Népszava, 1985. június (113. évfolyam, 127–151. sz.)
1985-06-08 / 133. szám
8 ÉLŐLÉNYEK Bazsonyi Arany Kovács István ÚTON - ÚTTALANSÁG Annyi hősiességről olvastam, annyi halálról, annyi kegyelmes és kegyetlen erről-arról (és láttam, hallottam meg át is éltem ezt-azt), hogy lassan nem hiszek bennük. Ahogyan például, a jóságban és a gonoszságban sem hiszek — különkülön. A bezúzható koponya varrataiban, a csecsemő megfejthetetlenül ráncos tenyerében inkább... vagy az agyvelőbe csapódó virágzó cseresznyeágban — akkor és ott a földökleti ég alatt, a legújabb időszámítás kezdetén... A hajszálrepedés is körülhatárolt térség, vagy szakadék széle, fényfogyatkozás tűfogas sávja, vagy a vakság reményvágata. Sorsunk júdásablakán az írás: lenni így is. Levegőt kapkodó kézfej, légszomjas búcsú minden alkony — távoli félelmünk, hogy az ébredés nem rianás, tudatunk tündöklő meghasadása lesz-e. Szoronghatnak a vigyázzban fekvő múmiák... Kábulttá fáslizott halál: testüledék a sír-gúla szintezetlen mélyén. Szoronghatunk: a sokkolt lélek üledéke bennünk... Nehezékül, hogy — mint mondani szokás — el ne fújjon a szél, vagyis a földön járjunk. Az évszakok pásztorok sorában, önmagunktól távolodva, távolodva önmagunkhoz. Ingva-ingázva józanul. Vagyunk az úton-úttalanság..., a magatehetetlen úton-létezés csupán? Jóságos, gyáva, szép, hősies, ostoba, rút, bölcs, ilyen-olyan. Megisteníthetőn embertelen és fordítva. Bűneinket hisszük-e, nem-e, ki tartja számon? S ha nem, tagadásunkat, mi tölti ki? Mi töltheti ki utolsó lehelletünket? Hiányunk szétfoszló füstködét? Részletkérdés. Csak az érzés után érünk rá válaszolni. Ha megérjük. Győri László KIS HIMNUSZ Anyám, aki szültél, ízeddel szentél, ízed volt a tej. ínyemen a sok vér azzal folyik el. Édesanyám, édes, íz, te gömbölyű, a tejcsöpphöz, éghez hasonló ölű, te borulj rá szikes, porló, keserű tetememre, ékes, édeni kezű! 2. Anyák napi szekfű balkezed felől, megdrótozott selymű, bukdosó virág. Bomolna, fejelne, széjjelbukna, ha nem fogná tekercsbe önakarata. — Add a nővérkének, nem gondozhatom. — Miért a nővérkének? Majd én gondozom. Anyák napja van most. — Nem is tudtam. Add ... Hallod, meg se hallod már szavaimat. Fekhelyed fejénél oxigénpalack, édes, égten égtél, eloldozva azt. Lágyan bugyborékolt a tört oxigén, mint erdei égbolt a fák levelén. — Fordítsatok oldalt, mindegy ... semmi sem.. Nem is tudom — mondtad — mi lesz majd velem. S magasba szállt lassan ez a mondat is — szállt az ágy, a paplan, mintha szállna is. Elszállt kéken, karcsún végül a magast bemérve a bölcs, ónt oxigénpalack. Édesanyám, édes, gömbölyű ölű, nem te eszél szikes, porló, keserű tetememre, ékes, édeni kezű. Kezed? öreges bőr. Ized? Keserű. De kezed emeld föl, édeni erő van abban a kézben, édes, édességem, régi gyönyörű! Édesanyám, édes, csak megaláztalak életedben: érdes, ilyen volt fiad. Holtodban tegezlek, anyám, megbocsáss, íme, édesezlek, vagyok már anyás. Kegyetlenül ketten már édesapám, nézünk megrettenten édesek után. Édesapám, édes, mondani nehéz, írom: a nehézhez szokjunk már kegyetlen, édesapám, édes! SZOMBAT, 1985. JÚNIUS 8. NÉPSZAVA Beszélgetés egy régi iskoláról... A fejlődéslélektan nemzetközileg is elismert kutatójával, dr. Salamon