Népszava, 1984. október (112. évfolyam, 231–256. sz.)

1984-10-23 / 249. szám

NÉPSZAVA 1984. OKTÓBER 23., KEDD Meglepetések nélkül zajlott le Reagan és Mondale televíziós vitája Ronald Reagan amerikai el­nök és kormányának a dol­gozók érdekeit semmibe ve­vő, a szakszervezetek meg­­rendszabályozására irányuló politikája ellen tüntettek szombaton a Missouri állam­beli Kansas Cityben, a va­sárnap esti Reagan—Mon­dáié televíziós vita színhe­lyén. Kansas Cityben a szak­­szervezeti tagok, feketék, nők, környezetvédők és nyugdíjasok tüntetéséhez csatlakoztak a környék far­merei is, akik traktoraikon vonultak be a városba. A tün­tetés szónokai Reagan elnök és Raymond Donovan mun­kaügyi miniszter szemére vetették, hogy kampányt indítottak a szakszervezetek befeketítésére és újabb mun­kás- és szakszervezetellenes törvényeket készülnek a kongresszus elé terjeszteni. A farmerek felrótták Rea­­gannek, hogy az általa soka­t emlegetett gazdasági meg­élénkülés a mezőgazdaságot egyáltalán nem érintette. Reagan és Mondale más­fél órás televíziós vitája lé­nyegében nem hozott új elemeket: mindkét jelölt a korábbiakban már sokszor elhangzott nézeteit ismételte meg. A vita középpontjában a leszerelés kérdései álltak. Reagan most is azt mondot­ta, hogy végső célja a nuk­leáris fegyverek teljes kiik­tatása, de semmiféle új el­képzelést nem ismertetett. Mondale — bár ő is az „amerikai erő” hívének val­lotta magát — élesen támad­ta az űrfegyverkezési prog­ramot. Azt is aláhúzta, hogy a második világháború óta egyedül Reagan kormánya idején nem történt semmifé­le előrehaladás a fegyverzet korlátozása terén. Mondale megismételte, hogy megvá­lasztása esetén évenkénti csúcstalálkozót javasolna a szovjet vezetésnek a nem­zetközi kérdések megvita­tására. A demokrata elnökjelölt élesen támadta a kormány közép-amerikai, különösen nicaraguai politikáját, fel­használva azt a lehetőséget, amit a CIA által a nicara­guai ellenforradalmárok szá­mára készített kézikönyv kö­rüli botrány adott. A Közel-Kelet témái közül csupán a Libanonban ame­rikai célpontok ellen elköve­tett merényletekről folyt vi­ta, az érdemi kérdésekről nem esett szó. Mondale mindvégig arra törekedett, hogy Reagant felkészületlen, felelőtlen és külpolitikai téren sikertelen elnökként tüntesse fel, aki­nek nincsenek konkrét isme­retei a tényleges veszélyek­ről, és azok elhárításának lehetőségéről, s akinek voli-Nyolcvan amerikai béke­­harcos a The New York Times hasábjain felhívással fordult Reagan elnökhöz. „El kell fogadni a szovjet kormánynak a nukleáris fegyverzet azonnali befa­gyasztására tett javaslatát, le kell mondani a „csillaghábo­rús” tervekről, és olyan szer­ződést kell kötni a Szovjet­unióval, amely megbízható védelmet nyújtana egy tak­tikája veszélyesebbé tette a világ helyzetét. Saját maga viszont igyekezett felkészült és megfelelő szakismeretek­kel rendelkező jelöltnek mu­tatkozni. Reagan ugyan job­ban szerepelt ebben a vitá­ban, mint a megelőzőben, de néhány területen nem tudta teljesen eloszlatni a demok­rata párti jelöltek által kel­tett kétségeket. Az erőpróba bizonyos értelemben eldön­tetlen eredménnyel végző­dött. Záró nyilatkozatában mind Reagan, mind Mondale, azt igyekezett aláhúzni, hogy „a jövőt” az ő politikája kép­viseli a reáris háború kitörése ellen és biztosítaná a tartós békét a világ népeinek ... Azza­­ a mély meggyőződéssel tér­tünk haza, hogy a szovjet emberek őszintén akarják a békét és a barátságot a Szov­jetunió és az Egyesült Álla­mok között” — hangoztat­ják felhívásukban az ame­rikai békeharcosok. (MTI, TASZSZ, Reuter) Amerikai békeharcosok felhívása Tüntetők felvonulása Kansas Cityben TELEFOTÓ — MTI Külföldi Képszerkesztőség A Szovjetunió továbbra is őszinte párbeszédre törekszik Washingtonnal Arbatov-interjú az El Paisban Rendkívül feszültnek, ag­gasztónak minősítette a nem­zetközi helyzetet az El