Népszava, 1985. június (113. évfolyam, 127–151. sz.)
1985-06-11 / 135. szám
NÉPSZAVA 1985. JÚNIUS 11., KEDD Elismerés a választások közreműködőinek Az országgyűlési képviselők és a tanácstagok választása június 8-án, a törvényes előírások megtartásával, a szavazásra jogosult állampolgárok nagyfokú aktivitásával, kiegyensúlyozott, jó politikai légkörben, példás rendben folyt le. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága és a Hazafias Népfront Országos Tanácsa elismerését fejezi ki, és köszönetet mond a választási elnökségekben, és a szavazatszedő bizottságokban közreműködő valamennyi párttag és pártonkívüli aktivistának, a párt szerveinek és szervezeteinek, a népfrontbizottságoknak, a társadalmi szervezeteknek, a tanácsok, és más állami szervek dolgozóinak, a képviselő- és a tanácstagválasztások zavartalan lebonyolításáért, sikeres és eredményes megszervezéséért. (MTI) SZMBT-küldöttség érkezett Budapestre Filipp Jermasnak, a Szovjetunió Állami Filmbizottsága elnökének, a Szovjet—Magyar Baráti Társaság elnökének vezetésével hétfőn Budapestre érkezett az SZMBT küldöttsége, amely részt vesz a Magyar—Szovjet Baráti Társaság megalakulásának 40. évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségeken. A delegációt a Ferihegyi repülőtéren Bíró Gyula, az MSZBT főtitkára fogadta. Ott volt Ivan Aboimov, a Szovjetunió magyarországi nagykövetségének ideiglenes ügyvivője. A Szovjet—Magyar Baráti Társaság küldöttségét a délelőtti órákban a Barátság Házában fogadta Apró Antal, az MSZBT elnöke, s tájékoztatást adott a Magyar— Szovjet Baráti Társaság tevékenységéről. A találkozón a vendégek tájékozódtak a hazánk felszabadulása és a hitleri fasizmus felett aratott győzelem 40. évfordulójának tiszteletére szervezett jelentősebb MSZBT-rendezvények programjáról is. Az eszmecserén részt vett Ivan Bagyul, a Szovjetunió budapesti nagykövetségének tanácsosa, a Szovjet Baráti Társaságok Szövetségének magyarországi képviselője. Délután Berecz János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának titkára a KB székházában fogadta a Filipp Jermas vezette SZMBT-küldöttséget. A szívélyes, baráti légkörű találkozón véleménycserét folytattak a baráti társaságok sokirányú, tartalmas tevékenységéről, fejlődő kapcsolatairól. A találkozón jelen volt Ritter Tibor, a Központi Bizottság osztályvezető-helyettese, valamint Ivan Aboimov is. * A Magyar—Szovjet Baráti Társaság megalakulásának 40. évfordulója alkalmából hétfőn este díszelőadást tartottak a Fővárosi Operettszínházban. Az ünnepi rendezvényen megjelent Sarlós István, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, az Országgyűlés elnöke, Berecz János, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Apró Antal, az MSZBT elnöke. Ott volt a jubileumi ünnepségekre küldöttség élén hazánkba érkezett Filipp Jermas, a Szovjet—Magyar Baráti Társaság elnöke, Ivan Aboimov, a Szovjetunió magyarországi nagykövetségének ideiglenes ügyvivője, Nyikolaj Szilcsenko vezérezredes, a Varsói Szerződés tagállamai egyesített fegyveres erői főparancsnokának magyarországi képviselője, Konsztantyin Kocsetov vezérezredes, az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet déli hadseregcsoport parancsnoka. (MTI) Ki felelős a beázásért? A szobából nyirkos, kellemetlen szag árad, a málladozó vakolat szaga keveredik a penészével. A mennyezeten mindenütt a beázás nyomai, a bútorok letakarva, a padlón vödrök, tepsik, tálak ... A