Népszava, 1984. szeptember (112. évfolyam, 205–230. sz.)

1984-09-23 / 224. szám

NÉPSZAVA 1984. SZEPTEMBER 23., VASÁRNAP Magyar régészek Egyiptomban A thébai írnok sírja Második útjára indul az expedíció . Miről tanúskodnak a leletek? Századunk elején egy tehe­tős kereskedő, Back Fülöp vállalta, hogy magyar régé­szek egyiptomi kutatásainak mecénása lesz. Az általa szervezett és fizetett ásatá­sok eredményeiként látható a Szépművészeti Múzeumban a gazdag egyiptomi gyűjte­mény egy része. Másodízben 1964-ben dol­goztak magyar régészek Egyiptomban, az asszuáni gát építésének idején, ami­kor az UNESCO felhívása nyomán a Magyar Tudomá­nyos Akadémia is részt vál­lalt a núbiai leletmentés munkájában. A harmadik magyar régé­szeti expedíció története rendhagyó: anyagi támoga­tói — a Magyar Média rek­lámcég és az Innovációs Alap menedzselésében — hazai nagyüzemek, vállala­tok. Köztük a Kőolajkutató Vállalat, a Kőbányai Vas- és Acélöntődés Vállalat, a Nyíregyházi Konzervgyár, az Üvegipari Művek, a Tungsram Rt., több külke­reskedelmi vállalatunk és a MALÉV. Egy külföldön élő magyar alapítványa, a So­ros-alapítvány biztosította a kutatásihoz a valutát. A Mű­velődési Minisztérium egyiptomi ösztöndíjakat juttat­­az expedíció tagjai­nak. Az elmúlt év őszén indul­hatott a magyar egyiptoló­gusokból álló kutatócsoport első útjára. Fél esztendei szünet és az újabb szüksé­ges összeg előteremtése után az idei ősszel folytathatják a nagyszerű vállalkozást: az egyiptomi Újbirodalom ide­jéből származó thébai teme­tő egyik sírjának feltárását, leletmentő és feldolgozó munkájukat. Időnk rövid a beszélge­tésre. Minden órát lefoglal­nak már az ismét több hó­napra tervezett munka elő­készületei. Mégis szívesen osztja meg örömteli megle­petésekkel és máris gazdag eredményekkel teli munká­juk élményeit az érdeklő­dőkkel a kutatómunka irá­nyítója, az ELTE egyiptoló­giai tanszékének vezetője, Kákosy László egyetemi ta­nár. — Már célszerűbben foly­tathatjuk a munkát. Ponto­san tudjuk, mi vár ránk, megismertük a sír szerkeze­tét, megtisztítottuk a feltá­randó isi­rrendszer első sza­kaszát. — Melyek az eddigi ered­mények? — I Dzsehutimesz írnokát és feleségét, Ámon isten Iszet nevű énekesnőjét, a sír tulajdonosait jól ismerjük már. Alakjuk többször meg­jelent az első feltárt terem dombormű­vein. S eljutot­t uruk, izgalmas és hosszú úton, egy keskeny teremből induló, spirális útszakaszon Dzsehutimesz sírkamrájáig is. — Miért választották a thébai temető még feltárat­lan sírjai közül éppen a 32- es jelzést viselő sírt, a II. Ramszesz korabeli írnokét? — Amikor először jártam, 1981-ben, a Művelődési Mi­nisztérium megbízásából Egyiptomban, a thébai te­metőben, a törmeléktakarta sírbejáratnál, a törmelékku­pacok között is látható volt, milyen egységesen szépséges az első teremben­­a díszítés. — Azt persze nem sejthet­jük, milyen hatalmas sír­rendszerre bukkanunk, amint teremről teremre, fo­lyosóról folyosóra beljebb haladunk. De már a legelső terem vigasztalannak látszó törmelékrengetegéből is gaz­dag leletanyagot sikerült ki­mentenünk.