Népszava, 1984. november (112. évfolyam, 257–281. sz.)
1984-11-18 / 271. szám
NÉPSZAVA 1984. NOVEMBER 18., VASÁRNAP Hétfőtől szombatig olvasnak-e a fiatalok ? Még a rendszeresen nem olvasók is tisztában vannak azzal, hogy az olvasásra, olvasottságra mekkora szüksége van az embernek. Akár a dolgok megértésének munkaeszközeként, akár folyamatos tanulásként, vagy azért, hogy az ember lelke, szelleme ki ne száradjon, az olvasás igényének kialakulásában mindenképpen döntő szerepe van a diákéveknek. A hét elején a Hazafias Népfront munkabizottsága az iskolások olvasáskultúrájának fejlesztéséről tanácskozott. Ennek lehetőségeiről beszélgettünk Juhász Róberttel, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának titkárával. — Kezdjük talán azzal — mondja elgondolkozva —, hogy miért foglalkozik e témával a Népfront. Mozgalmunk egyik legfontosabb feladata, hogy a demokratizmus gyakorlata a társadalomban általánossá váljék. Ez másként fogalmazva annyit jelent, hogy minden területen növekedjék a beavatott, hozzáértő emberek száma, akiknek az életét nem nyugtalanítja az, hogy valamit nem értenek. Milliókat érintő kérdések ezek, hiszen nem is csak a gyerekekről van szó, hanem szüleikről és sok esetben a nagyszülőkről is, akik a gyerekeket istápolják, próbálnak nekik segíteni. Tehát minden iskolával és tanulással kapcsolatos ügy milliókat érint. A tanítás, az oktatás, az egész világon szakadatlan változásban, fejlődésben van, a reformokhoz hozzá kell szoknunk. Néhány esztendővel ezelőtt kezdődött el a matematika tanításának reformja, ami nagy izgalmat okozott — nem is elsősorban a diákok, hanem inkább a pedagógusok és még nagyobb mértékben a szülők körében. A tanítás pedig korántsem olyan, mint egy termelési folyamat, a technológiai utasítások nem ugyanazt jelentik, bár még a termelésben is mindenkinek kialakulnak a maga sajátos mozdulatai, tempója és így tovább. Nehéz a pedagógusoknak egyértelmű „technológiai utasítást” előírni, tehát hogy valamit hogyan tanítsanak. Éppen ezért hosszabb idő óta folynak a különböző kísérletek az olvasástanítás javítására is. Márpedig az olvasás tulajdonképpen minden tanulásnak az alapja. Tehát nem is pusztán egy tantárgy a többi közül. Nem véletlen, hogy a pedagógusok újabban a tantárgy helyett szívesebben használják azt a kifejezést, hogy olvasásfejlesztés. A Népfront társadalmi irányítója a szülői munkaközösségeknek is. Ha azt akarjuk, hogy a család és az iskola kapcsolata jó legyen, meg kell kísérelni a szülők minél nagyobb hányadát beavatottá, egyetértővé és támogatóvá tenni. A hétfői tanácskozás egyik célja éppen az volt, hogy egy asztal mellé ültessük a különböző kísérletek híveit, képviselőit, ismerjük meg elképzeléseiket, véleményüket, hogy ezek birtokában a szülők minél szélesebb táborát tudjuk tájékoztatni. Erre annál is inkább szükség van, mert minden valószínűség szerint 1986-ban a pedagógusok már választási szabadsággal rendelkeznek majd, tehát dönthetnek, hogy a nekik legjobban fekvő, vagy tetsző felfogásban tanítsák az olvasást. Az olvasás tanítása körüli viták pedagógiai műhelymunkának tűnnek, de valójában egy életre szóló rossz, vagy jó hatást adhatnak. Az utóbbi időben pedig megszaporodtak az iskolások olvasási tudásával kapcsolatos bírálatok, melyek szerint a sok kísérletezgetés, sokféle módszer korántsem kedvez az olvasás jó elsajátításának. — Jól olvasni azt lehet, amit meg is értünk. Mindegyikünk tud rá számos példát mondani saját tapasztalatából, gyűlésekről, egyebekről, hogy