Pais című spanyol, független na­pilapnak adott interjújában a hét végén Georgij Arbatov, a moszkvai Egyesült Álla­mok­ és Kanada Kutató In­tézet igazgatója. A terjedelmes interjúban Arbatov a szovjet—amerikai kapcsolatokról ki­j­elentette: „Nem tudok visszaemlékezni ennél rosszabb viszonyra, a kapcsolatok kétségkívül a legrosszabbak az utóbbi húsz esztendőben, s még az a kér­dés is felvetődhet, nem rosz­­szabbak-e, mint a kubai ra­kétaválság idején, mivelhogy az a válság más jellegű volt, könnyebben feloldható.” Ar­batov szerint a mostani hely­zetet az teszi különlegesen aggasztóvá, hogy a két nagy­hatalomnak „a kölcsönös bi­zalom teljes leromlásának” veszélyével kell szembenéz­nie, s ezt a veszélyt rendkí­vül nehéz leküzdeni. A szovjet politikus rámu­tatott arra, hogy a feszültsé­get az Egyesült Állam­ok po­litikája idézte elő, s az az utóbbi időben sem változott. Az úgynevezett amerikai bé­keóhaj, tárgyalási készség mögött nincsenek tettek, a feszültség csökkentését célzó konkrét lépések. Arbatov kilátástalannak ítélte az amerikai kormány erőpolitikai próbálkozásait, s rámutatott: „Nem fogunk belenyugodni, hogy az Egye­sült Államok katonai fölény­re tenyen szert, s nem fogunk tárgyalni Washingtonnal a gyengeség pozíciójából, csak­is az egyenlőség helyzetéből.” Végezetül a tekintélyes szovjet Amerika-szakértő aláhúzta, hogy a Szovjetunió továbbra is a kölcsönös érde­keltségen alapuló őszinte párbeszéd híve, s érdemi megegyezésre törekszik az Egyesült Államokkal, ám eh­hez az egyik fél jószándéka nem elegendő. (MTI, Reuter) Béketü­ntetések Ausztráliában és Japánban Vízágyúkat vetett be vasár­nap a Cushing amerikai romboló legénysége a Sidney melletti Garden Island hadi­kikötőben békeharcos nők el­len, akik az amerikai hadi­hajók ausztráliai látogatásai ellen tiltakoztak. Tüntetések zajlottak le va­sárnap a Melbourne, Perth, Darwin és Toowoomba mel­lett lévő, az Egyesült Álla­mok által is használt katonai létesítményeknél­ is. A sidneyi tüntetők csó­nakokon a Cushing romboló­hoz eveztek és oldalára fes­tették: „Egyetlen halálhajót sem!” A békeakció résztve­vőit a rendőrség rövid időre őrizetbe vette. A Melbourne közelében le­vő Watsonia katonai létesít­mény mellett összegyűlt tün­tetők amiatt tiltakoztak, hogy a bázist az Egyesült Ál­lamok kémtevékenységre használja fel. A támaszpont egyben az amerikai nukleá­ris erők egyik irányító állo­mása is. Japán számos tartományá­ban több tízezren tüntettek vasárnap a fegyverkezés és a háború ellen. A nagyszabású békemegmozdulásokra az immár hagyományosnak szá­mító országos akciónap kere­tében került sor. Az ország haladó erői­t élükön a Ja­pán Kommunista Párttal és a Japán Szocialista Párttal — először 1966-ban, a viet­nami háború elleni tiltako­zásul szólítottak fel hasonló akciónap tartására. A legnagyobb béketüntetést Jokoszukában tartották, ahol az Egyesült Államok legerő­sebb szigetországi haditen­gerészeti támaszpontja talál­ható. . (MTI, AFP, Reuter, TASZSZ) Sinowatz javaslata Fred Sinowatz osztrák kan­cellár vasárnap javasolta, hogy a novemberi amerikai választások után tartsanak szovjet—amerikai csúcstalál­kozót Bécsben. Az osztrák fő­város már többször adott ott­hont hasonló csúcstalálko­zónak.­­ A kancellár az egyik nyu­gatnémet rádióállomásnak adott nyilatkozatában ugyan­akkor aláhúzta, hogy a csúcs­­találkozónak csak akkor le­het értelme, ha azt alaposan előkészítik és garantálják, hogy azon lényegi dolgokról esik szó. Sinowatz nyugtala­nítónak nevezte a szuperha­talmak jelenlegi viszonyát és hangoztatta, hogy az enyhü­lés eddig Európa valamennyi országa számára előnyös volt. (DPA) Éjszakai műszak a földeken Az idei időjárás szeszélyessége miatt összetorlódnak az őszi mezőgazdasági munkák. Ezért van rá szükség, hogy hétvégén a késő esti órákban is dolgozzanak a gépek. A kiskunlacházi Kiskun Tsz-ben éjszaka vetik az őszi búzát MTI Fotó : Kerekes Tamás felvétele 3­ l­ kényelem feladása Dermesztőnek és kegyetlen­­nek mondják manapság so­kan a világpiacot, ahol több tekintélyes külkereskedőnk szerint is — úgymond — minden és mindenki össze­esküdött ellenünk. Hogy miért porul mi ellenünk? Igaz, a sokféle hátrányos megkülönböztetés is a való­ság el nem hanyagolható ele­me. Meg olykor a körülmé­nyek balszerencsés alakulása is: aligha tehetünk például arról, ha — mondjuk — megnyert versenytárgyalá­sokból mégsem lesz üzlet, mert a partnernak elfogyott a pénze, vagy, ha a hús ára egynegyedével visszaesik. De csupán ilyesmikkel magya­rázni be nem jött számlá­sainkat, kényelmes lenne na­gyon. Kényelmes, mert segít megnyugtatni a lelkiismere­­tet, elhitetni önmagunkkal, hogy a dolgok ilyetén alaku­lásában nagyjából vétlenek vagyunk. És kényelmes, mert eleve felment az alól, hogy önmagunkkal őszintébben szembenézzünk, hogy mi ter­heli a külvilág számláját, és mennyi a mienket. De az ön­­áltatásban nem az a legna­gyobb baj, hogyha nyugod­tak az álmaink, hanem az, hogy lefegyverez, hogy tét­len belenyugvást sugall. Holott a valóban létező akadályok tagadása nélkül is nyilvánvaló, hogy miért ma­radt még a piacon mozgás­terünk. Maradtak lehetősé­geink, és elsősorban rajtunk múlik, tudunk-e élni ezek­kel. Ezt támasztják alá a mégiscsak létező eredmé­nyeink és a kudarcaink egy­aránt. Nemcsak a külvilág ! Gondoljuk csak el: pár éve még azért fohászkodtunk — és verítékeztünk —, hogy legalább a fokozódó eladóso­dást sikerüljön megállíta­nunk. Ehhez képest elvisel­hetőbb gond a mai: az, hogy a kemény valutáért bonyoló­dó árucsere tervezett bevé­teli többletét elérjük, vagy csak megközelítjük az idén. Az eddig eltelt hónapok kül­kereskedelmi adatai alapján valószínűbbnek az utóbbi tűnik. Mégis korai lenne már most végképp feladni az ere­deti célt: az eddigiekkel nem érhetjük be semmiképp. És, hogy az előirányzott 7—800 millió dolláros aktív egyen­legből végül is mennyi lesz, az nem­­ kis részben attól függ, hogy a további mun­kánkban milyen gyorsan tudjuk hasznosítani a már megszerzett tapasztalatokat. Érdemes alaposan meg­vizsgálni például, hogy miért nem tudta, tudja hozni az iparunk — dollárban — azt a bevételt, amivel pedig szá­molt a népgazdasági terv. Vagy: miért esett vissza az utóbbi években oly sikeres ágazat, a­ gépipar konverti­bilis kivitele. A válasz, persze, annyifé­le lesz, ahány vállalat. Sőt, még egy-egy vállalatnál is meglehetősen összetett a ma­gyarázat. De a legjellemzőbb problémákat viszonylag könnyű áttekinteni. Például a külső, a mi vállalataink számára valóban sorscsa­pásszerű okokat. Azt, hogy az olajdollárok tömege és ereje nem a régi, a hirtelen jött gazdagság több ország számára mulandónak bizo­nyult, s megcsappant a be­ruházási kedvük is. Vagy, hogy más partnerek, vevők — egyebek között a latin­amerikai országok — az utóbbi időben a világ adósai között lettek listavezetők. Persze, hogy nem vásárol­nak annyit, mint korábban. Sajnos, a gazdag, a fellen­dülés első fuvallataitól las­san erőre kapó Nyugat- Európa is egyelőre ott tart, hogy ipara inkább eladni, mint venni akar; saját válla­latai is értékesítési gondok­kal küzdenek. És, ismerjük el, a kapcsolatok élénkülése ellen hat a dollár erősödése is. Kétségtelen, hogy a fel­sorolt körülmények e°vütte­­sen és külön-külön is nehe­zítik a magyar ipari export bővítését, és olykor a vissza­esést, pontosabban annak egy részét is megmagyarázzák. Lassú moccanás Azért csak egy részét, mert ha jobban utánanézünk, ki­derül, hogy az igazán piac­képes termékeket ma sem le­hetetlen — akár jó áron is — eladni. Ha pedig mi nem tudunk ezekből többet, sok­kal többet kínálni, annak az okát már idehaza is érde­mes keresni. Az ipar ter­mékszerkezetében, a gyárt­mányok korszerűsítésében, a minőségben és minden más­ban, ami már nem feltétle­nül mások miatt olyan, ami­lyen. Emlékezzünk csak: az olajválság, s a nyomában be­következett nyersanyagár­­robbanás nemcsak bennün­ket sújtott, hanem — leg­alább annyira — a legfejlet­tebb ipari országokat is: két­­ségbeejtően elromlottak cse­rearányaik. Mégis, viszony­lag hamar eljutottak odáig — termékeik magas műsza­ki színvonala révén —, hogy eladásaikkor érvényesíteni tudták a drágán vett nyers­anyagok árát, s ismét javul­ni kezdtek a cserearányaik. Mi lassabban reagáltunk, nálunk tovább elhúzódott a drága import és az olcsó ex­port áldatlan korszaka. Csak most jutott el az iparunk oda, hogy — főként az im­portált cikkek gyorsabb ár­csökkenése miatt — a mi cserearányaink is javulni kezdtek, igaz, csak az ipar­ban, a népgazdaság egészét tekintve továbbra is romla­nak. De a lassú moccanás kö­vetkezménye nem egyedül ez. Hanem az is, hogy sok területen lemaradtunk. A piac változott, a vevő már mást keres, de mi ugyanazt kínáljuk, amit azelőtt. Így aztán nemegyszer pár éve még sikeres, világszínvona­lúnak elismert termékeink is kifutnak, mind nehezeb­ben találnak — pláne jól fi­zető — vevőkre. Ez a sors fe­nyegeti többek között a Ma­gyar Hajó- és Darugyár éve­kig sikeresen exportált ki­kötői portáldaruit: az új ki­kötőkbe már másfajta be­rendezéseket keresnek. És ez fenyegeti több más vállalatunk bevált export­termékeit is: ha nem képe­sek újat, mást kihozni, ak­kor hiába volt a régi dicső­ség, abból már egyre kevés­bé lehet megélni. Vagy gon­­dolun­k-e arra, hogy korábbi világmárkáink egyike-mási­­ka miért kopott meg az utób­bi időben? Hogy miért nem jegyzik úgy őket többé, mint annak előtte? Nyilván azért, mert új versenytársak tá­madtak azóta. Olyanok, mint például a szórakoztató elekt­ronikában a japánok. Ezekkel szemben pedig már nem elég a régi színvonalat megtarta­ni. Mert átlépnek rajtunk. Továbbhaladnak. Persze, a megtorpanás okai is sokfélék lehetnek. Van, ahol egyszerűen nem vették észre a világban le­zajló fejlődés irányzatát. Máshol észrevették, de nem siettek azt követni. Mert meg tudtak élni a régiből. Például azért, mert számuk­ra valaha a KGST biztos, kényelmes piacnak számított. Pedig a kényelmesség ideje itt is lejárt, s a szocialista együttműködés garantálta biztos piacot az használta jól, s tudja kamatoztatni a konvertibilis exportjában is, aki erre alapozva gyors fej­lődésbe fogott. Az olyan vál­lalatok, mint az Ikarus, amelyet ma a tengerentúl is jegyeznek. S a többiek, akik éppen a szocialista integrá­ció révén kerültek az élvo­nalba. Követők és kezdeményezők De most nem az a cél, hogy a lemaradásunk miatt keseregjünk. Többet ér, ha azon gondolkozunk, hogyan lehetne mielőbb pótolni az elvesztegetett időt. A leg­gyorsabb megoldásnak sok helyen a licencvásárlás, vagy a külföldi cégekkel közös ve­gyes vállalatok alapítása lát­szik. Mint ahogy az ameri­kai licenc vitte sikerre a Rábát, s magyar—japán ve­gyes vállalattól vár új, jö­vedelmező tevékenységet a Hungária Műanyagfeldolgo­zó Vállalat, s a példákat még lehetne tovább sorolni. Viszont ritka még az olyan eset, mint a Labor Műszer­ipari Műveké, ahol amerikai licenc továbbfejlesztése ré­vén nemzetközi sikerre szá­mot tartó magyar újdonság született, vagy a Váci Kötött­árugyáré, ahol ugyancsak li­cencvásárlással, kooperáció­val kezdték, de ma már nem követői, hanem kezdeménye­zői az új irányzatoknak. Ilyenekből jóval többre lenne szükség. Mert a­­piacon megélni, jól megélni, és az eddiginél nagyobb teret nyerni azoknak van a leg­több esélyük, akik nem érik, de azzal, amit a versenytár­sak meghagynak, átenged­nek nekik. Akik lépést tar­tanak, de arról sem monda­nak le, hogy közben kama­toztassák a saját szellemi tőkéjüket, és­­— ha megvan rá a képességük — olykor elsőként is lépjenek. Ez nem megy mindenütt máról holnapra, tudom. De a kényelem, a beletörődés álláspontját feladni — nem lehet elég korán. Franek Tibor

Next