Jenő egyetemi tanárral egy régi oktatási formáról, a szakérettségiről beszélgettünk. — Professzor úr, hogyan került kapcsolatba a szakérettségivel? — Mielőtt erről beszélnék, előbb szeretném elmondani, hogy miért nem más oktatási forma keretében tanultam tovább, és milyen előzményei voltak a szakérettségire kerülésemnek. Sajnos, a négy polgári elvégzése utáni közvetlen továbbtanulásomat elsöpörte a háború. Gyerekfejjel kerültem a Zwack likőrgyárba, segédmunkásnak. A háború súlyos terheit természetesen a felnőttek is megérezték, de a gyerekek megpróbáltatása testileg, lelkileg és idegrendszerileg még megterhelőbb hatású volt. A bombázások, a front izgalmas életet megkeserítő élmények, így a korosztályomnak sikerült elrontani boldog gyermekkorát. Ehhez járult még az életkörülmények romlása, minden fillérre szüksége volt a családnak. Én még éjszakai légószolgálatot is vállaltam a gyárban, ha jól emlékszem, 10 pengőt kaptunk érte. A mi nemzedékünknek nem volt serdülőkora. Mi azonnal felnőttek lettünk. A felszabadulás után szüleim javaslatára szakmát tanultam. Közben minden alkalmat megragadtam, hogy képezzem magam, különböző politikai oktatásokban vettem részt, és minden akkori társadalomtörténeti brosúrát elolvastam. Különösen sokat forgattam filozófiai és politikai gazdaságtan témájú könyveket. Tizenhét éves ifjúmunkásként már szemináriumot vezettem a kispesti villanytelep tisztviselőinek. Édesapám nyomdokain haladva bekapcsolódtam és tevékenyen részt vettem a kommunista párt és a szakszervezet mozgalmi munkájában. A kispesti mozgalmi életben külön beszéltek a ,,nagy’’ és a „kis” Salamon tevékenységéről. Most, így visszatekintve nagyon valószínű, hogy a „kis” Salamon szemináriumi vitavezetése és tárgyalásmódja már csak az élettapasztalat hiánya miatt is kissé „brosúraízűre” sikerülhetett. Lelkesedéssel, az ifjúság tüzével és hitével igyekeztem magammal ragadni a hallgatóságomat. Így jutunk el 1948 szeptemberéig, amikor mint a kispesti pártszervezet aktívájának, nekem is javasolták, hogy szervezett formában tanuljak tovább. Szüleim örömmel fogadták továbbtanulási lehetőségemet, támogatták az elképzelésemet. Ezek voltak a szakérettségire jelentkezésem előzményei. — Hogyan zajlott le a felvételi? — Én közgazdász szakágú osztályba jelentkeztem. A felvételi bizottság elnöke Kanizsai Nagy Antal tanár úr volt. Ő lett aztán később az osztályfőnököm. Filozófiai, politikai gazdaságtani és különböző társadalomtörténeti kérdésekre kellett válaszolnunk a felvételin. Jól sikerülhettek a válaszaim, mert már mindjárt ott közölték velem, hogy bármelyik felvételi tárgy szakágának megfelelő osztályban tanulhatok tovább. — Milyen volt a kollégiumi élet, hogyan illeszkedtek be új körülményeik közé? — Természetesen, nem ment zökkenőmentesen az életformaváltás. Az addig kötetlen, szabad életünket megszabott korlátok közé szorítani, a szigorú munkarendet betartani átmenetileg nyűgnek, tehernek éreztük. Talán az átmeneti, nehéz időszak leküzdéséhez a tanárok megértő segítségén kívül az együvé tartozás érzése, a kitűzött cél elérésének közös vágya nyújtott megfelelő légkört. Egyébként új otthonunk „megtalálása” sem ment simán. Pár hónap alatt három helyen