelten visszavegyük? Eltekintve az egészen szélső­séges esetektől, mindenki fi­zessen a lakásért ugyanany­­nyit. Igazságosnak kell tarta­nunk ezt az álláspontot, s így azt is, hogy a tanácsi lakbé­reket is fölemelték. Azokat az intézkedéseket is csak he­lyeselni lehet, amelyek a túlzottan nagy lakásban élő­ket cserére ösztönzik, egy­részt pénzzel, másrészt a la­káscserék szervezettebbé té­telével. Jogosak, logikusak tehát a lakásgazdálkodási re­form intézkedései, csak — sajnos — az eredményük ke­vés. Kezdjük hátulról! Hiába fizetnék ki a taná­csok a lakás-használatbavé­teli díj többszörösét azoknak, akik vállalják, hogy kisebb lakásba mennek. Az ilyesfaj­ta cserére a reméltnél sok­kal kevesebb a jelentkező. Érthetően. A szabadpiacon­— amely bármennyire is tör­vényellenes, létezik és mű­ködik — sokkal jobb boltot­­ lehet csinálni a felesleges­­négyzetméterekből. A rende­let alkotói nem tudtak volna ennek az illegális lakásforga­lomnak a létezéséről? Vagy az árakról nem volt pontos információjuk? Nehezen el­képzelhető. Ilyenformán pe­dig nemigen érthető, miért nem fizetnek még többet a lakásukat visszaadóknak. Azzal, hogy a dotált la­káshoz jutás lehetősége lé­nyegesen csökkent, de az építésre és vásárlásra a ked­vezőbb hitelek mellett több lett a lehetőség, a reform el­érte azt a célját, hogy a ko­rábbiaknál sokkal többen próbáljanak saját erejükből szerezni tetőt a fejük fölé. Csak itt is van egy bökkenő. Az árak. amelyek három év­vel ezelőtt megindultak a csillagos ég felé, s ma már olyan magasan vannak, hogy van a társadalomnak egy je­lentős rétege, amely hiába áll az OTP-hitel, a bankköl­csön és a szociálpolitikai kedvezmény egymásra ma­gasodó sámlijaira, nem érhe­ti el azokat. Ez a réteg pedig: az önma­gukra utalt fiatalok. Akiket sem szüleik, sem jobb módú rokonok, sem a lakodalmas násznép nem akart vagy nem tudott pénzzel támogatni. Ez a réteg még akkor sem tud­ja megfizetni a beugrót, ha netalán még a vállalattól, munkahelytől is kap köl­csönt. Ez pedig nem igazsá­gos. A lakásgazdálkodási re­form legnagyobb buktatója tehát, hogy szörnyen maga­sak az árak. „A lakásépítési költségek növekedési üteme 1980 óta jelentősen fokozódott, és je­lenleg már megközelíti a tár­sadalmi elviselhetőség hatá­rát” — írták egy jelentésben az Építési és Városfejleszté­si Minisztérium árosztályán, 1984. augusztus 9-én. Azok a kis százalékok A mindennél többet mondó számok: 1980-ról 81-re 4,7 százalékos az építésben fel­használt anyagok árának emelkedése, 82-ben 7,3 szá­zalék, tavaly 7,8 százalék, és az idén sem lesz kevesebb. Az idén tehát 1980-hoz vi­szonyítva majdnem 30 száza­lékos a drágulás. Megtudván azt is, hogy a lakás árának — legalábbis a paneles épít­kezésben — 80 százalékát (!) az anyagárak teszik ki, el­könyvelhetjük, amelyik la­kásnak 1980-ban 540 ezer fo­rint volt az­ ára, az a mostani év végére körülbelül 700 ezerbe kerül. Ezektől a kis százalékocskáktól. Amelyek nem is nagy számok. Csak akkor lesznek nagyok, ha az önmagában is monstrum száz százalékhoz adva forinttá számoljuk őket. És akkor hátrahőkölünk. Mert vannak Magyarorszá­gon lakásra várók, akiknek négyéves összes munkabérük nem lenne elég, hogy a négy év alatt történt lakásár­emelkedést ellensúlyozhassa. Mindazok, akiknek a fizetése nem több mint 3333 forint, hiába tették volna az OTP- be minden hónapban a teljes