Népszava, 1985. szeptember (113. évfolyam, 205–229. sz.)

1985-09-11 / 213. szám

6 Jótékonykodás helyett együttműködés A Gutenberg Művelődési Házban — amely a nyom­dász- és papíripari dolgozó­ké — még téglatörmelékek, malterosládák között téblá­­bolunk a ház igazgatójával, Kecskeméti Józseffel. De már benyithatunk olyan terembe, amely megmutatja, mi­lyen lesz itt a környezet a rekonstrukció végén. Hogy mikor? Az igazgató kissé ta­nácstalan mosoly kíséreté­ben széttárja a karját. Ren­des munkanapon, déltájban egyetlen dolgozó sem látha­tó az építők közül. Mégis, ismerve művelődési házaink jelenlegi romlott ál­lapotát, igazi öröm látni, hogy a művelődés számára itt méltó körülményeket te­remtenek. A kultúra nem koszos, mállott falak között jelenik meg, mintegy de­monstrálva az esztétikai el­lentmondást. Számomra az is újdonság, hogy a rekonstrukcióra szánt nyolcmillió forint nagyob­bik felét a művelődési ház saját zsebből fizeti; a SZOT- tól másfél milliót, a nyom­dászszakszervezettől egy­milliót kaptak e célra, a többit maguk gazdálkodták ki, teremtették elő. — Honnan? Hogyan? Mi­ből? — kérdezem azonnal. — Mi abban a helyzetben vagyunk — magyarázza Kecskeméti József —, hogy sokat segített rajtunk a gazdálkodási szabályok köny­­nyítése. Az a pénz, amit megkereshetünk, a legjobb belátásunk szerint a művelő­dés érdekében, felhasznál­ható. Mi például elég szépen keresünk a hirdetésekből. Minden műsorfüzetünk egy részét szakmai hirdetések te­szik ki, amelyekre igen nagy szüksége van a nyomda- és papíriparnak, és bárhol ten­nék ezt, fizetniük kellene. Hát miért ne mi kapjuk meg ennek az összegnek egy ré­szét? — gondoltuk. Ráadásul a művelődés társadalmi se­gítése is megvalósul olyan értelemben, hogy a nyomdai költségek minket nem ter­helnek annyira, mint máso­kat, amikor saját munkán­kat akarjuk reklámozni. Ez ugyanis ma már egy mű­velődési ház lehetőségeihez képest horribilis összeg, amely helyzetünknél fogva minket kevésbé sújt. A művelődés segítésének ez a módja, más szempont­ból is példamutató. Ez eset­ben ugyanis megváltozik az eddig általánosan jellemző viszony a kultúrát szolgálta­tó intézmények és a termelő vállalatok között. A műve­lődési ház nem szemérmes koldus, nem szegény rokon, amely történetesen egy bi­zonyos üzem dolgozóiért — az üzem érdekében — gara­sokért könyörög, hogy fel­adatát teljesíthesse, hanem tiszta, korrekt módszerrel, az érdekek kölcsönös tisztá­zása alapján működik. Nem léteznek azok a kínos helyzetek, amelyek mindig a népművelőt alázzák meg, holott nem saját érdekében folyamodik, mindig a nép­művelő presztízsét teszik kockára, holott sohasem ön­maga anyagi helyzetét kí­vánja gyarapítani. Az a gya­núm, ha ki-ki a maga terü­letén végiggondolná a lehe­tőségeit — természetesen kölcsönösségi alapon —, na­gyon hamar kiderülne, hogy ez a módszer majd’ minde­nütt megvalósítható. Hiszen minden szakszervezeti mű­velődési háznak az a dol­ga, hogy az ágazathoz tarto­zó üzemek, intézmények dol­gozói számára megteremtse a művelődés és a tovább­­művelés lehetőségét, ez pe­dig olyan érdekszövetséget feltételez, amelynek kölcsö­nös hasznossága nem vitat­ható. Csakhogy ehhez annak reális belátása szükséges, hogy mindkét fél pontosan tudja, mit várhat el a má­siktól. És csak azt kérje, semmi mást. A Gutenberg Művelődési Ház munkatársai, ennek ér­dekében, úgy gondolják, hogy magukra vállalhatják azokat a feladatokat is, ame­lyek egyébként nem kötele­zőek rájuk. Például a nyomdák, a pa­píripari vállalatok dolgozói­nak szakmai továbbképzését, a vele járó összes szervező­­munkával. Olyan szolgálta­tást nyújtanak, amelyet a közművelődés szóhasználatá­ban