Népszava, 1985. január (113. évfolyam, 1-25. sz.)
1985-01-14 / 10. szám
NÉPSZAVA 1985. JANUÁR 14., HÉTFŐN Szemantika helyett realizmus A magányos feltaláló és a tudomány Tudományról, áltudományról, feltalálókról és álfeltalálókról rendezett nyilvános kerekasztal-beszélgetést az Innovációs kör szervezésében a Magyar Iparjogvédelmi Egyesület, a Magyar Kereskedelmi Kamara, az MTESZ, valamint a Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság a múlt héten az MTESZ székházában. A résztvevők nagy száma, s az olykor bizony magasba csapó indulatok mind azt igazolták, hogy a téma nagyon is aktuális napjainkban. Az estébe nyúló vita tanulságairól Jéki Lászlóval, az MTESZ főtitkár-helyettesével beszélgettünk. Úgy is mint házigazdával, s úgy is mint olyan szakemberrel, aki hosszú éveken át egy alapkutatással foglalkozó intézetben dolgozott. — Sokat hallhatunk manapság áltudományról, áltudományos hullámról. Mit jelentenek ezek a kifejezések? A helyzet változott — Az áltudomány — amint azt neve is mutatja —, olyan irányzat, amely tudományos köntöst öltve magára tudománytalan dolgokat terjeszt. Magyarországon néhány éve tetőzött ez az igen káros jelenség, amikor horoszkópokba, csillagjóslásokba, bioritmusokba, UFO-król és a rejtélyes Bermuda-háromszögről szóló tudósításokba ütközhettek lépten-nyomon az újságolvasók. — Vajon mi volt az oka az áltudomány felbukkanásának, illetve térhódításának? — Ez a jelenség is (sok mással együtt) a világ nyugati feléről „gyűrűzött be” hazánkba, egy általános tudományellenes hangulat szerves részeként. Ennek a tudományellenességnek vannak racionális gyökerei. Ezek a gyökerek messzire, az 1950-es évekre nyúlnak vissza. Ekkortájt a tudósok világszerte a tudományok mindenhatóságát hirdették, s az egyszerű emberek nem értették meg, mi az oka annak, hogy sok minden csak jóval később, s a tervezettnél jóval drágábban valósul meg. Mindehhez hozzájárult az atomenergiától és a genetika eredményeitől való félelem is, valamint az, hogy bizonyos tudományos eredmények gyakorlati alkalmazása olyan káros hatásokhoz vezetett, mint amilyen a környezet szennyezése. Az pedig, hogy a legjobb koponyák különféle fegyverkezési programoknak adták el magukat, csak tovább fokozta a kiábrándultságot. Napjainkban azonban változott a helyzet, a tudomány ismét elfoglalhatta trónját, hiszen a világrájöttarra,hogy a nagy problémák megoldását egyedül a tudománytól várhatja. A miszticizmust, fatalizmust előtérbe helyező áltudomány súlyos vereséget szenvedett. Hivatalos tudósok — A vitadélután legnagyobb indulatokat kiváltó témája az áltudománnyal szoros összefüggésben levő álfeltalálók kérdése volt. Honnan ez a kapcsolat? — Azt hiszem, a tudományellenes hangulat következménye volt az, hogy nálunk is megszületett a magányos feltaláló mítosza, aki, mint a népmesék legkisebb fiúja a „hivatal” és a „hivatalos tudósok” által felállított akadályokkal megküzdve verekszik, hogy elnyerje — ha nem is a csodaszép királylány kezét —, de legalább az ország elismerését. Sokan szimpatizálnak ezzel a magányos hőssel, de nem árt elgondolkozni azon, hogy a sokszor kigúnyolt, s az ellenállás bástyáiként feltüntetett tudósok, szakértők mögött a nemzetközi tudományos élet sok éves munkán alapuló, bizonyított eredményei állnak. No persze a tudósok, szakértők nem tévedhetetlenek, de — higgye el! — az esetek