Népszava, 1984. október (112. évfolyam, 231–256. sz.)
1984-10-23 / 249. szám
NÉPSZAVA 1984. OKTÓBER 23., KEDD Meglepetések nélkül zajlott le Reagan és Mondale televíziós vitája Ronald Reagan amerikai elnök és kormányának a dolgozók érdekeit semmibe vevő, a szakszervezetek megrendszabályozására irányuló politikája ellen tüntettek szombaton a Missouri állambeli Kansas Cityben, a vasárnap esti Reagan—Mondáié televíziós vita színhelyén. Kansas Cityben a szakszervezeti tagok, feketék, nők, környezetvédők és nyugdíjasok tüntetéséhez csatlakoztak a környék farmerei is, akik traktoraikon vonultak be a városba. A tüntetés szónokai Reagan elnök és Raymond Donovan munkaügyi miniszter szemére vetették, hogy kampányt indítottak a szakszervezetek befeketítésére és újabb munkás- és szakszervezetellenes törvényeket készülnek a kongresszus elé terjeszteni. A farmerek felrótták Reagannek, hogy az általa sokat emlegetett gazdasági megélénkülés a mezőgazdaságot egyáltalán nem érintette. Reagan és Mondale másfél órás televíziós vitája lényegében nem hozott új elemeket: mindkét jelölt a korábbiakban már sokszor elhangzott nézeteit ismételte meg. A vita középpontjában a leszerelés kérdései álltak. Reagan most is azt mondotta, hogy végső célja a nukleáris fegyverek teljes kiiktatása, de semmiféle új elképzelést nem ismertetett. Mondale — bár ő is az „amerikai erő” hívének vallotta magát — élesen támadta az űrfegyverkezési programot. Azt is aláhúzta, hogy a második világháború óta egyedül Reagan kormánya idején nem történt semmiféle előrehaladás a fegyverzet korlátozása terén. Mondale megismételte, hogy megválasztása esetén évenkénti csúcstalálkozót javasolna a szovjet vezetésnek a nemzetközi kérdések megvitatására. A demokrata elnökjelölt élesen támadta a kormány közép-amerikai, különösen nicaraguai politikáját, felhasználva azt a lehetőséget, amit a CIA által a nicaraguai ellenforradalmárok számára készített kézikönyv körüli botrány adott. A Közel-Kelet témái közül csupán a Libanonban amerikai célpontok ellen elkövetett merényletekről folyt vita, az érdemi kérdésekről nem esett szó. Mondale mindvégig arra törekedett, hogy Reagant felkészületlen, felelőtlen és külpolitikai téren sikertelen elnökként tüntesse fel, akinek nincsenek konkrét ismeretei a tényleges veszélyekről, és azok elhárításának lehetőségéről, s akinek voli-Nyolcvan amerikai békeharcos a The New York Times hasábjain felhívással fordult Reagan elnökhöz. „El kell fogadni a szovjet kormánynak a nukleáris fegyverzet azonnali befagyasztására tett javaslatát, le kell mondani a „csillagháborús” tervekről, és olyan szerződést kell kötni a Szovjetunióval, amely megbízható védelmet nyújtana egy taktikája veszélyesebbé tette a világ helyzetét. Saját maga viszont igyekezett felkészült és megfelelő szakismeretekkel rendelkező jelöltnek mutatkozni. Reagan ugyan jobban szerepelt ebben a vitában, mint a megelőzőben, de néhány területen nem tudta teljesen eloszlatni a demokrata párti jelöltek által keltett kétségeket. Az erőpróba bizonyos értelemben eldöntetlen eredménnyel végződött. Záró nyilatkozatában mind Reagan, mind Mondale, azt igyekezett aláhúzni, hogy „a jövőt” az ő politikája képviseli a reáris háború kitörése ellen és biztosítaná a tartós békét a világ népeinek ... Azza a mély meggyőződéssel tértünk haza, hogy a szovjet emberek őszintén akarják a békét és a barátságot a Szovjetunió és az Egyesült Államok között” — hangoztatják felhívásukban az amerikai békeharcosok. (MTI, TASZSZ, Reuter) Amerikai békeharcosok felhívása Tüntetők felvonulása Kansas Cityben TELEFOTÓ — MTI Külföldi Képszerkesztőség A Szovjetunió továbbra is őszinte párbeszédre törekszik Washingtonnal Arbatov-interjú az El Paisban Rendkívül feszültnek, aggasztónak minősítette a nemzetközi helyzetet az El Pais című spanyol, független napilapnak adott interjújában a hét végén Georgij Arbatov, a moszkvai Egyesült Államok és Kanada Kutató Intézet igazgatója. A terjedelmes interjúban Arbatov a szovjet—amerikai kapcsolatokról kijelentette: „Nem tudok visszaemlékezni ennél rosszabb viszonyra, a kapcsolatok kétségkívül a legrosszabbak az utóbbi húsz esztendőben, s még az a kérdés is felvetődhet, nem roszszabbak-e, mint a kubai rakétaválság idején, mivelhogy az a válság más jellegű volt, könnyebben feloldható.” Arbatov szerint a mostani helyzetet az teszi különlegesen aggasztóvá, hogy a két nagyhatalomnak „a kölcsönös bizalom teljes leromlásának” veszélyével kell szembenéznie, s ezt a veszélyt rendkívül nehéz leküzdeni. A szovjet politikus rámutatott arra, hogy a feszültséget az Egyesült Államok politikája idézte elő, s az az utóbbi időben sem változott. Az úgynevezett amerikai békeóhaj, tárgyalási készség mögött nincsenek tettek, a feszültség csökkentését célzó konkrét lépések. Arbatov kilátástalannak ítélte az amerikai kormány erőpolitikai próbálkozásait, s rámutatott: „Nem fogunk belenyugodni, hogy az Egyesült Államok katonai fölényre tenyen szert, s nem fogunk tárgyalni Washingtonnal a gyengeség pozíciójából, csakis az egyenlőség helyzetéből.” Végezetül a tekintélyes szovjet Amerika-szakértő aláhúzta, hogy a Szovjetunió továbbra is a kölcsönös érdekeltségen alapuló őszinte párbeszéd híve, s érdemi megegyezésre törekszik az Egyesült Államokkal, ám ehhez az egyik fél jószándéka nem elegendő. (MTI, Reuter) Béketüntetések Ausztráliában és Japánban Vízágyúkat vetett be vasárnap a Cushing amerikai romboló legénysége a Sidney melletti Garden Island hadikikötőben békeharcos nők ellen, akik az amerikai hadihajók ausztráliai látogatásai ellen tiltakoztak. Tüntetések zajlottak le vasárnap a Melbourne, Perth, Darwin és Toowoomba mellett lévő, az Egyesült Államok által is használt katonai létesítményeknél is. A sidneyi tüntetők csónakokon a Cushing rombolóhoz eveztek és oldalára festették: „Egyetlen halálhajót sem!” A békeakció résztvevőit a rendőrség rövid időre őrizetbe vette. A Melbourne közelében levő Watsonia katonai létesítmény mellett összegyűlt tüntetők amiatt tiltakoztak, hogy a bázist az Egyesült Államok kémtevékenységre használja fel. A támaszpont egyben az amerikai nukleáris erők egyik irányító állomása is. Japán számos tartományában több tízezren tüntettek vasárnap a fegyverkezés és a háború ellen. A nagyszabású békemegmozdulásokra az immár hagyományosnak számító országos akciónap keretében került sor. Az ország haladó erőit élükön a Japán Kommunista Párttal és a Japán Szocialista Párttal — először 1966-ban, a vietnami háború elleni tiltakozásul szólítottak fel hasonló akciónap tartására. A legnagyobb béketüntetést Jokoszukában tartották, ahol az Egyesült Államok legerősebb szigetországi haditengerészeti támaszpontja található. . (MTI, AFP, Reuter, TASZSZ) Sinowatz javaslata Fred Sinowatz osztrák kancellár vasárnap javasolta, hogy a novemberi amerikai választások után tartsanak szovjet—amerikai csúcstalálkozót Bécsben. Az osztrák főváros már többször adott otthont hasonló csúcstalálkozónak. A kancellár az egyik nyugatnémet rádióállomásnak adott nyilatkozatában ugyanakkor aláhúzta, hogy a csúcstalálkozónak csak akkor lehet értelme, ha azt alaposan előkészítik és garantálják, hogy azon lényegi dolgokról esik szó. Sinowatz nyugtalanítónak nevezte a szuperhatalmak jelenlegi viszonyát és hangoztatta, hogy az enyhülés eddig Európa valamennyi országa számára előnyös volt. (DPA) Éjszakai műszak a földeken Az idei időjárás szeszélyessége miatt összetorlódnak az őszi mezőgazdasági munkák. Ezért van rá szükség, hogy hétvégén a késő esti órákban is dolgozzanak a gépek. A kiskunlacházi Kiskun Tsz-ben éjszaka vetik az őszi