hiába tud valaki hangosan olvasni, ha nem érti a szöveget. Abban, hogy az olvasást megtanulják ... ... és megszeressék, ... igen, és megszeressék, véleményem szerint nem az a döntő és nem attól kell félni, hogy esetleg többféleképpen, különböző módszerekkel tanítják a gyerekeket olvasni. Mert ahogy a termeléssel nem hasonlítható öszsze az oktatás, a művészetekkel sem ugyan, de gondoljunk arra, hogy hányféle művészeti műhely volt, és különböző műhelyek is tudtak kiváló tanítványokat nevelni. Végső soron a legfontosabb mindig az, hogy a szakmát, esetünkben az olvasást jól megtanulják. Idestova 15 éve szervezője és koordinálója a Népfront az Olvasó Népért mozgalomnak. Az elmúlt másfél évtized megerősítette azt a véleményünket, hogy valaki vagy megtanul olvasni gyerekkorában, tehát vagy olvasóvá válik gyerekként, vagy soha nem lesz rendszeres olvasó. A fiatalok olvasási szokásai mostanság mintha szűkebb területre korlátozódnának. Nincs-e ez összefüggésben a gyakran változó kísérletekkel? — Eddigi tapasztalataink, tanulmányozásaink nem mutatnak közvetlen összefüggést az olvasás technikájának tanítása és aközött, hogy a gyerekek szeretnek-e olvasni. Közvetett összefüggés egészen bizonyos, hogy van. Mert az a gyerek, akinek teher az olvasás, tehát egyáltalán az olvasás technikájával nehezen birkózik, vagy az a gyerek, akivel megutáltatták az olvasást, mert idő előtt vagy ügyetlenül elemeztették a szöveget s eközben nem juttattak elegendő időt arra, hogy az olvasmány szépségeit, az olvasás örömeit megismertessék velük, kevésbé fognak önként könyvek után nyúlni. Éppen a hétfői tanácskozásunkon esett nagyon sok szó arról, hogy több játékosságot, több örömet szerző elemet szeretnénk látni az általános iskolákban az olvasás tanításában. Évek óta tapasztalható, hogy miközben a könyvtárakba beiratkozók nagy hányadát adják az iskolások, amikor kikerülnek az iskola falai közül, szinte zuhanásszerűen leesik számuk a könyvtári tagok között. Ezt magyarázni sok mindennel lehetne: a pályakezdés nehézségeivel, a családalapítás gondjaival, de valószínűtlen, hogy azok, akik kimaradnak a könyvtárakból, illetve az iskolai, vagy gyerekkönyvtárakból nem kerülnek át sem a közművelődési, sem a szakszervezeti könyvtárakba, mind könyvvásárlókká váltak volna. Noha a könyvvásárlás az áremelkedések ellenére sem csökkent az elmúlt években, legalábbis nem ijesztően, a tények azt mutatják, hogy nem növekedett a számunkra nagyon fontos társadalmi osztályokban, elsősorban a munkásság és a parasztság köreiben a rendszeresen olvasók száma. Az olvasók száma igen, de a rendszeresen olvasóké nem. A mi társadalmunkban sehol nem szabad lenézni, laikusnak, hozzá nem értőnek tekinteni az érdekelteket. Egyfelől szívós munkával meg lehet értetni minden okos dolgot, másfelől sok példa bizonyítja, hogy az úgynevezett laikusok nagyon is sokat hozzá tudnak tenni a megoldáshoz. Ha értik a törekvéseket, akkor a szülők is az iskola igazi partnereivé tudnak válni, közelítve a Németh László-i eszméhez, gyermekeink diáktársaivá. De csak akkor, ha értik, hogy miért éppen úgy kell, azaz miért másképpen, mint abban az időben, amikor ők tanultak olvasni. Véleménye szerint a szakszervezetek, amelyeknek egyik legrégibb hagyománya éppen az olvasási kultúra fejlesztése, hogyan tudnának még tartalmasabban hozzájárulni a fiatalok olvasottságához, az olvasás megszerettetéséhez? — Két részre bontom kérdését. A tömegszervezetekben, így a szakszervezetekben is folyik politikai ismeretterjesztés. Érdemes