Népszava, 1984. október (112. évfolyam, 231–256. sz.)

1984-10-30 / 255. szám

6 KEDD. 1984. OKTÓBER 30. NÉPSZAVA A művelődés tornyában — Simontornyán „Közösen rendezzük a vár­ral” Abban a simontornyai falusi könyvesboltban hang­zott el ez a különös mondat, ami a magunkfajta arra té­védét megállítja. Sajnos, elég ritka, hogy faluban, nagy ki­rakat fölött ez olvasható: Könyvesbolt. A kíváncsiság megállít. Valóban könyves­bolt? Csak az? — Igen, mi igazi könyves­boltban dolgozunk — vála­szolja az üzlet vezetője, Ki­rály Lajosné. — Igaz, való­ban volt már ez a kis épület bemutatóterem és sok min­den más is, de már két éve könyvesbolt, és reméljük, az is marad. Körülnézünk a barátságos üzletben, ahol tényleg csak könyveket, hanglemezeket és kazettákat árulnak. A rak­tárban 350 ezer forint érté­kű árut tartanak, ebből ál­talában 250 vagy 280 ezer forint a könyvek értéke, a többi hanglemez, kazetta. Vásárlók jönnek-mennek, mi pedig örömmel járjuk körbe a kis üzletet, aztán tovább érdeklődünk. — Megéri a Siómenti Áfésznek, hogy külön köny­vesboltot tartson fenn? Kérdésünkre Hegyi József- né áruforgalmi előadó felel határozott igennel. Majd hozzáteszi: — Az elmúlt évben másfél millió forint forgalma volt az üzletnek, s reméljük, eb­ben az évben, a nehezebb körülmények ellenére sem lesz kevesebb, noha már ki­sebb mennyiségben árulunk tankönyveket. Sőt — foly­tatja —, még azt is megen­gedhetjük magunknak, hogy rendszeresen 40—50 százalé­kos árengedménnyel kínál­junk jó könyveket. Nem Aligha született Sok kegyet­lenebb dráma a világiroda­lomban Heinrich von Kleist, az 1800-as porosz katonatiszt Homburg hercege című tragikomikus álomlá­tásánál. Hőse egy magas ran­gú fiatal tiszt, aki megnyeri uralkodójának a csatákat — de engedély nélkül támadva, csupán páratlan érzékére és lelkesedésére hallgatva. Bün­tetés lesz hát a sorsa. A fe­gyelem megszegéséért rajon­gásig szeretett fejedelme hadbíróság elé állítja. Az íté­let: halál. Padi István rendezése a szolnoki Szigligeti Színház­ban rideg, rozsdásodó, dü­börgő fémfalak börtönében játszatja a darabot, mely két álom között feszül. Először azt álmodja Homburg, hogy dicsőség és szerelem vár rá, másodszor, a darab végén a halálos ítélet sortüze elől ébred mégis — kitüntetésre. Antal Csaba fémfalai közt valódi nádon át csörtet az álmokat kileső fejedelem, ide érkezik emberpusztító kegyelmével is. Ha a felszín börtön, mi le­het a mélyben, ahonnan ér­keznek az előadás szereplői? A csapóajtók mögött, alatt pat'kánylétű, egérléptékű élet zajlik. A megalázás, a meg­törés mechanizmusa műkö­dik. A fejedelem persze nem akar igazságtalan lenni, s így Homburg dönthet saját sor­sáról: de a herceg elismeri a halálos ítélet jogosságát. Most már akár meg is le­het kegyelmezni neki. Hasz­nos, mert szétmosott állam­polgár lesz. Paál hatalom és egyén konfliktusára egyszerűsíti ezt a filozófiai drámát. Eti- kum és politikum párharca, az egyén társadalmi lehető­ségei, a jóság és kegyetlen­ség morális összeütközése — mindezt az idealista hős és a despota összecsapása he­lyettesíti. És így egyjelenté- sűvé züllik a lehetséges sok­színűség. A rendező önmagát idézi: itt a Hamletból az uralkodói vadászsólyom — itt az Übü király patkány­odúi. De az egyszerűsítés megbosszulja magát. Minden jelenetváltáskor hangosan dörömbölnek a