búzát MTI Fotó : Kerekes Tamás felvétele 3 l kényelem feladása Dermesztőnek és kegyetlennek mondják manapság sokan a világpiacot, ahol több tekintélyes külkereskedőnk szerint is — úgymond — minden és mindenki összeesküdött ellenünk. Hogy miért porul mi ellenünk? Igaz, a sokféle hátrányos megkülönböztetés is a valóság el nem hanyagolható eleme. Meg olykor a körülmények balszerencsés alakulása is: aligha tehetünk például arról, ha — mondjuk — megnyert versenytárgyalásokból mégsem lesz üzlet, mert a partnernak elfogyott a pénze, vagy, ha a hús ára egynegyedével visszaesik. De csupán ilyesmikkel magyarázni be nem jött számlásainkat, kényelmes lenne nagyon. Kényelmes, mert segít megnyugtatni a lelkiismeretet, elhitetni önmagunkkal, hogy a dolgok ilyetén alakulásában nagyjából vétlenek vagyunk. És kényelmes, mert eleve felment az alól, hogy önmagunkkal őszintébben szembenézzünk, hogy mi terheli a külvilág számláját, és mennyi a mienket. De az önáltatásban nem az a legnagyobb baj, hogyha nyugodtak az álmaink, hanem az, hogy lefegyverez, hogy tétlen belenyugvást sugall. Holott a valóban létező akadályok tagadása nélkül is nyilvánvaló, hogy miért maradt még a piacon mozgásterünk. Maradtak lehetőségeink, és elsősorban rajtunk múlik, tudunk-e élni ezekkel. Ezt támasztják alá a mégiscsak létező eredményeink és a kudarcaink egyaránt. Nemcsak a külvilág ! Gondoljuk csak el: pár éve még azért fohászkodtunk — és verítékeztünk —, hogy legalább a fokozódó eladósodást sikerüljön megállítanunk. Ehhez képest elviselhetőbb gond a mai: az, hogy a kemény valutáért bonyolódó árucsere tervezett bevételi többletét elérjük, vagy csak megközelítjük az idén. Az eddig eltelt hónapok külkereskedelmi adatai alapján valószínűbbnek az utóbbi tűnik. Mégis korai lenne már most végképp feladni az eredeti célt: az eddigiekkel nem érhetjük be semmiképp. És, hogy az előirányzott 7—800 millió dolláros aktív egyenlegből végül is mennyi lesz, az nem kis részben attól függ, hogy a további munkánkban milyen gyorsan tudjuk hasznosítani a már megszerzett tapasztalatokat. Érdemes alaposan megvizsgálni például, hogy miért nem tudta, tudja hozni az iparunk — dollárban — azt a bevételt, amivel pedig számolt a népgazdasági terv. Vagy: miért esett vissza az utóbbi években oly sikeres ágazat, a gépipar konvertibilis kivitele. A válasz, persze, annyiféle lesz, ahány vállalat. Sőt, még egy-egy vállalatnál is meglehetősen összetett a magyarázat. De a legjellemzőbb problémákat viszonylag könnyű áttekinteni. Például a külső, a mi vállalataink számára valóban sorscsapásszerű okokat. Azt, hogy az olajdollárok tömege és ereje nem a régi, a hirtelen jött gazdagság több ország számára mulandónak bizonyult, s megcsappant a beruházási kedvük is. Vagy, hogy más partnerek, vevők — egyebek között a latinamerikai országok — az utóbbi időben a világ adósai között lettek listavezetők. Persze, hogy nem vásárolnak annyit, mint korábban. Sajnos, a gazdag, a fellendülés első fuvallataitól lassan erőre kapó Nyugat- Európa is egyelőre ott tart, hogy ipara inkább eladni, mint venni akar; saját vállalatai is értékesítési gondokkal küzdenek. És, ismerjük el, a kapcsolatok élénkülése ellen hat a dollár erősödése is. Kétségtelen, hogy a felsorolt körülmények e°vüttesen és külön-külön is nehezítik a magyar ipari export bővítését, és olykor a visszaesést, pontosabban annak egy részét is megmagyarázzák. Lassú moccanás Azért csak egy részét, mert ha jobban utánanézünk, kiderül, hogy az igazán piacképes termékeket ma sem lehetetlen — akár jó áron is — eladni. Ha pedig mi nem tudunk ezekből többet, sokkal többet kínálni, annak az okát már idehaza is érdemes keresni. Az ipar termékszerkezetében, a gyártmányok korszerűsítésében, a minőségben és minden másban, ami már nem feltétlenül mások miatt olyan, amilyen. Emlékezzünk csak: az olajválság, s a nyomában bekövetkezett nyersanyagárrobbanás nemcsak bennünket sújtott, hanem — legalább annyira — a legfejlettebb ipari országokat is: kétségbeejtően elromlottak cserearányaik. Mégis, viszonylag hamar eljutottak odáig — termékeik magas műszaki színvonala révén —, hogy eladásaikkor érvényesíteni tudták a drágán vett nyersanyagok árát, s ismét javulni kezdtek a cserearányaik. Mi lassabban reagáltunk, nálunk tovább elhúzódott a drága import és az olcsó export áldatlan korszaka. Csak most jutott el az iparunk oda, hogy — főként az importált cikkek gyorsabb árcsökkenése miatt — a mi cserearányaink is javulni kezdtek, igaz, csak az iparban, a népgazdaság egészét tekintve továbbra is romlanak. De a lassú moccanás következménye nem egyedül ez. Hanem az is, hogy sok területen lemaradtunk. A piac változott, a vevő már mást keres, de mi ugyanazt kínáljuk, amit azelőtt. Így aztán nemegyszer pár éve még sikeres, világszínvonalúnak elismert termékeink is kifutnak, mind nehezebben találnak — pláne jól fizető — vevőkre. Ez a sors fenyegeti többek között a Magyar Hajó- és Darugyár évekig sikeresen exportált kikötői portáldaruit: az új kikötőkbe már másfajta berendezéseket keresnek. És ez fenyegeti több más vállalatunk bevált exporttermékeit is: ha nem képesek újat, mást kihozni, akkor hiába volt a régi dicsőség, abból már egyre kevésbé lehet megélni. Vagy gondolunk-e arra, hogy korábbi világmárkáink egyike-másika miért kopott meg az utóbbi időben? Hogy miért nem jegyzik úgy őket többé, mint annak előtte? Nyilván azért, mert új versenytársak támadtak azóta. Olyanok, mint például a szórakoztató elektronikában a japánok. Ezekkel szemben pedig már nem elég a régi színvonalat megtartani. Mert átlépnek rajtunk. Továbbhaladnak. Persze, a megtorpanás okai is sokfélék lehetnek. Van, ahol egyszerűen nem vették észre a világban lezajló fejlődés irányzatát. Máshol észrevették, de nem siettek azt követni. Mert meg tudtak élni a régiből. Például azért, mert számukra valaha a KGST biztos, kényelmes piacnak számított. Pedig a kényelmesség ideje itt is lejárt, s a szocialista együttműködés garantálta biztos piacot az használta jól, s tudja kamatoztatni a konvertibilis exportjában is, aki erre alapozva gyors fejlődésbe fogott. Az olyan vállalatok, mint az Ikarus, amelyet ma a tengerentúl is jegyeznek. S a többiek, akik éppen a szocialista integráció révén kerültek az élvonalba. Követők és kezdeményezők De most nem az a cél, hogy a lemaradásunk miatt keseregjünk. Többet ér, ha azon gondolkozunk, hogyan lehetne mielőbb pótolni az elvesztegetett időt. A leggyorsabb megoldásnak sok helyen a licencvásárlás, vagy a külföldi cégekkel közös vegyes vállalatok alapítása látszik. Mint ahogy az amerikai licenc vitte sikerre a Rábát, s magyar—japán vegyes vállalattól vár új, jövedelmező tevékenységet a Hungária Műanyagfeldolgozó Vállalat, s a példákat még lehetne tovább sorolni. Viszont ritka még az olyan eset, mint a Labor Műszeripari Műveké, ahol amerikai licenc továbbfejlesztése révén nemzetközi sikerre számot tartó magyar újdonság született, vagy a Váci Kötöttárugyáré, ahol ugyancsak licencvásárlással, kooperációval kezdték, de ma már nem követői, hanem kezdeményezői az új irányzatoknak. Ilyenekből jóval többre lenne szükség. Mert apiacon megélni, jól megélni, és az eddiginél nagyobb teret nyerni azoknak van a legtöbb esélyük, akik nem érik, de azzal, amit a versenytársak meghagynak, átengednek nekik. Akik lépést tartanak, de arról sem mondanak le, hogy közben kamatoztassák a saját szellemi tőkéjüket, és— ha megvan rá a képességük — olykor elsőként is lépjenek. Ez nem megy mindenütt máról holnapra, tudom. De a kényelem, a beletörődés álláspontját feladni — nem lehet elég korán. Franek Tibor