Népszava, 1985. június (113. évfolyam, 127–151. sz.)

1985-06-01 / 127. szám

4 Mit várhat a vásárló •Nem üzlet az üzletnyitás Ma már más világ van, de hogy milyen, azt még nem lehet pontosan tudni — tömören így jellemezhető az üzlethálózat fejlesztésének pillanatnyi helyzete. Mert az már a múlté, hogy központilag, minisztériumi szinten megtervezték, hol, milyen, mekkora üzletre, áruházra van szükség, és a beruházásokat a költségvetés finanszírozta. Attól pedig még meszsze vagyunk, hogy a vállalatok a maguk pénzéből, a jövedelmező vállalkozás reményében, a keresletnek megfelelően bővítenék a bolthálózatot, így azután kevesebb üzlet, áruház épül, mint a hatvanas—hetvenes években, és a vásárlás sem gyorsnak, sem kényelmesnek nem nevezhető. Szakértők véleménye szerint nincs is szükség az üzlethálózat látványos bővítésére, hiszen a kiskereskedelmi forgalom sem növekszik olyan gyorsan, mint 10—20 évvel ezelőtt. Azt azonban senki sem tagadja, hogy mégis szükség lenne beruházásokra, hiszen vannak az országban — nem is csak a kis településeken, hanem a városokban is — úgynevezett feA választ már megfogalmazták: elsősorban a helyi tanácsoknak kell ismerniük a helyi igényeket, s ezeknek megfelelően kezdeményezni, szervezni a beruházásokat. A finanszírozásba a hivatásos kereskedelmi, vendéglátó vállalatok mellett bevonhatják az ipari és a mezőgazdasági termelőket — persze, csak ha azok erre vállalkoznak — és hozzájárulhatnak saját, tanácsi bevételeikből is. Ez az elmélet. A gyakorlat azonban egyelőre másként fest. A fejlesztés irányítását lényegében továbbra is a Belkereskedelmi Minisztérium erre hivatott főosztálya tartja feladatának, és némi pénz birtokában, kisebb támogatások odaítélésével igyekszik is befolyásolni a vállalatok magatartását. A tanácsok még csak gyakorolgatják a viszonylag új leckét, gyakran hozzájárulnak a beruházás költségeihez, de még nem váltak a feladat valódi gazdáivá. Azok viszont, akiknek a fejlesztésre fordítható legtöbb pénz — legalábbis elvben — a birtokukban van, tehát a vállalatok, a szövetkezetek, többnyire a várakozás álláspontjára helyezkednek. A szabályozás ugyanis a gazdálkodó szervezetek beláhér foltok, azaz ellátatlan területek, hogy vétek az építőanyagokat a szabad ég alatt tárolni, amint azt a telepeken általában teszik; hogy szükség lenne korszerű gyorskiszolgáló vendéglátó láncokra; hogy a főváros üzlethálózata különösen zsúfolt és elavult. Kérdés azonban, hogy ki döntsön a beruházásokról, és ki fizesse az építkezéseket? Mására bízta, hogy képződő alapjaikat mire fordítják: az üzlethálózat bővítésére, vagy a meglevő boltok, áruházak felújítására, folyamatos korszerűsítésére, gépesítésére, vagy dolgozóik megtartására, jövedelmük növelésére. Ritkán döntenek úgy, hogy új áruházat építenek, hiszen az építkezés rohamosan drágul, sok gonddal-bajjal jár, és a 18 százalékos felhalmozási adót nyomasztóan magasnak találják. . Emellett a hálózat bővítése nem is egyértelműen érdekük, mert az új létesítmények nem mindig hoznak gyorsan nyereséget, a befektetés többnyire csak lassan, nehezen térül meg. Ráadásul kényszerítő erő sincs: abból nem származik baja a vállalatnak, ha nem bővíheti hálózatát, megél a meglevőből is. Javíthatna a helyzeten, ha megfelelő tempóban folyna a rekonstrukció, felújítanák a rossz állapotban levő üzleteket, áruházakat. De a már elhasználódott gépeket sem cserélik ki: a kereskedelem eszközállományának 30 százalékát nullára leírták. A szövetkezeti szektorban valamivel jobb a helyzet, mint az államiban: a SZÖVOSZ támogatásával néhány évre tervezett program keretében néhány száz kis boltot