Népszava, 1984. szeptember (112. évfolyam, 205–230. sz.)
1984-09-23 / 224. szám
NÉPSZAVA 1984. SZEPTEMBER 23., VASÁRNAP Magyar régészek Egyiptomban A thébai írnok sírja Második útjára indul az expedíció . Miről tanúskodnak a leletek? Századunk elején egy tehetős kereskedő, Back Fülöp vállalta, hogy magyar régészek egyiptomi kutatásainak mecénása lesz. Az általa szervezett és fizetett ásatások eredményeiként látható a Szépművészeti Múzeumban a gazdag egyiptomi gyűjtemény egy része. Másodízben 1964-ben dolgoztak magyar régészek Egyiptomban, az asszuáni gát építésének idején, amikor az UNESCO felhívása nyomán a Magyar Tudományos Akadémia is részt vállalt a núbiai leletmentés munkájában. A harmadik magyar régészeti expedíció története rendhagyó: anyagi támogatói — a Magyar Média reklámcég és az Innovációs Alap menedzselésében — hazai nagyüzemek, vállalatok. Köztük a Kőolajkutató Vállalat, a Kőbányai Vas- és Acélöntődés Vállalat, a Nyíregyházi Konzervgyár, az Üvegipari Művek, a Tungsram Rt., több külkereskedelmi vállalatunk és a MALÉV. Egy külföldön élő magyar alapítványa, a Soros-alapítvány biztosította a kutatásihoz a valutát. A Művelődési Minisztérium egyiptomi ösztöndíjakat juttataz expedíció tagjainak. Az elmúlt év őszén indulhatott a magyar egyiptológusokból álló kutatócsoport első útjára. Fél esztendei szünet és az újabb szükséges összeg előteremtése után az idei ősszel folytathatják a nagyszerű vállalkozást: az egyiptomi Újbirodalom idejéből származó thébai temető egyik sírjának feltárását, leletmentő és feldolgozó munkájukat. Időnk rövid a beszélgetésre. Minden órát lefoglalnak már az ismét több hónapra tervezett munka előkészületei. Mégis szívesen osztja meg örömteli meglepetésekkel és máris gazdag eredményekkel teli munkájuk élményeit az érdeklődőkkel a kutatómunka irányítója, az ELTE egyiptológiai tanszékének vezetője, Kákosy László egyetemi tanár. — Már célszerűbben folytathatjuk a munkát. Pontosan tudjuk, mi vár ránk, megismertük a sír szerkezetét, megtisztítottuk a feltárandó isirrendszer első szakaszát. — Melyek az eddigi eredmények? — I Dzsehutimesz írnokát és feleségét, Ámon isten Iszet nevű énekesnőjét, a sír tulajdonosait jól ismerjük már. Alakjuk többször megjelent az első feltárt terem domborművein. S eljutott uruk, izgalmas és hosszú úton, egy keskeny teremből induló, spirális útszakaszon Dzsehutimesz sírkamrájáig is. — Miért választották a thébai temető még feltáratlan sírjai közül éppen a 32- es jelzést viselő sírt, a II. Ramszesz korabeli írnokét? — Amikor először jártam, 1981-ben, a Művelődési Minisztérium megbízásából Egyiptomban, a thébai temetőben, a törmeléktakarta sírbejáratnál, a törmelékkupacok között is látható volt, milyen egységesen szépséges az első terembena díszítés. — Azt persze nem sejthetjük, milyen hatalmas sírrendszerre bukkanunk, amint teremről teremre, folyosóról folyosóra beljebb haladunk. De már a legelső terem vigasztalannak látszó törmelékrengetegéből is gazdag leletanyagot sikerült kimentenünk. A tavalyi munka legfőbb eredménye tehát, hogy megismerték a sír szerkezetét, méreteit, a domborművekből, szobrokból, feliratos fiatáblákból kirajzolódó történetet. — Valójában feltárult előttünk harminchárom évszázad megfejthető története. Az időszámításunk előtti 13. századtól szinte a jelen napokig. — A sír tulajdonosa, Dzsehutimesz, II. Ramszesz korában Ámon isten magtárainak s a királyi földeknek felügyelője volt. Látjuk, hogyan érkezik a túlvilág kapuihoz, ismerjük a lelke túlvilági reményeit, látjuk, amint a jó ítélet után a Napisten bárkájába beszállhatott. Feleségét is — aki az ábrázolások szerint igen szép asszony volt — látjuk több jelenetben, például Hathor istennő egyik szent jelképe előtt. Sőt, egykori kedves majmuk is többször megjelenik a domborművek jelenetein. — Elmúlt életükről menynyit árulnak el e túlvilági jelenetek? — Jóval kevesebbet — az egyiptomi halálkuktuszból ez jellegzetesen következik —, mint a halál utáni vándordíjakról, amelyet ábrázolva látunk hitük képzelete szerint. Annyi bizonyos, hogy Dzsehutimesz a thébai arisztokrácia tagja volt. Sírjának méreteiből s a díszítés minőségéből nyilvánvaló, hogy jó anyagi körülmények között élt. Hogy voltak-e gyerekei, erre még nem adhatunk pontos feleletet, erre nem kaptunk választ az eddigi feltárások dokumentumaiból. — Noha tudományos feltárás céljából először hatolt be ember ebbe a sírba, mégis — úgy mondta — évezredek történetének tanúja a 32-es számmal jelölt thébai sír. — Már az időszámításunk előtti ezredik évtől tömegtemetkezőhellyé is vált ez a sír. Rendkívül gazdag anyagot találtunk első termében az időszámításunkat közvetlenül megelőző időből, a korai középkor első századaiból, de későbbi korok emlékei is fellelhetők. A középkorban például lakásnak használták. Az egykori tűzhelyből vastag koromréteg szállta meg a falakat. De — nagy örömünkre — épp ott, ahol a terem mennyezetéig értek a romok, ott megőrződtek a képek eredeti színükben, megóvta őket a már az ókorban bezúdult törmelék. — Milyen reménnyel, várakozással indulnak ismét? — Találtunk például egy szépen festett kis oldalkamrát, amely nem készült el annak idején teljesen. A benne nyugvó, egy Haemipet nevű írnok, az úgynevezett Élet Házának írnoka. Róla még nem tudunk eleget. — Megválaszolatlan kérdésünk: hogyan került ebbe a II. Ramszesz korabeli sírba egy előző korból, III. Amenhotep korából való — nevével ellátott — írnokszobor? Valószínű, hogy kortársát és névrokonát, a kor híres bölcsét, Amenhotep Hapu fiát ábrázolja. — Abban is reménykedünk, hogy az általunk feltárt és feldolgozott anyagból egy részt esetleg megkaphatunk — Egyiptomban még ma is részesülhetnek ebben a kedvezményben a kutatók. Ám a szellemi érték, a tudomány számára egyértelmű nyereség nem kevésbé fontos ennél. S a publikáció joga természetesen a miénk. — Távolabbi, de úgy hiszem, reális elképzelésünk, hogy — ez a sír alkalmas rá, éppen, mert korok és rétegek őrzője — berendezzünk ott idővel, s a teljes feltárás és feldolgozás után egy, a turisták által is látogatható sírmúzeumot. A miai mecénások tiszteletreméltó ügy szolgálatában vállalják az anyagi hozzájárulást. Még nem ismerhetik a magyar régészeti expedíció munkájára szánt forintjaik megtérülésének és talán megsokszorozódásának pontos idejét. De azt valamennyien tudjuk, hogy nemcsak a magyar tudomány, de az emberi megismerés szolgálatában, a biztos siker reményében áldoznak. Jzab Nóra Mellbe szúrta a testvérét A 37 éves Dombi Árpád, gyöngyháza-pusztai lakost a Győr-Sopron megyei Bíróság emberölés és más bűncselekmény elkövetése miatt 1984. április 27-én 8 évi, fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. A bűnügy további 4 szereplőjét, tekintve, hogy ők kisebb súlyú bűncselekményt követtek el, az első fokú bíróság pénzbüntetéssel sújtotta. Az elsőrendű vádlott, Dombi Árpád előéletéhez tartozik, hogy viszonylag fiatal kora ellenére eddig már hat esetben ítélték el. Az igazság kedvéért azt is meg kell említeni, hogy Dombi Árpád, amikor szabadlábon volt, általában rendszeresen dolgozott, sőt, munkája ellen lényegében soha nem volt kifogás. Viszont képtelen volt fékezni magát, a társadalmi együttélés elemi szabályait sem tartotta be. Dombi a korábban kiszabott 8 hónapi szabadságvesztés megkezdésére 1984. február 14-ig halasztást kapott. Azonban a büntetés megkezdésére nem jelentkezett. A börtönbe vonulás helyett az elsőrendű vádlott meglátogatta a Győrben lakó testvérét, Dombi Attilát, majd megkereste a közeli faluban élő László nevű testvérét. A találkozás nem tartott sokáig, Dombi Árpád az öccse kíséretében a délutáni vonattal haza akart utazni. Mindketten elmentek a győrszentiváni vasútállomásra, ahol a vonat helyett a közeli presszót keresték meg. Dombi Árpád sörözni kezdett. Néhány üveg ital elfogyasztása után végképp úgy döntött az elsőrendű vádlott, hogy nem utazik el, hanem az időközben hozzájuk csatlakozott Dombi László élettársának, V. Lászlónénak a lakására mennek. Útközben betértek a szőlőhegyi italboltba, hogy leöblítsék az út porát. Közben eléggé népes társaság alakult ki Dombi körül. Amikor pedig a lakásra érkeztek, minden különösebb előzmény nélkül szóváltás keletkezett Dombi László és V. Lászlóné között. A vita veszekedéssé fajult, azt nem tudták eldönteni, hogy melyikük testvére követett el már bűncselekményt, egyebek között lopást. A már teljesen elharapódzott veszekedés közben Dombi Árpád pofon ütötte az aszszonyt. Dombi László testvérével szemben meg akarta védeni élettársát, V. Lászlónét, mire az éppen kenyeret szelő Dombi Árpád László testvére mellébe döfte a kést. V. Lászlóné azonnal mentőt akart hívni. Ekkor még volt annyi ereje a sértettnek, hogy halkan szemrehányást tegyen a testvérének: „Jaj, Árpi, megszúrtál, többé nem tekintelek a bátyámnak! ...” Erre Dombi Árpád a következőket kiabálta: — Mindenkit kinyírok, aki elmondja, hogy mi történt! Miután a sértett állapota rövid idő alatt rosszabbodott, a vérző fiatalember megkérte az élettársát, hogy mégiscsak értesítse a mentőket, de ne mondja el, hogy valójában mi is történt. Arról tájékoztassa az orvost, hogy leesett a kerékpárról és egy fa megsértette a mellét. Amint azt az orvosszakértők megállapították, a kés a sértett szívének irányába hatolt, ahol súlyos sérüléseket okozott és Dombi László életét lényegében a szakszerű orvosi ellátás mentette meg. Az ügy további szereplői, bár nem vettek részt az emberölési kísérletben, közösen egyéb bűncselekményeket követtek el. A Legfelsőbb Bíróság fellebbezés folytán tárgyalta az ügyet, és helyben hagyta az első fokú bíróság ítéletét, ami ezzel jogerőre emelkedett. Schmidt Attila 9 Th ikrintßiui utasás A táj fölé hamuszürke égbolt feszül, sötétszürke felhőtömbökkel, a háztetőket szürke palapikkelyek fedik, amelyekre ónszürke eső szitál. Szikár, inas vidék, a répaföldek bekúsznak a fenyők közé, fellazítva az erdő tömörségét. Az épületek mögött — vagy velük egyberóva — erődítményszerű gazdasági szárnyak, istállók vaskosodnak, gótikus vonalú irdatlan kapukkal és ablakokkal, ágyútűzbiztos falakkal, robusztus tetőszerkezettel. E vidék gazdagságát felettébb érdes matériák szolgáltatták mindig: az érc, a gipsz, a pala, a só. És a mezőgazdaság, amely itt csak kegyetlen munka után hoz gyümölcsöt. A szél hidegen, keményen sziszeg, ettől a szürkeség nem lesz barátságosabb. Szálláshelyünk, Kelbra, furcsa átmenetet képez egy középkori erődrendszer és egy „gemütlich” falucska között. Az eső éjszaka is suhogva veri az ablakot, a szürke vízfonalak tárgyilagosan zizegnek, végérvényesen itt az ősz, fuccs a jó időnek! Reggel aztán ultramarinkék égbolt villog be az apró ablakon. Romantika Sangerhausen, városháza. Szürkén felnyúló, egyszerű vonalaival, nemes arányaival olyan, mint egy kristály kijegecesedési pontja; a sokszáz éves, magas, favázas házak köréje és az üdítően szabálytalan tér köré rendeződnek. Az összehajló tetők úgy hullámzanak, mint valami geológiai vihar maradványai. Azt mondják, a romantika áramait főként ezek az utcák termelték ki, ahol az egymásra hajló házakban a lelkek is egymásra hajolhattak. Az ördög jobban tudja. Valami mindig visszabillenti a romantikára hangolt gondolatokat... A kecsesen ódon tarkaság fölé például irdatlan, piramisszerű meddőhányó tornyosodik a város határában, az ércbánya jóvoltából. A múlt masszív és vulkanikus volt errefelé is. Langerhausent Münzer és a Mammut városának is nevezik. A „komplett” mammutot egy kavicsbányában lelték meg a harmincas években, a helyi múzeumtermészettudományi részlegében, egy külön, e célra emelt Mammut-Halléban állították fel, valószínűtlen nagyságában. Az ember megáll a borzalmas agyarak alatt, feltekint és szinte látja a fagyos tundrát, a hegyszerű szörnyek vonulását, érzi a feltépett föld, a jeges zuzmók illatát. Thomas Münzer — a német Dózsa György — ezen a területen működött, parasztokból álló maroknyi serege itt töltődött fel iparosokkal, bányászokkal, polgárokkal, itt vált félelmetesen ütőképessé. Minden valamirevaló intézmény az ő nevét viseli, kivéve a híres minnensängert, Heinrich von Morungen egykori szülőházát. Ebben tudniillik — és illetheti-e egy költőt mélyebb és meghatóbb megbecsüléssel az utókor? — bölcsőde működik. Nagyszerű érzés sétálni a kopott macskaköveken, nézni a rendíthetetlen favázakat, a furcsa hajókötélmintákat, az épületet megtartó vonalak mentén. A tartógerendáknak felhasznált fatörzseket durván munkálták meg, természetes görbületeiket nem korrigálták, inkább az épületet illesztették hozzá, így némelyik kissé lekonyul valamelyik végén. Vannak, akik a századok súlyát vélik felfedezni ebben, de nem ritka az olyan alantas vélemény sem, miszerint biztos ott volt mindig a hálószoba. E sötétre avult, súlyos időmarta, imbolygó közegben az ember néhány óra múltán könnyű lesz és kiegyensúlyozott. Hát nem furcsa? Aztán ismét felgombolyodó utak következnek, egyre több fával, ligettel, tisztással. Ez a Harz, „személyesen”. S ím, váratlanul éjfélbe vált az erdő. Magasabb lesz, gótikusabb; az út közelében zöld akváriumfény dereng, de beljebb komoran összeolvad minden, amint a mély tavak vizében. Csak itt-ott csillan meg egy-egy megfeketedett ezüstre emlékeztető titokzatos rés, a tűlevélmennyezeten. Nem hiszem, hogy akad olyan ember, akit ne kísértene meg valami megnevezhetetlenül baljós hangulat, a tüskök, a mohos sziklák, a zord hasadékok láttán. Arról nem is beszélve, hogy aki itt született, azt mi mindennel oltja be ez a látvány. Kezdem érteni a „luciferi szeánsz” bizarr históriájá- nak eredetét; a pokol főnöke állítólag az egyik magas szikla tetején egy évben egyszer összehívja a Harz-hegység boszorkányait, s beszámoltatja őket: mit sikerült ártani az embereknek? Ilyenkor: „Hol eldugul a sziklakatlan / Nyí, süvölt a szél szakadatlan / Mert már a hegy is csupa zaj / árad az őrült boszorkazsivaj ...” Akiről kiderül, hogy netalántán jót tett, azt Lucifer sajátkezűleg bucskáztatja le a mélységbe. Most már értem, e baljós birodalmat benépesítő képzeteket, a fekete kocát, a félelmes bakkecskéket, lidérceket, gyökérembereket, manókat, az egész rémálmot. Ez az erdő nem emlékeztet a bűbájos kelta meseerdőre — sokkal vadabb, félelmesebb annál. Még aznap este nekivágtam a romvár felé vezető útnak. Ezt is ki kell próbálni — biztatgattam magam —, éld át a babonateremtés lélektanát ... Egy idő után úgy tűnt, az út kietlenebb már nem is lehet, s hogy az erdő legfeketébb fái árnyékolják. S mintha összezárulnának az ember mögött. Meszsze, fenn, a romfalak feketélltek. Aztán felhő jött, s az ember megtudta, milyen fényviszonyok lehetnek egy vödör korom fenekén. Mit lehet tenni ilyenkor? Sürgősen visszavonulni. Torony titkokkal Querfurt. Bevehetetlen erősség volt. Fegyverrel ez még senkinek sem sikerült, pedig a harmincéves háború idején meglehetősen szívós, és szakszerű kísérletek történtek erre. Egyszer jutott be az ellenség, amikor a kapuőrök — feltehetően erősen italos állapotban — elaludtak, és nyitva hagyták a felvonóhidat. De még akkor is volt hova visszavonulni: a vaskos alapossággal és kábulatos leleménnyel megkomponált védművek mögött egy belső erődítmény is létezett, közepén a „Kövér Henrik” nevű toronnyal, ahova vissza lehetett húzódni. Falai négy és fél méter vastagok (!), voltak, semminemű tűzfegyverrel nem lehetett őket feltörni. Pedig hever itt egy korabeli ostromlöveg, amelynek hossza hat méter, súlya pedig 9 tonna... A Kövér Henrik ma is sértetlen. Az egyik alagútban kíséret jár: egy lefejezett, gyerekgyilkos anya szellem aki hatszáz éve nem tud belenyugodni tulajdon szörnytettébe ... Azóta tudományosan megmagyarázták feltűnésének rapszodikusságát, amikor az alsó lőrésen nyáridon forró levegő tűz le, s felszívja a nyirkosságot, a katakomba legmélyebb pontján páraoszlop emelkedik fel. Annak idején ide-oda imbolyogva, szinte eszét vette a fáklyával leóvakodó harcosoknak. Az egyik nagykapu mellett a lőrések mélyén függönyök, ablaküveg, muskátlik hökkentik a tekintetet. Elmondják, hogy a háború alatt néhányan ideköltöztek, visszahátráltak a múltba, bekvártélyozták magukat a vaskos falak biztonságába. S mikor véget ért az égés, nem akartak kiköltözni. Ma már nagyon öregek, nem bántják őket: itt fogják lemorzsolni azt, ami még hátravan. Úgy tűnik, a múlt olykor nemcsak filozófiai bölcsességekkel, tapasztalatokkal segíti az embert... Az ember — akit ma a Naumburgi mesternek tisztel a világkultúra — úgy nyolcszáz évvel ezelőtt érkezett ide. Feltehetően megtetszett neki a szőlővel dúsan beültetett dombok ölelésében a város, és a dóm, mert letelepedett és úgy határozott, hogy élettel fogja megtölteni a hatalmas hűs kőhajókat. S