Népszava, 1985. február (113. évfolyam, 26–49. sz.)

1985-02-09 / 33. szám

8 Németh Miklós HÓVIHARBAN Tíz író két kötetben A szójátékkal nagyon komoly elismerést szeretnék kifejez­ni: remek ötlet volt annak idején a Magyar Remekírók so­rozat elindítása. Ez a nagyszabású vállalkozás a magyar iro­dalom egészének legjobb, legjellegzetesebb, legmeghatározóbb műveit adja közre, azonos formátumban, maradandó kivitel­ben. Diófát ültetni címmel tette közzé a sorozat tervét a het­venes évek elején Illés Endre. Valóban diófa lett a so­rozat, nemzedékeket kiszolgáló , majd az évek múlásával. Aki önmagának megvásárolja köteteit, gyermekeinek, uno­káinak is veszi. Ez a mi irodalmunk, kiemelkedő csúcsaival, enyhébb vonulataival. Nem az egész eddigi magyar irodalom teljes szövege, de annyi és olyan abból, amely csaknem tel­jes képet ad róla. Tizenkettedik éve jelennek meg a Magyar Remekírók kö­tetei: eddig közel száz sorakozik polcainkon. Nem időrend­ben történik megjelentetésük; hol korábbi századok remek­művei, hol frissebb alkotások kerülnek kezünkbe. Évszáza­donként más színű a kötés, könnyítvén ezzel is eligazodá­sunkat. Minden műfaj képviseltetve van; a sorozat egésze irodalmunk folytonosságát érzékelteti; nemesebb s közna­pibb kincseit immár egyénenként és együtt birtokunkba ad­ja. A sorozat egyik új kötete — pontosabban két kötete, I. és I. jelzéssel — a Századvég című antológia, benne tíz író re­gényével (esetenként kisregényével). A címmel ellentétben nem annyira a századvégnek — annak is —, hanem a szá­zadfordulónak terjedelmesebb prózájáról ad egyfajta képet, Szalai Anna válogatásában. A válogatás mikéntjét nem vi­tatjuk; mindig, mindenki elhagyná ezt, javasolna azt. Szalai Anna munkájának következtében kapunk egy sajátos képet az akkori regényirodalomról — még ha a novella, a tárca inkább meghatározó műfaja is volt az adott időszaknak —, s ha kapunk majd még egy-két hasonló, műfajilag kiteljesedő válogatást, és hozzávesszük az egy-egy író életművét repre­zentáló önálló köteteket, akkor a sorozatban ez az időszak értékének, rangjának és jelentőségének megfelelően áll majd előttünk. A két kötet tíz írójától választott alkotások mintegy fele vita nélkül elfogadható reprezentánsnak. Iványi Ödön A püs­pök atyafisága című, már betegen írt regénye például min­denképp ide sorolható. E lassan érő tehetség ebben a regény­ben művészit alkotott. Ambrus Zoltán Midás király című re­gényének mi több, parabolisztikusan jellemző művész-regé­nyének maradandó értékeihez sem férhet kétség. (Ismert, többször kiadott munkákról szólok, ezért nem tartom szük­ségesnek a részletes értékelést) Justh Zsigm­ondtól a Formus került, joggal, a válogatásba. Átgondolt munka, karrajz. Bró­­dy Sándortól A nap lovagja is itt kell, hogy legyen. A regény főszereplője az író egyik legjobban sikerült, legemlékezete­sebb alakja. Gárdonyi Gézától, a ma már méltatlanul ritkáb­ban emlegetettél. Az öreg tekintetes olvasható újra. S jó, hogy újra olvasható. Bizonyos szempontokból akár korunk sajná­latos elembertelenedésének regénye is lehetne. Modern te­hát. Csiky Gergelytől Az