fémfalakon. A sötét csöndet megtörő ökölcsapások mint­ha a börtön-morse jeleit su­gároznák. De csak zajosak, nevetésre ingerlők. Nem a félelmet erősítik. Mindent szájba akar rágni ezúttal a olyanokat, amiket másként nem vinnének, hanem olya­nokat is, tessék megnézni, amit szívesen megvásárol­nak. Ezzel kedvet csinálunk a vevőknek, hívjuk őket, hogy érdemes ide betérni. A boltban mondták el az idézett, először nem is ért­hető mondatot: „Mi mindent közösen rendezünk a várral.” Ha előadásokra, író-olvasó találkozókra hívják a várbe­liek a falu lakóit, a könyves­bolt vezetője személyesen uta­zik, ahova csak kell, és elő­teremti a szükséges könyve­ket. Ideje megismerkedni a „várbeliekkel”. A könyvtár­ba, majd a kiállító- és elő­adóterembe, valamint a ba­rátságos olvasószobába, év­százados lépcsőkön lehet föl­jutni. Faburkolat, kellemes meleg, illetőeg a simontor­nyai vár egyik mai „úrnő­je”, Zentai Pálné, a könyvtár vezetője fogad. Felnőttek és gyerekek gyülekeznek író-ol­vasó találkozóra. Az egyik sarokban — mint ilyen alka­lomkor mindig — kis kiállí­tás látható a meghívott mun­káiból. E toronyfalak között már több jeles vendég is megfordult, legutóbb Lőrin- cze Lajos, illetve Nemes- kürty István. A vár mostani birtokosa a közművelődés, a múzeummal és a könyvtár­ral. A mokány kis vár is meg­állásra késztetett. Érdemes elmondani róla a legfonto­sabbakat., „Simortornya vi­déke valaha mocsaras vizek­kel körülvett kisebb-nagyobb szigetekből állt. A mai Si- montornya belterülete na­gyobb sziget volt, melyet a XVIII. század végéig csak rendező: ahogy a tehetetlen fejedelemné guggolva me­nekül egy fémlyukba, ahogy emelkednek az alvilági csa­póajtók — mind-mind a ki­szolgáltatottság metaforáját erősítik S milyen artiszti- kusan! Az ajtók mögött ref­lektorok — sugarukba nehe­zen találnak a szereplők —, fényük a natúrát is leleple­zik. Az egyjelentésű képek megszüntetik a darab állan­dó dilemmáit. Nem válasz­tásról és mérlegelésről, csak lázadásról és embertelenség­ről esik szó. Homburgot csak sajnálhatjuk: pedig vérben és sárban fogant tragikomé­diája megrendíthetne. A színészek a koncepciót szolgálják, ki-lki pillanatnyi diszpozíciójának megfelelően tágítva egyénisége felé' a helyzeteket. Tóth Tamás al­kalmas lenne metafora he­lyett embert is játszani: Homburgja így a meghason- lás és a végső ébredés pilla­nataiban tud csak azonosu­lást kiváltani. Nagy Gábor fejedelemként egy magatar­tást valósít meg csupán, nincs lehetősége az esszen­ciát választó emberré lelke­síteni, A többiek gyalogok csak a sakkpartiban, melynek vezérei hatalom és egyén összecsapását unt szabályok szerint játsszák. Ha Paál István izgalmad­nak ígérkező előadásában a rendező vaskezű értelmezése a darabot fosztotta meg gaz­dagságától, a Szobaszínház­ban bemutatott Botho Strauss-mű, az O, azok a hipochonderek! rendezője, Csizmadia Tibor a darab gyengéit igyekezett elfedni a színházat bábjá­tékká egyszerűsítő előadásá­val. Régen indult már ilyen za­josan és fényesen drámaíró- karrier, ahogyan Botho Straussé. A Peter Stein káp­rázatos nyugat-berlini szín­házában dramaturg Strauss az elmúlt években egyre- másra aratja óriási sikereit szorongó drámáival. A Hi- pochonderek az első, ami ná­lunk bemutatásra került. Nem volt szerencsés válasz­tás. Ez a darab ugyanis jó­részt túlírt blöff. Egyszerű cselekménye annyira ku­száit, szövegei oly magvasan és mélyen semmitmondók, hogy az egészet alig értő né­ző szégyellni kezdje értetlen­két hídon át lehetett megkö­zelíteni. A község nevét adó Árpád-kori alapítású vár a középkorban és a reneszánsz idején fényes várkastély volt, a Rákóczi-szabadság- harc alatt fontos erődítmény” — olvashatjuk a szép kiállí­tású ismertetőben Horler Miklós és H. Tabajdi Márta sorait. A vár jellegzetesen síkvi­déki erődítmény, nevét a Sa- lamonfia Simon alországbíró- ról kapta, aki Kun László uralkodása alatt, 1277 után építtette az első várat. Majd a Lackfiak, akik a középkori Magyarország legjelentősebb családjai közé tartoztak, új palotaszárnyat emeltettek, s az így kialakított vár a Nagy Lajos kori Magyaror­szág jelentős birtokközpont­jává vált. Pereskedés után 1426 körül a Garai család tu­lajdonába került, majd fiú­utód nem lévén, a királyra szállt, aki Beatrixe királyné­nak adományozta. Mindezek után nagyobb tisztelettel nézzük a várat, amely az elmúlt hét évszá­zad alatt, kicsiben elszen­vedte mindazt, amit e viha­ros történelmű ország. Ad- ták-vették dúlták, építették uralták magyarok, idegenek. (A török hódoltság idején a budai vilajethez tartozó zsandzsákság székhelye volt, itt lakott a bég.) Véres har­cok éppen úgy pusztították, mint később a nemtörődöm­ség. Hiszen már 1764-ben magtárnak használták a régi várkastélyt, azután bőrgyári raktár lett. A helyreállítása végül 1964 és 1975 között megtörtént, ám aki manap­ság a várban jár, most is láthat munkásokat, akik a ségét. (Pedig a király mez­telen ...) A darab hőse Nelly, aki cégtársai felbujtására meg­ölt egy vegyészt, akii tán a szeretője is volt, hogy meg­szerezze tőle egy gyógyszer képletét. Óvadék ellenében kerül szabadlábra, de ez csak amolyan kölosön-sza- badláb. A Spaak-fivérek be is nyújtják a számlát — még a férjnek, Vladimirnek is. Akinek a fejében talán meg­született a gyilkosság terve. Nelly és Vladimir egymást és magukat keresik, a szoba­lány nem ért semmit, majd a férj saját apjává alakul. Ez az apa, Jákob — aki Vladimír variánsa — végül megöli Nellyt, mert az ráis­mer. Minden bizonytalan ebben a történetben. Nelly és Vla­dimír önmaguk felbomlását játsszák el a játék egyes me­neteiben. Hipochonderek, akiknek az a betegségük, hogy félnek a betegségtől, tehát állandóan figyelve ön­magukat, tetten érhetik sa­ját megszűnésüket is. Állan­dóan a kézzelfoghatót kere­sik, s közben az érzékeikben sem bízhatnak. Nelly az ölé­be veszi Vladimir fejét, aki egy pillanat múlva belép az ajtón, elmagyarázva: az teg­nap volt, hogy ott feküdt. Iszonyúan bonyolultnak és mélynek tűnik a játék. Pe­dig csak egy felbomló élet­érzés kivetülése. Csehov Si­rályában a tanító és Mása ötmondatos párbeszéde töb­bet mond el erről, mint itt az egész darab. Még szeren­cse, hogy Straussnak e ko­rai — első! — darabjában is marad némi humora: a szol­gálólány földhözragadtsága leleplezi-kinevetteti a röpü- lés és a hipochondriás kom­munikációképtelenség tupír- jait. Csizmadia folyamatosan mozgatja bábjait, minden je­lenet lelkiállapotát és ko­reográfiáját kitalálja — mert hisz logikus következmények sincsenek! —, poénokat szerkeszt és mély csöndeket. Elhiteti, hogy ezt komolyan kell venni. Philippovich Ta­más amatőr módon, Bajcsay Mária lelkesen, Győry Fran­ciska