túlnyomó többségében nekik van igazuk. — Úgy hallottam, hogy hazánk — az egy esztendőben elfogadott találmányok számát tekintve — az utolsó helyek egyikén áll Európában. Érdemes-e ilyen helyzetben álfeltalálókat támadni? Nem jobb-e örülni minden vállalkozó szellemű embernek? A mágneses karkötő . Nem arról van szó, hogy mindenkit, akinek valamilyen ötlete van, azonnal álfeltalálónak kiáltsunk ki, s minden fórumról meghallgatás nélkül küldjünk el. De ha valamelyik ötletről bebizonyosodik, hogy mégsem új, vagy mégsem annyira jó, mint amennyire azt szellemi szülőatyja állítja, akkor ne csináljunk feltalálójából nemzeti hőst, el nem ismert zsenit. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem pattanhat ki az isteni szikra bárkinek a fejéből. De a legtöbb esetben igen komoly „team-munkára” van szükség ahhoz, hogy ebből a bizonyos szikrából valóban hasznos láng legyen. — Sokan arra hivatkoznak, hogy bizonyos találmányok, például a sokat emlegetett mágneses karkötő senkinek sem árt, sőt, van akinek még használ is, akkor pedig miért ne ismerjük el, önnek mi a véleménye erről? — Ellent kell mondanom, mert én ebben a kérdésben hajthatatlan vagyok. S ha már a mágneses karkötőt említette, el is mondok egy példát, amivel alátámasztom ezt a bizonyos hajthatatlanságomat. Nemrégiben tudomásomra jutott egy igen sajnálatos eset. Valaki, bízva a mágneses karkötő hatásában, abbahagyta sok éve jól bevált gyógyszereinek szedését. Ezért a „bizalomért” azután az életével fizetett. S látja, ez az, amiért én nem teszek engedményt semmiféle csodaszernek, még ha úgy tűnik is, hogy valójában senkinek sem árthat! Horváth Annamária Megszokott látvány ezekben a hetekben a boltajtókra itt is, ott is kifüggesztett tábla, amely azt adja tudtul, hogy leltározás miatt zárva tartanak. Van, ahol csak egy-két napig, máshol esetleg egy hétig is eltart a leltározás. A kereskedők számba veszik a raktári készletet, meg azt is, ami kint van a polcokon, megnéznek, megmozdítanak minden darabot. De nemcsak a kereskedők leltároznak ilyenkor: az ipari vállalatok számára legalább ilyen fontos, hogy pontosan ismerjék a készleteiket. Legfeljebb nem teszik ki a táblát. Sőt, a folyamatos üzemekben leltár alatt sem szünetel a termelés. Menet közben kell számolni és mérni, hogy mennyi az alapanyag, a félkész termék, a befejezetlen termelés, és mekkora az az árumennyiség, amely már elkészült, de még nem hagyta el a gyárat. A Budapesti Vegyiművekben a nagy éves leltár már lezárult, de még tart az ellenőrzés és az adatok kiegészítése: ezekben a napokban veszik számításba a gyárakba, vagy a gyárakból úton levő készleteket. De vajon mekkora feladat egy ilyen nagy vállalatnál a leltározás? — Körülbelül a létszám egynegyedének voltak, illetve vannak a leltározással kapcsolatos tennivalói — mondja Lukács László, a vállalat termelési osztályvezetője. — A menetrendet igazgatói utasítás szabályozza, s ennek értelmében már szeptember utolsó napján elkezdődött a munka. Először az üres gázpalackokat, különféle ballonokat, hordókat, raklapokat és egyéb göngyölegeket számoltak össze. A második ütem a munkahelyi készletek, a szerszámok, védőruhák, védőfelszerelések és a fogyóeszközök felmérése volt. Ezután következett a legnagyob munka: az alap- és segédanyagok és a különféle készültségi fokú termékek számbavétele. Becslések — Hogyan történik ez