Népszava, 1985. január (113. évfolyam, 1-25. sz.)
1985-01-07 / 4. szám
NÉPSZAVA 1985. JANUÁR 7., HÉTFŐN Vügymenetben Vasárnap reggel több tucat ember toporog fázósan a 21- es autóbusz Moszkva téri végállomásán. — Nem nagyon érek rá még beszélgetni sem — mondja Nagy János, a 21-es autóbusz vezetője miközben felveszi az utasokat. — Késésben vagyok. Most jöttem a szerviziből — fűzi hozzá mintegy magyarázatként. — Három-négy kör után lefagy a kocsi. Az előbb már szinte fék nélkül gurultam le a hegyről. — Hogyhogy?! — Elfagyott a levegőrendszer, s a segédtartályiban két légkörrel kevesebb volt a kelleténél. Nagyon gyengén fogott a fék, csak lépésben mertem leereszkedni. Nagy János egyetlen délelőtt alatt több mint 120 kilométert csúszkál a jégen, vagy félszáz emberrel a háta mögött. — Legalább meleg a vezetőfülke — mondom. — Csak most — legyint. — Völgymenetben már kihűl, s hideg van. A Szabadság-hegyi végállomáson a többségében síléccel felszerelt utasok, mintha süllyedő hajóról menekülnének, egymást taszigálva ugrálnak le a járműről, és megrohanják a 90-es autóbuszt. A Normafához tartanak. — Ha felengednének — kérleli a vezető autóbuszának ajtajában az utasokat. Merthogy azok röpke másodpercek alatt megtöltötték a járművet, s a lépcsőn sem hagytak egy talpalatnyi helyet sem. Néhány napja mondta be a rádió, hogy a nagy forgalomra való tekintettel ezentúl negyedóránként közlekedik a 90-es autóbusz. Ahhoz képest, hogy eddig 10 percenként járt, igencsak tekintettel lehetnek a nagy forgalomra — ironizál Biró Albert, miközben beindítja a buszt. — Miért ritkultak a járatok? — Három kocsi helyett már csak kettő közlekedik az idén. Azt mondják, nincs elég sofőr. — De ahogy látom a síléc annál több a buszon. A megállóban olvastam... — Ismerem — szakít félbe Biró Albert. — Csak tíz pár síléc és két szánkó szállítható. De lehetetlen betartani. Lehetetlen, mert a zsúfolt busz egyszeriben kiürülne. Hiszen mindenki síléccel, vagy szánkóval utazik. Ha a vezető mindenáron ragaszkodna az előírásokhoz, hovatovább csak tizenkettejüket fuvarozhatná. És a közlekedési vállalat beállíthatna vagy ötször ennyi autóbuszt. Bár olykor még ennek a kevésnek is éppen elég megtennie az utat. — Ha leesik a hó, nagyobb forgalmi dugó van a Normafánál, mint a Belvárosban. — meséli Bíró Albert. — Tavaly egy alkalommal négy órán keresztül nem közlekedhetett a járat. A Normafánál kiürül a kocsi. A síelők leszállnak, lécet csatolnak. Bár pályájuk láthatóan nem könnyebb, mint az autóbuszvezetőké. Jégfoltokon, fűcsomókon át vezet. A „síjárat’’ — mely szombatvasárnaponként a Batthyány teret köti össze a heggyel — és ontja magából az utasokat. Megfordulni azonban csak hosszas tolatgatás után tud. A parkoló autók elveszik a helyet. — Már megszoktam, hogy a hegyi járatokon mindig van valami baj — magyarázza Biró László, a vezető. — Hiába a záróvonal, az Istenhegyi úton is egyfolytában előznek a személyautók. Itt minden második kanyar halálkanyar. S mintha kételkedne , abban, hogy hiszek a szavaiban, mutat egy helyéből kifordult villanyoszlopot az út mentén. — Tegnap döntötte ki egy autóbusz. Szemből előztek, s a vezető inkább ezt választotta. — Nem lehetett könnyű a választás. A beton is kettéroppant belé... — A gumik biztonságosak? Mert a múlt télen gond volt velük. — A hegyi járatokon mindig is megfelelő gumikkal közlekedtünk. De mindenképpen csúsznak, amint elfordítjuk a kormányt, s nincs egyenesben a kerék. A Batthyány téri végállomásnál nagy csoport gyerek várja már a buszt. Szánkókkal, lécekkel. — Egy síjáratra legalább szabadon felszállhatnak. — Intek feléjük. — Hogy tehetnék? — szól a sofőr. — A szabály az szabály. És kinyitja az ajtókat. Varga Zsolt Rédei Ferenc felvétele Megjelent a Vasárnapi Hírek első száma Új köntösben, gazdagabb tartalommal jelent meg az új esztendő első hétvégéjén a Hétfői Hírek utódja, a Vasárnapi Hírek. A hetilap megőrzi elődje hagyományait és újdonságokkal is szolgál olvasóinak. Nagyobb helyet kap ezentúl a külpolitika, bővül a kulturális rovat. Új, szolgáltató rovatokat is indítanak, amelyekben többek között a piaci árak, az Útinform helyzetjelentései is olvashatók lesznek. Ugyancsak újdonság, hogy a lap helyet ad apróhirdetéseknek is. A 12 oldal terjedelmű Vasárnapi Hírek a fővárosban már szombat este az utcára kerül. A lap ára 2,80 forint. Az új lap születéséhez Bányász Rezső államtitkár, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke írt beköszöntőt. Utcára került a Pécsett szerkesztett Dunántúli Napló vasárnapi kiadása, a Vasárnapi Dunántúli Napló. A lapot öt déli megye — Baranya, Somogy, Tolna, Zala és Bács- Kiskun — több mint húsz városában, illetve nagyobb községében kínálták az újságárusok, 2 forint 60 fillérért. A többi településen a Dunántúli Napló hétfői számával együtt jut el a megrendelőkhöz a vasárnapi lap. Érdekességek a hét kulturális eseményeiből A heti hangversenynaptár legérdekesebb eseménye Lamberto Gardelli világhírű olasz karmester nevéhez és személyéhez fűződik. A muzsika „virtuóz zsonglora”, a tökéletes, mámoros „együttzenélés” egyik képviselője nem először koncertezik nálunk. Mondhatni, sok szállal kötődik a magyar zenei élethez. (Ő ismertette meg például a mai magyar közönséggel Verdi ifjúkori operáit, A lombardokat és az Attilát. S máig emlékszem a Dvorzsák, Respighi, Puccini, Brahms muzsikáját megszólaltató koncertek élményére, lázára.) Lamberto Gardelli, ma este az Erkel Színházban — a Magyar Állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Kórus élén Verdi csodálatos Requiemjét vezényli. (Szólisták: Tokody Ilona, Takács Klára, Kelen Péter és Kováts Kolos.) S, aki esetleg már nem kap jegyet az Erkel pénztárában — ne veszítse el kedvét! Ugyanis a rádió 3. műsora, ma este, 19.35 perctől egyenes adásban közvetíti Gardelli koncertjét, a Nemzetek zenéje sorozat egyik legérdekesebb hangversenyét. „Isten veled, nagy álmok mámora / Szép délibábok elfutó kora.” — Arany László verssorai akár mottója is lehetne Lugossy László rendező (operatőr: Ragályi Elemér) Szirmok, virágok, koszorúk című új filmjének. Ugyanis a film története, Világos után, 1849-ben és 1851-ben játszódik, akkor, amikor a „nagy álmok mámorát” már végképp elsöpörte a Bach-korszak rettenete, s amikor már csak a megszállottak bíztak a láthatatlan „hazai hadsereg" létezésében. Az ábrándozók, a megszállottak, a megalkuvók, és meg nem alkuvók szerepeiben — Cserhalmi Györgyöt, Őze Lajost, Jozef Admirát, Boguslaw Lindát és Grazyna Szapolowskát láthatjuk. Mégpedig csütörtöktől a moziban. A magyar történelemhez — s egyben a színházhoz kapcsolódik — e heti könyvajánlatunk. Ugyanis megjelent nyomtatásban is Szabó Magda néhány történelmi drámája (pontosabban: A meráni fiú, a Béla király), mely korábban nagy sikert aratott a Madách Színházban. .. . Hosszú és kalandos életútját többé-kevésbé ismerjük. A fehérvárcsurgói indulástól kezdve, a