ironikus-profin, Tóth József és Takács Gyula is­mert közhelyekkel vesz a dologban részt. L eviczky Klára az egyetlen nem báb: hát kitűnő is, ahogy megkér­dőjelezi az egész színjátékot. Ezt a darabot nem lehet komolyan venni. Még hipo- chondereknek sem. És a te­rápia után következhet a színház. (b.) falak sebeit gyógyítgatják a felújított karcsú, reneszánsz loggiákon. Viszont ma más­fajta „végvári” harcosok”, könyvek, múzeumi tárgyak őrzik békésen az ódon fa­lakat. — De már mi nem sokáig maradunk — tájékoztat a könyvtár vezetője —, fölépül a könyvtár és akkor a vár­ban, részben a mai könyvtár helyén, Illyés Gyula emlék­múzeum létesül. Már szépen gyűlik az anyag, sokan se­gítenek, köztük Illyés Gyu- •láné, Flóra asszony is. Ma ötezer lakosú település fölé magasodik a vár. A könyvtárosok remélik, hogy az év végéig beiratkozik az ezredik olvasó, és akkor a húsz százalék körüli könyv­tártagság, országosan is igen jó eredménynek számít. Bú­csúzóul újra megkérdezzük, hátha rosszul hallottuk, iga­zán fölépül az új könyvtár? A jelenlevők valamennyien megerősítik. Ha ma még nincs is meg „minden mil­lió” — így említette egyi­kük —, mindenki hisz abban, vezetők, öregebbek, fiatalok, hogy a hiányzó, nem kis összeget, társadalmi munká­ban szolgáltatják a község lelkes lakói. Bíznak ebben, mert mindenki így akarja! így legyen!... Visszané­zünk, és már még nagyobb tisztelettel, a közművelődés várának szép alakzatú épü­lettömbjeire, erős tornyára, és arra gondolunk, végül is jóra fordult a sorsa. Hiszen hamarosan beköltözhet a fa­lak közé Illyés Gyula köz­tevékenységre ösztökélő munkássága, emlékezete, örökös várkapitánynak. Kiss Dénes Megemlékezés Nagy Lajosról Harminc esztendeje, 1954. ok­tóber 28-án halt meg Nagy Lajos, XX. századi prózairo­dalmunk egyik kiemelkedő alakja. A Nagy Lajos Irodalmi Társaság ezen a vasárnapon ellátogatott Apostagra, az író szülőfalujába, hogy kegyelet­tel megemlékezzék névadó­járól. Kis ünnepség kereté­ben, amelyet a Nagy Lajos Általános Iskola rendezett, a község vezetőségének és az érdeklődők jelenlétében Ta­más Aladár, a Társaság el­nöke helyezett koszorút az író szobrára, amely Varga Imre megrázóan igaz alkotá­sa. Nagy Lajos pályájának je­lentőségéről Baranyi Ferenc költő emlékezett meg, kap­csolatáról falujához, Apos- taghoz, küzdelmes életéről, a falukutató irodalom megin­dulásáról, amelynek első és klasszikus alkotása Nagy La­jos: Kiskunhalom című könyve, a harmincas évek magyar falujának valódi ar­ca. h. z. Pályásat A Budapesti Művelődési Központ országos, nyilvános pályázatot hirdet a társadal­mi és politikai ünnepségek tartalmi és formai megújí­tására. (Április 4., május 1., augusztus 20., november 7., március 15., március 21.) Pályázni lehet országos, megyei, illetve városi ün­nepségtervezetekkel éppúgy, mint vállalati, iskolaii, intéz­ményi megemlékezések el­képzeléseivel ; egyénileg és csoportosan, név és cím fel­tüntetésével. A terjedelem legföljebb 15 oldal. Beküldési határidő: 1985. január 31. (További felvilágosítást ad a BMK, Bp. Szakasits Árpád u. 55. 