egy folyamatos üzemben ? — Ahány üzem, annyiféle a leltározás módszere is. A folyamatos technológiáknál a készülékekben, a csővezetékekben és a közbenső tartályokban levő anyagot kell számba venni, ezek képviselik a befejezetlen termelést. A kénsavüzemünkben például ez állandó mennyiség, ami műszaki becslésekkel meghatározható. Más folyamatos technológiáknál viszont mérni kell. Egyik-másik tartály folyamatos szintmérővel van felszerelve, könnyen leolvasható, hogy mennyi van benne, de ellenőrzésképpen mindig pálcával is megmérjük, milyen magasan áll a folyadék. Ugyanez a módszer az üzemi folyadéktárolók esetében is. Költözés Persze, ezekben az üzemekben sem csupán a technológiai rendszerekben levő anyagokat kell pontosan felmérni. Az alapanyagok és a késztermékek egy része zsákokban, más része hordókban vagy ballonokban van. Ezeket ugyanúgy megszámolják, mint bárhol máshol a darabárut. Bonyolultabb feladat viszont a nagy menynyiségben tárolt ömlesztett anyagok, például a kólafoszfát, a kén, vagy a kálisó mennyiségének meghatározása. — Ezek esetében a legcélszerűbb módszer az úgynevezett köbözés — magyarázza Lukács László. — Az ömlesztett anyagok különféle alakzatokban helyezkednek el, van amelyik gúlához, van amelyik téglatesthez, vagy hasábhoz hasonlít a leginkább. Miután megállapítottuk, hogy melyikre, már csak a fő méretekre van szükség, és a többi már egyszerű mértani feladat, térfogatszámítás. — Így azonban nyilván nem lesz egészen pontos a leltár... — Valóban nem. Ez egy meglehetősen durva leltár, de megközelítőleg jól tájékoztat bennünket arról, hogy miből mennyi van a gyárban, vagy az udvaron. Egészen pontos adatokat csak nagyon bonyolult és költséges módszerekkel lehetne szerezni, de ezeknél az anyagoknál beérjük a költözés nyújtotta pontossággal is. A legnagyobb pontossággal mérik viszont az elektronikus tartály mérleggel felszerelt tárolókban levő anyagok mennyiségét. Az üzemekben, a technológiai folyamatok közben pedig mindent folyamatosan mérnek, a legkülönbözőbb mérlegeken. Ezek sorában az egyszerű, körszámláló lapos mérlegtől az automatáig mindenféle megtalálható. A leltározás előkészületeit, illetve első munkálatait — mint már említettük — szeptember végén kezdték el a Budapesti Vegyiművek üzemeiben. De a termelési folyamatokhoz szorosan kapcsolódó leltározáshoz elegendő volt egyetlen nap is. A nehezén túl vannak tehát. De a leltározás sehol sem öncélú munka, s ezért az adatok a már említett ellenőrzés és kiegészítés után további feldolgozásra várnak. Végül is számítógépre kerülnek majd, s fontos részei lesznek a vállalat éves mérlegének. Csurran-cseppen az anyag A legfontosabb, amiről tudósítanak, hogy milyen volt a vállalat tavalyi készletgazdálkodása, s hogyan alakultak az év elejére a termelés feltételei. S az utóbbiakról az adatok pontosabb ismerete nélkül is megállapítható, hogy lehetnének jobbak is. Mert a vállalatok — köztük a Budapesti Vegyiművek és a neki szállító partnerek is nemcsak azért igyekeznek minél alacsonyabbra szorítani az év végi készleteiket, hogy könnyebb legyen a leltározás. Hanem még inkább azért, hogy a mérés időpontjában minél kevesebb legyen, s így minél kisebbek legyenek a készletezés banki terhei. Ez is az egyik oka annak, hogy az év elején sok helyen csak csurran-cseppen az anyag, akadozva kezdődik a termelés. Franek Tibor Az éves