Népszava, 1984. december (112. évfolyam, 282–306. sz.)

1984-12-04 / 284. szám

6 Új könyvek Változatlanul fellendülőben van a memoár- és a tényirodalom. A sok visszaemlékezés oka egyrészt a negyvenedik évforduló, másrészt olyan téma megírása, amelyről hoszszú ideig nem illett, vagy nem volt szabad beszélni. Tamás Aladár új kötete, az Elvesztett emberek nem sorolható az ilyenfajta könyvek közé. Ő Karikás Frigyesről írt, akit az olvasni szerető közönség mindenekelőtt A harminckilences dandár című könyve alapján ismer. Ebből a történetből készítette Darvas József egyik kiváló filmjét — hasonló címmel. Mindmáig ez a film reprezentálja legjobban a Tanácsköztársaság harcait, eseményeit. Korbély János, az egykori uradalmi cseléd, a Tanácsköztársaság jelentős katonai osztagának a parancsnoka úgy kél életre Karikás Frigyes tolla nyomán, hogy csak elhomályosuló szemmel, torokszorítva lehet olvasni. Korbély János története nem is maradhatna ki egyetlen olyan prózai antológiából sem, amely ezt a korszakot foglalja össze. Csakhogy kimarad, és ez azért baj, mert Korbély János történetei többet mondanak a régi idők iránt érdeklődőknek, mint a történelemkönyvek száraz tényanyaga. De baj azért is, mert e kötet figuráinak emberi magatartása példaként szolgálhatna a mai nemzedéknek. Mint az előbbiekből is kitűnhet, Tamás Aladár és Karikás Frigyes harcostársak, barátok voltak. Bármi furcsán hangzik azonban, a barátok még egymás nevét sem ismerték, hiába dolgoztak együtt. Az illegalitás körülményei miatt okuk volt a legkevesebbet tudni egymásról. Ha lebuknak, ne mondhassanak semmit a kínzójuknak. Mert az emberi test gyenge, az ütések, kínzások tehát ne vezethessenek áruláshoz. Akkortájt a szerző, Tamás Aladár a Kommunisták Magyarországi Pártjának vidéki osztályát vezette, szervezte. Felső kapcsolata volt Karikás Frigyesnek, akinek az igazi nevét csak a szegedi Csillagbörtönben ismerte meg. Ott lettek örök életre barátok. Micsoda sorsok, micsoda történetek! Nincs az a krimiszerző, aki ilyet ki tudna találni. Életre-halálra menő harcot, kalandot. Azt ugyanis nem lehet állítani, hogy a két világháború közötti katonai és belügyi elhárítás „hülyegyerek” lett volna. Nagyon is felkészült és tudatos emberekkel üldözte a kommunistákat., S ha hosszú ideig sikerült őket kijátszani, az csakis az üldözöttek talpraesettségét, vakmerőségét jelentette. Egészen más tájakhoz vezet el bennünket ifj. Marosán György Újítás és kockázat című kötete. Ez a kis könyv a Kozmosz sorozatban jelent meg és mondandójával nemcsak a fiatalság, de az idősebb olvasók érdeklődésére is számot tarthat. Ez a kötet végképp nem szépirodalmi alkotás, noha stílusát tekintve egészen mives munka. A fiatal Marosán az innovációnak szenteli könyvét, az újításnak, a korszerűsítésnek. Röviden kifejezve talán arról van szó, hogy csak az a társadalom életképes, amely újítani tud, de minden újítás nagy akadályokba ütközik, még egy feltalálás, vagy igazi technikai újítás is. Jellemző példa, amivel bevezetőjét kezdi: „Ha a versenyben hátrányos helyzetbe kerültél, egyetlen dolgot nem szabad tenned: másolni az előtted haladókat. Ha csak ugyanazt teszed, mint mások, legfeljebb hátrányos helyzeted tarthatod meg. Az elébük kerüléshez újítanod kell. Valamit másként kell tenned, mint a többiek. Ez természetesen kockázatos dolog, hiszen ezzel a már megszerzett helyedet is veszélyezteted. De ha a versenyben ,előkelőbb helyen akarsz végezni, újítanod, kockáztatnod, kezdeményezned kell. Csak ettől remélhetsz sikert!” Ezt a példát a szerző egy híres vitorlásversenyzőtől hallotta. De egyáltalán nem téved akkor, amikor a hasonlatot a mai társadalmi megújulásra és a világpiaci versenyre értette. Könyvében mindenekelőtt a