a „munkásművelődés” zsargonjával illik jelölni. Bármi történik nálunk — mondja Kecskeméti József a munkásművelődést szol­gálja. Amikor az üzemi szakszervezeti bizottsághoz elküldjük ajánlatainkat, azok a teljes programot jelentik és nem külön a munkások számára tervezett speciális — valljuk be, az esetek többségében csökkent értékű — programot. Nem mintha nem hinnék a sajátos érdek­lődés, vagy a kultúra speciá­lis, periférikus változatainak létezésében, hanem azért ajánlunk mindent, hogy a választás lehetőségét megad­juk. Tudniillik, vannak nyomdászok, akik változat­lan kíváncsisággal kísérik figyelemmel a nálunk mű­ködő Hököm Színpad har­cát az életben maradásért és bemutatóikon megje­lennek. Vannak mások, akik rajonganak az operáért és utálják a magyarnótaes­­teket. Megint mások bérle­tet váltanak a Gutenberg Pódiumszínház előadásaira, amelyek többnyire színészi estek, de nem hajlandóak beülni az ismeretterjesztő előadásokra. Akkor hát mi­lyen alapon jelenthetem én ki, hogy a kultúrának egy bizonyos vonulata munkás­művelődés, de a másik nem az. Kényszeríteni pedig ma már senkit sem lehet. Keve­sen látják be, hogy a kultú­ra az a terület, amely nem képes működni bizonyos de­mokratizmus nélkül. Szer­vezhetek a munkásművelődés jelszavával tanfolyamot, elő­adássorozatot szocialista bri­gádoknak, de ha nem az ér­deklődés vonalában vagyok, akkor az történik, hogy a brigádból megjelenik két ember nyolc jelenléti lappal. Ők megtették a kötelességü­ket a többiek helyett is. — Valamiféle irány, álta­lános érdeklődési kör mégis­csak megfigyelhető, nem? — kérdezem. — Teljesen világos, — legalábbis a mi területünkön —a dolgozó emberek egy­szerűen irtóznak azoktól az előadásoktól, amelyeket egy helyben ülve végig kell hall­gatniuk, teljesen passzívan. Ezzel szemben komoly anya­gi áldozatot is vállalnak azért, hogy külföldi útjain­kon részt vegyenek, s különö­sen szeretik a programok­kal tarkított hétvégi hazai kirándulásokat. És nemcsak a történelmi borvidékekre — nevezi el magát. Gondban vagyok: fel kéne most sorolnom, mi minden történik mondjuk egy hó­napban a Gutenberg Műve­lődési Házban. De hát igen jó kiállításban megjelennek a programfüzeteik, amelyek­ből bárki megtudhatja. Vol­taképpen azt is mondhat­nám, hogy ez intellektuális intézmény. Nincs disco, nin­csenek popzenei klubok, spe­ciális ifjúsági programok. Zavartan magyarázkodik az igazgató: — Tudom, hogy a közmű­velődés dolga a szélsőséges társadalmi helyzetűek meg­közelítése. Mi azonban erre nem vállalkozunk. A Rákó­­czi-tér határán, a belső-Jó­­zsefvárosban, a szakszerve­zet központi épületében mű­ködünk, amely bizonyos stí­lust kényszerít ránk. Nem vállalhatjuk az esti vereke­déseket, hiszen untig elég munka adódik saját dolgo­zóink művelődési szempont­jából is. Megértem az érvelést, még akkor is, ha nem érthetek egyet vele. Egyszerűen azért nem, mert az élet, a környe­zet valósága ott van a kapu­ban. Meggyőződésem, hogy ilyen terepen egy-két szocio­lógusra feltétlenül szükség volna. A Gutenberg Művelődési Ház vadonatúj népművelői gárdájának azonban azt kell bizonyítania most még, hogy tiszta, problémamentes mun­kára képes. Ez nemcsak az itt dolgozó népművelők, ha­nem az egész intézmény szá­mára egzisztenciális kérdés. Az élet előbb-utóbb úgy ala­kítja majd a művelődési ház életét, hogy bizonyos „ag­resszív” társadalmi erők előtt meg kell hajolnia. Hiszen az igazgatóval együtt vala­mennyien fiatalok. Munká­juk értékét — szakmai am­bíciójuk szerint — nem a jó modor, hanem a környezetre gyakorolt hatás minősége szavatolja. Kovács Júlia Eszmék és formák disputája Gellér Katalin: A XIX. századi francia festészet Gondolatgazdag könyvet tett közzé a Corvina Kiadó Gel­lér Katalin tollából a XIX. század francia festészetéről, amely század francia piktú­­rája, mint ismeretes, a képi ábrázolás egyetemes törté­netében is forradalmi jelen­tőséggel bír. „A festészet nagy korszakai” sorozatban megjelent kötet mind meg­állapításaiban, mind képvá­logatásában sok szempontból módosítja azt a képet, ami a korszak francia művésze­téről a hazai köztudatban kialakult. A magyar műbarátok nagy többsége, ha a XIX. század francia festészetére gondol, elsősorban a romantikus Delacroix-t és az impresz­­szionistákat emlegeti. A klasszicizmus képviselőiről, akik David és Ingres vezeté­sével csaknem a század kö­zepéig tevékenykednek, szin­te alig esik szó. Daumier-t csak grafikusként tartjuk számon, Courbet-t, csak munka­jelenetek festőjeként; a kor két nagyhatású irány­zatát, a historizmust és a szimbolizmust pedig alig is­merjük. Ami a posztimpresz­­szionistákat, Cézanne-t és társait illeti, jobbára a szá­zadforduló, illetve a XX. század első évtizedére tesz­­szük fellépésüket, holott 1880 tájt már erejük teljé­ben alkotnak, sőt a század utolsó harmadában már a modernista irányzatok első hulláma, a szecesszionista Nabis csoport is feltűnik. Már ez a vázlatos, csupán a vezető mesterekre szorít­kozó szemle is mutatja, hogy e század francia piktúrája sokkal összetettebb és több­­rétegűbb annál, mint általá­ban hisszük, mert az egyes irányzatok nem váltják egy­mást, hanem egymás mellett élnek; sőt a párhuzamosság sem jelent elkülönülést, mert számottevőek az átfedések és kölcsönzések, egyszóval az egyes koncepciók csak a leg­ritkább esetben jelentkeznek „vegytiszta” formában. A festők egyként merítenek elő­deiktől és kortársaiktól, sőt érett, már kialakultnak te­kinthető életművek kapnak új arculatot egy-egy frissen támadt gondolati és formai lelemény hatására. Gellér Katalin könyvének szakmai újdonsága, hogy az eddigi szétválasztó törekvé­sekkel szemben az összetett­ség vizsgálatára helyezi el­sősorban a hangsúlyt, s e festői pluralizmust megvilá­gosítandó, nem egymástól elszigetelt stílustendenciák­ban, hanem a stílustenden­ciák mindegyikében felötlő mondandóbeli közösségek­ben, tartalmi hasonlóságok­ban gondolkozik. Ikonográ­fiai elemzések pompás soro­zatában mutatja ki, hogy az egyes témakörök és motívu­mok miként változnak, ala­kulnak, illetve bukkannak fel újra és újra, attól füg­gően, hogy miféle felfogású művész nyúl hozzájuk. A tradíció ereje egyébként nemcsak a témák újrafogal­mazásában él tovább, hanem egészen az impresszionisták fellépéséig a „megjelenítő rendszer” síkján is, hisz az impresszionisták az elsők, akik szakítanak a még rene­szánsz eredetű perspektivi­kus látásmóddal. Azoknak, akik esetleg túl „sűrűnek” érzik a könyv szö­vegét (valóban bravúr har­minc nyomtatott oldalon ösz­­szefoglalni e korszak szer­teágazó festői kultúráját!), a képválogatás tanulmányozá­sát ajánljuk; e 48, zömében jó minőségű reprodukcióból is kiderül ugyanis, amit a tanulmány a tudományosság szintjén is kifejt, hogy t. i. a század valamennyi irány­zata végső soron a klasszi­cizmusra, illetve a romanti­kára megy vissza: az előbbi­ből ágazik ki a realizmus, az utóbbiból pedig minden más, az alkotói szubjektu­mot előtérbe állító elgondo­lás. Gellér Katalin ezt a té­telt az alig ismert kismes­terek, és a nagy klasszikusok kevéssé publikus kompozí­cióinak a felsorakoztatásával vizuálisan is meggyőzően bizonyítja. Tasnádi Attila Megnyílt a moszkvai könyvkiállítás A szovjet fővárosban ked­den ünnepélyes keretek kö­zött megnyílt az ötödik moszkvai nemzetközi könyv­kiállítás és -vásár, amelyen az idén 102 országból mint­egy háromezer könyvkiadó és nyomdaipari vállalat vonul­tatja fel termékeit. Hazáink­­ból tizennyolc kiadó 2 ezer magyar és idegennyelvű ki­adványt állított ki. A hagyományosan a „könyv a béke és a haladás szolgálatában” jelszavával megrendezett kiállítás és vá­sár is tanúsítja, hogy a Szovjetunió végrehajtja a Helsinki Záróokmány aján­lásait — hangoztatja egye­bek között a Szovjetunió minisztertanácsának a kiállí­tás résztvevőihez intézett üdvözlete. A könyv sokat te­het a becsületes és békét akaró emberek összefogásá­ért, az igazi szellemi értékek cseréjéért. Ezt a célt szol­gálja a mostani, sorrendben már ötödször megrendezett moszkvai kiállítás is — mu­tat rá az üdvözlet. A megnyitó ünnepségen Borisz Pasztuhov, a Kiadói, Nyomdászati és Könyvkeres­kedelmi Állami Bizottság el­nöke elmondotta, hogy a ki­állított könyvek jelentős ré­sze foglalkozik az idei év kiemelkedő évfordulóival, a fasizmus felett aratott győ­zelem negyvenedik, a Hel­sinki Záróokmány aláírásá­nak tizedik évfordulójával, valamint az ifjúság évével. Ezekből a könyvekből külön tematikus összeállítást is megtekinthetnek a látogatók. A kiállítás ideje alatt je­lentős üzleti tárgyalásokra is sor kerül. A legutóbbi moszkvai könyvkiállítás ide­je alatt a szovjet fél két­ezernél több megállapodást írt alá partnereivel könyvek cseréjéről, fordítási jogokról. A megnyitón jelen volt Gejdar Alijev, az SZKP KB PB tagja, a minisztertanács elnökének első helyettese, és Mihail Zimjanyin, az SZKP KB titkára. Gyöngyösön a Diósy Antal Teremben szeptember 12-én nyílik Osváth Miklós festőművész kiállítása. A szeptember 21-ig látható tárlaton a művész akvarelljeit tekintheti meg a közönség SZERDA, 1985. SZEPTEMBER 11. NÉPSZAVA A rádió mellett ŐSZI HANGULAT A MŰSOROKBAN Kétségtelenül itt van az ősz, nem csupán a meteoro­lógiai hírek aggódó figyelem­mel való kísérése jelzi, nem­csak a szeptemberi iskola­­kezdéssel kapcsolatos infor­mációk megszaporodása, ha­nem a zenében is, riportmű­sorokban is megfigyelhető egy csendes, elégikus hangu­lat. A vasárnapi „Szeptemberi dal”­­adásában az Ügy kop­­pan az eső­től Kozma Hulló levelek­en át a közkedvelt Indián nyár­ig számtalan dal, sanzon figyelmeztetett: itt az ősz. És csak elég kinéz­ni az ablakon, hogy igazolva lássuk a nosztalgikus-szo­morkás hangulatot. SZIVÁRVÁNY­­ A „VÉG” JEGYÉBEN Nem sokkal ezután a Szi­várvány jelentkezett, a vé­gekről összeállított szép mű­sorával. Kinek mi jut eszé­be arról a szóról, hogy „vég”. A rögtönzött agymosás ered­ménye a következő: végvá­rak, szezonvég, végtermék, végállomás, falu végén stb. Ezekkel kapcsolatban min­den ötlet „be is jött”, nagy­jából ennyit lehetett előre „borítékolni”. Hogy a műsor mégis messze felülemelke­dett önmaga színvonalán, ed­digi eredményességén, az Szél Júlia megrázó, döbbe­netes riportjának köszönhe­tő. Ha nem ebben az adás­ban tűzik műsorra, azt a cí­met is viselhetné, hogy „Ha­lál élőben”. RIPORT A HALÁLRÓL - ÉLŐBEN Ugyanis a riporter külön­leges szerencséjére, (vagy szerencsétlenségére) mikro­fonja előtt halt meg egy em­ber. „Szerencsét” mondtam, mert ritka újságírói ese­mény a halállal így direkt­­ben találkozni, véletlen és egyúttal szörnyű kiszámítha­tósága a sorsnak, hogy a ki­hívott mentőorvos, mentőstáb a legnagyobb igyekezet elle­nére sem képes megmenteni egy hirtelen rosszul lett em­bert. Aki mellett ott táblá­ból a felesége is, rendkívüli emberi intelligenciával visel­ve a sorscsapást. Amint az új­ságíróról is ez mondható el. A primér döbbenet, a tör­ténet kommentálása egyetlen felesleges mondat nélkül, a legszükségesebbekre szorít­kozva történt. És nagy sze­rencsétlensége is a riporter­nek a halállal való találko­zás, hiszen nem adhatja át magát érzelmeinek, hanem tárgyilagos tudósításra kész­tetve, kívül kell maradnia az eseményen, mikor legszíve­sebben ő is bizonyára sírva fakadna. Szél Júlia nagysze­rűen oldotta meg e nehéz feladatot: a riportot egy em­ber végéről, egy életút végé­ről. E szomorú közvetítés emel­te meg a műsor egészét, hal­latlanul befolyásolta a hall­gatót, aki úgy érezhette, ez a pár perc akár a Szivár­vány vége is lehetne. De nyilvánvaló, nem akarta a szerkesztő ilyen hangulattal zárni az adást, ezért építette fel úgy az egész program szerkezetét, hogy erre épült a többi riportmozaik. De hogy erre az egy részriport­ra még sokáig fogunk em­lékezni, az biztos. JÓ ÉJSZAKÁT, JÓ ÉJSZAKÁT, JÓ ÉJSZAKÁT MINDENKINEK! Jó éjszakát, jó éjszakát, jó éjszakát mindenkinek! — konferálták be dr. Pálfy Jó­zsef szombat esti műsorát, amely tulajdonképpen a ké­ső éjszakába nyúlt. 22.30-tól éjfélig talpon lenni, mikro­fon mellett éberen figyelni és persze, okosakat, jókat mondani, aligha lehet köny­­nyű munka. Noha azt mond­ta ismert kollégánk, hogy számára az éjszakai munka megszokott dolog, régebben, vidéki újságíró korában ez mindennapos volt. Innen in­­­dítva az egyoldalú csevegést, végigvitte témáit hallatlan szívósággal és egyúttal könnyedséggel. Szívósságát azért említet­tem, mert ahogy Pálfy Jó­zsef megragadta a mikrofont (mint a jó focis a labdát), játszott vele, egyfajta sport gyanánt végig kitartóan „je­len volt”. Nem úgy éreztük, hogy a zenét oldja a köz­beeső szöveg, hanem úgy, hogy a masszív, többórányi műsorban a közlendőket oly­kor félbeszakítja a muzsika. Miről beszélt Pálfy József? Mindenről, oldottan, színvo­nalasan. 1945-beli emlékeiről, a bombázásokról, arról, hogy akkoriban szmokingnadrág­ban és piros pulóverben rop­ta a táncot jobb ruha híján a korabeli slágerekre egy ismerőse. Arról, milyen egy mai újságíróbál Bécsben és Budapesten, arról, milyen a rádióhoz fűződő kapcsolata, arról, hogyan dolgoztak a vi­déki redakcióban és a külföl­di kiküldetésben, még vala­mi érdekes ételreceptet is el­mondott, de őszintén szólva, akkor már a ceruza kiesett a kezemből... De arra holtbiztosan em­lékszem, hogy elhatároztam, majd valahogy megtudako­lom, mi is az az érdekes étel. Meg a Kék Duna keringő is olyan andalítóan szép volt! Gondolom, „kritikának” ez bőven elegendő, hiszen elég méltatás az is, hogy valaki a szombat estéjét nem a tévé, nem a diszkó mellett tölti, hanem a rádiót választja partnerként. RÁDIÓSZÍNHÁZI BEMUTATÓN EGY TÖRÖK DRÁMA Ritka élmény török drá­maíró művét hallgatni a ma­gyar rádióban. Turan Orla­­zoglu Bolond Ibrahim című izgalmas drámáját nemrég mutatta be a rádiószínház. Dobai Vilmos hatásos rende­zésében figyelhettük, hogyan vívódik Ibrahim szultán (Végvári Tamás alakította nagyon jól) a kor kívánal­mai, az elvárások és saját adottságai között. Nagyszerű figura az anyja, Köszem szultánét Ronyecz Mária ját­szotta, és Kara Musztafa pa­sa, akit Tomanek Nándor alakított. A történelmi-társa­dalmi dráma érdekes gondo­latokat sugallt a magyar tör­ténelem korabeli szakaszá­nak vizsgálatához is. Háry Márta Félárú könyvek boltja Stúdium néven új könyves­boltot nyitott az Akadémiai Kiadó kedden Budapesten, az V. kerületi Gerlóczy utca 7. szám alatt. Az üzletben 50 százalékos engedménnyel kínálják a kiadványokat. A kiadó több mint 3 évti­zed tudományos kiadványait őrzi raktáraiban. A boltban ezek közül az 1982-ig megje­lent magyar és idegennyelvű tudományos szakkönyveket, folyóiratokat, ismeretterjesz­tő műveket, valamint egyes szótárakat adják féláron.

Next