Népszava, 1986. szeptember (114. évfolyam, 205–230. sz.)

1986-09-01 / 205. szám

Tisztul az ég Tihany, felett Ami az iparban a Rába, az a turizmusban a Club Tihany - írtuk a Népszava május 31-i számában, amikor Gömbös Sándor, a magyar-osztrák-dán közös tulajdonú részvénytársaság igazgatója felvázolta a 1500 személyes üdülőfalu működtetésére kidolgozott tervet. Akkor már állt a 330 szobás szálloda, a 161 luxusbungaló a tihanyi révnél, de — mivel a műszaki átadásra még nem került sor — majdnem üresen. Hogy a személyzettel szemben támasztott igen magas követelményekből, a klubüdülés nálunk új rendszeréből mennyit sikerül megvalósítani, az csak most, a szezon végén derül ki, amikor benépesült az üdülőtelep. Maga a tény, hogy augusztusban hajszál híján minden férőhely megtelt — amű egy szálló első évében, a bevezetés idején egyáltalán nem várható — a Club Tihany Rt. marketing tevékenységét dicséri. Az előzetes helyfoglalások a főszezonra is csak fél házat jeleztek, a vendégek nagy része bejelentés nélkül érkezett. A majdnem telt Most már tehát az a kérdés, hogy érzik magukat az üdülőfalu vendégei? Hogyan működik a vállalkozás, amely annyiban is különbözik a szállodáktól, hogy reggeltől estig foglalkoztatja, szórakoztatni kívánja vendégeit? — A programok nagy része már beindult — állítja Balog János, akinek feladata a közös sportolás, szórakozás, kirándulás, a gyerekfoglalkoztatás szervezése. — Minden reggel fél 9-kor könnyű gimnasztikát vezet a strandon Balogh Mária tornatanár, 10-kor kezdődik az aerobic, délután az uszoda vizében tornáznak együtt a vendégek, hetente rendezünk ismerkedési estet, sörivó bajnokságot, az óvodábanpedig kreatív módon, korszerű eszközökkel, egyebek között számítógépekkel foglalkoztatják a gyerekeket. Tenisz- és tekepályáink állandóan foglaltak, az uszodát, a szaunát, a szépségszalont és az üzletsort is sokan látogatják. A lovasprogrammal, a főzőtanfolyammal, a fogyókúrás programmal jövőre indulunk. Az országjáró túrákhoz már beszereztünk két Mercedes buszt, ezek a napokban érkeznek az országba. Végigjárva a 13 hektárra kiterjedő üdülőfalut, meg házhoz bizonyára hozzájárult, hogy augusztusban egyébként is várakozáson felüli volt a vendégjárás az országban, amint az is, hogy a tihanyi vállalkozásnak híre ment, sokat foglalkozott vele a külföldi sajtó, de az sem elhanyagolható körülmény, hogy a házigazdák a hegyeshalmi határátkelőhelyen a belépők kezébe adták a Club Tihany prospektusát, győződünk róla, hogy itt valóban van mód aktív üdülésre, s a lehetőségekkel nem kevesen élnek. A szörfiskolában szárazon és vízen folyik az oktatás, a kondicionáló teremben pattog a pingponglabda, a strandvendéglő teraszán vagy százan mulatnak nagyokat azokon a játékokon, amelyeket Csendes Andrea népművelő irányít német nyelven. A gyerekek, akiket nem adtak be az óvodába, három játszótéren pancsolnak, másznak, hintáznak, homokoznak, csúszdáznak. — Negyedszer nyaralok a Balatonnál, végigpróbáltam jó néhány szállodát, de egyik sem volt olyan kényelmes és tiszta, mint a Club Tihany — állítja Dieter Schwartzmüller, aki vitorláskirándulásról visszatérve éppen a hajó kölcsönzési díját fizeti ki. — Panaszom? Nem, nincs különösebb. Jól nyaralunk, kellemesen érezzük magunkat. — A személyzet? A szolgáltatások? — Többet nyújtanak, mint a korábbi években, amikor itt nyaraltunk, igaz, többet is fizetünk. Csak a szobáért 130 márkát, meg amit otthagyunk az étteremben, a bárban, a masszírozónál, a kölcsönzőnél. . egész vagyon. Szigorúbb szemmel vizsgálódik Ernest Fodor, mivel 35 éve dolgozik a szállodaszakmában, vezető beosztásban. — Nem jól szervezik a reggeliztetést — állapítja meg. — Valakinek mindig kellene az ajtóban állnia, aki a vendégeket az asztalhoz vezeti. És ha nincs hely, akkor inkább az előtérben kellene várakoztatni, semmint beengedni a vendégeket. De ezt talán meg se írja — teszi hozzá —, majd elmondom az itteni kollégáknak. Azt írja, ami a lényeg: alapvetően jó üdülőfalut sikerült létrehozniuk, amit a feleségemmel együtt máskor is felkeresünk. Fotóriporter kollégámmal elsétálunk a bungalók közé, s egyszer csak trombitaszót hallunk: két fiatalember játszik a kertben. A következő faház ablakán beresve néger fiút látunk szakszoformal a kezében. Bekopogunk, bemutatkozunk. — Jimmy Roberts vagyok — mondja a házigazda. — Utószó azokhoz, akik e sorok olvastán elégedetlenséget éreznek, amiért nekünk, bérből élő magyaroknak, megfizethetetlen akár egyetlen nap is a Club Tihanyban. Kétségkívül irritáló — főként amiért szokatlan —, hogy vannak az országban számunkra elérhetetlen, elegáns nyaralóhelyek .Irritáló — amíg mindent potenciális fogyasztóként szemlélünk. Ha meggondoljuk, hogy a Club Tihany szolgáltatásai hasonlóan exportcikkek, mint mondjuk a Rába kamionjai, és a devizabevételek fokozását szolgálják, akkor megbékélhetünk e luxussziget létével. S ha még azt is hozzátesszük, hogy csak a devizabevételek növelésével hozható be az országba a korszerű technika, sőt, mindazok a fogyasztási cikkek, a kávétól a citromig, amelyeknek vásárlói vagyunk, akkor talán együtt Gyújtsam fel a villanyt, vagy elég a fény a fotózáshoz? — Hogyhogy Itt ennyien muzsikálnak? — Hát mi zenészek vagyunk, Rod Stewarttal érkeztünk Magyarországra, és húszegynéhányon leruccantunk három napra a Balatonhoz. — És jó itt? — Hát nézzen körül a házban, tulajdonképpen minden van, ami kell, csak a mosógép hiányzik, kézzel kell kimosni a holminkat. Harcban csak a szúnyogokkal vagyunk, egyébként ez a békesség, a nyugalom szigete. A szakszofonos bemutatja birodalmát, a konyhát, a nappalit, és felkísér a falépcsőn a szépen berendezett hálószobákba. De nem sokáig beszélgethetünk, fényképezhetünk, amilyen készségesen betessékelt a házba, olyan határozottan közli öt perc múltán, hogy neki gyakorolnia kell, készül a következő koncertre, szurkolhatunk a Club Tihanynak, hogy sikeresen fusson a maga pályáján, hogy megállja a helyét a turisztikai iparban folyó nemzetközi versenyben. S ezúttal nem is csupán egy turisztikai objektum jövőjéről van szó, hanem általában a vegyes vállalatokéról is. Külföldi bankok, tőkecsoportosulások figyelik az első fecskék tapasztalatait, hogy mérlegeljék: lehet-e magyar partnerekkel sikeresen együttműködni, érdemes-e magyarországi vállalkozásokba pénzt fektetni? A Club Tihany Részvénytársaság viharfelhőkkel indult — a vihar elmúlt, a felhők foszladoznak, s közöttük már sűrűn előbújik a nap. Barnára süti a vendégek bőrét, és érleli a nagyszabású vállalkozás gyümölcseit. Gál Zsuzsa Aktív pihenés — jó pénzért Balogh Mária vizitornát vezet And Stewarttal