gazdasági, de a társadalmi megújulás „történeteit” is egyegy gazdasági vagy politológus szakemberrel folytatott beszélgetés alapján tárja az olvasó elé. A szakemberek lehetnek elfogultak ebbe, vagy abba az irányba, a szerző azonban nem. Nem magasztal fel senkit, nem dorongol le senkit. Egyszerűen csak megmutatja, milyen nehéz, buktatókkal és akadályokkal teli út vezet az új megvalósításáig. S könyvének szinte minden fejezetében megmutatja, milyen nehéz küzdeni azok ellen, akik a maguk módján jót akarnak: féltik a rendet, a megszokottat, a beváltat, de mégis akadályozzák a fejlődést. A szerző könyvében szó esik az arabul beszélő magyar számítógéptől az égési sebet gyógyító szerig. A mezőgazdasági termelési rendszerektől Magyar Zoltán olimpiai és világbajnok újításáig. Tulajdonképpen minden olyan technikai és gazdasági újításról, amely felkavarta a magyar közéletet. De arról a társadalmi újítás „lázgörbéről” is, amelyet Nyers Rezső mond el, a gazdasági mechanizmus „tulajdonságairól”. Ifjú Marosán György könyve mindenképpen elgondolkoztató. Egy recenzió keretében nem lehet elmondani, milyen sok, mindnyájunkat érdeklő problémát vet fel. Akit érdekel a megújulás, a világgazdaság problémája, ismerje meg ezt a könyvet. Gerő János A TIP vendégjátéka Az NDK-kultúra napjai ren dezvénysorozat keretében hazánkban vendégszereplő Theater im Palast, Berlinnek, az NDK fővárosának kedvelt színháza, két előadásit tartott Budapesten. A nyitó darab A Katona József Színházban eljátszott Üdvözlet mindenkinek. Marx című színpadi játék volt a TIP nyitó darabja, 1976. április 24-én, s a másik előadást, Shakespeare A windsori víg nők című komédiáját is tavaly október 15-e óta játsszák. Az Üdvözlet... egy elég köznapi dramaturgiai fogásra épül: ismert személyiségek levelezéséből, naplóiból összeállított színpadi játékokat gyakorta láthatunk. A színpadra alkalmazó Günter Kaltofen és Hans Pfeiffer azonban eredeti módon kezeli ezt a formát. Amikor Karl Marx, Jenny Marx, valamint Friedrich Engels egymáshoz írt levelezéséből ezt a szünet nélkül csaknem két órán át tartó színpadi szövegmontázst összeállították, nemcsak arra törekedtek, hogy az előttünk megszólaló mondatok, gondolatok ne csupán a levelezés, a kapcsolat természetes időrendjét rajzolják ki, hanem arra is (főként), hogy az időben előrehaladva, egyre világosabban értésünkre adják: e három embert elsősorban a hatalmas mű, A tőke létrehozásáért vívott küzdelem kapcsolta egybe. Az a Marx, aki ebben a játékban színpadi alakot ölt a Marx-ikonográfiából ismert ábrázolásokat idézni sem próbáló, csupasz arccal, kopaszra nyírt koponyával elénk lépő Ekkehard Schallnak, a Berliner Ensemble kiváló színészének megtestesítésében, zseni ugyan, de nem hibátlan ember, önző is, nyűgös is, erőszakos is, hirtelen haragú is, szórakozott és ideges is. Nem vigyáz az egészségére, nem tud okosan pénzt szerezni, nincs egy jó ruhája, nincs tisztességes lakása, nincs pénze. Gyermekei halnak meg a szinte hihetetlen nyomorgás következtében, elpusztul a felesége is — de ezt a Marxot is igazolja a létrehozott zseniális mű. Ez állítja mellé az eszmetársnak is, barátnak is, segítőkész embernek is nagyszerű Engelst, s ez teszi egy életen át zokszó nélkül vele együtt küzdő társává Jennyt. A marxi életút és életrajz megdöbbentő mélységeibe világít be ez az összeállítás, mely meg-,lehetősen átrajzolja a köztudatban élő Marx-képet. Vera Oelschlegel (Jenny) és Hans Peter Minetti (Engels) kitűnő játszótársak ebben a szép és tiszta gondolatiságú, puritán eszközökkel megelevenített játékban. Shakespeare-vígjáték A másik produkciót, Shakespeare A windsori víg nők című vígjátékát a Thália Színházban adta elő a TiP. Vera Oelschlegel, a TiP igazgatója, kissé a