foltok már a konyhára is átterjedtek. Hajdú Mária XIV., Lumumba utca 1—3. szám alatti, ötödik emeleti lakása ötödik éve ázik, szobája két esztendeje lakhatatlan. Lakásfelújítását abba kellett hagynia, az OTP-t fizeti, beteg férjével meghúzódik az egyik szobában, felnőtt fia pedig, aki korábban a másik szobában lakott, albérletbe kényszerült. — Igazán akkor ijedtünk meg, amikor az elektromos vezetékekről is csurgott a víz egy-egy kiadós esőzéskor — mondja a bérlő. — Villanyt sem mertünk gyújtani, mert féltünk az áramütéstől. Ilyenkor mindennapos látogató voltam a házkezelőségen. A XIV/3-as házkezelőségen az iratok között rábukkanunk az első, 1983-ban felvett jegyzőkönyvre, amely rögzíti a lakás akkori állapotát s a kár összegét. E jegyzőkönyv felvételét követően csupán egy esztendő múltán intézkedtek, amikor is áprilisban néhány napig dolgoztak is a tetőn. Hajdúék azonban júniusban már ismét áztak, s fejük felett azóta sem múlik el nyomtalanul egy-egy kiadós zápor. A kár nő, a lakás állapota romlik, értéke csökken. A házkezelőség vezetője, mint az eddig eltelt évek során mindig, most is hol kapacitás-, hol pénzhiányra hivatkozik. Hiábavalónak, feleslegesnek véli, hogy legalább átmenetileg — a végleges javításig — megpróbáljanak valamit is tenni a hiba megszüntetésére. Január végén a felügyeleti szerv, a tanács műszaki osztálya határozatban kötelezte az IKV-t, hogy 30 napon belül szüntesse meg a beázást, ellenkező esetben 10 ezer forint pénzbírságot rónak ki. Az ügyet ez sem lendítette ki a holtpontról! Nagy Pálnak, az IKV főmérnökének az a véleménye, hogy könnyű határozatot hozni, anyagi fedezet biztosítása nélkül. Rácz Imrével, a XIV—XVI. ker. IKV panaszügyi csoportjának előadójával közösen a monsziflex tetőkezelő anyag minőségét kifogásolják. Emiatt ázik nagyon sok épület a kerületben. Mi a véleménye a Fővárosi Tanács V. B. Ingatlankezelési és Építési Főigazgatóságának a szóban forgó tetőszerkezetről, miért ázik sok ilyen épület? — kérdeztük Sulyok György főigazgató-helyettestől. — A monsziflex jó minőségű, világszínvonalú osztrák anyag. Tervezési hiba, hanyag kivitelezői munka, a gyártástechnológiai fegyelem be nem tartása, valamint a rendszeres karbantartás elmulasztása okozhatja a hibát. De javítható, import- és jó minőségű magyar anyaggal egyaránt. Ám a javítás csak akkor eredményes, ha azt szakszerűen végzik el. Ellenkező esetben — mint ahogy a Lumumba utcai ház esetében is történt — a lakó tovább ázik, az épületvagyon tovább romlik. A vállalat főmérnöke ottjártamkor megnyugtatott — bizonyságul elém téve a Dominó Szolgáltató Társasággal kötött szerződést, amelyben a cég első osztályú munkát, 5 év garanciát és június 20-i befejezést vállalt —, hogy a tetőfelújítást most már napokon belül elkezdik, s a többéves ügy végre megnyugtatóan lezárul. Csakhogy ez a szerződés nincs érvényben, mert az IKV nem írta alá, mint azt Krémer Csaba, a Dominó vezetője elmondta. Mindezek után az a kérdésünk, hogy végre mikor és kivel kívánja a munkát elvégeztetni az IKV? S személy szerint ki felel a huzavonáért? Újvári Gizella A lakás mennyezete Fejér Gábor felvétele Bemutatkozó látogatás Lázár György, a Minisztertanács elnöke és Sarlós István, az Országgyűlés elnöke bemutatkozó látogatáson fogadta James Oliver Cordeilt, Ausztrália rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét. Fogadás Portugália nemzeti ünnepe alkalmából José Joaquim de Mena e Mendonca, a Portugál