Atlasz család került a válogatásba. Már a szerzőnek is talán egy, az ezt megelőző időszakot be­mutató válogatásban lenne a helye, de ha mégis itt van, miért nem például Sisyphus című munkájával, amelyik irodalom­történetírásunk szerint legkülönben mutatja meg őt, mint el­beszélőt? Tolnai Lajos A sötét világ című munkája nem re­gény. Emlékirat, oldott önéletrajz. S egyébként is: Csiky­vel együtt az ezt megelőző korszakból történt válogatásban len­ne inkább a helye. Lövik Károly A leányvári boszorkány cí­mű alkotása első nagyobb munkái közé tartozik. Legtöbben A kertelő agár cím­ű munkáját tartják igazán jónak, annak­­dilijeivel; hasonlítják az orosz regényekkel; mégis, hadd örüljek, hogy a sorozat jóvoltából A leányvásári boszorkány újra — milyen sok idő után — hozzáférhető. Tökéletes vagy nem tökéletes: írni, elbeszélni tudó ember olvasni érdemes alkotása. Papp Dánielt A rátótiak képviseli. Szívünkre a ke­zünket: hányan ismerjük Papp Dánielt, olvastunk-e ettől a harmincöt évesen elhunyt egyéniségtől, aki szerényen, hordár­ral küldözgette eleinte névtelen tárcáit a Pesti Napló szer­kesztőségébe? A rátótiak című kisregény karikatúrája egy kisvárosi életnek. Talán érdemes a fennmaradásra. Herczeg Ferenc maradt még, aki Pogányok című regényével szerepel. Megjelent sorozaton kívül is, kár, hogy nem történt egyez­tetés, mert nem is a legmaradandóbb műve. Diófát ültetni? Öröm, szépség, félő-féltő felelősség. A Ma­gyar Remekírók sorozat új ághajtása, a Századvég, biztató reménység, kifogásaim ellenére is. Ha társul hozzá még né­hány kötet, nagyon is erős hajtás. Gyönyörködtető, örömet szerző, más hajtásokat maga után húzó. Mátyás István Emléktöredék Sohasem vezettem naplót. Félelemből, hanyagságból, vagy éppen gőgből?! Nem tudom pontosan. Valaha va­kon hittem: a lényegest megőrzi az emlékezet. De — mint olyan sokszor, és másban is — tévedtem. Nagyon is hiányzik az immár véglegesen elmulasztott nap­lójegyzet, amelynek segítsé­gével most kitöl­thetném az emlékek, élmények hiányzó réseit. Ugyanis a napi roham­ban, a jelentéktelen vagy felnagyított bosszúságokban, a szokásos szorongásokban, az örökké „megy a vonatom” izgalmában — tökéletesen megfeledkezhetünk a tegnap kínjairól, örömeiről, de még az életünket behatároló sors­döntő eseményekről is. Mindemellett — úgy vélem — önkényes, megtévesztően esetleges az emlékezet. Oly­kor például kegyes (vagy ke­gyetlen) csalással valódivá sorolja a képzelgések me­részségeit, játékait és mások meséit is, így aztán kétszere­sen is jól­­jönne az a fáj­dalmasan meg nem írt napló, amely most elválaszthatná a valódit — a megtörténhetett dolgoktól. Ülök az írógépem előtt — és emlékeznem illenék. Hi­szen — ahogy olvasmányaim­ból tudom — talán az én ge­nerációm, a hajdani háborús gyerekek „az utolsók a sor­ban, akik még emlékeznek a pusztulás képeire ..Az író­gép mellett az emlékezést segítő „eszközök” sokasága. Könyvek, emlékiratok, vallo­mások a felszabadult város első pillanatairól. Hajdani hadijelentések. Napilapok, immár negyvenéves kínok­kal: „Eltűnt. Elhurcolták. Ki tud róla?” S a kínok között — az életet