Brookféle Szentivánéji álom fehér vászonlepleit, vászonfalait idéző díszletek közé rendezte ezt az előadást, s hogy a XVI. századi Windsort is érzékeltesse, szereplőit egy durva macskakövekkel kirakott dobogón mozgatta, kicsit a játék korát, kicsit a mi jelenünket tükröző jelmezekben. A darab főhőse, Sir John Falstaff, a pohos lovag, itt a IV. Henrikből ismerős jelenettel lép elénk: a fiatal király úgy tagadja meg vad ifjúsága csínyjeinek társát, hogy maga meg sem jelenik, csak bábuja látszik, s hangja szól. És ettől a kegyvesztettségtől Falstaff végképp anakronisztikus figurává válik, akiből még a pipogya, ütődött, férjnek, hímnek, kereskedőnek, embernek egyaránt selejtes windsori polgárok is gúnyt űzhetnek. Kétszeresen tragikomikus hát ennek a Falstaffnak a megszégyenülése: nem kell a hatalmasoknak, s nem kell a nyárspolgároknak sem. Helmut Straszburger Falstaffja azonban igyekszik derűvel és humorral átvészelni a kalandokat — de közben észre sem veszi, hogy az idők oda-vissza túlhaladtak rajta. S ez még keserűbben mulatságossá teszi e pohos lovagot. A népies szereplőgárdából kiemelkedik Eberhard Esche együgyű és ártatlanul lakó Evans tiszteletese, Marlies Ludwig (Fordné) üde és naiv asszonyisága és Ursula Karussell (Sürgéné), mint csavaros eszű és vérbő természetű kerítőnő. Nagyon rokonszenves színházi arculattal ismertetett meg bennünket a TIP. És kiváltotta irigységünket is, azzal a sok és pompás kivitelezésű, információs és dokumentációs anyaggal, amivel előadásai befogadását a nem német ajkú nézők számára is nagyban megkönnyítette. (takács) Vers és dal ! AVA Legyen a Vár a kultúra vára — röppent fel több esztendeje a szellemi szállást kereső jelszó. Legyen, társult hozzá, számlálatlan, a lelkesedés, szakember és művészetpártoló egyaránt. A szakember a felbecsülhetetlen értékek féltésével, a művészetpártoló a méltóbbtalálkozások igényével. Azóta otthonra, otthonára talált a Nemzeti Galéria, rövidesen odaköltözik az Országos Széchényi Könyvtár, elkészült a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének székháza. Utánuk igyekvőn most a KÖLTÉSZET készül a várba — ha nem is főbérletbe, éppen az utóbb említett intézet Kodály-termébe kér, hetente egy estére, szállást. Alkalmi szállást a száz férőhelyes, kamaraestek megrendezésére alkalmas előadóterembe. Készül, ismétlem, nagy tervekkel, szép reményekkel, rangos előadóművészekkel, sikeres és sikerre számítható előadássorozattal: Mensáros László „Mindvégig” Arany János-műsorával, Csernus Mariann „Vizsolyi Bibliá”-jával, Gáti István, Sziklai Erika, Csengery Adrienne magyar költők verseire komponált dalestjeire, Péczely Sarolta dalestjére, Szentpál Mónika a magyarok dolgairól összeállított krónikájával, Hegedűs D. Géza Nagy László-kompozíciójával, Jancsó Adrienne „Borozgató"-jával, a fiatalok (fiatal költőket, előadóművészeket bemutató) hónapjával... Készül, s viszi a gondját is magával. Kis gondok? Nagyok? Felvihetők a Vár magasára? Jancsó Adrienne (aki, ügyszeretetből, az előadássorozat szerkesztését vállalta), töprengését töprengéssel folytatom. Első természetszerűen az öröm, hogy szállásra leltek (nem mintha szórványosan nem lenne városszerte otthona az irodalmi esteknek), hogy patrónusuk is van: a Hazafias Népfront támogatja a kezdeményezést. De ez még mindig csak a kezdethez, a fölröppenéshez elegendő, a kiadások nagyobb részét és a művészek tiszteletdíját a jegyek árából kell előteremteni. Telt ház, a népfront kiegészítésével, fedezheti a költségeket. De csak a telt ház! A telt házas érdeklődés elsősorban az estek színvonalán múlik — vethetné közbe az olvasó. Valóban. Az első félév programját, mint ahogy a felsorolásból is kitetszik, a már nagy sikerszériát elért előadóestekből állították össze, őszre, 1985 őszére és az azt követő esztendőkre már bemutató jellegű összeállításokat is terveznek. Ügy, ügyszeretet, ha úgy adódik, áldozatkészség (csökkentett tiszteletdíjért, egyik-másikuk ingyen is vállalja az előadást, a Kosztolányi Versmondó Stúdió tagjai a plakátragasztást) tehát már együtt van. Ügy és ügyszeretet, ilyenformán — ezt ismerte, karolta fel a Hazafias Népfront és a Zenetudományi Intézet — nem csak az ő ügyük, ügyszeretetük. A miénk is, mindannyiunké! S az is kell maradjon. Mensáros László január 16-i, Arany János műveiből készült összeállításának címével, „Mindvégig”, T. M. Műfordítók kitüntetése Magyar—NDK műfordítói tanácskozás kezdődött hétfőn Budapesten. A külföldi vendégek közül a magyar irodalom tolmácsolásáért és terjesztéséért végzett műfordítói munkájáért Günther Deicke költő a Munka Érdemrend arany, Hans Skirecki prózaíró, a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, Maria Schüler rádiódramaturg pedig a Szocialista Kultúráért kitüntető jelvényt kapta. KEDD, 1984. DECEMBER 4. NÉPSZAVA A televízió előtt FEDŐNEVE: „FEHÉR ORGONA” Gyakran ötletszegénységről és képzelethiányról tanúskodnak azok a különböző évfordulókra készült dokumentumműsorok, filmek, melyek egy-egy nagy munkásmozgalmi, kommunista, vagy más, haladó törekvéseket képviselő személyiség életének, munkásságának és harcainak emlékét idézik. Hovatovább jól bevált, mindig könnyedén használható „sablonok” és „formák” alakultak ki. Csak ritkán tűnnek fel újító törekvések e szép és nemes feladatok megoldásának folyamatában, pedig ezekre nagy szükség lenne! Szinte érthetetlen, hogy nem, vagy csak ritkán nyúlnak az irodalom és a művészetek alkotásaihoz, pedig ezek felhasználásával kiváltképpen gazdagíthatnák az emlékezést és fokozhatnák a nézőkre tett hatást. E kérdések — immár ki tudja hányadszor? — megint elementáris erővel törtek rám, amikor Hámán Katót, a magyar munkás- és kommunista mozgalom nagy egyéniségét idézték fel, szombaton, késő délután, a Fedőneve: „Fehér orgona” című dokumentumfilmhezt. Wiedermann Károly rendezőnek és munkatársainak jó szándékát, ügybuzgalmát és odaadását nem vonhatjuk kétségbe. Értékes anyagot kutattak és dolgoztak fel. Elmentek Hámán Kató egykori harcostársaihoz, azokhoz, akik ismerték személyesen őt, vele küzdöttek, dolgoztak, raboskodtak, s szenvedtek. (Hevesi Gyuláné, Révai Józsefné, Kiss Tiborné és mások.) Egy fiatal történész tájékoztató szöveget írt és mondott el Hámán Katóról, komoly és komor méltósággal. Láttunk fotókat, archív filmbevágásokat, helyszíni felvételeket, sőt bizonyos — jelképesnek is szánt — látványokat, úgy, ahogy ez már e műsorokban megszokott és szabály-, s szabványszerű. Csak éppen az irodalomból, a költészetből, az egyre gyarapodó memoárokból nem merítettek! Hogyan lehetséges, hogy a Vörös Segély egykori titkáráról készült dokumentumfilmben nem hangzott fel József Attila megrendítő Lebukott című költeménye, melyet éppen e mozgalom agitációs versének írt meg? Mint ismeretes, kéziratos formában terjedt. Számos tévéalkotást látva — nem túlzunk! —, az a szorongató benyomásunk támad, hogy talán nem is létezik — s létezett — a magyar költészet és az irodalom ... A „MÓKÁN" A lapok, a folyóiratok dicséretes törekvéseihez kapcsolódva, időnként a tévé is részt vállal a négy évtized előtti sorsfordító események felidézéséből. A „MÓKÁN” történetéről — a Miskolcon és környékén kibontakozó, jelentős antifasiszta ellenállási mozgalom megszületéséről, fejlődéséről, résztvevőinek bátor tetteiről — adott „forráspublikációt” a népszerű Századunk sorozat alkotógárdája. (Rendező: Bokor Péter.) Archívumából igazi kincsek kerültek elő. Izgalmasak, érdekesek, tiszteletet és megbecsülést ébresztők voltak az egykori résztvevők, harcosok visszaemlékezéseinek részletei. (Kiváltképpen Fekete Sándor íróé és szerkesztőé, Pödör László tanáré, Bedő László ezredesé.) Örülünk, hogy a Századunk sorozat szerkesztői-alkotói végre elővették archívumukból e lelkesítő és erőt adó mozgalom emlékeit. Benkő Gyula, mint mindig, most is magával ragadta a nézőt láttató és mélyen átélt „előadásával”. Két dolgot azonban nem értünk! Az egyik az, hogy miért oly kevéssé használták fel — épp a tévében! — a vizualitás, a képi megfogalmazás, a látvány eszközeit s lehetőségeit? A másik: miért nem „filmet” készítettek, sutba vetve e sorozat drámai és más kifejező formáit? Hogyan elégedhettek meg azzal, hogy e fontos mozgalomról „csak” „történelmi forráspublikációt” adjanak, hiszen végül is a nézők milliói nem történészek? Művük persze így is értékes! Más kérdés, hogy másutt — e hét bemutatói is! — jellemzően mutatják, nemcsak új „forráspublikációk” „dokumentumfilmek” stb., hanem nagy lélegzetű és jelentékeny művészi erejű drámai tévéalkotások is készülnek. Méghozzá nagy íróik kiváló művei alapján! Gondolok a négyrészes „Halálodra magadra maradsz” című, e héten vetített NDK filmre, mely Hans Fallada világhírű német író regényére építve, állít megrendítő emléket a náci fasizmus elleni harc munkásmártírjainak. Ugyancsak feledhetetlen élmény volt a Gleb Panfilov sorozatban a költői szépségű és szívszorítóan megható film, a polgárháború katonáiról, ifjú harcosairól és segítőiről, — ez a sajátos „művész-történet”. Eredeti szellemű tv-alkotássá formálták az angol művészek Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című remekét Hová tűntek — s tűnnek el — a mai magyar írók a tévéből? Nehéz helyzetbe kerül a kritikus, egyre kínosabba, amikor a magyar művészi tévéprodukciókról akar rendszeresen írni. Paradox helyzet alakult ki: éppen a legnagyobb közönségnek szánt és szóló publikációs orgánum és fórum mond le egyre "jobban korunk írói tehetségeinek mozgósításáról, ösztönzéséről, megbízásáról, vagy csak kismértékben teszi ezt! Szólnunk kell arról is, hogy a műsorszerkesztés kifürkészhetetlen akarata jóvoltából mind gyakrabban lehetetlen helyzetek alakulnak ki, olyanok, amelyek éppen az igazi értékek háttérbe kerülését segítik elő. Miért nem nézhetik meg például a második csatornán vetített (!) figyelemre méltó Fallada-filmsorozat kezdő epizódjának tekintélyes részét azok, akik netán a Stúdió ’84-re is kíváncsiak? Gyakran előforduló esetről van szó! Miért kell virrasztaniuk azoknak a nézőknek, akik „A tűzön nincs átkelés" és hasonló remekműveket látni akarják a tévében? Mi okból kell a békéért küzdő és kiálló Remarque-film mellé tenni a II. csatornán A sógun örökség című, ugyancsak angol sorozat első részét? Miért? Illés Lajos Laczkó Géza-ünnepségek December 3-án emléktáblát avattak azon a házon, ahol Laczkó Géza, a kiváló író, a Nyugat-nemzedék jelentős egyénisége lakott Soroksáron. Az emléktáblát a Nagy Lajos Irodalmi Társaság kezdeményezésére a XX. ker. Tanács helyezte el. Az avatási ünnepségen a Zalka Máté Általános Iskola zenei tagozatának növendékei kuruc nótákat adtak elő Maszlóné Dávid Etelka tanár vezetésével. Napolcz György VII-es tanuló Babits Mihály: Zrínyi Velencében című versét szavalta. Az Avatóbeszédet az Írószövetség és a Nagy Lajos Irodalmi Társaság nevében Molnár Géza író tartotta. Beszédében az író szemével vizsgálva és írói stílusban haladt végig Laczkó Géza pályáján, világossá téve kicsit feledésbe merült írói jelentőségét. Délután az Írószövetség és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság koszorúzta meg a sírját a Farkasréten, és Pomogáts Béla mondott tartalmas beszédet, megkeresve Laczkó Géza irodalomtörténeti helyét. h. z.