Köztársaság budapesti nagykövete hazája nemzeti ünnepe alkalmából hétfőn fogadást adott a Gundel étteremben. A fogadáson részt vett Veress Péter külkereskedelmi miniszter, Horn Gyula külügyminiisztériumi államtitkár, Ábrahám Kálmán államtitkár, az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnöke, valamint a politikai, gazdasági és kulturális élet több más vezető képviselője. Ott volt a budapesti diplomáciai képviseletek számos vezetője és tagja. Katonai tanácskozás A Varsói Szerződés Tagállamai Egyesített Fegyveres Erői éves tervének megfelelően hazánkban tartják tanácskozásukat a tagállamok hadseregei személyügyi szerveinek és katonai tanintézeteinek vezetői. Az értekezletre hétfőn Budapestre érkezett a bolgár néphadsereg, a csehszlovák néphadsereg, a lengyel néphadsereg, az NDK nemzeti néphadserege, a román néphadsereg, a szovjet hadsereg és az egyesített fegyveres erők törzsének küldöttsége. A küldöttségeket a baráti hadseregek személyügyi főcsoportfőnökei, illetve csoportfőnökei vezetik. (MTI) Kitüntetés Balázs Józsefnek, az Állami Biztosító nyugalmazott osztályigazgatójának több évtizedes eredményes munkája elismeréseként, 70. születésnapja alkalmából az Elnöki Tanács a Szocialista Magyarországért érdemrendet adományozta. A kitüntetést Grósz Károly, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Budapesti Pártbizottság első titkára adta át hétfőn. (MTI) Találkozás huszonhat év után Amikor fölajánlottam Erdős Gábornak, hogy olvasóink elé tárom élete történetét, magam sem hittem, ő sem remélte, hogy származásának titkára egy újságcikk nyomán, hirtelen fény derül. Hiába kérdezgette intézetlakó kisgyerek és kamasz korában, szeretet után vágyakozón, élnek-e valahol a szülei, vannak-e rokonai? Soha, senkitől nem kapott feleletet. És később sem, miikor már felnőtt emberként, sorra járta a hivatalokat: az illetékes tanácsot, a Zala Megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetet, a Vöröskereszt keresőszolgálatát. Úgy látszott, igaza hihetetlen. Nyomtalanul eltűnhetnek egy ember származásának adatai. Vagy pedig olyan mély titok rejlik, olyan dráma feszül Gábor világrajötte körül, ami miatt jobb, ha nem tudhat meg többet szüleiről, rokonairól, mint anyja nevét, születési helyét s egy fantázianevet, amit apja valódi neve helyett kapott. Nincs titok Gábort egyszer sem látogatta meg senki az intézetekben töltött hosszú évek során. Levelet, üzenetet sem kapott soha, senkitől. Egyetlen olyan emléket sem őriz gyerekkorából, amelyből úgy érezhette volna: az ő léte is fontos valakinek. Amikor vallomását lejegyeztem és közreadtam, csak annyit reméltem: talán elgondolkodnak néhányan azok közül, akik — évente több százan — a kórházak, szülőotthonok valamelyikében „felejtik” gyerekeiket, hogy milyen sorsot szánnak azoknak, akiknek életet adtak, szeretet nélkül, felelőtlenül. De reményeinket meghaladón, újabb adatokat közlő levelek érkeztek a „Szeretném egyszer látni anyámat” című cikkünk nyomán. Csengett a szerkesztőségi telefon is. Szinte napok alatt gyűlt egybe minden, Gábor szüleinek nyomára vezető adat. Ismerősök és rokonok, volt munkatársak segítségével a huszonhat éve esedékes találkozásra is sor került anya és fia, Gábor és rokonai között. Mint egy gyorsítva, visszafelé pergetett film képsorai, úgy játszódott le előttem Gábor születésének és kényszerű árvaságának hétköznapi története. Mert, ami igazán döbbenetes e történetben: az, hogy nem lengi körül