ez valami egészen felülmúlhatatlanul sikerült neki. Már korábban is fel kellett fedeznünk, hogy az itteni gótikus szobrászat nem idealizált szenteket jelenít meg, hanem hús-vér embereket, hátborzongató élethűséggel. A dómot, amelyet a mester ilyen módon „kezelésbe vett”, 1242-ben szentelték fel. Nálunk ekkor mongol hadak dúltak, s az is kétséges volt, hogy lesz-e még Magyarország egyáltalán. A mester kifaragta a Passió domborműveit, de nem úgy, ahogy az eddig szokás volt. Minden részlete és figurája egyéni, eleven. Faragott aztán leheletfinom oszlopfőket, ezeket a leveleket nézve az ember várja, hogy borzongani kezdjenek a szélben. De a dóm titokzatos félhomályában nincs semmiféle légvonat, az idő is megállt, s az erdő, amelyben a mester valaha sétált, itt örökszépre van varázsolva, mintha egy mesebeli hatalom intézte volna így. S ez még mind semmi. Föld alatt A mester megfaragta az alapítók figuráit, őrgrófokat és feleségeiket, akik pénzt adtak az építkezésre. Itt áll potom hétszázötven éve Hermann és Reglind is. Művészünk alighanem megfigyelt egy házaspárt. Jól és pontosan. És megmintázta a félrebillent fejű, hipochonder férjet, és egészségtől duzzadó, pikáns és kívánatos nejét, aki alighanem kapitális szarvakat rakott volt hitvese homlokára, s ezen azóta egyfolytában zsírosan mosolyog. És megfaragta Ekkehardt őrgrófot és nejét, Utát. A robusztus férjet, kinek élete középpontjában feltehetően az anyagcsere állott. És átszellemült, transzcendens szépségű feleségét, akibe így, ahogy van, bele lehet szeretni. És állnak még itt többen, mind valaha élt emberek, akik szerencsétlenségükre, egy korban éltek a névtelen mesterrel. Naumburgi mester, köszönet ezért! Megtanítottál nekünk valamit, amit nem ajánlatos elfelejteni, hogy hosszú távon mindig az szép és marandandó, ami igaz. Később aztán bemenekültünk az eső elől a föld alá: a Kyfhäuser hegy mélyén (amelyben a legenda szerint a Szentföldön eltűnt Barbarossa Frigyes várakozik a visszatérésre, harcosaival együtt), egy gipszbarlang rejlik. Szürke, halott világ, az élet nem tudott beleférkőzni zártsága miatt. A gipsz csavarodik, pöndörödik, burjánzik, gumókban és rongyokban csüng a mennyezetről. Űrhideg vizek csillámlanak komor közönnyel, az aljukon zöldes gipszkristályok villognak, úgy tűnik, megfoghatjuk őket. Akkor aztán köztik, hogy a víz négy méter mély. A Kyfhäuser vonulata különös, torz púpokat vet, alkotó matériája tudniillik mikor magába szívja a vizet, eredeti térfogatának hetvenszeresére képes felduzzadni. Ez a pöffeszkedés agreszszíven átmintázza a vidéket. Egyszer aztán gyanúsan nagy bárványt vet a hegység, de ez túlontúl szabályos, ezt nem a természet szoborja, hanem a porosz nemzeti önbecsülés. És néhány ezer nyomorult munkás. „Földszintjén” Barbarossa Frigyes ül, vörös kőbe faragva, szomorú, kegyetlen arccal. Felette I. Vilmos sok-sok tonnás, megzöldült bronzlován. Egyetlen mód van rá, hogy ne lássuk mindezt: ha belemegyünk és felmászunk a tetejére. Fentről kitárul a táj, hatalmasan, ködlen. Jobb oldalt a megművelt síkság józan, mértani ábráival, a kora ősz színeinek könnyű derűjével. Balra sűrű erdők. Sötétek és félelmesek. Józan realitás és vadromantika. Melyiket szeressük? Döntsük el egyénileg ... Baróti Szabolcs (Az idézet Goethe Faustjából való, Jékely Zoltán fordításában.)