felújítanak. Akkor tehát a vállalatok a harmadik lehetséges célra fordítják a pénzüket: a dolgozóik jövedelmének emelé- Hová lesz a nyereség? Akkor hát hová lesz a nyereségük? Úgy látszik, nem megalapozatlan az a panaszuk, hogy a viszonylag kis árrések és a viszonylag tekintélyes központi elvonások mellett kevés nyereségük képződik. Ahhoz semmi esetre sem elegendő, hogy számottevően fejlesszék a bolthálózatot. Sőt, az élelmiszerkereskedelemben a legtöbb vállalat arra sem képes, hogy boltjait a korábbi színvonalon fenntartsa. Mindennek ellenére azért folyik-folydogál az üzlethálózat fejlesztése és felújítása. Az idén Budapesten két nagyobb áruház készül el: a Centrum Kispesten, a Délpesti Áfész Pesterzsébeten nyit. Szolnokon bevásárlóközpontot hoznak létre, és az ország különböző pontjain elkészül vagy egy tucat Fészek áruház. Ám ez sem annyira a vállalkozási kedvvel, mint inkább azzal magyarázható, hogy az ötéves tervidőszak végén járunk, ilyenkor mindenki igyekszik fére? Ez sem mondható. Mert ebben az esetben az újságok aligha lennének tele a kereskedelmi és vendéglátó vállalatok munkaerőt kereső hirdetéseivel befejezni, amit erre a ciklusra tervezett. Hogy az alapos felújításra is nehezen szánják rá magukat a vállalatok, az érthetővé válik két friss példán. A minap nyílt meg a Budavár áruház, amelyet a Lágymányosi Közért épített újjá, bővített ki. Az igazgató azt mondja, hogy ennek a felújításnak nem története, hanem rémtörténete van, és nem rövidebb, mint tizenöt éves! Ami a pénzt illeti, tízmilliós saját alapjukat a fővárosi tanács 6 millióval, az Országos Idegenforgalmi Hivatal pedig — a Várnegyedről lévén szó — 3 millióval egészítette ki. A Csemege szintén a közelmúltban fejezte be Szent István körúti áruházának felújítását; itt az alapterület nem nőtt, de a munkák igen nagy összeget, 30 milliót emésztettek fel. Ennyiért másutt már újat lehetett volna építeni — állítja a vezérigazgató —, félelmetes dolog hozzányúlni egy régi épülethez: ijesztő meglepetéseket rejteget. Sem érdek, sem kényszer t Annyi sanyarú esztendő után örömben lesz részük a hazai autósoknak. A hét kétségkívül legszenzációsabb híre szerint a Posta Kísérleti Intézetében kidolgozták a közlekedési információs rendszer hazai alkalmazásának elvi alapjait és megteremtették a bevezetéshez szükséges műszaki feltételeket. Tovább gyarapítva ezáltal hazánkban az elvek és feltételek már amúgy sem kis számát, amelyek, mint az köztudott, a gyorsabb haladás és a nagyobb biztonság elengedhetetlen kellékei. A közlekedésben is. Így hát most már majdnem minden akadály elhárul a korszerű követelményeknek megfelelő autózás útjából. Az információs rendszer segítségével ugyanis az autósok megtudhatják, merre kell menniük. A történteknek a híradás szerint csupán egyetlen szépséghibája van. A Videoton import alkatrészek hiányában nem kezdheti el a különleges autórádiók sorozatgyártását. Ezért az emberek egyelőre csak elvben tudják, hogy merre kell menniük. Nem csoda, ha manapság sokan tévelyegnek, és nem kevesen zsákutcába kerülnek. Pedig egy ilyen információs rendszerre nagy szükség lenne. Nincs kizárva, hogy segítségével még azok is értesülhetnének az utak állapotáról, akiknek a karbantartás javítása, a felbontások számának csökkentése a feladatuk. Annál is inkább, mert a különleges rádió akkor is megszólal, ha az autós nem kapcsolja be. Vagyis nem fordulhat elő, hogy sokan csak mondják, csak mondják a magukét, de nem figyelnek rájuk a vezetők. Többen persze most arra gondolhatnak, hogy ez az információs rendszer majdnem olyan, mint a demokrácia, ám tévednek. A napokban tartott