1119. Telefon: 869—444.) Horizont — Türkmén szőnyegeket bemutató kiállítás nyílt va­sárnap a Nagytétényi Kas­télymúzeumban. Az Ipar- művészeti Múzeumnak gaz­dag gyűjteménye van a tá­voli nép szőnyegszövő-művé­szetének legszebb darabjai­ból. Ó, azok a koncepciók! A televízió előtt SZENT KRISTÓF KÁPOLNÁJA Egy már nem éppen hamva­sán fiatal, inkább érett asz- szonyiságú restaurátor festő­nő „menekülni” akar az ön- pusztításba sodró kétségbe­eséséből és ezért elvállalja egy távoli falu temploma ol­tárképének felújítását. Ma­gas beosztású, vonzóan szép férfiba lett szerelmes, de egyszer csak arra döbbent rá, hogy csak titkos szexuális partnernek kell neki. Sem hivatali presztízsét, hírnevét nem kockáztatja érte, sem a családját s gyermekeit nem kívánja elhagyni, hogy új életet kezdjen vele. Szok­ványos szerelmi történet so­kadik változatát ismerné meg a néző a Szent Kristóf kápolnája című, vasárnap este, a budapesti művészeti hetek keretében bemutatott legújabb tévéfilmből, ha nem kapcsolódna össze a fő­hős vergődése és emberi­lelki felszabadulása egy fa­lusi esperes-plébános külö­nös titkával s konfliktusá­nak feloldódásával. Akarva-akaratlan „segí­tik” ők egymást, bár e film­ben a kialakuló kapcsolatuk jellege e nagyarányú, egész életet, sorsot formáló köl­csönhatást nem kellő meg­győző erővel indokolja. A festőnő megnyugvást talál a megrendítő „életgyónásban”, mely a kápolnában szakad fel belőle és ekkor megka­paszkodik zaklatottságában és „zuhanásában” az idős katolikus esperes reményt s hitet adó nyugalmában és emberségében. Pedig ő is küszködik-gyötrődik, amíg felbátorodik és rászánja ma­gát arra, hogy elárulja tit­kát, amelyet három évtizede őriz magában. A Mind- szenty-per idején óriási ér­tékű egyházi kincseket rej­tettek el az egykori urasági kriptában, a kápolna alatt. Átadja e nagy értékeket a — bejentése után — megérkező egyházi és állami bizottság­nak. TÖRZSASZTAL Sárospatakon — a „Bod- rog-parti Athénban” — állí­totta fel „törzsasztalát” ez­úttal Sediánszky János és olyan vendégeket hívott meg, akik itt, e nagy múltú városban voltak diákok, s innen életre szóló útravalót vittek magukkal. Írók, mű­vészek, szociológusok, kul- túrpolitikusok — Fekete Gyula, Vitányi Iván, Mészöly Dezső és mások idézték fel színesen, közvetlenül és nagy elevenséggel, nemegyszer humorosan ifjúságuk emlé­keit. Élvezetes és tanulsá­gos társalgásnak lehettünk a résztvevői. A legkülönbö­zőbb kérdésekről esett szó, a város történetéről éppúgy, mint az egykori tanárokról, régi diákszokásokról, első zsengékről.. . Mégis annak örültem a legjobban, hogy sokat foglal­koztak az oktatás és neve­lés sárospataki hagyomá­Ahogy már annyiszor meg­tette, most is egy ismeretlen, vagy alig-alig feltérképezett területre lépett Galgóczi Er­zsébet, kiváló írónk e kisre­gényében, illetve neves ren­dezőjével: Nemere Lászlóval együtt e belőle készült tévé­filmben. Pedig azt a világot most sem hagyta el, melynek valóságanyagából sokrétű és gazdag életműve felépült. (A falu fejlődése, új problémái, az Innét elinduló értelmiség sorsa stb.) Hiszen nagyon keveset, szinte semmit nem tud irodalmunk azokról az emberi konfliktusokról, tisz­tázó, katarzist hozó folya­matokról, melyek kibonta­koztak a papság és a hívők fontos részének életében, lel­kében, . megalapozták az ál­lam és az egyház megbéké­lését s jó viszonyának kiala­kulását. Az írónő előzetes vallomá­sából tudjuk, hogy vállalko­zását a katolikus egyházi vezetők támogatták, szere­tettel és sokoldalúan meg­adva, rendelkezésre bocsát­va mindazt, amire ehhez az alkotáshoz szüksége volt. (Valóságos