lenne végiggondolni, hogy olyan szűken kell-e értelmezni a politikai ismeretterjesztést, ahogyan ez ma még nemritkán előfordul. Hogy például a politikai tájékoztatásba nem iktatható-e be az oktatásügy reformja, vagy annak egyegy részkérdése. Hogy nem érdemes-e egy-egy összejövetelre meghívni olyan pedagógusokat, akik erről képesek közérthetően tájékoztatást adni. A másik pedig éppen a szakszervezeti hagyományok. Idősebbektől tudom, régebben úgy szerveződtek a szakszervezetbe, de a pártba is a fiatalok, hogy egy-egy idősebb szaktárs kezébe nyomott a gyárba került ifjúnak egy könyvet. Egy vagy két hét múlva aztán megkérdezte, hogy tetszett-e, és ettől függően adott neki vagy könnyebb, vagy egy sokkal nehezebb könyvet. Az ilyen gyakorlatot nem lehet utasításokkal, határozatokkal általánossá tenni. De például a szocialista brigádok nem foglalkozhatnának azzal, hogy megismerkedjenek a pedagógusok, a pedagógia új törekvéseivel? Különösen azok a brigádok, ahol a tagok nagy része szülő. — Azután itt vannak a szakmunkásképző iskolák. Az intézetekbe egyfelől a szerényebb tanulmányi eredményeket elérő fiatalok kerülnek, s ezt tetézi az is, hogy ebben az oktatási formában nagyon alacsony óraszámban folyik az anyanyelvi oktatás. Arra valószínűleg nincs lehetőség, hogy óraszámot növeljenek, de hogy a meglevő órák hatékonyak legyenek, s egy intenzívebb, az olvasást megkedveltető könyvtármunka folyjon, hogy a velük kapcsolatban levő üzemek szakszervezeti bizottságai sokkal nagyobb figyelmet fordítsanak a szakmunkásképző iskolák kulturális tevékenységére, a szakkörök patronálására, arra igen. Szalay Ferenc Munkásőr a téglagyárból Országszerte megkezdődtek a héten a munkásőrség egységgyűlései, amelyeket ezekben a hetekben tartanak meg. A tanácskozásokon a munkásőrparancsnokok beszámolnak a testület tagjainak a népgazdaság, a közélet és a fegyveres szolgálat terén végzett idei munkájáról. Ezeken a fórumokon sok ezer munkásőr mondja el véleményét a párt politikájáról, társadalmi életünkről is. A munkásőrök társadalmi munkában, de a hivatásosak szorgalmával és odaadásával öltik magukra az acélszürke egyenruhát, és vesznek részt a kiképzésben, a különböző szolgálatokban és a termelésben. A III. kerületi munkásőregység egyik tagja a középtermetű, keménykötésű Szabó Mátyás, Matyi bácsi, aki a Bécsi úti Budai Téglaipari Vállalat szakmunkása, ötvenhárom éves, így a bácsizás elsősorban nem a korának, hanem a tekintélyének szól. — Mi a szakmája? — Lakatos, és bár régóta végzek aktívan politikai munkát, soha nem is akartam más beosztásba kerülni. Nagyon jól érzem magam a műhelyben, a gépek között, és azokkal, akikkel együtt javítjuk a berendezéseket, végezzük a munkánkat. — Brigádtag? — Természetesen. Nálunk a téglagyárban valamennyi munkásőr tagja valamelyik szocialista brigádnak, mert fontosnak és természetes kötelességünknek tartjuk, hogy a legjobb tudásunk szerint segítsük a termelést, és azt, hogy a vállalatunk minél jobb gazdasági eredményeket érjen el. — Melyik szocialista brigádnak a tagja? — Mint lakatos, a karbantartó brigád munkájában veszek részt. — Az idén milyen eredmények várhatók a termelésben? — Üzemünk december lére teljesíti az éves tervét. Ez azt jelenti egyebek között, hogy 10 millió téglát, 480 ezer szepgerendát és 170 ezer méternyi rácsot állítunk elő. — A karbantartó szocialista brigád mivel járult hozzá a termelési eredményekhez? — Azzal, hogy a legjobb tudásunk szerint gondoskodtunk a gépek és egyéb berendezések megfelelő műszaki állapotáról. Ez a mi feladatunk, hiszen, ha hosszabb időre kiesik egy gép a termelésből, az már azt is jelenti, hogy nagyon nehéz behozni a lemaradást. Egyébként a héten megtartott egységgyűlésen, mi téglagyáriak megkaptuk a kiváló munkásőrszakasz megtisztelő címet. — Mióta vesz részt a munkásmozgalomban ? — 1949-ben lettem a párt tagja, de már korábban bekapcsolódtam az ifjúsági mozgalomba. Úgy 15 éves korom óta rendszeresen végzek politikai, társadalmi munkát. — Hogyan lett munkásőr? — Amikor nálunk Óbudán 1957 februárjában megalakult a munkásőregység, a téglagyárból öten jelentkeztünk. Valamennyien azóta is a testület tagjai vagyunk. — A kezdeti időben mi volt a feladatuk? — Fegyvertársainkkal közösen vigyázni a rendre, közreműködni a helyzet megszilárdításában. És amint azóta valamennyien tapasztaljuk, érdemes volt vállalni a veszélyt. — Kik jelentkeztek akkor a munkásőrségbe? — Inkább az idősebb, a politikailag érett kommunisták vállalták a szolgálatot. — És azóta? — Megváltozott a helyzet: a régi elvtársak többsége már nyugalomba vonult,vagy végleg eltávozott közülünk. A helyükbe most már sorra jelentkeznek azok a fiatalemberek, lányok, fiúk, akiket a munkahelyi pártszervezetük méltónak talál arra, hogy magukra öltsék az egyenruhát, és részt vegyenek a munkásőrség tevékenységében. — Nem megerőltető a kiképzés? — Nem. Mi mindannyian valójában egyenlők vagyunk. Az igazgató, a mérnök vagy éppen a munkás megnevezése nálunk munkásőr, s a kor sem sokat számít. Nincs kivétel, valamennyiünknek a legjobb tudása szerint kell részt vennie a szolgálatban. — Tartanak kapcsolatot más szervezetekkel is? — Igen. A sok közül a legfontosabbnak tartjuk, hogy néhány iskolában megszerveztük a munkásőrrajt. Megismertetjük a fiatalokat az életünkkel és bízunk abban, hogy később közülük kerül majd ki az utánpótlás. — Milyen a kapcsolat a család és a munkásőrség között? — Minden évben, amikor zászlóaljgyűlésen értékeljük az elmúlt tizenkét hónap eseményeit, az elvégzett munkánkat, meghívjuk a feleségeket, gyerekeket, lássák ők is, hogy nemhiába voltunk rövidebb-hosszabb ideig távol a családtól, így azután mindig könnyebb a következő esztendő. Schmidt Attila . Aki egy kicsit is ismeri Csongrád megyét, tudja, gazdasági és szakszervezeti életének is megvannak a maga jellegzetes vonásai. Építőipara azonban még korántsem találta meg azt a sajátos arculatot, amellyel különösebben kilógna a sorból, avagy elütne országunk többi megyéjétől. Az építők Budapesten tartott pénteki nagyaktíváján legalábbis erről győzött meg a Sebők Istvánnal folytatott beszélgetés. Márpedig a csongrádi építők szakszervezetének megyebizottsági titkára alapos tudósa ennek a napfényes, hagymájáról, tanyavilágáról, művészeti életéről s még sok egyébről ismert vidéknek. Ebben az ismereti körben az építés csak úgy van benne, hogy több ezer embernek ad munkát. Bár kétségtelen, hogy újabban nem a csendes tudomásulvétel jellemző az építők helyzetére. Sebők István, aki kétnapos felkészítővel, több évig tartó DÉLÉP-es szb-titkári és immáron kilencéves apparátusi tevékenység tapasztalataival a tarsolyában érkezett a nagyaktívára, maga is úgy véli, mint Somogyi László, a tárca minisztere: az eredményeket és a gondokat együtt kell látni, és semmi új nem lehet idegen az építőktől. De hogyan is néz ki Csongrád megyében az építőipar? Vegyük például a kivitelezőket: amennyire huzakodtak eleinte a vállalatok a felújítási munkáktól, annyira jól alakul tevékenységük újabban. A tanácsi építőket például a szanálás széléről hozta viszsza. Tempója, színvonala sem rossz. Sebők István a Szegedi Nemzeti Színház felújítására hivatkozik, ezzel előreláthatólag határidő előtt készen lesznek jövőre. Valójában persze a nagy program náluk is ugyanaz, mint országszerte, a lakás! Az előző tervciklusban 24 ezer állami otthonba költöztek be a családok. 1981-től napjainkig 15 ezer állami lakás épült fel. És újabban már át merik lépni a közigazgatási határt is: a szomszédos Békés megyében és Budapesten leányvállalatuk van a csongrádi építőknek. Meg aztán az az országos szervezetük sem lebecsülendő, amelyik csúszózsaluzatos technológiával gabonaipari létesítményeket készít. Megkérdeztem, mi foglalkoztatja a csongrádi építőmunkásokat mostanában. A válasz a jövedelem. Mégpedig azért, mert eléggé sajátos helyzet jött létre az utóbbi években. Amíg a 70-es évek végét az esztendőnkénti 4—6 százalékos bérfejlesztés jellemezte, addig a 80-as évek eleje óta az építővállalatok csupán 1—2 százalékos növelésre képesek. Igaz, hogy a kísérleti jövedelemszabályozás például az Alföldi Porcelángyárban módot adott a 6—8 százalékos béremelésre, de ez sajnos nem tipikus. A szakszervezetnek egyébként a legtöbb gondot és persze feladatot egy hangulati elem okozza mostanság. A megyében is csökkentek a beruházások. Következésképpen csökkent és csökken az emberszükséglet. Ez a körülmény a fizikaiakat csupán „elvi aggodalom” gyanánt érinti, az adminisztratív állomány dolgozóit viszont ennél sokkal gyakorlatiasabb módon. A tanácsi építőknél például „leépítettek” 70 embert. A DÉLÉP-nél 100 adminisztratív bizonyult fölöslegesnek. Természetesen a szakszervezet ügyel arra, hogy ez a gazdaságilag indokolt lépés senkinek se okozzon létbizonytalanságot, törést, vagy bármiféle keserűséget. De ettől még a tény a tény marad. A gondok komplex módon jelennek meg, így aztán Sebők István nem szívesen ragad ki néhány kérdést azok közül, amelyek az építők megyebizottságának tennivalóit sommázzák. Egy biztos, a gazdasági munka segítése, a segítés módja, eszközrendszere, bár nem új feladat, minden eddiginél hangsúlyosabb. Szorgalmazzák például a több variációs terveket. És ami talán nem véletlen, szembetűnő módon felerősödött az egyéni és a kisebb csoportok érdekvédelmi munkája. Természetesen a rétegképviseleti igény sem csökkent, mivel például a művezetők, az alkalmazottak és a nyugdíjasok változatlanul gondot okozó rétegek a Csongrád megyei építők társadalmában. A szociálpolitikában nem rossz a kiindulási alap, hiszen egyebek között a Tisza Bútoripari Vállalat, az Alföldi Porcelángyár és a Makói Redőnygyár is új szociális létesítmények sorát hozta létre a közelmúltban. De hiányos még a szociális konténerek telepítése, holott ezekre igen nagy szüksége lenne a kivitelező építőiparnak. Ám a jelenlegi helyzetben a fejlesztésre szánt forintok emelése is csak legfeljebb szintentartást eredményez, vagy még azt sem. Megkérdeztem, mit vár, mit remél attól a sokféle tájékoztatástól, felkészítéstől, amely a gazdasági rendszer korszerűsítését megelőzi? Azt mondta, egyvalamit nagyon. Mégpedig azt, hogy ezúttal a vállalatok vezetőinek a fejében is idejében kigyulladjon a lámpa. Mert Csongrádban jó ideje az volt a gyakorlat, hogy minden kiadott rendelet végrehajtását a szakszervezet szorgalmazta. Az készült fel rá, az mozgósított, annak volt fontos. Jó lenne, ha a mostani feladat a szó szoros értelmében közös lenne! Szabó Iréné Ami a csongrádi építőket foglakostatja