nagygyűlések, a végéhez közeledő választási előkészületek ugyanis arról tanúskodnak, e tekintetben túljutottunk az elvek és a feltételek kimunkálásán, megkezdődött a sorozatgyártás. S kiderült, nem is kellenek hozzá import alkatrészek. Nem maradt hát más tennivaló, mint elindulni. Hiszen az ácsorgás sokba kerül. Manapság már ott is, ahol az ember azt gondolja, nyugodtan megpihenhet. Nemrég jelentette be a Fővárosi Garázsipari Vállalat, hogy a Belvárosban ötszörösére emelik a parkolási díjat. A napokban azonban kiderült, másutt is többszörösére emelték a tarifát. Persze erről az autósok csak azért nem értesültek, mert nincs még különleges rádiójuk. Úgy látszik azonban, másoknak sincs, mert ők meg arról nem hallottak, hogy a statisztikában szépen ábrázolható több autó a parkolóhelyek híján a valóságban elég rondán fest. S ahelyett, hogy ez ellen tennének valamit, csak várakoznak. Éppen itt lenne hát az ideje, hogy a Belváros más helyein is emelkedjék a várakozás tarifája. Mert, mint a héten kiderült, gépkocsiügyben a helyzet egyébként is változatlan. A kereskedelmi vállalat vezérigazgatója elmondta, nem több puszta óhajnál az a kívánság, hogy a mostaninál számottevően több autót hozzunk be az országba. S nem tudják orvosolni a vásárlók azon panaszát sem, hogy esetenként éveket kell várni a kívánt színű autóra. Illetékes körökhöz közelálló források azonban tudni vélik, hogy a kívánt minőségű és kisfogyasztású autókra is éveket kell még várni. Mint a jobb autójavításra. Népszerű gazdasági hetilapunk cikke szerint hiába aprították föl a gépkocsijavítás rendszerét, hiába bízták egyszer a kereskedelemre, másszor a tanácsra, harmadszor a szervizekre az autósok érdekeinek képviseletét, a szolgáltatás egy fikarcnyit sem javult. Igaz, jó néhányan régóta mondogatják már, hogy meg kellene próbálni magukra az autósokra bízni saját érdekük védelmét, de hát az élet más területéről tudható — s ehhez még különleges vevőkészülék sem kell —, az érdek még nem mindig azé, aki megfizet érte. (szy) Tanácsok, termelők, bankok Mit várhat ilyen körülmények között a vásárló? Mit a háziasszony, akinek háztartása már gépesített, és legnehezebb, legtöbb időt rabló mindennapi munkája az élelmiszerek beszerzése? Bővülhet-e, korszerűsödhet-e az üzlethálózat a gazdálkodás mai feltételei mellett? A helyzet nem túl biztató, gyors változásra nem számíthatunk. A vállalatoknak több pénzük akkor lenne, ha jóval magasabb lenne az árrés, nagyobb a haszon, ez viszont az árakat emelné, ami semmiképp sem időszerű. Ha fordulatot nem is, de némi javulást a helyi tanácsoktól lehet várni. Ahol a tanács megépít, és a kereskedelmi vállalatoknak bérbead üzleteket — mint például Dunaújvárosban — ott bővül a hálózat. Így ugyanis a vállalatoknak nem kell fizetniük a 18 százalékos felhalmozási adót, és nem kell a kivitelezéssel bajlódniuk. A másik járható út, ha a tanács legalább szervezi a boltépítést, igyekszik abba bevonni állami gazdaságokat, tsz-eket, iparvállalatokat, amelyek — sok példa bizonyítja — sikerrel vonulnak be a kereskedelembe. A beruházásra fordítható pénzek ilyen összegyűjtésével, tanácsi kiegészítésével könnyebben előteremthetők az üzletfejlesztéshez nélkülözhetetlen anyagiak. A tanácsi szervezés, az ágazatok közötti tőkeáramoltatás mellett gyorsíthatná a kereskedelem fejlesztését, ha abba a bankok is bekapcsolódnának. Nem állami kölcsönre, hanem olyan bank és vállalat közötti szerződésre gondolok, amely mindkét fél kockázatvállalását is tartalmazza. így, kis lépésekkel haladva, lassan javulhatnak a vásárlás körülményei, valamelyest korszerűsödhet és bővülhet az üzlethálózat, még akkor is, ha a boltépítés a vállalatok számára nem bombaüzlet. Gál Zsuzsa SZOMBAT, 1985. JÚNIUSI, NÉPSZAVA így látják otruállunk lelemények a zöldségpiac gondjairól Azokra a két héttel ezelőtt megjelent írásainkra, amelyek a zöldség és gyümölcs nagybani felvásárlásával, annak ellentmondásaival foglalkoztak, sok levelet kaptunk. Kraszkó Györgyné levele Békésről érkezett. (Férjét idéztük a május 20-i Kinek jó az új nyitvatartási rend című riportunkban): „Hadd írjam le az új nyitvatartás következményeit: egész éjszaka élveztem az aranyat érő májusi esőt, este 9 és 10 óra között kiürült a piac, eltűntek a kereskedők. Hajnali 2,3 óra tájban indult meg újra a piac, de hogyan?! Azért a hegyespaprikámért, aminek 4 forint 50 fillér lett volna a reális ára, a „lánckereskedők”, meglehetősen gyanús külsejű emberek, 1 forint 50-et ígértek, amíg a magánkereskedők 3- at. Nem sok választásom maradt, vagy eladom, vagy maradok tovább. Nyilván az előbbit választottam. Pihentem egy keveset, majd bementem a Sugár áruházba vásárolni. Hát mit láttam? Nem mást, mint az én 3 forintos paprikámat 7, azaz hetes forintért. Tévedés kizárva: megismertem a kereskedőt, a saját zacskómon a címkét, meg azt a paprikát, amit magunk termesztettünk. Számoljunk egy kicsit. Mi végig dolgoztuk a telet, még karácsonykor is havat lapátolt a férjem, hogy be ne szakadjon a sátor, a fólia. Az éjszakai fűtés nagyon sokba kerül és rengeteg időbe. Nos, én 3 forintot kaptam darabjáért. Ő 7 forintért adta, a mi munkánkon keresett 4-et. Mi ez, ha nem árfelhajtás?... Az egyik budapesti olvasónk — soraiból kiderül: érdekelt —, Pál Tivadar, a IX. kerületből azt írja: „Nagy figyelemmel olvastam riportjaikat. Több ezer társam nevében köszönöm fáradozásukat és bátor kiállásukat, s azt, hogy a sajtón keresztül képviselik a kistermelők, a kiskereskedők, ezáltal a közösség érdekét. Bízom benne, visszaállítják a régi, déli nyitvatartást. Egyébként szerintem, ha a nagytermelők, az állami és a szövetkezeti kereskedelem olcsóbban adná a zöldséget, gyümölcsöt, akkor ennek bizonyára átmérséklő hatása lenne, a magánforgalomban is. Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy a zöldség igen romlandó és a kalkulációnál ezt is mindenkinek, tehát még a Zöldértnek is figyelembe kell vennie.” Furcsa módon nem jött válasz arra a cikkünkre, amely beszámolt az Agrounió új, nagybani piacának helyzetéről. Bár jött egy észrevétel dr. Farkas Henriktől, Budapestről, amely szerint „a sajtó jól hangsúlyozza a piaci mechanizmusok jelentőségét. De úgy látszik, ha a zöldségről-gyümölcsről van szó, mindezeket el kell felejtenünk, a gyakorlatban, és a lánckereskedelem lép elő. Ha majd kiiktatják a „láncból” ezt a szemet, akkor a termelők, a kereskedők, valamint az alacsonyabb áron vásárolni kívánó fogyasztók egymásra találnak és minden jóra fordul. Második riportjuk mondanivalója szerintem: „a versenyben a Bosnyák tér győzött, be kell hát tiltani”. Az egyik zöldségkereskedő ugyanis azt javasolta, hogy vagy folyamatosan, egymást váltva legyen nyitva a két rivális, vagy pedig meg kell szüntetni az elavult Bosnyák téri piacot és akkor mindenki a másikra kényszerül. Minthogy ez is a vélemények közé tartozott, közöltük, mint alternatívát. Azzal együtt, hogy tudjuk: egy új piac bevezetése időt, türelmet, reklámot, menedzselést igényel. Magyarán, várjunk, legyünk türelmesek, amíg valóban létrejön, kialakul a kereslet-kínálat értelmében fogant verseny. A levélíró a továbbiakban azt fejtegeti, mi a lánckereskedelem létének anyagi alapja. Miért nem találnak egymásra közvetlenül a termelők és a kiskereskedők, miért