esetet dolgozott fel az írónő az elrejtett kincs átadásáról...) Új mozzanat e filmben az, hogy a felszabadulás s az önmegváltás útjára az egy­ház segíti a főhőst. Hang­súlyozom, hogy e film tele van jó részletekkel, konflik­tuslehetőségekkel, de ezek — sajnos — nem bomlanak ki és nem fogja össze őket erő­sebb belső kohézió, sodróbb cselekmény. Több jelenet, sőt figura esetében joggal tehetjük fel a kérdést: — Mi ennek a drámai funkciója? A regény sokkal jobb^volt! Nagyszerű színészeink: Gob­bi Hilda, Bodnár Erika, Te- messy Hédi, Páger Antal és mások megragadó emberáb- rázolása, s alakítása sem tudta elfeledtetai a hiányo­kat és az elmulasztott való­ságfeltáró lehetőségeket. nyaival, s keresték-kutatták a ma is folytatható s to­vábbépíthető törekvéseket. (Pl. tehetséggondozás, de­mokratikus szellemiség, a szellemi élet jelenségeire s mozgásaira irányuló figye­lem igénye, a színjátszó- és kórustradíciók, a zene ér­tékeinek megismerése, a nyelvtanulás stb.) Sajnáljuk, hogy nem lehettek jelen más kiváló pataki diákok, taná­rok is!... (Király István, Képes Géza és még mások.) Béres Ferenc — a pataki ének- és zenei hagyomá­nyokhoz híven — most is gyönyörűen énekelte a régi dalokat, köztük Csokonai „Tihanyi ekhó”-ját. A mos­tani diákénekkar azonban nem éppen remekelt... Bi­zonyára van bőven tanulni- való más területeken is. (Rendezte: Soós Árpád.) Illés Lajos Csokonai-díj szakszervezeti vezetőnek A debreceni Városi Tanács évente Csokonai-díjjal jutal­mazza azokat, akik különö­sen sokat tettek a művészet és a közművelődés érdeké­ben. Ebben az évben a Cso- konai-díjasok között szak- szervezeti tisztségviselőt is üdvözölhetünk, Nagy Ben­jámin SZOT-díjas személyé­ben, aki a Szakszervezetek Hajdú-Bihar megyei Taná­csának közművelődési osz­tályvezetője. Nem tartom lehetetlennek, hogy a hír olvastán egy pil­lanatig kutatni kezdett a memóriájában az is, aki is­meri Nagy Benjámint. Hi­szen Béni, legfeljebb Nagy Béni ő mindenki számára, aki a szakszervezeti közmű­velődés valamelyik munka- területén valaha is találko­zott vele. Így ismerik őt a megyében, s úgy is mint kü­lönböző kulturális mozgal­mak lelkes szervezőjét. Hogy a megyében jól működik a Korunk Valósága mozgalom, hogy immár tizenharmadik alkalommal áll össze színvo­nalas vándorkiállításként az üzemi tárlat,- hogy hagyo­mánya van a komoly zenei munkáshangversenyeknek, abban neki oroszlánrésze van. Igaz ez még akkor is, ha ő mindig szerényen a háttérben marad, másokra hárítva a dicsőséget, mond­ván: „Én csak az écákat, az ötleteket adom, azoké az ér­dem, akik megvalósítják ezeket.” A Csokonai-díjas Nagy Benjámin szegény szülők gyermeke, sárospataki diák, népi kollégista. A tanítókép­zőből a nép szeretetét plán­tálták bele és társaiba. Arra készítették fel őket, legyenek lámpások minden téren. Az egyetemen az ifjúsági moz­galomtól eljutott a szakszer­vezeti munkáig, s 1961 óta osztályvezetőként irányítja a megye szakszervezeti kultu­rális életét. Azóta is szívó­san dolgozik, igyekszik meg­valósítani elveit. Ügy tartja, hogy az általános műveltség, a kultúra a legszorosabb kapcsolatban van a minden­napi termelés színvonalával. Büszke rá, hogy ezt érvénye­síteni tudja a Korunk Való­sága mozgalom megyei meg­valósításában is. Gőz József

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék