Népszava, 1984. november (112. évfolyam, 257–281. sz.)

1984-11-18 / 271. szám

NÉPSZAVA 1984. NOVEMBER 18., VASÁRNAP Hétfőtől szombatig olvasnak-e a fiatalok ? Még a rendszeresen nem olvasók is tisztában vannak azzal, hogy az olvasásra, olvasottságra mekkora szük­sége van az embernek. Akár a dolgok megértésének munkaeszközeként, akár folyamatos tanulásként, vagy azért, hogy az ember lelke, szelleme ki ne száradjon, az olvasás igényének kialakulásában mindenképpen döntő szerepe van a diákéveknek. A hét elején a Ha­zafias Népfront munkabizottsága az iskolások olvasás­kultúrájának fejlesztéséről tanácskozott. Ennek lehető­ségeiről beszélgettünk Juhász Róberttel, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkárával. — Kezdjük talán azzal — mondja elgondolkozva —, hogy miért foglalkozik e té­mával a Népfront. Mozgal­munk egyik legfontosabb fel­adata, hogy a demokratizmus gyakorlata a társadalomban általánossá váljék. Ez más­ként fogalmazva annyit je­lent, hogy minden területen növekedjék a beavatott, hoz­záértő emberek száma, akik­nek az életét nem nyugtala­nítja az, hogy valamit nem értenek. Milliókat érintő kérdések ezek, hiszen nem is csak a gyerekekről van szó, hanem szüleikről és sok eset­ben a nagyszülőkről is, akik a gyerekeket istápolják, próbálnak nekik segíteni. Te­hát minden iskolával és ta­nulással kapcsolatos ügy mil­liókat érint.­­ A tanítás, az oktatás, az egész világon szakadatlan változásban, fejlődésben van, a reformokhoz hozzá kell szoknunk. Néhány esztendő­vel ezelőtt kezdődött el a matematika tanításának re­formja, ami nagy izgalmat okozott — nem is elsősorban a diákok, hanem inkább a pedagógusok és még nagyobb mértékben a szülők körében. A tanítás pedig korántsem olyan, mint egy termelési fo­lyamat, a technológiai uta­sítások nem ugyanazt jelen­tik, bár még a termelésben is mindenkinek kialakulnak a maga sajátos mozdulatai, tempója és így tovább. Nehéz a pedagógusoknak egyértel­mű „technológiai utasítást” előírni, tehát hogy valamit hogyan tanítsanak. Éppen ezért hosszabb idő óta foly­nak a különböző kísérletek az olvasástanítás javítására is. Márpedig az olvasás tulaj­donképpen minden tanulás­nak az alapja. Tehát nem is pusztán egy tantárgy a töb­bi közül.­­ Nem véletlen, hogy a pedagógusok újabban a tan­tárgy helyett szívesebben használják azt a kifejezést, hogy olvasásfejlesztés. A Népfront társadalmi irányí­tója a szülői munkaközössé­geknek is. Ha azt akarjuk, hogy a család és az iskola kapcsolata jó legyen, meg kell kísérelni a szülők minél nagyobb hányadát beavatot­tá, egyetértővé és támogató­vá tenni. A hétfői tanácsko­zás egyik célja éppen az volt, hogy egy asztal mellé ültes­sük a különböző kísérletek híveit, képviselőit, ismerjük meg elképzeléseiket, vélemé­nyüket, hogy ezek birtokában a szülők minél szélesebb tá­borát tudjuk tájékoztatni. Er­re annál is inkább szükség van, mert minden valószínű­ség szerint 1986-ban a peda­gógusok már választási sza­badsággal rendelkeznek majd, tehát dönthetnek, hogy a ne­kik legjobban fekvő, vagy tetsző felfogásban tanítsák az olvasást. Az olvasás tanítása körüli viták pedagógiai műhely­munkának tűnnek, de valójá­ban egy életre szóló rossz, vagy jó hatást adhatnak. Az utóbbi időben pedig megsza­porodtak az iskolások olvasá­si tudásával kapcsolatos bí­rálatok, melyek szerint a sok kísérletezgetés, sokféle mód­szer korántsem kedvez az ol­vasás jó elsajátításának. — Jól olvasni azt lehet, amit meg is értünk. Mind­egyikünk tud rá számos pél­dát mondani saját tapaszta­latából, gyűlésekről, egyebek­ről, hogy hiába tud