kell erre a nekik is előnyös megoldásra adminisztratív eszközökkel kényszeríteni őket. Hogyan lehetséges az, hogy amíg egy részről a termelő nem tudja eladni áruját, másrészről pedig a fogyasztó csak igen drágán juthat áruhoz. Véleményem szerint az adminisztratív korlátok sürgetése azoknak az érdekét szolgálja, akik a kereslet-kínálat viszonyaitól eltérő, (magasabb) áron akarnak eladni. Különben nagyon szívesen venném, ha megszólaltatnának egy közgazdászt is erről a témáról.” Azért közöltük ilyen részletesen ezeket a leveleket, mert érzékeltetni akartuk, mennyire foglalkoztatja a közvéleményt (nemcsak a közgazdaságban jártasakat) a piaci árak alakulása. Érthető, hiszen mindennapi közérzetünket meghatározó témáról polemizálnak, nem is elhanyagolható hőfokon. Egyébként pénteken megnyílt Szolnokon a nagybani piac. Ezzel talán rövidíthető lesz a zöldség-gyümölcs útja. .. M. Szabó Imre A Gömbös-féle érdekképviselet Nekem mai napig rendelkezésemre áll a kereskedelmi dolgozók szakszervezetének a füzete, amely „KÁOSZ kizárás" címen jelent meg. Kizárás a KÁOSZ-ból „Kereskedelmi alkalmazottak! Kartársak! A kizárásnak látszólag az újpesti famunkások részére folyó gyűjtés volt az oka. A mai időkben azonban a kizárások tényének fokozottabb jelentősége van, mert az egy olyan irányzat egyik kifejezője, amely akarva, nem akarva, a KÁOSZ tagjai és az összes kereskedelmi alkalmazott valóságos eladásához vezet. Éppen ezért minden szövetségi tagnak és alkalmazottnak meg kell értenie a helyzetet, mert csak az eddigi tétlen magatartást felváltó cselekvő fellépés képesíthet a minden dolgozót egyaránt fenyegető fasiszta érdekképviseleti törvény bevezetésének megakadályozására. A kizárások jelentőségét nem lehet a mai viszonyoktól elszakítva megérteni, ezért azzal a helyzettel és Azt hiszem, érdemes idézni a brosúra szövegéből egyes részleteket, mert ha képet ad arról a belső harcról, amely ebben az időben több szakszervezeten belül végbement, azokkal a kérdésekkel együtt kell azt megvizsgálni, amelyekben azok éppen történtek. Az eddigi közönnyel minden csak rosszabb lehet. Olvassátok el ezt a füzetet, értsétek meg, miről van szó és határozzatok. A hosszú ideje készülő érdekképviseleti törvény megvalósítása napirendre került. Ez azt jelenti minden kereskedelmi alkalmazottnak, hogy azok a kiharcolt jogok, amelyek a KAOSZ-ból kiindult hosszú évtizedes harcok eredményei, megsemmisülnek. Azok az alkalmazottak, akik az embertelen munkaviszonyok megjavítására, az alkalmazottakat megillető jogok kiverekedésére a szakszervezetüket megalakították, akik hosszú időn át, nehezen összeadott filléreikből öregségüket biztosító letéteket alapítottak, egészségüket szolgáló intézményeket létesítettek, a kiharcolt jogokon kívül még ezeket is elvesztik, ha a fasiszta érdekképviseleti törvény bevezetését meg nem akadályozzák. Az olasz—német mintára készült törvénytervezet megvalósítása megfosztja az öszszes dolgozót — így az alkalmazottakat is — a saját maguk által vezetett szakmai szervezetektől, a nagyobb darab kenyérért, jobb fizetésért, szociális és kultúrjogokért folyó harc egyedül célravezető tömegszervezkedés, sztrájk, mindenfajta sérelem elleni együttes tiltakozás jogától. A szakmai szervezetükből és minden védekező jogukból kiforgatott dolgozókat állami, a fizetésekből levonó tagsági díjakkal, korporációs kényszerszervezetekbe tömörítik. Vezetőit nem a munkavállalók választják, hanem a munkáltatók kormánya nevezi ki. Munkát csak az kaphat, aki a korporációk tagja. Mindazok, akik nem hajlandók a munkáltatóknak behódolni, a korporációkból különböző indokok alapján ki-