­­ A tavalyi munka leg­főbb eredménye tehát, hogy megismerték a sír szerkeze­tét, méreteit, a dombormű­vekből, szobrokból, feliratos fiatáblákból kirajzolódó tör­ténetet. — Valójában feltárult előttünk harminchárom év­század megfejthető történe­te. Az időszámításunk előtti 13. századtól szinte a jelen napokig. — A sír tulajdonosa, Dzsehutimesz, II. Ramszesz korában Ámon isten magtá­rainak s a királyi földek­nek felügyelője volt. Lát­juk, hogyan érkezik a túl­világ kapuihoz, ismerjük a lelke túlvilági reményeit, látjuk, amint a jó ítélet után a Napisten bárkájába beszállhatott. Feleségét is — aki az ábrázolások sze­rint igen szép asszony volt — látjuk több jelenetben, például Hathor istennő egyik szent jelképe előtt. Sőt, egykori kedves maj­muk is többször megjelenik a domborművek jelenetein. — Elmúlt életükről meny­nyit árulna­k el e túlvilági jelenetek? — Jóval kevesebbet — az egyiptomi halálkuk­tuszból ez jellegzetesen következik —, mint a halál utáni ván­dordíjakról, amelyet ábrá­zolva látunk hitük képzelete szerint. Annyi bizonyos, hogy Dzsehutimesz a thébai arisztokrácia tagja volt. Sír­jának méreteiből s a díszí­tés minőségéből nyilvánva­ló, hogy jó anyagi körülmé­nyek között élt. Hogy vol­tak-e gyerekei, erre még nem adhatunk pontos fele­letet, erre nem kaptunk vá­laszt az eddigi feltárások dokumentumaiból. — Noha tudományos fel­tárás céljából először hatolt be ember ebbe a sírba, még­is — úgy mondta — évezre­dek történetének tanúja a 32-es számmal jelölt thébai sír. — Már az időszámításunk előtti ezredik évtől tömeg­temetkezőhellyé is vált ez a sír. Rendkívül gazdag anya­got találtunk első termében az időszámításunkat közvet­lenül megelőző időből, a ko­rai középkor első századai­ból, de későbbi korok emlé­kei is fellelhetők. A középkorban például la­kásnak használták. Az egy­kori tűzhelyből vastag ko­romréteg szállta meg a fala­kat. De — nagy örömünkre — épp ott, ahol a terem mennyezetéig értek a ro­mok, ott megőrződtek a ké­pek eredeti színükben, meg­óvta őket a már az ókorban bezúdult törmelék. — Milyen reménnyel, vá­rakozással indulnak ismét? — Találtunk például egy szépen festett kis oldalkam­­rát, amely nem készült el annak idején teljesen. A benne nyugvó, egy Haemi­­pet nevű írnok, az úgyne­vezett Élet Házának írnoka. Róla még nem tudunk ele­get. — Megválaszolatlan kér­désünk: hogyan került ebbe a II. Ramszesz korabeli sír­ba egy előző korból, III. Amenhotep korából való — nevével ellátott — írnokszo­bor? Valószínű, hogy kor­­társát és névrokonát, a kor híres bölcsét, Amenhotep Hapu fiát ábrázolja. — Abban is reményke­dünk, hogy az általunk fel­tárt és feldolgozott anyagból egy részt esetleg megkap­hatunk — Egyiptomban még ma is részesülhetnek ebben a kedvezményben a kuta­tók. Ám a szellemi érték, a tudomány számára egyértel­mű nyereség nem kevésbé fontos ennél. S a publikáció joga természetesen a miénk. — Távolabbi, de úgy hi­szem, reális elképzelésünk, hogy — ez a sír alkalmas rá, éppen, mert korok és réte­gek őrzője — berendezzünk ott idővel, s a teljes feltárás és feldolgozás után egy, a turisták által is látogatható sírmúzeumot. A miai mecénások tiszte­letreméltó ügy szolgálatában vállalják az anyagi hozzá­járulást. Még nem ismerhe­tik a magyar régészeti ex­pedíció munkájára szánt fo­rintjaik megtérülésének és talán megsokszorozódásá­nak pontos idejét. De azt valamennyien tudjuk, hogy nemcsak a magyar tudo­mány, de az emberi megis­merés szolgálatában, a biz­tos siker reményében áldoz­nak. Jzab Nóra Mellbe szúrta a testvérét A 37 éves Dombi Árpád, gyöngyháza-pusztai lakost a Győr-Sopron megyei Bíróság emberölés és más bűncselek­mény elkövetése miatt 1984. április 27-én 8 évi, fegyház­­ban letöltendő szabadság­­vesztésre ítélte. A bűnügy további 4 szereplőjét, tekint­ve, hogy ők kisebb súlyú bűncselekményt követtek el, az első fokú bíróság pénz­­büntetéssel sújtotta. Az elsőrendű vádlott, Dombi Árpád előéletéhez tartozik, hogy viszonylag fia­tal kora ellenére eddig már hat esetben ítélték el. Az igazság kedvéért azt is meg kell említeni, hogy Dombi Árpád, amikor szabadlábon volt, általában rendszeresen dolgozott, sőt, munkája ellen lényegében soha nem volt kifogás. Viszont képtelen volt fékezni magát, a társadalmi együttélés elemi szabályait sem tartotta be. Dombi a korábban kisza­bott 8 hónapi szabadságvesz­tés megkezdésére 1984. feb­ruár 14-ig halasztást kapott. Azonban a büntetés megkez­désére nem jelentkezett. A börtönbe vonulás helyett az elsőrendű vádlott megláto­gatta a Győrben lakó test­vérét, Dombi Attilát, majd megkereste a közeli faluban élő László nevű testvérét. A találkozás nem tartott soká­ig, Dombi Árpád az öccse kíséretében a délutáni vo­nattal haza akart utazni. Mindketten elmentek a győrszentiváni vasútállo­másra, ahol a vonat helyett a közeli presszót keresték meg. Dombi Árpád söröz­ni kezdett. Néhány üveg ital elfo­gyasztása után végképp úgy döntött az elsőrendű vád­lott, hogy nem utazik el, ha­nem az időközben hozzájuk csatlakozott Dombi László élettársának, V. Lászlónénak a lakására mennek. Útköz­ben betértek a szőlőhegyi italboltba, hogy leöblítsék az út porát. Közben eléggé né­pes társaság alakult ki Dom­bi körül. Amikor pedig a la­kásra érkeztek, minden kü­lönösebb előzmény nélkül szóváltás keletkezett Dombi László és V. Lászlóné között. A vita veszekedéssé fajult, azt nem tudták eldönteni, hogy melyikük testvére kö­vetett el már bűncselek­ményt, egyebek között lo­pást. A már teljesen elharapód­zott veszekedés közben Dom­bi Árpád pofon ütötte az asz­­szonyt. Dombi László test­vérével szemben meg akar­ta védeni élettársát, V. Lászlónét, mire az éppen ke­nyeret szelő Dombi Árpád László testvére mellébe döfte a kést. V. Lászlóné azonnal men­tőt akart hívni. Ekkor még volt annyi ereje a sértett­nek, hogy halkan szemrehá­nyást tegyen a testvérének: „Jaj, Árpi, megszúrtál, töb­bé nem tekintelek a bátyám­nak! ...” Erre Dombi Árpád a következőket kiabálta: — Mindenkit kinyírok, aki elmondja, hogy mi történt! Miután a sértett állapota rövid idő alatt rosszabbodott, a vérző fiatalember megkér­te az élettársát, hogy mégis­csak értesítse a mentőket, de ne mondja el, hogy valójá­ban mi is történt. Arról tá­jékoztassa az orvost, hogy leesett a kerékpárról és egy fa megsértette a mellét. Amint azt az orvosszak­értők megállapították, a kés a sértett szívének irányába hatolt, ahol súlyos sérülése­ket okozott és Dombi László életét lényegében a szaksze­rű orvosi ellátás mentette meg. Az ügy további szereplői, bár nem vettek részt az em­berölési kísérletben, közösen egyéb bűncselekményeket kö­vettek el. A Legfelsőbb Bí­róság fellebbezés folytán tár­gyalta az ügyet, és helyben hagyta az első fokú bíróság ítéletét, ami ezzel jogerőre emelkedett. Schmidt Attila 9 Th ikrintßiui utasás A táj fölé hamuszürke ég­bolt feszül, sötétszürke fel­hőtömbökkel, a háztetőket szürke palapikkelyek fedik, amelyekre ónszürke eső szi­tál. Szikár, inas vidék, a répaföldek bekúsznak a fe­nyők közé, fellazítva az erdő tömörségét. Az épületek mö­gött — vagy velük egyberó­va — erődítményszerű gaz­dasági szárnyak, istállók