valaki hangosan olvasni, ha nem ér­ti a szöveget. Abban, hogy az olvasást megtanulják ... ... és megszeressék, ... igen, és megszeressék, véleményem szerint nem az a döntő és nem attól kell fél­ni, hogy esetleg többfélekép­pen, különböző módszerek­kel tanítják a gyerekeket ol­vasni. Mert ahogy a terme­léssel nem hasonlítható ösz­­sze az oktatás, a művészetek­kel sem ugyan, de gondol­junk arra, hogy hányféle művészeti műhely volt, és különböző műhelyek is tud­tak kiváló tanítványokat ne­velni. Végső soron a legfon­tosabb mindig az, hogy a szakmát, esetünkben az ol­vasást jól megtanulják. Ide­stova 15 éve szervezője és koordinálója a Népfront az Olvasó Népért mozgalomnak. Az elmúlt másfél évtized megerősítette azt a vélemé­nyünket, hogy valaki vagy megtanul olvasni gyerekkorá­ban, tehát vagy olvasóvá vá­lik gyerekként, vagy soha nem lesz rendszeres olvasó. A fiatalok olvasási szoká­sai mostanság mintha szű­­kebb területre korlátozódná­nak. Nincs-e ez összefüggés­ben a gyakran változó kísér­letekkel? — Eddigi tapasztalataink, tanulmányozásaink nem mu­tatnak közvetlen összefüg­gést az olvasás technikájá­nak tanítása és aközött, hogy a gyerekek szeretnek-e ol­vasni. Közvetett összefüggés egészen bizonyos, hogy van. Mert az a gyerek, akinek te­her az olvasás, tehát egyál­talán az olvasás technikájá­val nehezen birkózik, vagy az a gyerek, akivel megutáltat­­ták az olvasást, mert idő előtt vagy ügyetlenül elemez­­tették a szöveget s eközben nem juttattak elegendő időt arra, hogy az olvasmány szépségeit, az olvasás örömeit megismertessék velük, kevés­bé fognak önként könyvek után nyúlni. Éppen a hétfői tanácskozásunkon esett na­gyon sok szó arról, hogy több játékosságot, több örömet szerző elemet szeretnénk lát­ni az általános iskolákban az olvasás tanításában. Évek óta tapasztalható, hogy miközben a könyvtá­rakba beiratkozók nagy há­nyadát adják az iskolások, amikor kikerülnek az iskola falai közül, szinte zuhanás­szerűen leesik számuk a könyvtári tagok között.­­ Ezt magyarázni sok­­ mindennel lehetne: a pálya­kezdés nehézségeivel, a csa­ládalapítás gondjaival, de valószínűtlen, hogy azok, akik kimaradnak a könyv­tárakból, illetve az iskolai, vagy gyerekkönyvtárakból nem kerülnek át sem a köz­­művelődési, sem a szakszer­vezeti könyvtárakba, mind könyvvásárlókká váltak vol­na. Noha a könyvvásárlás az áremelkedések ellenére sem csökkent az elmúlt években, legalábbis nem ijesztően, a tények azt mutatják, hogy nem növekedett a számunk­ra nagyon fontos társadalmi osztályokban, elsősorban a munkásság és a parasztság köreiben a rendszeresen ol­vasók száma. Az olvasók szá­ma igen, de a rendszeresen olvasóké nem.­­ A mi társadalmunkban sehol nem szabad lenézni, laikusnak, hozzá nem értő­nek tekinteni az érdekelteket. Egyfelől szívós munkával meg lehet értetni minden okos dolgot, másfelől sok pél­da bizonyítja, hogy az úgy­nevezett laikusok nagyon is sokat hozzá tudnak tenni a megoldáshoz. Ha értik a tö­rekvéseket, akkor a szülők is az iskola igazi partnereivé tudnak válni, közelítve a Né­meth László-i eszméhez, gyermekeink diáktársaivá. De csak akkor, ha értik, hogy miért éppen úgy kell, azaz miért másképpen, mint abban az időben, amikor ők tanultak olvasni. Véleménye szerint a szak­­szervezetek, amelyeknek egyik legrégibb hagyománya éppen az olvasási kultúra fejlesztése, hogyan tudnának még tartalmasabban hozzá­járulni a fiatalok olvasottsá­gához, az olvasás megszeret­tetéséhez? — Két részre bontom kér­dését. A tömegszervezetek­ben, így a szakszervezetekben is folyik politikai ismeretter­jesztés. Érdemes lenne végig­gondolni, hogy olyan szűken kell-e értelmezni a politikai ismeretterjesztést, ahogyan ez ma még nemritkán elő­fordul. Hogy például a poli­tikai tájékoztatásba nem ik­tatható-e be az oktatásügy reformja, vagy annak egy­­egy részkérdése. Hogy nem érdemes-e egy-egy összejö­vetelre meghívni olyan peda­gógusokat, akik erről képe­sek közérthetően tájékozta­tást adni. A másik pedig ép­pen a szakszervezeti hagyo­mányok. Idősebbektől tu­dom, régebben úgy szerve­ződtek a szakszervezetbe, de a pártba is a fiatalok, hogy egy-egy idősebb szaktárs ke­zébe nyomott a gyárba ke­rült ifjúnak egy könyvet. Egy vagy két hét múlva az­tán megkérdezte, hogy tet­szett-e, és ettől függően adott neki vagy könnyebb, vagy egy sokkal nehezebb köny­vet. Az ilyen gyakorlatot nem lehet utasításokkal, határoza­tokkal általánossá tenni. De például a szocialista brigá­dok nem foglalkozhatnának­­­ azzal, hogy megismerked­jenek a pedagógusok, a peda­gógia új törekvéseivel? Kü­lönösen azok a brigádok, ahol a tagok nagy része szülő. — Azután itt vannak a szakmunkásképző iskolák. Az intézetekbe egyfelől a szeré­nyebb tanulmányi eredmé­nyeket elérő fiatalok kerül­nek, s ezt tetézi az is, hogy ebben az oktatási formában nagyon alacsony óraszámban folyik az anyanyelvi oktatás. Arra valószínűleg nincs le­hetőség, hogy óraszámot nö­veljenek, de hogy a meglevő órák hatékonyak legyenek, s egy intenzívebb, az olvasást megkedveltető könyvtármun­ka folyjon, hogy a velük kap­csolatban levő üzemek szak­­szervezeti bizottságai sokkal nagyobb figyelmet fordítsa­nak a szakmunkásképző is­kolák kulturális tevékenysé­gére, a szakkörök patronálá­­sára, arra igen. Szalay Ferenc Munkásőr a téglagyárból Országszerte megkezdőd­tek a héten a munkásőr­ség egységgyűlései, ame­lyeket ezekben a hetek­ben tartanak meg. A ta­nácskozásokon a mun­­kásőrparancsnokok be­számolnak a testület tag­jainak a népgazdaság, a közélet és a fegyveres szolgálat terén végzett idei munkájáról. Ezeken a fórumokon sok ezer munkásőr mondja el vé­leményét a párt politiká­járól, társadalmi életünk­ről is. A munkásőrök társadalmi munkában, de a hivatásosak szorgalmával és odaadásával öltik magukra az acélszürke egyenruhát, és vesznek részt a kiképzésben, a különböző szolgálatokban és a terme­lésben. A III. kerületi mun­­kásőregység egyik tagja a középtermetű, keménykötésű Szabó Mátyás, Matyi bácsi, aki a Bécsi úti Budai Tégla­ipari Vállalat szakmunkása, ötvenhárom éves, így a bá­csizás elsősorban nem a ko­rának, hanem a tekintélyé­nek szól. — Mi a szakmája? — Lakatos, és bár régóta végzek aktívan politikai munkát, soha nem is akar­tam más beosztásba kerülni. Nagyon jól érzem magam a műhelyben, a gépek között, és azokkal, akikkel együtt javítjuk a berendezéseket, végezzük a munkánkat. — Brigádtag? — Természetesen. Nálunk a téglagyárban valamennyi munkásőr tagja valamelyik szocialista brigádnak, mert fontosnak és természetes kö­telességünknek tartjuk, hogy a legjobb tudásunk szerint segítsük a termelést, és azt, hogy a vállalatunk minél jobb gazdasági eredménye­ket érjen el. — Melyik szocialista bri­gádnak a tagja? — Mint lakatos, a karban­tartó brigád munkájában veszek részt. — Az idén milyen eredmé­nyek várhatók a termelés­ben? — Üzemünk december lé­re teljesíti az éves tervét. Ez azt jelenti egyebek között, hogy 10 millió téglát, 480 ezer szepgerendát és 170 ezer méternyi rácsot állítunk elő. — A karbantartó szocia­lista brigád mivel járult hoz­zá a termelési eredmények­hez? — Azzal, hogy a legjobb tudásunk szerint gondoskod­tunk a gépek és egyéb be­rendezések megfelelő műsza­ki állapotáról. Ez a mi fel­adatunk, hiszen, ha hosszabb időre kiesik egy gép a ter­melésből, az már azt is je­lenti, hogy nagyon nehéz be­hozni a lemaradást. Egyéb­ként a héten megtartott egy­séggyűlésen, mi téglagyáriak megkaptuk a kiváló munkás­­őrszakasz megtisztelő címet. — Mióta vesz részt a mun­kásmozgalomban ? — 1949-ben lettem a párt tagja, de már korábban be­kapcsolódtam az ifjúsági mozgalomba. Úgy 15 éves ko­rom óta rendszeresen végzek politikai, társadalmi munkát. — Hogyan lett munkásőr? — Amikor nálunk Óbudán 1957 februárjában megala­kult a munkásőregység, a téglagyárból öten jelentkez­tünk. Valamennyien azóta is a testület tagjai vagyunk. — A kezdeti időben mi volt a feladatuk? — Fegyvertársainkkal kö­zösen vigyázni a rendre, köz­reműködni a helyzet megszi­lárdításában. És amint az­óta valamennyien tapasztal­juk, érdemes volt vállalni a veszélyt. — Kik jelentkeztek akkor a munkásőrségbe? — Inkább az idősebb, a politikailag érett kommunis­ták vállalták a szolgálatot. — És azóta? — Megváltozott a helyzet: a régi elvtársak többsége már nyugalomba vonult,­­vagy végleg eltávozott közü­lünk. A helyükbe most már sorra jelentkeznek azok a fiatalemberek, lányok, fiúk, akiket a munkahelyi párt­­szervezetük méltónak talál arra, hogy magukra öltsék az egyenruhát, és részt vegye­nek a munkásőrség tevé­kenységében. — Nem megerőltető a ki­képzés? — Nem. Mi mindannyian valójában egyenlők vagyunk. Az igazgató, a mérnök vagy éppen a munkás megneve­zése nálunk munkásőr, s a kor sem sokat számít. Nincs kivétel, valamennyiünknek a legjobb tudása szerint kell részt vennie a szolgálatban. — Tartanak kapcsolatot más szervezetekkel is? — Igen. A sok közül a leg­fontosabbnak tartjuk, hogy néhány iskolában megszer­veztük a munkásőrrajt. Meg­ismertetjük a fiatalokat az életünkkel és bízunk abban, hogy később közülük kerül majd ki az utánpótlás. — Milyen a kapcsolat a család és a munkásőrség kö­zött? — Minden évben, amikor zászlóaljgyűlésen értékeljük az elmúlt tizenkét hónap eseményeit, az elvégzett munkánkat, meghívjuk a fe­leségeket, gyerekeket, lássák ők is, hogy nemhiába vol­tunk rövidebb-hosszabb ideig távol a családtól, így azután mindig könnyebb a következő esztendő. Schmidt Attila . Aki egy kicsit is ismeri Csongrád megyét, tudja, gazda­sági és szakszervezeti életének is megvannak a maga jellegzetes vonásai. Építőipara azonban még koránt­sem találta meg azt a sajátos arculatot, amellyel külö­nösebben kilógna a sorból, avagy elütne országunk többi megyéjétől. Az építők Budapesten tartott pénteki nagyaktíváján legalábbis erről győzött meg a Sebők Istvánnal folytatott beszélgetés. Márpedig a csongrádi építők szakszervezetének megyebizottsági titkára ala­pos tudósa ennek a napfényes, hagymájáról, tanyavi­lágáról, művészeti életéről s még sok egyébről ismert vidéknek. Ebben az ismereti körben az építés csak úgy van benne, hogy több ezer embernek ad munkát. Bár kétségtelen, hogy újabban nem a csendes tudomásul­vétel jellemző az építők helyzetére. Sebők István, aki kétnapos felkészítővel, több évig tartó DÉLÉP-es szb-titkári és im­máron kilencéves apparátusi tevékenység tapasztalataival a tarsolyában érkezett a nagyaktívára, maga is úgy véli, mint Somogyi László, a tárca minisztere: az eredmé­nyeket és a gondokat együtt kell látni, és semmi új nem lehet idegen az építőktől. De hogyan is néz ki Csongrád megyében az építőipar? Ve­gyük például a kivitelezőket: amennyire huzakodtak elein­te a vállalatok a felújítási munkáktól, annyira jól ala­kul tevékenységük újabban. A tanácsi építőket például a szanálás széléről hozta visz­­sza. Tempója, színvonala sem rossz. Sebők István a Sze­gedi Nemzeti Színház fel­újítására hivatkozik, ezzel előreláthatólag határidő előtt készen lesznek jövőre. Valójában persze a nagy program náluk is ugyanaz, mint országszerte, a lakás! Az előző tervciklusban 24 ezer állami otthonba költöz­tek be a családok. 