csehszlovákiai, ausztriai bujdosáson át, az itáliai sikerekig. Mert Amerigo Tot világhírű szobrászművész életútja (akit szombaton temettünk) a hajdani zsalugáterfestő, kávéházi rajzoló, majd Bauhaustanítvány életútja, mindig is foglalkoztatta az újságírókat. De milyen is volt valójában Amerigo Tot élete? Ezt elemzi-érzékelteti — az egyik legutolsó interjú segítségével — a televízió kedd esti műsora. Takács Mária ifjú és kiváló Wagner-énekesnő, feltehetően nem babonás. Ugyanis január 13-án, vasárnap — megannyi nehéz szerep után, s a Fidelio Leonórájának próbái közben — a Hovanscsina Emma szerepét énekli az Operában. Először. Vagy szaknyelven, új beállásban. — Cseppet sem vagyok babonás — mondja, amikor a telefonhoz hívjuk a próbateremből —, sőt, ellenkezőleg. Nekem 13-a mindig csak jót jelentett. Valójában már korábban készültem az Emma szerepére. De akkor — októberben — mindent megakadályozott a betegség. Most nagyon váratlanul jött a beállás. S remélem 13-án most már valóban elénekelhetem Emma szenvedélyes, szép szerepét. G. I. Budapest legkeményebb tele 1. A.& abroncson innen és túl Ha az ember elmélyed a hadtörténet súlyos köteteiben, s személyes élményei nincsenek arról a korról, amelyet tanulmányoz, egy idő után menthetetlenül belebonyolódik a száraz szakszerűség útvesztőjébe. Teljesen fejbe verik az olyan harcászati és hadműveleti terminusok, mint: védőövezet, áttörés, utánpótlás-rendezés, átmenet védelembe, arcvonal, szárnyak, csoportosítások, hadműveleti főirány, átkaroló manőver, kiszögellés, terepszakasz stb. Mindezt életre kelteni nem könnyű. De nem is reménytelen. Arra kell gondolni, hogy az egymás felé hömpölygő, egymást kerülgető és felőrlő gépezetek emberekből álltak, akik már jó ideje kiszakíttattak az élet normális menetéből, s a háború eleven, alkotó elemeivé keményedtek. A hadtörténelem kurtán vázolja fel azt a roppant erejű, bonyolult mozgást, amely az egymással szemben álló hadseregeket történelmi tettekre késztette lépten-nyomon. A II. és III. Ukrán front együttes akciója, amely 1944. végén Budapest körülzárását célozta, súlyos harcok árán sikerrel járt. A hadműveleti elgondolások, amelyek a csapatokból erejük teljes és végső megfeszítését követelték, végbementek. Mikor ezt leírjuk, lényegében semmit sem írtunk le ... Bekerítés De ha az emberek vér- és verejtékáztatta arcára gondolunk, görnyedt házakra, éhségre, lőporfüstre, a fáradtság összes kínjára ... akkor az egész egyszerre borzalmas dimenziókat és élénkséget vesz fel... Vagyis, a szakszöveg élni kezd . . . Amikor a fővárosit körülzáró abroncs Esztergom elestével bekattant, a német vezetés megkezdte az utolsó töltényig, vércseppig, szegletig való védelem kiépítését. Tette mindezt az eddig is tanúsított eszelős, érthetetlen fanatizmussal, precizitással és embertelenséggel. Az ellátás kritikus volt minden vonalon. Olyan helyzet alakult ki, ami még a nyilas honvédelmi minisztert, Beregfyt is egy komoly kérés megfogalmazására késztette: meggyőződése volt, hogy a lakosság elégedetlenségének esetleges kirobbanása komoly következményekhez vezethet. Gronan vezérőrnagy december 23-án sietett kijelenteni: Budapest lakosságának ellátásában „nem a részvét az alap”, hanem „a nagyvárosi csőcselék megfékezése, amelyre egyetlen embert sem nélkülözhetünk”. Az immár anyaországból irányító Heinz Guderian ezt az ügyet közömbös kérdésnek nevezte és közölte: nem hiszem, hogy a budapesti lakosság rossz ellátása egyedülálló! S az ügy a német hadvezetés részéről ezzel lekerült a napirendről. Budapestre tehát a bevehetetlen erőd szerepe várt. Védőire a hősi halál, lakosságára jórészt ugyanez. Az úgynevezett Attila-vonal mögött további kétszáz ellenállási csomópontot építettek ki. A tűzrendszerbe a gyalogsági fegyverektől a páncéltörő ágyúkig bezárólag minden fegyvert bekapcsoltak és a tűzvezetést összehangolták. A manőverekhez figyelembe vették a pince- és csatornahálózatot is. A városperemhez vezető utakat lezárták. Az utcákat elbarikádozták, épületek felrobbantásával operáltak. A pesti hídfőt hat védelmi vonallal biztosították. A katlan 45 ezer német és 50 ezer magyar katonát zárt be. Ezt a „diót” készültek feltörni Malinovszkij és Tolbuhin marsall erői, amikor december második felében bezárták a gyűrűt. (. .. 1944 karácsonya sűrű ködöket termelt Budapest felett. A hatalmas, érzékeny metropolis úgy burkolódzott bele, mint a népmesék egyszeri legénye a varázscsuklyába, ami láthatatlanná tesz. A varjak hirtelen megszaporodtak, nagy csapatokban érkeztek a budai hegyekből, sötét, károgó csapatokban szállták meg a közterek fáit. Egyre sűrűbbé vált a csend, s a légitámadások szaporodásával az utcákon felgyűlt a szemét. Egy asszony, aki légóparancsnok férjével és egyéves kisfiával az Attila úti lakásból a Vérmező sarkán levő óvóhelyre vonult le, most hirtelen úgy érezte, hogy ebből a kő- és betonüregből többé élve nem fog szabadulni. Karácsony napjának reggelén vissza akart menni a lakásba valami ottfelejtett főzőedényért. Hunyorogva nézelődött. Az éjjel hó esett és a fényes lepel vakítóan tündöklött. S egy német katonára lett figyelmes, aki gyönyörű bernáthegyi kutyát vonszolt maga után. A tér közepén elengedte a szíjat és előhúzta a revolverét. A kutya először lelapult, aztán nekivadultan, üvöltve rávetette magát a katonára. Két-három-négy-öt lövés csattant gyors egymásutánban mint a korbácscserdítés. A német katona behúzott nyakkal, szinte félve inatt el a helyszínről, pedig feltehetően „humanista" célzattal végezte ki az állatot. Az embereknek sem volt mit enniük. Az asszony fenn a lakásban két lovat talált, akik kínjukban a tapétát és a függönyt rágták. Csak állt és nézte őket. S később egész nap rázta a zokogás ...) Az ultimátum, amelyet Malinovszkij és Tolbuhin marsall intézett Pfeffer Wildenbruch SS-vezérezredeshez, a körülzárt erők vezérlő tábornokához, azóta a történelem egyik híres dokumentumává vált. Méltányosságában, humanista tartalmában, részletekbe menő toleranciájában. Felhívta a figyelmet a harc értelmetlenségére, a lakosság lelketlen feláldozására, a pótolhatatlan műkincsek pusztulására. Tisztességes feltételeket ajánlott, segítséget az embereknek, sebesülteknek. Szövegét a repülők december 28-ról 29-re virradóra két nyelven, sok ezer példányban leszórták. Majd kijelölték a katlanba zárt erőkhöz küldendő parlamentereket. A két front részéről egyrészt Steinmetz Miklós századosra esett a választás. Kísérőjeként Kuznyecov hadnagyot és Filimonyenko őrmestert jelölték ki. Másrészt I. A. Osztapenko századosra esett a választás, akit Ny. F. Orlov hadnagy és J. T. Gorbatyuk törzsőrmester kísért. Hátulról Hogy mi történt velük, mindenki tudja. Steinmetzék kocsiját gépágyúval lőtték szét. Osztapenkóék már tudtak a tragédiáról — mégis nekivágtak. Velük egy egészen visszataszító, nevetséges tortúrát játszottak végig. A főparancsnokig nem is jutottak el. Visszatérőben hátulról