mérleg fontos része leltár alatt sem szünetel a termelés A munkások íratlan törvénye szerint Ebéd a Váci útról Két hónapja sincs, hogy megjelent egy pénzügyminiszteri rendelet, amely bizonyos szociális és kulturális juttatásokról újólag intézkedik. Köztük található az üzemi étkezéssel kapcsolatos paragrafus, amely kimondja, hogy: „Munkáltatói hozzájárulást csak a munkáltatóval munkaviszonyban állók részére... lehet nyújtani.” Ebből értelemszerűen az következik, hogy a nyugdíjasoknak 1985. január elsejétől nem adható kedvezményes üzemi ebéd, holott ezt a kedvezményt az ország megannyi üzemében a legtermészetesebb dolognak tartják az aktív dolgozók is, no meg maguk a nyugdíjasok is. Riportunk helyszíne a Tungsram Rt Váci úti törzsgyára. Itt érdeklődtünk, mi a véleményük a korlátozásról? Soós Ádám a közlönnyel felvértézve fogad. Ő a szociálpolitikai főosztály vezetője, s nyilván azért mérsékli az indulatait, mert mérséklésre szorulnak. Hatmillió hozzájárulás — Nézze, kérem, én annak a szabályozásnak vagyok a híve, ami értelemszerű és emberszabású egyszerre. Sőt, az is nyilvánvaló számomra, hogy a szociális juttatások rendszerét korszerűsíteni kell, egyszóval újra kell értékelni, hogy az, amit borítékon kívül kap a dolgozó, illetve az állampolgár, az valóban a legüdvösebb módon szolgálja-e közös céljainkat, ha úgy tetszik, életszínvonal-politikánkat. De éppen ezért furcsa számomra az olyanfajta „keménykedés”, ami ellentmond a józan észnek, ellent az öregek megsegítésének, de még a vállalati önállóságnak is. Nem kívánunk mi szocialista Róbert bácsit játszani. Ám az mégiscsak furcsa dolog, ha tisztességünkben jogszabályokkal korlátoznak bennünket. Előkerülnek az adatok. A törzsgyár 7200 dolgozója közül 2300-an veszik igénybe az üzemi étkezést. Ebből évente legfeljebb hatvan „izzós” nyugdíjas. Hiszen csupán a környező kerületekben élők némelyike szorul rá arra, koránál és állapotánál, no meg anyagi helyzeténél fogva, hogy elvillamosozzon a Váci útra az ételhordóval, az ebédjeggyel. A törzsgyár különben tavaly valamivel több mint hatmilliót költött hozzájárulásként a dolgozók üzemi étkeztetésére. Tehát forintban is elenyésző összeget jelent az említett kis létszámú nyugdíjas csapat. Gremsperger Istvánné, a szakszervezet szociálpolitikai bizottságának vezetője megerősíti mindazt, amit Soós Ádám mondott. Ha a kollektíva egyetért a támogatásnak ezzel a formájával, akkor az mégiscsak különös, hogy „fent” ellenzik. Holott a Tungsramban senki sem ellenezte 1983-ban azt, hogy a felszabadulás előtti szakszervezeti tagok és az 1945 utániak közül 1500 nyugdíjas pénzjutalmat, illetve ajándékcsomagot kapjon. Még azzal is egyetértett mindenki tavaly, hogy a kommunista műszak bevételéből a kispénzűek közül 860 nyugdíjast ezer forinttal lepjenek meg ünnepek előtt. Mi több, az aktivisták örömmel vállalkoztak arra, hogy házhoz viszik a segítséget. Ha mindezt nem hinném, győződjek meg róla magam. Végül is nem a hitetlenségem, hanem a kíváncsiság vitt el oda, hogy néhány dolgozó véleményét kikérjem a már idézett rendeletről. Halász Jánosnak, a szolgáltató gyár művezetőjének észrevétele. Ami tőlünk kitelik . A kisnyugdíjasoktól sajnálni bármit, ami tőlünk kitelik, az kérem, az én szememben, bűn. És ha valaki olyan intézkedést hozna, hogy a mi öregjeink nem kaphatnának kedvezményes kaját, szemrebbenés nélkül vennék jegyet annak, aki megkérne rá. Bár én otthon ebédelek. De a többi munkatársam is így lenne ezzel. És ha már kérdezte, megmondom, ha rajtam múlna, a mostaninál is nagyobb kedvezményt adnék nekik, de nemcsak az étkezésnél, hanem az üdülésnél is. Sok a segítségre szoruló öregünk. Amikor magam is elmentem tavaly decemberben néhányukhoz, esküszöm, volt hely, ahol csak azért nem sírtam el magam, mert szégyelltem volna a könnyeimet. Mit cifráztam, úgy gondolom, hogy aki egy gyárnak adta a szorgalmát, az erejét, annak erőtlenségében is kijár a gyártól jövő törődés. Ehhez se szabály, se paragrafus nem kell. Ez így normális. Ez a munkások íratlan törvénye. Egy fiatalasszony, Gáber Károlyné, a fényforrásgyár programozója úgy véli, a fiatalabbaknak segíteniük kell az idősebbeket. És nem hiszi, hogy van Magyarországon olyan munkahely, amelyet az tenne tönkre, hogy például a nyugdíjasoknak lehetővé teszi a kedvezményes étkezést, ő nem ismeri a számokat, de azt tudja, hogy aki segítségért nyújtja a kezét, annak ezt a kezet meg kell fognia. S ha a segítség a napi meleg ebéd, akkor azon nincs mit töprengeni. Jogszabály ide vagy oda. Az üzemi igazgatóság gépírónője, Regős Ferencné csodálkozva hallgatja a kérdésemet, aztán azt mondja, szerinte ha valaki sajnálja a kisnyugdíjasoktól a kedvezményes üzemi ebédet, az vagy nagyon jól él, vagy fogalma sincs arról, miképp lehet beosztani havi 2500 forintot. Ő egyébként naponta 6-8 idős emberrel szokott találkozni az ebédlőben, és mindről tudja, ha itt nem ennének, sehol sem ennének, mert étteremre nem futja a pénzükből. Ha van szív Az 55 esztendős Bánfi Györgyné, a sajtóiroda sajtófelelőse, s mellesleg a régi párttagok nyugdíjasbizottságának egyetlen aktív dolgozó tagja — akinek egyébként az egész családja itt dolgozik — úgy véli, nem a nyugdíjasok kedvezményes étkezésén, vagy az ehhez hasonló dolgokon kell spórolni. Szerinte a segítés minden módjához szív kell. No már most, ha van szív, akkor abba ne szóljon bele a szabályozás. Különösen akkor ne, ha ez az érzés tulajdonképpen a kormányzat szándékait is erősíti. A törzsgyárban tartózkodó Novák Józseftől is megkérdeztem, hogy vélekednek ők, Zalaegerszegen, a lámpafejgyártó üzemben a nyugdíjasok kedvezményes étkeztetéséről? Az szb-titkár a bizalmi testület véleményére hivatkozva kijelentette, hogy ez a juttatás hozzátartozik a vállalati szociálpolitikához. Annak elengedhetetlen és szerves része. Ez a legkevesebb, amit a munkahely volt dolgozóinak adhat. Két idős emberrel is beszéltem. A 69 esztendős, magányosan élő Poszner Károlynéval, aki jelenleg öltözőőr, és 2573 forint a nyugdíja. Meg a lassan matuzsálemi korba lépett, 91 éves Vagyóczki Józsi bácsival, aki a postázóban dolgozik, irathordóként. Ő is magányos, de szerencsére családban él, a keresztlányáéknál. Mindketten azt mondták, az üzemi étkezés olyan dolog, ami komoly anyagi segítséget jelent. S ha ez nem lenne, nehezebben menne az élet. A héten a SZOT közgazdasági és életszínvonal-politikai osztálya a Pénzügyminisztérium illetékes főosztályával egyetértésben azt a döntést hozta, hogy a nyugdíjasok továbbra is igénybe vehetik a kedvezményes üzemi étkezést. Tehát akkor is, ha nem járnak vissza volt munkahelyükre dolgozni. Erről a rendeletmódosításról egyébként — mint megírtuk — hamarosan közlemény jelenik meg a Pénzügyi Közlönyben. Szabó Iréné *