jó okkal megőrzött titok és nincsenek gondosan, örökre elrejtett nyomok. Nincs benne sorsfordító dráma, nem fenyeget senkit a titok kipattanásával tragédia. Csupán a közöny ítélte teljes árvaságra és rokontalanságra a huszonhat évvel ezelőtt, két értelmes, felnőtt ember több éves kapcsolatából született fiút. Gábor születése nem volt titok. Sem a családban, sem a munkahelyen. Nem meggondolatlan fiatalok szégyellt és ügyesen eltitkolt „balesete”. Tudtak e kapcsolatról faluszerte s az akkori munkahelyen. Tudta a család is, hogy Zsuzsának fia született. Sőt, a ma emlékezők közül sokan úgy mondják: az az asszony is tudott Gáborról, akinek férje Erdős Gábor édesapja. Gábornak születésekor már volt két féltestvére. Ma úgy emlékeznek az akkori munkatársak, hogy neheztelésük egyetlen oka az volt és az ma is: hiába kérlelték az asszonyt, vegye magához világra hozott kisfiát. Azt az elutasító választ kapták : ez az én dolgom, ne szóljon senki bele. A hirtelen fellelt rokonságból ketten is — a legidősebb nővér és a legfiatalabb fiú többször is kérte: keressék fel, hozzák haza a családba a kisfiút. Kérésük megtört a minden kérdezősködést elutasító nagymamán és anyán. „...olyan messze 1 9 van... A nagymamama úgy mondja: A telkemet is odaadtam volna azért a gyerekért ... De — noha tudta a címét, ismerte sorsát — soha egyetlen lépést sem tett, egyetlen csomagocskát sem készített, egyetlen sort sem írt. Az édesanya barátságosan fogadott és örömmel nyugtázta a hírt is, hogy találkozhat a fiával. Úgy üdvözölte Gábort, mint egy régen várt, szívesen látott jó ismerőst. Lelkiismeret-furdalás nem gyötri. Hiszen „mindennek a fiú apja az oka. Hiába kértem, könyörögtem, nem engedte meg, hogy a nevére írassuk a gyereket. A pénzt is egyedül fizettem, havonta, rendesen.” S hogy miért nemkívánta soha, egyetlen percre sem látni az egyetlen fiát? Erre nincs felelet. Ez a lehetőség valamiképpen eszébe sem jutott. Tudott a hollétéről. Arról is értesítették annak idején, milyen szakmát tanul. Sőt, arról is érkezett írás Nagykanizsáról, hogy felnőtt a fia, nem kell érte tovább fizetnie. A fiú apjával Gábor születése után is évekig tartott a kapcsolata. Férjhez nem is ment soha, más kapcsolatból nincsenek gyerekei. Egyedül maradt, ma már nyugdíjas. Édesanyjával és öccsével együtt kétszobás házban, tiszántúli szülővárosában lakik. Öccse, János, látogatásunk idején hosszan hallgatott. Csak búcsúzásunk percében szólalt meg, komolyan, szomorúan. — És most, hogyan tovább? Őszinte gyerek volt még, amikor unokaöccse született. De sokat gondolt rá, szeretné jóvátenni, ha lehetne még ennyi év után jóvátenni valamit. Azt a huszonhat esztendei tartozást a rokoni szeretetből, amivel — úgy érzi, ő is adós — kellene valamiképpen törleszteni. — Ha hazajönnél, lenne itt munka. El is lakhatnál, ebben a házban, velünk — mondja halkan, kissé tördelve a szavakat. A két asszony — anya és nagyanya is — kapnak a gondolaton. Ha Gábor úgy gondolja, akár már ma is itthon adhat, jut itt számára fekvőhely. De jöjjön bármelyik hét végén, ha pedig jól érzi magát, akár haza is költözhet, véglegesen. — Hiszen éppolyan unokám ő is, mint a másik hat, akiket jobban szeretek, mint az életemet — nyilatkozik a saját házassága történetét kedélyesen, színesen mesélgető nagymama. S hogy miért nem ment sem ő, sem a lánya soha Gábor után? Ó, hát olyan messze van ide Nagykanizsa ... Hogy miért is nem küldött karácsony közeledtén soha egy