Népszava, 1985. február (113. évfolyam, 26–49. sz.)
1985-02-09 / 33. szám
8 Németh Miklós HÓVIHARBAN Tíz író két kötetben A szójátékkal nagyon komoly elismerést szeretnék kifejezni: remek ötlet volt annak idején a Magyar Remekírók sorozat elindítása. Ez a nagyszabású vállalkozás a magyar irodalom egészének legjobb, legjellegzetesebb, legmeghatározóbb műveit adja közre, azonos formátumban, maradandó kivitelben. Diófát ültetni címmel tette közzé a sorozat tervét a hetvenes évek elején Illés Endre. Valóban diófa lett a sorozat, nemzedékeket kiszolgáló , majd az évek múlásával. Aki önmagának megvásárolja köteteit, gyermekeinek, unokáinak is veszi. Ez a mi irodalmunk, kiemelkedő csúcsaival, enyhébb vonulataival. Nem az egész eddigi magyar irodalom teljes szövege, de annyi és olyan abból, amely csaknem teljes képet ad róla. Tizenkettedik éve jelennek meg a Magyar Remekírók kötetei: eddig közel száz sorakozik polcainkon. Nem időrendben történik megjelentetésük; hol korábbi századok remekművei, hol frissebb alkotások kerülnek kezünkbe. Évszázadonként más színű a kötés, könnyítvén ezzel is eligazodásunkat. Minden műfaj képviseltetve van; a sorozat egésze irodalmunk folytonosságát érzékelteti; nemesebb s köznapibb kincseit immár egyénenként és együtt birtokunkba adja. A sorozat egyik új kötete — pontosabban két kötete, I. és I. jelzéssel — a Századvég című antológia, benne tíz író regényével (esetenként kisregényével). A címmel ellentétben nem annyira a századvégnek — annak is —, hanem a századfordulónak terjedelmesebb prózájáról ad egyfajta képet, Szalai Anna válogatásában. A válogatás mikéntjét nem vitatjuk; mindig, mindenki elhagyná ezt, javasolna azt. Szalai Anna munkájának következtében kapunk egy sajátos képet az akkori regényirodalomról — még ha a novella, a tárca inkább meghatározó műfaja is volt az adott időszaknak —, s ha kapunk majd még egy-két hasonló, műfajilag kiteljesedő válogatást, és hozzávesszük az egy-egy író életművét reprezentáló önálló köteteket, akkor a sorozatban ez az időszak értékének, rangjának és jelentőségének megfelelően áll majd előttünk. A két kötet tíz írójától választott alkotások mintegy fele vita nélkül elfogadható reprezentánsnak. Iványi Ödön A püspök atyafisága című, már betegen írt regénye például mindenképp ide sorolható. E lassan érő tehetség ebben a regényben művészit alkotott. Ambrus Zoltán Midás király című regényének mi több, parabolisztikusan jellemző művész-regényének maradandó értékeihez sem férhet kétség. (Ismert, többször kiadott munkákról szólok, ezért nem tartom szükségesnek a részletes értékelést) Justh Zsigmondtól a Formus került, joggal, a válogatásba. Átgondolt munka, karrajz. Bródy Sándortól A nap lovagja is itt kell, hogy legyen. A regény főszereplője az író egyik legjobban sikerült, legemlékezetesebb alakja. Gárdonyi Gézától, a ma már méltatlanul ritkábban emlegetettél. Az öreg tekintetes olvasható újra. S jó, hogy újra olvasható. Bizonyos szempontokból akár korunk sajnálatos elembertelenedésének regénye is lehetne. Modern tehát. Csiky Gergelytől Az Atlasz család került a válogatásba. Már a szerzőnek is talán egy, az ezt megelőző időszakot bemutató válogatásban lenne a helye, de ha mégis itt van, miért nem például Sisyphus című munkájával, amelyik irodalomtörténetírásunk szerint legkülönben mutatja meg őt, mint elbeszélőt? Tolnai Lajos A sötét világ című munkája nem regény. Emlékirat, oldott önéletrajz. S egyébként is: Csikyvel együtt az ezt megelőző korszakból történt válogatásban lenne inkább a helye. Lövik Károly A leányvári boszorkány című alkotása első nagyobb munkái közé tartozik. Legtöbben A kertelő agár című munkáját tartják igazán jónak, annakdilijeivel; hasonlítják az orosz regényekkel; mégis, hadd örüljek, hogy a sorozat jóvoltából A leányvásári boszorkány újra — milyen sok idő után — hozzáférhető. Tökéletes vagy nem tökéletes: írni, elbeszélni tudó ember olvasni érdemes alkotása. Papp Dánielt A rátótiak képviseli. Szívünkre a kezünket: hányan ismerjük Papp Dánielt, olvastunk-e ettől a harmincöt évesen elhunyt egyéniségtől, aki