munkabérüket, ez év végén sem tudnák kifizetni azt a lakást, ami 1980-ban 540 ezer forintba került, és amihez akkor már csak 1 forintjuk hiányzott. Ilyen körülmények között bizony nem kecsegtet túl sok jóval kitartó takaré­koskodásra biztatni az embe­reket. Miért kell ezt ennyire dra­matizálni? — kérdezhetné valaki. Meg kell érteni, hogy az áremelkedéseknek közgaz­dasági, tehát objektív okai vannak, mint például az, hogy 1980 óta az energiaárak hétszer emelkedtek. Ennek jelentősége bizonyára nem lebecsülhető, hiszen az épí­tőipar energiaigényes iparág. Egyéb objektív áremelő té­nyezőkről is szó lehet, szó is van, ez sem vitatható. De az okoknál fontosabb a követ­kezmény. Az, hogy a lakás­árak és a bérek közötti arány eltolódott, s ezen haladékta­lanul változtatni kell. Az augusztus 9-i ÉVM-je­­lentés így fejeződik be: „A lakásköltségek növeke­dési ütemének csökkentése valamennyi közreműködőtől fokozott erőfeszítést kíván. A lakásköltségek relatív stabili­zálásához, mérsékléséhez szükséges intézkedések ter­mészetesen túlnőnek a la­kásépítés keretein. Magukba foglalják az építőipar, az ipari háttér egész működé­sét, ezért a feladatok átfogó és több területre kiterjedő további vizsgálatokat igé­nyelnek.” Vigh Sándor 9 Lakásit­énylő vagy laká­skereső Mégiscsak alkalmazva a fentebb elvetett kategóriát: ezek az adatok a mennyiségi lakáshiányt érzékeltetik. Ze­­lenay Anna azonban közöl adatsorokat a minőségi, vagy relatív lakáshelyzetre vo­natkozóan is, A megfelelő nagyságú lakás című fejezet­ben. Nem megfelelő nagysá­gúnak minősítette a lakást akkor, ha egy szobára két személynél több jutott, illet­ve akkor is, ha csak kettő, de családi-rokonsági viszonyuk számukra egy-egy önálló szo­bát tenne szükségessé. A vizsgálat eredményéből kiderül, hogy nem megfelelő lakásban lakik az öt éven be­lüli házasok 46,8 százaléka, közülük is kiemelkedően rossz helyzetben van 5,2 szá­zalék, mert egyhelyiséges „lakásban” él. A több mint tizenegy éve házasok lakás­­helyzetére az a jellemző, hogy még ennyi idő után is csak 76,2 százalékuknak a la­kására lehet a fenti szem­pontok alapján azt mondani, hogy megfelelő. Tehát még az ilyen „idős” házaspárok­nak is legalább 23,8 százalé­ka lakásigénylő, vagy lakás­kereső marad. A kettő nem ugyanaz, fő­leg az 1983. január elseje óta érvényben levő lakásgazdál­kodási reform óta. Akkor ugyanis csak 165 ezren újí­tották meg lakásigénylésü­ket. Voltak közöttük, akik azért, mert lakáshelyzetük már korábban megoldódott (csak elfelejtették a tanács­nak bejelenteni), olyanok is akadtak, akik nem tudták ki­fizetni az igénylési letétet, a mintegy 140 ezer, igényét meg nem újító között azon­ban a legtöbben azok lehet­tek, akik belátták, hogy az új jogszabályok szerint nem érdemes várakozniuk, mert szociális tanácsi lakást csak nagyon kevesen kaphatnak, a szövetkezeti értékesítési forma megszűnik. S mivel az állami lakásépítések száma összességében is csökken, a már így sem kevés várakozá­si idő tovább hosszabbodik. Nem érdemes tehát tovább várni, hanem meg kell pró­bálni egyedül. Élni kell a le­hetőséggel, hogy a magánla­kás-építés és -vásárlás pénz­ügyi feltételei kedvezőbbé váltak. AZ IDÉN IS LESZ FEHÉRVÁR VÁSÁR­A\! Kérjük kísérje figyelemmel a Fehérvár Áruház hirdetéseit a sajtóban, a rádióban és a tévében. A FEHÉRVÁR ÁRUHÁZBAN MINDIG TÖRTÉNIK VALAMI.

Next