1981-től napjainkig 15 ezer állami la­kás épült fel. És újabban már át merik lépni a köz­­igazgatási határt is: a szom­szédos Békés megyében és Budapesten leányvállalatuk van a csongrádi építőknek. Meg aztán az az országos szervezetük sem lebecsülen­dő, amelyik csúszózsaluzatos technológiával gabonaipari létesítményeket készít. Megkérdeztem, mi foglal­koztatja a csongrádi építő­munkásokat mostanában. A válasz­­ a jövedelem. Még­pedig azért, mert eléggé sa­játos helyzet jött létre az utóbbi években. Amíg a 70-es évek végét az esztendőnkénti 4—6 százalékos bérfejlesztés jellemezte, addig a 80-as évek eleje óta az építővállalatok csupán 1—2 százalékos nö­velésre képesek. Igaz, hogy a kísérleti jövedelemszabályo­zás például az Alföldi Por­celángyárban módot adott a 6—8 százalékos béremelésre, de ez sajnos nem tipikus. A szakszervezetnek egyéb­ként a legtöbb gondot és per­sze feladatot egy hangulati elem okozza mostanság. A megyében is csökkentek a be­ruházások. Következéskép­pen csökkent és csökken az emberszükséglet. Ez a körül­mény a fizikaiakat csupán „elvi aggodalom” gyanánt érinti, az adminisztratív ál­lomány dolgozóit viszont en­nél sokkal gyakorlatiasabb módon. A tanácsi építőknél például „leépítettek” 70 em­bert. A DÉLÉP-nél 100 admi­nisztratív bizonyult fölösle­gesnek. Természetesen a szakszervezet ügyel arra, hogy ez a gazdaságilag in­dokolt lépés senkinek se okozzon létbizonytalanságot, törést, vagy bármiféle kese­rűséget. De ettől még a tény a tény marad. A gondok komplex módon jelennek meg, így aztán Se­bők István nem szívesen ra­gad ki néhány kérdést azok közül, amelyek az építők me­gyebizottságának tennivalóit sommázzák. Egy biztos, a gazdasági munka segítése, a segítés módja, eszközrendsze­re, bár nem új feladat, min­den eddiginél hangsúlyosabb. Szorgalmazzák például a több variációs terveket. És ami talán nem véletlen, szembetűnő módon felerősö­dött az egyéni és a kisebb csoportok érdekvédelmi mun­kája. Természetesen a ré­tegképviseleti igény sem csökkent, mivel például a művezetők, az alkalmazot­tak és a nyugdíjasok válto­zatlanul gondot okozó réte­gek a Csongrád megyei épí­tők társadalmában. A szociálpolitikában nem rossz a kiindulási alap, hi­szen egyebek között a Tisza Bútoripari Vállalat, az Al­földi Porcelángyár és a Ma­kói Redőnygyár is új szo­ciális létesítmények sorát hozta létre a közelmúltban. De hiányos még a szociális konténerek telepítése, holott ezekre igen nagy szüksége lenne a kivitelező építőipar­nak. Ám a jelenlegi helyzet­ben a fejlesztésre szánt fo­rintok emelése is csak leg­feljebb szintentartást ered­ményez, vagy még azt sem. Megkérdeztem, mit vár, mit remél attól a sokféle tá­jékoztatástól, felkészítéstől, amely a gazdasági rendszer korszerűsítését megelőzi? Azt mondta, egyvalamit na­gyon. Mégpedig azt, hogy ez­úttal a vállalatok vezetőinek a fejében is idejében kigyul­­ladjon a lámpa. Mert Csong­­rádban jó ideje az volt a gyakorlat, hogy minden ki­adott rendelet végrehajtását a szakszervezet szorgalmaz­ta. Az készült fel rá, az moz­gósított, annak volt fontos. Jó lenne, ha a mostani fel­adat a szó szoros értelmében közös lenne! Szabó Iréné A­­mi a csongrádi építőket fogla­­k­os­ta­tja

Next