szerényen, hordárral küldözgette eleinte névtelen tárcáit a Pesti Napló szerkesztőségébe? A rátótiak című kisregény karikatúrája egy kisvárosi életnek. Talán érdemes a fennmaradásra. Herczeg Ferenc maradt még, aki Pogányok című regényével szerepel. Megjelent sorozaton kívül is, kár, hogy nem történt egyeztetés, mert nem is a legmaradandóbb műve. Diófát ültetni? Öröm, szépség, félő-féltő felelősség. A Magyar Remekírók sorozat új ághajtása, a Századvég, biztató reménység, kifogásaim ellenére is. Ha társul hozzá még néhány kötet, nagyon is erős hajtás. Gyönyörködtető, örömet szerző, más hajtásokat maga után húzó. Mátyás István Emléktöredék Sohasem vezettem naplót. Félelemből, hanyagságból, vagy éppen gőgből?! Nem tudom pontosan. Valaha vakon hittem: a lényegest megőrzi az emlékezet. De — mint olyan sokszor, és másban is — tévedtem. Nagyon is hiányzik az immár véglegesen elmulasztott naplójegyzet, amelynek segítségével most kitölthetném az emlékek, élmények hiányzó réseit. Ugyanis a napi rohamban, a jelentéktelen vagy felnagyított bosszúságokban, a szokásos szorongásokban, az örökké „megy a vonatom” izgalmában — tökéletesen megfeledkezhetünk a tegnap kínjairól, örömeiről, de még az életünket behatároló sorsdöntő eseményekről is. Mindemellett — úgy vélem — önkényes, megtévesztően esetleges az emlékezet. Olykor például kegyes (vagy kegyetlen) csalással valódivá sorolja a képzelgések merészségeit, játékait és mások meséit is, így aztán kétszeresen is jóljönne az a fájdalmasan meg nem írt napló, amely most elválaszthatná a valódit — a megtörténhetett dolgoktól. Ülök az írógépem előtt — és emlékeznem illenék. Hiszen — ahogy olvasmányaimból tudom — talán az én generációm, a hajdani háborús gyerekek „az utolsók a sorban, akik még emlékeznek a pusztulás képeire ..Az írógép mellett az emlékezést segítő „eszközök” sokasága. Könyvek, emlékiratok, vallomások a felszabadult város első pillanatairól. Hajdani hadijelentések. Napilapok, immár negyvenéves kínokkal: „Eltűnt. Elhurcolták. Ki tud róla?” S a kínok között — az életet is jelentő — akkori szenzációk. „Elindult az első villamos.” „Ön újra megtanul nevetni, ha jegyet vált a Corvinba." Ülök az írógépem előtt — és csak gyötrődöm. Igaz, kicsi gyerekként, már éltem akkor is, amikor negyven esztendeje, itt Budapesten „kinyíltak a pinceajtók”. Fehér lovacska csatangolt az égő utcákon. De még erről a lovacskáról sem tudom pontosan, hogy láttam-e valóban, vagy csak később, a budapesti harcokat rögzítő híradófelvételekről vánszorgott át emlékeim közé. Mondják, mesélik: azon a reggelen — 1945. februárjának reggelén — a „csend volt a leghangosabb, a leghallhatóbb”. A megilletődött csönd helyett — most csak valamifajta ajtónyikorgást „hallok”. Bede Kuszival — él-e még valahol? — ketten motoszkálunk az udvaron ásott bunkerben. (Szüleink — tán arra a hírre, hogy a közeli boltban paradicsompürét mérnek — elfutottak.) Hirtelen megnyikordul az ajtó. A betörtető fehér köpenyes katona láttán iszonyatosan elkezdek bömbölni. A katona — még ma is emlékszem kancsalodó szemére — úgy megriad bömbölésemtől, hogy kirohan a pincéből. Hó és sár. Lövésre emelkedő ágyúcsövek. Gyerekkocsiba púpozott ócska holmik. Krumplival teli villamosok. Vödörben sűrűsödő paradicsompüré. Elfűrészelt fák sora... Nem, ezek nem az én képeim! Valahogy élénkebben emlékszem a pár éves húgom hajában tekeredő ősz tincsekre (valamelyik bombatámadás alatt fehéredtek ki a barnás hajszálak), mint ezekre az ismerős képekre. S ugyanígy jobban emlékszem a pincében született kisfiú összenőtt lábujjacskáira (valamennyien csodájára jártunk), mint papájára, aki sohasem jött haza a Kárpátokból. S Kohn Cila néniről is csak azt a „képet őrzöm”, hogy utoljára, még lehajít egy pengőt a gangról azzal: „hozz gyorsan tíz Memphist az Erdőstől.” De mire visszaérek a trafikból, Cila néni, idős anyjával együtt, már nincs sehol. A töredék — mondják — az egyetlen, becsületes műfaj. Hiszen, hogyan is térhetne vissza az ember teljes hűséggel ahhoz a gondolathoz, mellyel tegnap vagy tegnapelőtt foglalkozott. Ahogy a különböző bölcselkedők is vallják: „Aki a folyamatosság komédiáját játssza — csal." Meglehet, mindez csak mentség. Magam mentsége. Mert bármennyire is gyötröm emlékeimet, gondolataimat — sehogy sem tudok egységes rendet teremteni, szépen kikerekíthető történetet variálni az akkori nagy napok eseményeiből. Csak töredékeim vannak. Nem tudom például, hogy melyik napon csapódott a bomba nagyanyám lakásába, kidöntve az utca felőli falat. Csak arra emlékszem, hogy az a lyuk, valahogy mindig ott volt. Azon a szilveszteren is — a háború utáni, első szilveszteren — amikor nagyanyám, a fürdetés után, dunyhába csavarva, gyorsan bepakolt a családi rekamié közepére. Kint a konyhában nagybátyáim készülődtek. Szólt a rádió is. (Még ma is emlékszem a csacska dalocskára: „oda vagyok magáért, a fekete hajáért”.) Kintről ingerkedés, nevetés, sürgetés: „Mama, hova tette a nyakkendőmet?” „Igazán vehetett volna cipőkrémet is.” Nem tudom miért, de azon az éjszakán csak arra gondoltam, milyen jó is a felnőtteknek. Azóta voltak szilvesztereim. Talán több ,is már a kelleténél. Az egyikre különösen emlékszem. Akkor is úgy tűnt: az emberi veszteségek kínját, gyötrelmét soha sem lehet feledni. Akkor is úgy tűnt: a félelem, a rettegés végképp bezárta a szíveket. És mégis, ez a város — a romokba hullott Üllői út, a Nagykörút — már a fegyvernyugvást követő csönd első pillanataiban elkezdett élni. És én — immár egyetemistaként — azon az első és kusza szilveszteren értettem meg: mit is érezhettek szüleink, az akkori felnőttek, 1945 februárjában, kora tavaszán. Mert az én nemzedékem — a hajdani háborús gyerekek, az ötvenes évek márnem-gyerek, még nem igazi felnőtt nemzedéke — valójában 1956 után vált immár végérvényesen és visszavonhatatlanul felnőtté. Valóban, én már felnőttörömmel „drukkoltam” az első villanyszerelőnek, aki ingó létrán kapaszkodva próbálta megjavítani a 6-os villamos vezetékeit. És őszintén tiszteltem, csodáltam azt az újpesti munkást, aki gyalog indult Csepelre, hogy ott legyen a kemencéknél. Mert élni kell. Kellett. Akkoriban — vagy csak most látom így, megidézett töredékeimmel — valahogy „csoda” volt minden nap. Egyformán örültünk az üzletben felhalmozott narancsoknak (elmúltam már húsz is, mire megismerhettem a narancs ízét), az ismeretlen, új könyveknek, a boldogságos, szenvedélyes színházi előadásnak. Az első mozinak. Az első prágai társasutazásnak. S mi, akik akkoriban Budapestet választottuk — hiszen évfolyamtársaink többsége szétszéledt a nagyvilágba —, szédülten ténferegtünk a felfedezett új élmények, a kitágult lehetőségek vonzásában. Bizton hittük: minden a miénk. S talán a miénk is volt. Még ma is emlékszem nemzedékem első klubjára, a Népköztársaság útján. A legendás Fiatal Művészek Klubjára. A hajnalig tartó, mérhetetlenül szenvedélyes vitákra, ahol annak is örültünk, hogy miénk Bartók, Kodály, Kassák és Pilinszky. Hogy megismerhetjük Truffaut, Csuhraj, Godard, Dürrenmatt, Kandinsky, Arp, Sartre, Wajda és Szmoktunovszkij művészetét. Mi lett velünk? Talán nyugtatókat szedünk és arcunk sebeit számlálgatjuk. De néha, amikor viszontlátom hajdani barátaimat — kissé kopaszodó világhírű tudósként, vagy testes őszülő Kossuth-díjas művészként —, boldogságosan ismételgetem: ha szórványosan is, de még megvagyunk! És, hacsak töredékekben is — de még emlékezünk. Gantner Ilona Bella István versei JAJJ, ŐSZ! Jajj, jajj! — han az ősz, rikoltoz, odaverődik csont a csonthoz, odatapad a hús a húshoz, vacog, az én s az ének is, Ősz, ősz! — riad a jajj, harangoz, de érzékeimben suhog az arcod, te égő, zúgó, fölriasztott nyílzápor, minden megfényesedik. Zúgjanak csak, a jajj harangjai! Ha suhogásoddal megvakítsz, jajom, őszöm eltemeted. — És nyár! Nyár! Meztelenül elomlik, s nem a levegő — lombtól lombig ég, gyűrűzik tekinteted. „ÉG A HÁZAD” Csigabigát, csalogattam a holdat, ahogy mászott fölfelé egy fűszálon, fénylő szarvacskáit hogy kitolja gyöngéden nékem... Ó, gyerekkori álom! Most recseg a fény. A holdmaszat a csizmákon szétkenődik... És minden csupa lábnyom. Klimai György ISKOLÁSOK SZOMBAT, 1985. FEBRUÁR 9. NÉPSZAVA