érkeztek Hát igen, ez a Club Tihany célja: vonzó szolgáltatásokkal nyitogatni a turisták pénztárcáját, eladni az ötletet, a szellemi terméket megtestesítő programokat. Kelendő árunak bizonyul, amit a klub kínál. — Én két dolgot élvezek igazán — mondja Caroline Foster, aki toplessben napozik a strandon. — Azt, hogy van nyitott és fedett teniszpálya, tehát minden időben játszhatunk, és a közös sportot, tornát. Otthon, Indiana államban (USA) rendszeresen kocogok és úszom, de itt ismertem meg az együttmozgás örömét, jó hangulatát. Vagy magyar világjárók JELKY ANDRÁS A legnagyobb magyar nyomdász Misztótfalusi Kis Miklós, már az új században, 1702-ben hunyta le a szemét. Ő maga azonban még a megelőző század gyermeke. Egyik markáns egyénisége volt annak a nagy vonulatnak, amelynek küldetéses tagjai beutazva Európát — vallási vagy világi köntösben —, a nemzet megtartásának s művelődésének ügyét igen-igen mostoha körülmények között vállalták magukra. Akik elhivatottságot érezve nagyon pontosan tudták, hogy a jól megalapozott nyugati viszonyokhoz mérten elégtelen hazai feltételek között többnyire emberfeletti erőfeszítések árán lehet csak kicsikarni valamit. Halála előtt három évvel értek véget a felszabadító háborúk s egy évvel később lángolt fel Európa egyik, s a magyar múlt legnagyobb szabadságküzdelme. A karlócai békével (1699) valójában lezáródott a történelmi Magyarország felszabadítása a török iga alól (csak a Temesköz maradt 1718-ig uralmuk alatt). Állami önállóságát és területi egységét azonban nem nyerhette vissza. Apafi Mihály halála (1690) után Erdély fejedelmi méltóságát gyakorlatilag, majd később névlegesen is, a Habsburgok vették át, nem csatolták vissza az anyaországhoz, közvetlenül Bécs alá rendelték. Erdélyt s a szűkebben vett királyi Magyarországot a Lipót-féle abszolutizmus államigazgatásilag betagolta a birodalomba. Az ország és az állami önállóság ügye mélyebbre hanyatlott, mint a megelőző századokban bármikor. Aminek megakadályozása ügyében annyi áldozatot hoztak: a teljes behódoltatás most szinte karnyújtásnyi közelségbe került. Nem csoda, ha maradék erejét megfeszítve az ország népe és leggazdagabb főura még egy utolsó nagy kísérletet tett, hogy a végveszélybe került önállóságot megmentse. A nyolcéves Rákóczi-szabadságharc azonban elbukott. A szatmári békével (1711) lezáródott a megelőző évszázadok zaklatottsága, tengersok zűrzavara is. A kivérzett országra békésebb és nyugalmasabb időszak következett. A megrázkódtató küzdelem és a leverettetés mindkét félnek kínált megszívlelendő tanulságokat: a teljes beolvasztás esélye éppúgy kockázatos és elérhetetlen, mint a teljes önállóság visszaszerzése. Bár a felek távolról sem egyenrangúak, mégis kompromiszszumra, kölcsönös engedményekre kényszerültek. A magyar félnek tudomásul kellett vennie, hogy az erdélyi fejedelemséget s az újonnan szervezett Temesi bánságot különválasztottan közvetlenül Bécs alá rendelik. A Pragmatica Sanctióban elismerni kényszerült, hogy Magyarország „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul" (indivisibiliter et inseparabiliter) a Habsburg-birodalom része s a dinasztia örökletes uralma kiterjed a női ágra is. Ezzel szemben (vagy ennek fejében) a Habsburgok elismerték, hogy a két testvér haza, Magyarország és Erdély birodalmon belüli önállóságát tiszteletben tartják; hogy mindkettő a saját törvényei és alkotmánya alapján kormányozható; hogy nem sértik meg rendi státusát és a rendek jogait; hogy a meghatározott időközökben összeülő országgyűlések törvényhozó, adó- és újoncmegajánlási jogokkal rendelkeznek. Iiközben a lepusztított és kivérzett ország gazdasága lassan talpra állt és megújult, népessége gyarapodott. A természetes szaporodás, a nagyarányú telepítések és spontán betelepülések nyomán az ország népessége az 1780-as évek közepére megduplázódott (8,7 millióra nőtt). Mivel a magyarságnak határokon túli néptartalékai nem voltak, ezért a telepítések révén tovább romlott a magyar etnikum részaránya: a korábbi 50 százalékról 40 százalékra zuhant. Céhes keretek közt bár, de javult az ország iparosodottsága. A konszolidáció alatt fásultság és aluszékonyság, szó szerint: tespedés és betokosodás lett úrrá a szellemi közgondolkodáson. Mialatt Európa boldogabb tájaira ekkor már a „világosság százada" szórta sugarait. Az utazások mögött sem igen feszült az a küldetéses elhivatottság, a megismerés vágya és az ügyek (egyház, népközösség, nemzet haza, művelődés) szolgálata, mint a megelőző századokban. Helyettük az útrakelőket egészen más indítékok mozgatták, hajtották vagy noszogatták. Az „eszményi utazóra" (vagy „utaseszményre") most már nem a közösségi elkötelezettség és a világ befogása, sokkal inkább az egyéni kalandok, az elképesztő megpróbáltatások és a meghökkentően bravúros megmenekülések, egyéni diadalok, a meseszerű és extrém fordulatok a jellemzők. Mintha az utazás legfőbb értelme a puszta világjárás, addig ismeretlen, távoli és egzotikus tájak-népek bekalandozása, maga a kaland lett volna. Ezt példázza a század két legendás hírű utazása, Benyovszky Móric és Jelky András vadregényes és káprázatos kalandjainak sikere. De a siker mutat mást is. Ha művészileg még oly kezdetleges fokon is, de a polgárosodó eszmények ilyen módon való beszüremkedését is jelzik, az egyéniség kiszabadítását, a kivételes emberi teljesítmények méltóbb rangra emelését, az önmagával is egyenértékű és önmagáért való egyéni cselekvés létjogosultságát. .A grófi származású Benyovszky Móric viharosan kalandos életútja, bármenynyire fölemelő módon, de mégiscsak tragikusan végződött: szabadsághősként, madagaszkári erődje falán, országa védelmében esett el. Ezzel szemben a népi származású Jelky András, akárcsak a népmesék hőse, valamennyi próbát kiállva diadalmaskodott, s világjáró kalandos útjáról ép testtel és ép lélekkel tért haza. De ne vágjunk az események elébe! Jelky András szabólegény 1754-ben, egy szép nyári napon vett búcsút édesapjától, Jelky István (valójában György) köztiszteletben álló bajai szabómestertől. Apja mesterségét űzte a búcsúzkodó András idősebb bátyja, József is, aki a regény szerint már régebb óta Bécsben, a császári ruhatárban szabómesterkedett. S akihez most, első állomásaként, András is igyekezett. Mint már a középkor óta Európa valamennyi iparosodó népénél szokásban volt, inaséveik után az ifjú segédemberek nyakukba vették a világot. Vándorútra indultak. Ezért indult útnak a 16 éves Jelky András, bajai szabólegény is. Bécsbe érve, fölkereste és megcsodálta a császárváros látnivalóit. Bátyja műhelyében szorgalmasan dolgozott, s a következő év tavaszán testvére ajánlólevelével útnak eredt, hogy Párizsban, Dupont mesternél tovább tökéletesítse a szabásvarrás művészetét. A fran HÉTFŐ, 1986. SZEPTEMBER 1. NÉPSZAVA Hegedűk mestere boltja a műhelye Az ajtó fölött százéves rézharangocskák csilingelnek, ha valaki belép Sáránszky Pál hegedűkészítő mester birodalmába, abba a muzeális hangulatú, patinás kis boltba, mely egyben műhely is. A Zeneakadémia szomszédságában, a Liszt Ferenc téren található. ♦ — Nagyon ritka szakma ez ma már, világviszonylatban is — magyarázza a 68 éves, rangidős mester. Soksok buktatója van, ezért nagyon kell szeretni, lélek nélkül nem megy... De megvan a varázsa, az elmondhatatlan szépsége! Az a csoda, amikor megszületik a hangszer. Több száz művelettel, tizedmilliméternyi pontossággal kell a fát formálni, faragni, alakítani, csiszolni. Itt nem lehet hibázni, mert oda az egész hangszer! — De a javításhoz is nagyon nagy felkészültség kell. Egy mesterhegedű több ezer dollárba kerül. A Stradivari ára például 100 ezer—500 ezer dollár között mozog. Az egész világon talán ezer darab van belőle. Hát egy olyat elrontani... Pótolhatatlan érték, helyrehozhatatlan kár*lenne. — Ön hogyan lett éppen hegedűkészítő? — Véletlenül. Eredetileg festő vagy szobrász szerettem volna lenni. De egy napig sem bántam meg, hogy így alakult, hiszen itt is ugyanúgy alkotok. Szóval, 14 éves voltam, amikor egyszer séta közben egy kirakatban megpillantottam egy gyönyörűen csiszolt hegedűfedelet. Annyira lenyűgözött, hogy megálltam. Néztem, és megpillantottam fölötte egy kis táblát. Az állt rajta, hogy „Jó házból való fiút tanulónak felveszek’’. Hát, én jelentkeztem ... Így kezdődött. Akkor még nagy rangja volt a hegedűkészítésnek, sok nagyszerű mester volt, akiktől lehetett tanulni. Aztán mind meghaltak, bezártak, felszámolták a műhelyeket. Csak ezen a környéken a II. világháború előtt még legalább tíz hegedűkészítő mester dolgozott. Most pedig az egész országban talán tíz-tizenöt van, akinek ez a hivatása. — Hogyan jutott ehhez a műhelyhez? — Itt száz éve hegedűkészítés folyik! Pilát Pál mester volt az elődöm, én 1956 óta vagyok itt. Mindent úgy hagytam, ahogy volt. Inkább javítgattam, csak ne kelljen újra kicserélni, még a csiszolt ajtóüveget sem, mert látja, sajnos megrepedt. Soksok emlék, régi-régi dedikált fényképek, hálás művészek köszönete, megsárgult diplomák, a fiókok mélyén eredeti anyagok — ma is dolgozom velük... — Ha most megrendelnék önnél egy hegedűt... Vállalná? Mennyiért és mikorra készítené el? — 80 ezer forintba kerülne, és körülbelül három hónap alatt tudnám elkészíteni. De nem kérek előleget, és ha nem tetszik a hangja, nem kell megvennie! Ezt minden megrendelőmnek elmondom. Semmi probléma, megveszi más. Egy sem maradt még nálam. Ugyanis minden hegedűnek más a hangja. Nincs két egyforma hangzású hangszer! Minden hegedűben más hang van. S ugye, kinek a szőke, kinek a barna... Az egyiknek a mélyebb tónus tetszik, a másiknak a lágyabb. Egyénenként változnak az ízlések. — Mennyi hegedűt készített már? — Eddig 100—110 hegedűt készítettem és 10 brácsát. Ezt most is csinálok, de már az utolsót, mert brácsát én már többet nem készítek. Egyébként rengeteg munkám van, kialakult vevőköröm. Reggel hatkor kezdek itt a műhelyben, és kettőkor zárok. