Népszava, 1985. június (113. évfolyam, 127–151. sz.)

1985-06-08 / 133. szám

8 ÉLŐLÉNYEK Bazsonyi Arany Kovács István ÚTON - ÚTTALANSÁG Annyi hősiességről olvastam, annyi halálról, annyi kegyel­mes és kegyetlen erről-arról (és láttam, hallottam meg át is éltem ezt-azt), hogy lassan nem hiszek bennük. Ahogyan például, a jóságban és a gonoszságban sem hiszek — külön­­külön. A bezúzható koponya varrataiban, a csecsemő meg­fejthetetlenül ráncos tenyerében inkább... vagy az agy­ve­lőbe csapódó virágzó cseresznyeágban — akkor és ott­ a föld­­ökleti ég alatt, a legújabb időszámítás kezdetén... A hajszál­repedés is körülhatárolt térség, vagy szakadék széle, fényfo­gyatkozás tűfogas sávja, vagy a vakság reményvágata. Sor­sunk júdásablakán az írás: lenni így is. Levegőt kapkodó kézfej, légszomjas búcsú minden alkony — távoli félelmünk, hogy az ébredés nem rianás, tudatunk tündöklő meghasa­­dása lesz-e. Szoronghatnak a vigyázzban fekvő múmiák... Kábulttá fáslizott halál: testüledék a sír-gúla szintezetlen mélyén. Szoronghatunk: a sokkolt lélek üledéke bennünk... Nehezékül, hogy — mint mondani szokás — el ne fújjon a szél, vagyis­ a földön járjunk. Az évszakok pásztorok­ sorá­ban, önmagunktól távolodva, távolodva önmagunkhoz. Ing­­va-ingázva józanul. Vagyunk az úton-úttalanság..., a maga­tehetetlen úton-létezés csupán? Jóságos, gyáva, szép, hősies, ostoba, rút, bölcs, ilyen-olyan. Megisteníthetőn embertelen és fordítva. Bűneinket hisszük-e, nem-e, ki tartja számon? S ha nem, tagadásunkat, mi tölti ki? Mi töltheti ki utolsó le­­helletünket? Hiányunk szétfoszló füstködét? Részletkérdés. Csak az érzés után érünk rá válaszolni. Ha megérjük. Győri László KIS HIMNUSZ Anyám, aki szültél, ízeddel szentél, ízed volt a tej. ínyemen a sok vér azzal folyik el. Édesanyám, édes, íz, te gömbölyű, a tejcsöpphöz, éghez hasonló ölű, te borulj rá szikes, porló, keserű tetememre, ékes, édeni kezű! 2. Anyák napi szekfű balkezed felől, megdrótozott selymű, bukdosó virág. Bomolna, fejelne, széjjelbukna, ha nem fogná tekercsbe önakarata. — Add a nővérkének, nem gondozhatom. — Miért a nővérkének? Majd én gondozom. Anyák napja van most. — Nem is tudtam. Add ... Hallod, meg se hallod már szavaimat. Fekhelyed fejénél oxigénpalack, édes, égten égtél, eloldozva azt. Lágyan bugyborékolt a tört oxigén, mint erdei égbolt a fák levelén. — Fordítsatok oldalt, mindegy ... semmi sem.. Nem is tudom — mondtad — mi lesz majd velem. S magasba szállt lassan ez a mondat is — szállt az ágy, a paplan, mintha szállna is. Elszállt kéken, karcsún végül a magast bemérve a bölcs, ónt oxigénpalack. Édesanyám, édes, gömbölyű ölű, nem te eszél szikes, porló, keserű tetememre, ékes, édeni kezű. Kezed? öreges bőr. Ized? Keserű. De kezed emeld föl, édeni erő van abban a kézben, édes, édességem, régi gyönyörű! Édesanyám, édes, csak megaláztalak életedben: érdes, ilyen volt fiad. Holtodban tegezlek, anyám, megbocsáss, íme, édesezlek, vagyok már anyás. Kegyetlenül ketten már édesapám,­­ nézünk megrettenten édesek után. Édesapám, édes, mondani nehéz, írom: a nehézhez szokjunk már kegyetlen, édesapám, édes! SZOMBAT, 1985. JÚNIUS 8. NÉPSZAVA Beszélgetés egy régi iskoláról... A fejlődéslélektan nemzet­közileg is elismert kutatójá­val, dr. Salamon Jenő egye­temi tanárral egy régi ok­tatási formáról, a szakérett­ségiről beszélgettünk. — Professzor úr, hogyan került kapcsolatba a szak­­érettségivel? — Mielőtt erről beszélnék, előbb szeretném elmondani, hogy miért nem más oktatási forma keretében tanultam tovább, és milyen előzmé­nyei voltak a szakérettségi­re kerülésemnek. Sajnos, a négy polgári el­végzése utáni közvetlen to­vábbtanulásomat elsöpörte a háború. Gyerekfejjel kerül­tem a Zwack likőrgyárba, se­gédmunkásnak. A háború sú­lyos terheit természetesen a felnőttek is megérezték, de a gyerekek megpróbáltatása testileg, lelkileg és idegrend­­szerileg még megterhelőbb hatású volt. A bombázások, a front izgalmas életet meg­keserítő élmények, így a korosztályomnak sikerült el­rontani boldog gyermekko­rát. Ehhez járult még az életkörülmények romlása, minden fillérre szüksége volt a családnak. Én még éjsza­kai légószolgálatot is vállal­tam a gyárban, ha jól em­lékszem, 10 pengőt kaptunk érte. A mi nemzedékünknek nem volt serdülőkora. Mi azonnal felnőttek lettünk. A felszabadulás után szü­leim javaslatára szakmát ta­nultam. Közben minden al­kalmat megragadtam, hogy képezzem magam, különbö­ző politikai oktatásokban vettem részt, és minden ak­kori társadalomtörténeti bro­­súrát elolvastam. Különösen sokat forgattam filozófiai és politikai gazdaságtan témá­jú könyveket. Tizenhét éves ifjúmunkás­ként már szemináriumot ve­zettem a kispesti villanyte­lep tisztviselőinek. Édes­apám nyomdokain haladva bekapcsolódtam és tevéke­nyen részt vettem a kommu­nista párt és a szakszerve­zet mozgalmi munkájában. A kispesti mozgalmi életben külön beszéltek a ,,nagy’’ és a „kis” Salamon tevékeny­ségéről. Most, így visszate­kintve nagyon valószínű, hogy a „kis” Salamon sze­mináriumi vitavezetése és tárgyalásmódja már csak az élettapasztalat hiánya miatt is kissé „brosúraízűre” sike­rülhetett. Lelkesedéssel, az ifjúság tüzével és hitével igyekeztem magammal ra­gadni a hallgatóságomat. Így jutunk el 1948 szep­temberéig, amikor mint a kispesti pártszervezet aktí­vájának, nekem is javasol­ták, hogy szervezett formá­ban tanuljak tovább. Szüleim örömmel fogadták továbbta­nulási lehetőségemet, támo­gatták az elképzelésemet. Ezek voltak a szakérettségire jelentkezésem előzményei. — Hogyan zajlott le a fel­vételi? — Én közgazdász szakágú osztályba jelentkeztem. A felvételi bizottság elnöke Ka­nizsai Nagy Antal tanár úr volt. Ő lett aztán később az osztályfőnököm. Filozófiai, politikai gazdaságtani és kü­lönböző társadalomtörténeti kérdésekre kellett válaszol­nunk a felvételin. Jól sike­rülhettek a válaszaim, mert már mindjárt ott közölték velem, hogy bármelyik fel­vételi tárgy szakágának meg­felelő osztályban tanulhatok tovább. — Milyen volt a kollégiu­mi élet, hogyan illeszkedtek be új körülményeik közé? — Természetesen, nem ment zökkenőmentesen az életformaváltás. Az addig kötetlen, szabad életünket megszabott korlátok közé szorítani, a szigorú munka­rendet betartani átmenetileg nyűgnek, tehernek éreztük. Talán az átmeneti, nehéz időszak leküzdéséhez a ta­nárok megértő segítségén kí­vül az együvé tartozás érzé­se, a kitűzött cél elérésének közös vágya nyújtott megfe­lelő légkört. Egyébként új otthonunk „megtalálása” sem ment simán. Pár hónap alatt három helyen rendez­kedtünk be „véglegesen”. Kezdtük a Gellérthegy utcá­ban, folytattuk az Ajtósi Dü­rer soron levő, ma a Politikai Főiskolának otthont nyújtó épületben, majd a Rosen­berg házaspár — a régi Hold utca — egyik patinás műem­lékházában kaptunk végle­ges elszállásolást. A kollégiumban önkor­mányzati vezetés volt. Az önkormányzat igazgatta a kollégiumi élet többi, külön­böző tagolódási szerveit, a szövetkezeteket, és a megfe­lelő, például fegyelmi és más feladatokat ellátó bizottságo­kat. Az önigazgatási tevé­kenység a tartalmas és jól tagolt közösségi önérvénye­sülés lehetőségét teremtette meg. Az osztályok, amelyek egyben az egyes szövetkeze­teket jelentették, közösen vé­gezték a tanulmányi munka értékelését, a tanulócsopor­tok beosztását, a szükséges feladatok elosztását, az el­végzett munka ellenőrzését, a tagok beszámoltatását és esetleg felelősségre vonását, így az osztályélmények kö­zösségi átélése, a szövetke­zeti élet tudatos vezetése, a közösen végzett mozgalmi és társadalmi tevékenység együttesen fejtették ki a kol­lektív önnevelési hatást. Természetesen a főállású kollégiumi igazgató, a gazda­sági vezető, a tanári kar a ta­nulást minden eszközzel tá­mogatta; a nyugodt tanulás feltételeinek megteremtésé­vel, szakkörök és szemináriu­mok szervezésével, korrepe­tálás és különböző művelő­dési lehetőségek biztosításá­val. A legfontosabb feladat a hallgatók előéletéből szár­mazó műveltségi és előkép­zettségi hátrány megszünte­tése volt. Megjegyzem, hogy az eltérő előképzettségű ta­gokból álló inhomogén szö­vetkezeti közösségek ezt a feladatot nagyon nehezen tudták csak megoldani. Ez a tény a hallgatók egy részé­nek a kollégiumi életbe be­illeszkedését törvényszerűen megnehezítette. — Hogyan emlékszik visz­­sza professzor úr a tanfo­lyamon tanító tanárokra? — Csak a legnagyobb tisz­telet hangján lehet emlékez­ni rájuk, és nemcsak azért, mert lelkiismeretesen, jóin­dulattal, segítőkészen, türel­mesen és megértően foglal­koztak velünk. Ez volt a munkájuk, és nyilvánvalóan felkészítették őket arra, hogy a hallgatók többsége több fi­gyelmet, törődést igényel a tanulmányi munkában. Ami pluszként mutatkozott meg a tevékenységükben, az igazán a neveléstudomány magasis­kolája volt. Egyes tanáraink messze túl a kötelezően elő­írt munkaidejükön tartóz­kodtak mellettünk, és szinte atyai jóbarátként adtak út­baigazítást mind a tanulmá­nyokban, mind a legkülön­bözőbb, a korunkbeli fiatal­embereket érdeklő kérdések­ben. A tanítás-tanulás folyama­ta a dolog természeténél fog­va két oldalról építkező és a cél felé törekvő tevékenység­re épül. Az eredmény nyil­vánvalóan kétségessé válik, ha a résztvevő egyik fél nem vállalja rendesen a folyamat­ban betöltésre váró szerepét. A szakérettségisek többsége már kinőtt az iskolapadból, újra kellett tanulniuk, vagy pontosabban, meg kellett ta­nulniuk a tanulás művésze­tét. Hosszan lehetne felsorol­ni azokat a tanári mesterfo­gásokat, amelyekkel igazol­ták a hallgatóknak, hogy a tanulás nem robotmunka, ha­nem alkotó tevékenység. A klasszikus tanár—katedra— tanuló kapcsolatlánc kated­raeleme megszűnt a tekin­télyen alapuló kinyilatkoz­tatás és a mindent eldöntő számonkérés színtere lenni. Helyette közös munkahellyé vált, ahol a táblai munkát gyakorló diák közvetlen kap­csolatban nyújtott a tanár számára olyan visszajelzése­ket, amelyekből tanári be­avatkozás után eredménye­sebb lett közös munkájuk. Az oktatói kart — ezt nyil­vánvalóan az állami szervek tudatosan tették — a leg­jobb tanárokból állították össze. Nekünk például a ké­sőbbi Kossuth-díjas matema­tikus, egyetemi tanár, Fuchs László tanár úr tanította a matematikát. Élmény volt az óráit hallgatni. Hosszan le­hetne felsorolni a későbbiek­ben elismert egyetemi tanár, vagy jelentős eredményeket elért és azokban az években szakérettségin tanító taná­rok neveit. Talán Hahn Ist­ván professzor nevét még megemlítem, aki a Hold ut­cai kollégiumban tanított, és akire a tanítványai érthető­en nagy szeretettel emlékez­nek vissza. A tanár személyiségének döntő fontosságát emeli ki egyik osztálytársam életútjá­nak alakulása. Amikor el­kezdtük tanulmányainkat, alig tudott írni-olvasni. Ka­nizsai Nagy Antal tanár úr magávalragadó magyarórái hatására nemcsak tanulmá­nyi eredményei javultak, ha­nem fokozódó ütemmel sze­rette meg a magyar nyelv- és irodalmat, s vált belőle elis­mert magyartanár. Egyébként Kanizsai Nagy Antal tanár úrral később — a hatvanas években — egy KISZ-továbbképzési ren­dezvényen én is találkoztam. Előadásomat megtartva leül­tem a hallgatóság közé — még nem tudtam, hogy ő is ott van —, mikor fellépett az előadói emelvényre, s ak­kor örömmel ismertem fel. Nagy meglepetésemre a be­szédének elején tanári büsz­keséggel mondta: „..­.a ta­nítvány legyőzte a mestert”. Ez a nagyvonalú tanári gesz­tus osztályfőnököm emberi, pedagógusi nagyságát repre­zentálja. — Professzor úr szerint van-e hosszabb távra is ér­vényes tanulsága a szakérett­ségi oktatási formának? — Természetesen, több is, és valószínű, hogy ezek fel­tárására és hasznosítására előbb-utóbb sor kerül. Tu­lajdonképpen már az előző­ekben érintettünk bizonyos nevelést, és a tanítás-tanulás folyamatához tartozó sajátos és eredményes módszereket. Jelen keretek között egy jól ismert és örök érvényű emberi tulajdonságnak em­­bert­ nemesítő hatását szeret­ném kiemelni. A szakérett­ségis hallgatók többsége bel­ső indíttatástól vezérelve je­lentkezett továbbtanulásra, tudták, mire vállalkoznak, és éppen ezért örömmel fogtak hozzá — és ez most nem túl­zás — a tudomány várának ostromához. Az ő harcuk erősen hasonlít a „szauna­jelenséghez”. Ha valakit „csak” kényszerítenek, vagy akarata ellenére rábeszélnek a szauna „forró poklának” elviselésére, és ráadásul még vesszőnyalábbal is „verjük”, akkor ez számára testi-lelki megrázkódtatást, értelmet­len, sőt szélsőséges értékelés szerint embertelen körülmé­nyeket jelentenek. Ha azon­­ban valaki ismeri a szauna valóban testet-lelket felfris­sítő­­, a vesszőzés vérkerin­gést serkentő hatását, akkor felkészülten, szinte vágya­kozva tekint a „forró menny­ország” várható élményére. Ugyanazoknak a hatásoknak kétféle „értékelése” nem egy pedagógiai tanulságot rejt magában. Azt is könnyű végiggon­dolni, hogy a tanulás köz­beni testi-lelki kötöttségek, az akadályok legyőzése, az ismeretszerzés küzdelmesen nehéz folyamata a szakérett­ségiseket az átlagnál jobban igénybe vették, de az is va­lószínű, hogy annál nagyobb volt az elért eredményekben és a sikerekben való felol­dódásuk. Diószegi Csipetits György VÍZPART Barcsi P­ál

Next