vaskosodnak, gótikus vonalú irdatlan kapukkal és abla­kokkal, ágyútűzbiztos falak­kal, robusztus tetőszerkezet­tel. E vidék gazdagságát fe­lettébb érdes matériák szol­gáltatták mindig: az érc, a gipsz, a pala, a só. És a me­zőgazdaság, amely itt csak kegyetlen munka után hoz gyümölcsöt. A szél hidegen, keményen sziszeg, ettől a szürkeség nem lesz barátságosabb. Szálláshelyünk, Kelbra, fur­csa átmenetet képez egy kö­zépkori erődrendszer és egy „gemütlich” falucska között. Az eső éjszaka is suhogva veri az ablakot, a szürke vízfonalak tárgyilagosan zi­zegnek, végérvényesen itt az ősz, fuccs a jó időnek! Reg­gel aztán ultramarinkék ég­bolt villog be az apró abla­kon. Romantika Sangerhausen, városháza. Szürkén felnyúló, egyszerű vonalaival, nemes arányai­val olyan, mint egy kristály kijegecesedési pontja; a sok­száz éves, magas, favázas há­zak köréje és az üdítően szabálytalan tér köré rende­ződnek. Az összehajló tetők úgy hullámzanak, mint va­lami geológiai vihar marad­ványai. Azt mondják, a ro­mantika áramait főként ezek az utcák termelték ki, ahol az egymásra hajló házakban a lelkek is egymásra hajol­hattak. Az ördög jobban tud­ja. Valami mindig visszabil­lenti a romantikára hangolt gondolatokat... A kecsesen ódon tarkaság fölé például irdatlan, piramisszerű med­dőhányó tornyosodik a vá­ros határában, az ércbánya jóvoltából. A múlt masszív és vulkanikus volt errefelé is. Langerhausent Münzer és a Mammut városának is ne­vezik. A „komplett” mammu­­tot egy kavicsbányában lel­ték meg a harmincas évek­ben, a helyi múzeum­­ter­mészettudományi részlegé­ben, egy külön, e célra emelt Mammut-Halléban állították fel, valószínűtlen nagyságá­ban. Az ember megáll a bor­zalmas agyarak alatt, felte­kint és szinte látja a fagyos tundrát, a hegyszerű ször­nyek vonulását, érzi a felté­pett föld, a jeges zuzmók il­latát. Thomas Münzer — a né­met Dózsa György — ezen a területen működött, parasz­tokból álló maroknyi sere­ge itt töltődött fel iparo­sokkal, bányászokkal, polgá­rokkal, itt vált félelmetesen ütőképessé. Minden valami­revaló intézmény az ő nevét viseli, kivéve a híres min­­nensängert, Heinrich von Morungen egykori szülőhá­zát. Ebben tudniillik — és illetheti-e egy költőt mélyebb és meghatóbb megbecsüléssel az utókor? — bölcsőde műkö­dik. Nagyszerű érzés sétálni a kopott macskaköveken, néz­ni a rendíthetetlen faváza­kat, a furcsa hajókötélmin­­tákat, az épületet megtartó vonalak mentén. A tartó­­gerendáknak felhasznált fa­törzseket durván munkálták meg, természetes görbületei­ket nem korrigálták, inkább az épületet illesztették hoz­zá, így némelyik kissé leko­nyul valamelyik végén. Van­nak, akik a századok súlyát vélik felfedezni ebben, de nem ritka az olyan alantas vélemény sem, miszerint biztos ott volt mindig a há­lószoba. E sötétre avult, súlyos időmarta, imbolygó közeg­ben az ember néhány óra múltán könnyű lesz és ki­egyensúlyozott. Hát nem fur­csa? Aztán ismét felgombolyodó utak következnek, egyre több fával, ligettel, tisztással. Ez a Harz, „személyesen”. S ím, váratlanul éjfélbe vált az erdő. Magasabb lesz, gótikusabb; az út közelében zöld akváriumfény dereng, de beljebb komoran össze­olvad minden, amint a mély tavak vizében. Csak itt-ott csillan meg egy-egy megfe­ketedett ezüstre emlékeztető titokzatos rés, a tűlevél­­mennyezeten. Nem hiszem, hogy akad olyan ember, akit ne kísértene meg vala­mi megnevezhetetlenül bal­jós hangulat, a tüskök, a mohos sziklák, a zord hasa­­dékok láttán. Arról nem is beszélve, hogy aki itt szü­letett, azt mi mindennel olt­ja be ez a látvány. Kezdem érteni a „luciferi szeánsz” bizarr históriájá-­ nak eredetét; a pokol főnö­ke állítólag az egyik magas szikla tetején egy évben egy­szer összehívja a Harz-hegy­­ség boszorkányait, s beszá­moltatja őket: mit sikerült ártani az embereknek? Ilyenkor: „Hol eldugul a sziklakatlan / Nyí, süvölt a szél szakadatlan / Mert már a hegy is csupa zaj / árad az őrült boszorka­zsivaj ...” Akiről kiderül, hogy ne­­talántán jót tett, azt Lucifer sajátkezűleg bucskáztatja le a mélységbe. Most már ér­tem, e baljós birodalmat be­népesítő képzeteket, a feke­te kocát, a félelmes bakkecs­kéket, lidérceket, gyökérem­bereket, manókat, az egész rémálmot. Ez az erdő nem emlékeztet a bűbájos kelta meseerdőre — sokkal va­dabb, félelmesebb annál. Még aznap este nekivág­tam a romvár felé vezető út­nak. Ezt is ki kell próbálni — biztatgattam magam —, éld át a babonateremtés lé­lektanát ... Egy idő után úgy tűnt, az út kietlenebb már nem is lehet, s hogy az er­dő legfeketébb fái árnyékol­ják. S mintha összezárulná­nak az ember mögött. Mesz­­sze, fenn, a romfalak feke­­télltek. Aztán felhő jött, s az ember megtudta, milyen fényviszonyok lehetnek egy vödör korom fenekén. Mit lehet tenni ilyenkor? Sür­gősen visszavonulni. Torony titkokkal Querfurt. Bevehetetlen erős­ség volt. Fegyverrel ez még senkinek sem sikerült, pe­dig a harmincéves háború idején meglehetősen szívós, és szakszerű kísérletek tör­téntek erre. Egyszer jutott be az ellenség, amikor a ka­puőrök — feltehetően erő­sen italos állapotban — el­aludtak, és nyitva hagyták a felvonóhidat. De még ak­kor is volt hova visszavonul­ni: a vaskos alapossággal és kábulatos leleménnyel meg­komponált védművek mögött egy belső erődítmény is lé­tezett, közepén a „Kövér Henrik” nevű toronnyal, ahova vissza lehetett húzód­ni. Falai négy és fél méter vastagok (!), voltak, semmi­nemű tűzfegyverrel nem le­hetett őket feltörni. Pedig hever itt egy korabeli ost­­romlöveg, amelynek hossza hat méter, súlya pedig 9 tonna... A Kövér Henrik ma is sértetlen. Az egyik alagútban kísé­ret jár: egy lefejezett, gye­rekgyilkos anya szellem aki hatszáz éve nem tud be­lenyugodni tulajdon szörny­tettébe ... Azóta tudomá­nyosan megmagyarázták fel­tűnésének rapszodikusságát, amikor az alsó lőrésen nyár­idon forró levegő tűz le, s felszívja a nyirkosságot, a katakomba legmélyebb pont­ján páraoszlop emelkedik fel. Annak idején ide-oda imbo­­lyogva, szinte eszét vette a fáklyával leóvakodó harco­soknak. Az egyik nagykapu mellett a lőrések mélyén füg­gönyök, ablaküveg, muskát­lik hökkentik a tekintetet. Elmondják, hogy a háború alatt néhányan ideköltöztek, visszahátráltak a múltba, be­­kvártélyozták magukat a vaskos falak biztonságába. S mikor véget ért az égés, nem akartak kiköltözni. Ma már nagyon öregek, nem bántják őket: itt fogják lemorzsolni azt, ami még hátravan. Úgy tűnik, a múlt olykor nemcsak filozófiai bölcses­ségekkel, tapasztalatokkal segíti az embert... Az ember — akit ma a Naumburgi mester­nek tisz­tel a világkultúra — úgy nyolcszáz évvel ezelőtt érke­zett ide. Feltehetően megtet­szett neki a szőlővel dúsan beültetett dombok ölelésé­ben a város, és a dóm, mert letelepedett és úgy határo­zott, hogy élettel fogja meg­tölteni a hatalmas hűs kő­hajókat. S ez valami egészen felül­­múlhatatlanul sikerült ne­ki. Már korábban is fel kel­lett fedeznünk, hogy az itte­ni gótikus szobrászat nem idealizált szenteket jelenít meg, hanem hús-vér embe­reket, hátborzongató élethű­séggel. A dómot, amelyet a mes­ter ilyen módon „kezelésbe vett”, 1242-ben szentelték fel. Nálunk ekkor mongol hadak dúltak, s az is kétséges volt, hogy lesz-e még Magyaror­szág egyáltalán. A mester ki­faragta a Passió dombormű­veit, de nem úgy, ahogy az eddig szokás volt. Minden részlete és figurája egyéni, eleven. Faragott aztán le­heletfinom oszlopfőket, eze­ket a leveleket nézve az em­ber várja, hogy borzongani kezdjenek a szélben. De a dóm titokzatos félhomályá­ban nincs semmiféle légvo­nat, az idő is megállt, s az erdő, amelyben a mester va­laha sétált, itt örökszépre van varázsolva, mintha egy mesebeli hatalom intézte volna így. S ez még mind semmi. Föld alatt A mester megfaragta az alapítók figuráit, őrgrófokat és feleségeiket, akik pénzt adtak az építkezésre. Itt áll potom hétszázötven éve Hermann és Reglind is. Mű­vészünk alighanem megfi­gyelt egy házaspárt. Jól és pontosan. És megmintázta a félrebillent fejű, hipochonder férjet, és egészségtől duzza­dó, pikáns és kívánatos ne­jét, aki alighanem kapitális szarvakat rakott volt hitve­se homlokára, s ezen azóta egyfolytában zsírosan moso­lyog. És megfaragta Ekke­­hardt őrgrófot és nejét, Utá­t. A robusztus férjet, ki­nek élete középpontjában feltehetően az anyagcsere állott. És átszellemült, transzcendens szépségű fele­ségét, akibe így, ahogy van, bele lehet szeretni. És áll­nak még itt többen, mind valaha élt emberek, akik sze­rencsétlenségükre, egy kor­ban éltek a névtelen mester­rel. Naumburgi mester, köszö­net ezért! Megtanítottál ne­künk valamit, amit nem ajánlatos elfelejteni, hogy hosszú távon mindig az szép és marandandó, ami igaz. Később aztán bemenekül­tünk az eső elől a föld alá: a Kyfhäuser hegy mélyén (amelyben a legenda szerint a Szentföldön eltűnt Barba­rossa Frigyes várakozik a visszatérésre, harcosaival együtt), egy gipszbarlang rej­lik. Szürke, halott világ, az élet nem tudott beleférkőz­ni zártsága miatt. A gipsz csavarodik, pöndörödik, bur­jánzik, gumókban és ron­gyokban csüng a mennyezet­ről. Űrhideg vizek csillám­­lanak komor közönnyel, az aljukon zöldes gipszkristá­lyok villognak, úgy tűnik, megfoghatjuk őket. Akkor aztán köztik, hogy a víz négy méter mély. A Kyfhäuser vonulata kü­lönös, torz púpokat vet, alko­tó matériája tudniillik mi­kor magába szívja a vizet, eredeti térfogatának hetven­szeresére képes felduzzadni. Ez a pöffeszkedés agresz­­szíven átmintázza a vidéket. Egyszer aztán gyanúsan nagy bárványt vet a hegység, de ez túlontúl szabályos, ezt nem a természet szoborja, hanem a porosz nemzeti ön­becsülés. És néhány ezer nyomorult munkás. „Föld­szintjén” Barbarossa Frigyes ül, vörös kőbe faragva, szo­morú, kegyetlen arccal. Fe­lette I. Vilmos sok-sok ton­nás, megzöldült bronzlován. Egyetlen mód van rá, hogy ne lássuk mindezt: ha bele­megyünk és felmászunk a te­tejére. Fentről kitárul a táj, ha­talmasan, ködlen. Jobb ol­dalt a megművelt síkság jó­zan, mértani ábráival, a kora ősz színeinek könnyű derűjével. Balra sűrű erdők. Sötétek és félelmesek. Józan realitás és vadromantika. Melyiket szeressük? Dönt­sük el egyénileg ... Baróti Szabolcs (Az idézet Goethe Faust­jából való, Jékely Zoltán fordításában.)

Next