is jelentő — ak­kori szenzációk. „Elindult az első villamos.” „Ön újra meg­tanul nevetni, ha jegyet vált a Corvinba." Ülök az írógépem előtt — és csak gyötrődöm. Igaz, ki­csi gyerekként, már éltem akkor is, amikor negyven esztendeje, itt Budapesten „kinyíltak a pinceajtók”. Fe­hér lovacska csatangolt az égő utcákon. De még erről a lovacskáról sem tudom pon­tosan, hogy láttam-e való­ban, vagy csak később, a bu­dapesti harcokat rögzítő hír­adófelvételekről vánszorgott át emlékeim közé. Mondják, mesélik: azon a reggelen — 1945. februárjá­nak reggelén — a „csend volt a leghangosabb, a leghallha­­tóbb”. A megilletődött csönd helyett — most csak valami­fajta ajtónyikorgást „hallok”. Bede Kuszival — él-e még valahol? — ketten motosz­kálunk az udvaron ásott bunkerben. (Szüleink — tán arra a hírre, hogy a közeli boltban paradicsompürét mérnek — elfutottak.) Hirte­len megnyikordul az ajtó. A betörtető fehér köpenyes ka­tona láttán iszonyatosan el­kezdek bömbölni. A katona — még ma is emlékszem kancsalodó szemére — úgy megriad bömbölésemtől, hogy kirohan a pincéből. Hó és sár. Lövésre emel­kedő ágyúcsövek. Gyerekko­csiba púpozott ócska holmik. Krumplival teli villamosok. Vödörben sűrűsödő paradi­csompüré. Elfűrészelt fák sora... Nem, ezek nem az én képeim! Valahogy élén­kebben emlékszem a pár éves húgom hajában tekeredő ősz tincsekre (valamelyik bom­batámadás alatt fehéredtek ki a barnás hajszálak), mint ezekre az ismerős képekre. S ugyanígy jobban emlék­szem a pincében szüle­tett kisfiú összenőtt láb­­ujjacskáira (valamennyien csodájára jártunk), mint papájára, aki sohasem jött haza a Kárpátokból. S Kohn Cila néniről is csak azt a „képet őrzöm”, hogy utol­jára, még lehajít egy pengőt a gangról azzal: „hozz gyor­san tíz Memphist az Erdős­től.” De mire visszaérek a trafikból, Cila néni, idős anyjával együtt, már nincs sehol. A töredék — mondják — az egyetlen, becsületes mű­faj. Hiszen, hogyan is térhet­ne vissza az ember teljes hű­séggel ahhoz a gondolathoz, mellyel tegnap vagy tegnap­előtt foglalkozott. Ahogy a különböző bölcselkedők is vallják: „Aki a folyamatos­ság komédiáját játssza — csal." Meglehet, mindez csak mentség. Magam mentsége. Mert bármennyire is gyöt­röm emlékeimet, gondolatai­mat — sehogy sem tudok egységes rendet teremteni, szépen kikerekíthető történe­tet variálni az akkori nagy napok eseményeiből. Csak tö­redékeim vannak. Nem tu­dom például, hogy melyik napon csapódott a bomba nagyanyám lakásába, kidönt­­ve az utca felőli falat. Csak arra emlékszem, hogy az a lyuk, valahogy mindig ott volt. Azon a szilveszteren is — a háború utáni, első szil­veszteren — amikor nagy­­anyám, a fürdetés után, dunyhába csavarva, gyorsan bepakolt a családi rekamié közepére. Kint a konyhában nagybátyáim készülődtek. Szólt a rádió is. (Még ma is emlékszem a csacska dalocs­kára: „oda vagyok magáért, a fekete hajáért”.) Kintről ingerkedés, nevetés, sürgetés: „Mama, hova tette a nyak­kendőmet?” „Igazán vehe­tett volna cipőkrémet is.” Nem tudom miért, de azon az éjszakán csak arra gon­doltam, milyen jó is a fel­nőtteknek. Azóta voltak szilveszte­reim. Talán több ,is már a kelleténél. Az egyikre külö­nösen emlékszem. Akkor is úgy tűnt: az emberi vesztesé­gek kínját, gyötrelmét soha sem lehet feledni. Akkor is úgy tűnt: a félelem, a rette­gés végképp bezárta a szíve­ket. És mégis, ez a város — a romokba hullott Üllői út, a Nagykörút — már a fegyver­nyugvást követő csönd első pillanataiban elkezdett él­ni. És én — immár egyete­mistaként — azon az első és kusza szilveszteren értettem meg: mit is érezhettek szü­leink, az akkori felnőttek, 1945 februárjában, kora ta­vaszán. Mert az én nemzedékem — a hajdani háborús gyere­kek, az ötvenes évek már­­nem-gyerek, még­ nem­ igazi felnőtt nemzedéke — való­jában 1956 után vált immár végérvényesen és visszavon­hatatlanul felnőtté. Valóban, én már felnőttörömmel „drukkoltam” az első villany­­szerelőnek, aki ingó létrán kapaszkodva próbálta meg­javítani a 6-os villamos ve­zetékeit. És őszintén tisztel­tem, csodáltam az­t az újpesti munkást, aki gyalog indult Csepelre, hogy ott legyen a kemencéknél. Mert élni kell. Kellett. Akkoriban — vagy csak most látom így, megidézett töredékeimmel — valahogy „csoda” volt minden nap. Egyformán örültünk az üz­letben felhalmozott naran­csoknak (elmúltam már húsz is, mire megismerhettem a narancs ízét), az ismeretlen, új könyveknek, a boldogságos, szenvedélyes színházi elő­adásnak. Az első mozinak. Az első prágai társasutazás­nak. S mi, akik akkoriban Budapestet választottuk — hiszen évfolyamtársaink többsége szétszéledt a nagy­világba —, szédülten ténfe­­regtünk a felfedezett új él­mények, a kitágult lehetősé­gek vonzásában. Bizton hit­tük: minden a miénk. S ta­lán a miénk is volt. Még ma is emlékszem nemzedékem első klubjára, a Népköztár­saság útján. A legendás Fia­tal Művészek Klubjára. A hajnalig tartó, mérhetetlenül szenvedélyes vitákra, ahol annak is örültünk, hogy miénk Bartók, Kodály, Kas­sák és Pilinszky. Hogy meg­ismerhetjük Truffaut, Csuh­­raj, Godard, Dürrenmatt, Kandinsky, Arp, Sartre, Wajda és Szmoktunovszkij művészetét. Mi lett velünk? Talán nyugtatókat szedünk és ar­cunk sebeit számlálgatjuk. De néha, amikor viszontlá­tom hajdani barátaimat — kissé kopaszodó világhírű tu­dósként, vagy testes­ őszülő Kossuth-díjas művészként —, boldogságosan ismételge­tem: ha szórványosan is, de még megvagyunk! És, ha­csak töredékekben is — de még emlékezünk. Gantner Ilona Bella István versei JAJJ, ŐSZ! Jajj, jajj! — h­an az ősz, rikoltoz, odaverődik csont a csonthoz, odatapad a hús a húshoz, vacog, az én s az ének is, Ősz, ősz! — riad a jajj, harangoz, de érzékeimben suhog az arcod, te égő, zúgó, fölriasztott nyílzápor, minden megfényesedik. Zúgjanak csak, a jajj harangjai! Ha suhogásoddal megvakítsz, jajom, őszöm eltemeted. — És nyár! Nyár! Meztelenül elomlik, s nem a levegő — lombtól lombig ég, gyűrűzik tekinteted. „ÉG A HÁZAD” Csigabigát, csalogattam a holdat, ahogy mászott fölfelé egy fűszálon, fénylő szarvacskáit hogy kitolja gyöngéden nékem... Ó, gyerekkori álom! Most recseg a fény. A holdmaszat a csizmákon szétkenődik... És minden csupa lábnyom. Klimai György ISKOLÁSOK SZOMBAT, 1985. FEBRUÁR 9. NÉPSZAVA

Next