rendezkedtünk be „véglegesen”. Kezdtük a Gellérthegy utcában, folytattuk az Ajtósi Dürer soron levő, ma a Politikai Főiskolának otthont nyújtó épületben, majd a Rosenberg házaspár — a régi Hold utca — egyik patinás műemlékházában kaptunk végleges elszállásolást. A kollégiumban önkormányzati vezetés volt. Az önkormányzat igazgatta a kollégiumi élet többi, különböző tagolódási szerveit, a szövetkezeteket, és a megfelelő, például fegyelmi és más feladatokat ellátó bizottságokat. Az önigazgatási tevékenység a tartalmas és jól tagolt közösségi önérvényesülés lehetőségét teremtette meg. Az osztályok, amelyek egyben az egyes szövetkezeteket jelentették, közösen végezték a tanulmányi munka értékelését, a tanulócsoportok beosztását, a szükséges feladatok elosztását, az elvégzett munka ellenőrzését, a tagok beszámoltatását és esetleg felelősségre vonását, így az osztályélmények közösségi átélése, a szövetkezeti élet tudatos vezetése, a közösen végzett mozgalmi és társadalmi tevékenység együttesen fejtették ki a kollektív önnevelési hatást. Természetesen a főállású kollégiumi igazgató, a gazdasági vezető, a tanári kar a tanulást minden eszközzel támogatta; a nyugodt tanulás feltételeinek megteremtésével, szakkörök és szemináriumok szervezésével, korrepetálás és különböző művelődési lehetőségek biztosításával. A legfontosabb feladat a hallgatók előéletéből származó műveltségi és előképzettségi hátrány megszüntetése volt. Megjegyzem, hogy az eltérő előképzettségű tagokból álló inhomogén szövetkezeti közösségek ezt a feladatot nagyon nehezen tudták csak megoldani. Ez a tény a hallgatók egy részének a kollégiumi életbe beilleszkedését törvényszerűen megnehezítette. — Hogyan emlékszik viszsza professzor úr a tanfolyamon tanító tanárokra? — Csak a legnagyobb tisztelet hangján lehet emlékezni rájuk, és nemcsak azért, mert lelkiismeretesen, jóindulattal, segítőkészen, türelmesen és megértően foglalkoztak velünk. Ez volt a munkájuk, és nyilvánvalóan felkészítették őket arra, hogy a hallgatók többsége több figyelmet, törődést igényel a tanulmányi munkában. Ami pluszként mutatkozott meg a tevékenységükben, az igazán a neveléstudomány magasiskolája volt. Egyes tanáraink messze túl a kötelezően előírt munkaidejükön tartózkodtak mellettünk, és szinte atyai jóbarátként adtak útbaigazítást mind a tanulmányokban, mind a legkülönbözőbb, a korunkbeli fiatalembereket érdeklő kérdésekben. A tanítás-tanulás folyamata a dolog természeténél fogva két oldalról építkező és a cél felé törekvő tevékenységre épül. Az eredmény nyilvánvalóan kétségessé válik, ha a résztvevő egyik fél nem vállalja rendesen a folyamatban betöltésre váró szerepét. A szakérettségisek többsége már kinőtt az iskolapadból, újra kellett tanulniuk, vagy pontosabban, meg kellett tanulniuk a tanulás művészetét. Hosszan lehetne felsorolni azokat a tanári mesterfogásokat, amelyekkel igazolták a hallgatóknak, hogy a tanulás nem robotmunka, hanem alkotó tevékenység. A klasszikus tanár—katedra— tanuló kapcsolatlánc katedraeleme megszűnt a tekintélyen alapuló kinyilatkoztatás és a mindent eldöntő számonkérés színtere lenni. Helyette közös munkahellyé vált, ahol a táblai munkát gyakorló diák közvetlen kapcsolatban nyújtott a tanár számára olyan visszajelzéseket, amelyekből tanári beavatkozás után eredményesebb lett közös munkájuk. Az oktatói kart — ezt nyilvánvalóan az állami szervek tudatosan tették — a legjobb tanárokból állították össze. Nekünk például a későbbi Kossuth-díjas matematikus, egyetemi tanár, Fuchs László tanár úr tanította a matematikát. Élmény volt az óráit hallgatni. Hosszan lehetne felsorolni a későbbiekben elismert egyetemi tanár, vagy jelentős eredményeket elért és azokban az években szakérettségin tanító tanárok neveit. Talán Hahn István professzor nevét még megemlítem, aki a Hold utcai kollégiumban tanított, és akire a tanítványai érthetően nagy szeretettel emlékeznek vissza. A tanár személyiségének döntő fontosságát emeli ki egyik osztálytársam életútjának alakulása. Amikor elkezdtük tanulmányainkat, alig tudott írni-olvasni. Kanizsai Nagy Antal tanár úr magávalragadó magyarórái hatására nemcsak tanulmányi eredményei javultak, hanem fokozódó ütemmel szerette meg a magyar nyelv- és irodalmat, s vált belőle elismert magyartanár. Egyébként Kanizsai Nagy Antal tanár úrral később — a hatvanas években — egy KISZ-továbbképzési rendezvényen én is találkoztam. Előadásomat megtartva leültem a hallgatóság közé — még nem tudtam, hogy ő is ott van —, mikor fellépett az előadói emelvényre, s akkor örömmel ismertem fel. Nagy meglepetésemre a beszédének elején tanári büszkeséggel mondta: „...a tanítvány legyőzte a mestert”. Ez a nagyvonalú tanári gesztus osztályfőnököm emberi, pedagógusi nagyságát reprezentálja. — Professzor úr szerint van-e hosszabb távra is érvényes tanulsága a szakérettségi oktatási formának? — Természetesen, több is, és valószínű, hogy ezek feltárására és hasznosítására előbb-utóbb sor kerül. Tulajdonképpen már az előzőekben érintettünk bizonyos nevelést, és a tanítás-tanulás folyamatához tartozó sajátos és eredményes módszereket. Jelen keretek között egy jól ismert és örök érvényű emberi tulajdonságnak embert nemesítő hatását szeretném kiemelni. A szakérettségis hallgatók többsége belső indíttatástól vezérelve jelentkezett továbbtanulásra, tudták, mire vállalkoznak, és éppen ezért örömmel fogtak hozzá — és ez most nem túlzás — a tudomány várának ostromához. Az ő harcuk erősen hasonlít a „szaunajelenséghez”. Ha valakit „csak” kényszerítenek, vagy akarata ellenére rábeszélnek a szauna „forró poklának” elviselésére, és ráadásul még vesszőnyalábbal is „verjük”, akkor ez számára testi-lelki megrázkódtatást, értelmetlen, sőt szélsőséges értékelés szerint embertelen körülményeket jelentenek. Ha azonban valaki ismeri a szauna valóban testet-lelket felfrissítő, a vesszőzés vérkeringést serkentő hatását, akkor felkészülten, szinte vágyakozva tekint a „forró mennyország” várható élményére. Ugyanazoknak a hatásoknak kétféle „értékelése” nem egy pedagógiai tanulságot rejt magában. Azt is könnyű végiggondolni, hogy a tanulás közbeni testi-lelki kötöttségek, az akadályok legyőzése, az ismeretszerzés küzdelmesen nehéz folyamata a szakérettségiseket az átlagnál jobban igénybe vették, de az is valószínű, hogy annál nagyobb volt az elért eredményekben és a sikerekben való feloldódásuk. Diószegi Csipetits György VÍZPART Barcsi Pál