géppuskázták le őket. Maradt tehát a harc. A véres, ijesztően veszteséges, elhúzódó, háztömbről háztömbre, emeletről emeletre folyó városharc, amelybenmég a kövek is szenvednek. (Ha visszagondolok azokra a föld alatti hetekre, amelyeket az Attila utcai óvóhelyen éltünk meg, elsősorban az emberek arcára kell emlékeznem, amelyeket a gyertyák és viharlámpák fénye rajzolt ki. Ez a kísérteties fény ott lenn lecsupaszította az embereket, szinte megvéste az arcukat. Az eddig kedélyes, bűbájos arcokra baljós vonásokat rajzolt. Az összezártság megélezte az emberséget. Ezek a hetek mindenkit megráztak és kifordítottak önmagából, megmutatkozott mi van belül. Emberi illúziók, bizakodások, gondolatok váltak romhalmazzá.) Az abroncsot szorító erők tehát megindultak, és készülődtek már a körülzártak felmentését célzó Konrád-vállalkozás csapatai is. Az abroncs a város védelmét kívánta összeroppantani, a másik hadművelet pedig az abroncsot óhajtotta felfeszíteni. A szovjet hadtestparancsnokságon kénytelenek voltak meríteni a sztálingrádi tapasztalatarzenálból. Villámgyorsan szervezték meg azokat a speciális rohamosztagokat, amelyeket az előrelendülő lövészszázadok romboló ékjeiként vetettek be. Egy-két nehéz-, két-három könnyűgépipuskával, páncéltörő ágyúkkal, közvetlen irányzással tüzelő nehézlövegekkel, aknavetőkkel megerősített, húsz-harminc géppisztolyos lövészből, 3—5 lángszórósból és 3—4 műszaki katonából álltak. Kezdődik! A rohamosztagok előtt vagy a tüzérek, vagy a műszakiak robbantása nyitott kaput. Az ellenség még magához sem tért a detonációk kábulatából, s a csoport máris a nyakán volt. A kisebb lövegeket szétszedve felcipelték a tetőkre, s a gondosan álcázott géppuskakészletet innen „kínálták meg”. Az osztagok szinte művészi érzékkel tapogatták ki a védelem gyenge pontjait. Hol a pincékből előszivárogva ékelődtek be az ellenség harcrendjébe, hol a tetőt foglalták el meglepetésszerűen, lefelé kezdtek el tisztogatni. Gyorsan, radikálisan. Kézigránát, lángszóró, revolver, géppisztoly voltak a fő eszközeik. Budapest elmerült a robbanások füstjében, a mind erősebbé váló harci zaj tébolyában. Egyéb rettenetekről nem is beszélve ... (.. . Az embert, aki a Márvány utcában feküdt, képtelen vagyok elfelejteni. Pedig még az arcát sem láttam, széttárt karokkal, hason feküdt, ahogy a repesz agyoncsapta. Kezében tejesüveget szorongatott. Arca, felsőteste a kiömlő tej és vér fehér-piros jégmárványába fagyott. Biztosan gyereknek vitte a kincsnek számító tejet. Aznap több légitámadás söpört végig felettünk. Az óvóhelyen lenn egy vénkisasszony kitárt karral elém állt, mikor a feljebb, vagyis a veszélyesebb helyen levő konyhába akartam menni, hogy ételt készítsek a csecsemő kisfiamnak. Veszélyes lehet mindannyiunkra, sziszegte. Olyat taszítottam rajta, hogy nekilódult a falnak. És aznap este esett be közénk egy ismerős, zsidó származású aszszony őrjöngve; idős férjét, aki a légynek sem vétett soha, valaki feladta. A nyilasok elfogták, az elmúlt éjjel kivitték a Duna-partra. Az emberek semmi megjegyzést nem fűztek az esethez. Este viszont az óvóhelyünkre szorult két nagypolgári figura, akik tegnap még megvetették a nagy kondérban megfőzött lópörköltet, amihez én adtam a sót, a hagymát, a paprikát és a krumplit. Drága kisnagyság! — izé ... Akad még egy falat abból a pacipörköltből? Nem éppen ünnepi koszt ugye ... De hát. . . ugyebár emberek vagyunk!) Baróti Szabolcs Az előrelendülő rohamcsapatok