pár szem almát, egy marék szaloncukrot, néhány diót? Egy üdvözlőlapot? Hát, nem is tudja, miért nem. Csakugyan, nem tudja, miért is alakult ez így? Mert, tetszik tudni, én soha nem szólok a gyerekeim dolgába, én vagyok a legjobb anya. Címet cserélnek. Elköszönünk. Sokáig állnak a kertkapuban. Mint egy szoborcsoport, merednek a távolodó autó után. Tőlük Máriához és Marikához — Gábor legidősebb nagynénjéhez és unokanővéréhez — megyünk. Őszinte megindultsággal, igazi szeretettel fogadják az évek óta hiába keresett, végre fellelt rokon fiút. Nemcsak ők mondják, a nagymamától is tudjuk: mindig keresték volna Gábort, ha tudják, merre induljanak. — Szegény uram is így kívánta — nyugodjon —, hogy Gábor velünk legyen. Egyszer volt is a családban emiatt harag. Édesanyám csúnyán leintett minket: ne avatkozzunk abba, amihez semmi közünk! Elfelejtett iratok Gábor kívánsága teljesült tehát. Meglátta édesanyját, megismerte a rokonait. Ha úgy kívánja, apját, félitestvér-nővérét is felkeresheti, tudja már nevüket, címüket is. Az újságíró is — ritka öröm, amikor a véletlen is segítségül siet — teljesítette, sőt túl is teljesítette feladatát. S hogy mégis miért keserű e riport zárófejezete ? Hiszen annyit sem vártunk a huszonhat év után megtalált családtól, mint ami a találkozásokból kikerekedett. Nem is az édesanya, nem a nagyanya közönye, nem az a fel nem fogható könnyedség nyomasztó igazán, amivel édesanyja és édesapja eldobta, elfelejtette ezt a szerelmükből fogant hajdani kisfiút. Más nyugtalanít. Amit Gábor így fogalmazott meg az első vallomásban: „ha ők megtehették, hogy ne törődjenek velem, én miért nem tudhatom meg soha, kinek köszönhetem, kitől kaptam az életemet?” Hogy miért? Erre nincs magyarázat. Pusztán azért, mert így volt kényelmesebb? Miért nem figyelmeztették írásban — hiszen a címétis tudták — egyszer sem Gábor anyját, hogy amennyiben évente egyszer sem látogatja meg s levélben sem keresi fel fiát, a gyermek — a törvény értelmében — az örökbeadható állami gondozottak listájára kerül? Miért nem kaphatott a fiú az intézettől soha, semmiféle tájékoztatást? Miért csak anyját értesítették Gábor sorsának fordulatairól ? Miért nem bocsátották a már nagykorú fiú rendelkezésére a kért adatokat? — Hideg van. Most nem tudunk felmenni a padlásra az iratokért — válaszolták Gábor kérésére a nagykanizsai GYIVI-ben. Kérésünkre dr. Vabrik László, a Legfőbb Ügyészség Gyermek- és Ifjúságvédő Osztályának vezetője személyesen kérte Zala megyében Erdős Gábor adatait. Miért nem jutottak el máig hozzá sem — hetek óta már — az irattárban nyilván meglevő adatok? Miért függött a véletlen szerencsétől, hogy megtudhassa egy születésétől árvaságra ítélt, rokonai által hiába keresett fiú: kiktől származik, hol élnek szülei, kik a rokonai? Rab Nóra Nemzetközi gyermekrajzpályázat Az Egyesült Nemzetek Szervezete az Országos Béketanács és a Magyar Televízió Élni akarunk címmel nemzetközi gyermekrajzpályázatot hirdet. A pályázaton részt vehetnek a világ országaiból azok a gyermekek, akik 1986-ig, a beküldési határidőig betöltik a 6. életévüket, illetve azok, akik még nem múltak el 14 évesek. Pályázni bármilyen technikával készült munkával lehet, egyénileg vagy kollektíván. Cím: Országos Béketanács H—1395 Budapest 62. Pf. 440. A rajz hátoldalán fel kell tüntetni a rajz címét, a nevet, az életkort, a lakóhelyet vagy az iskola címét. A borítékra vagy csomagra a „Békét akarunk” jeligét kell ráírni. 5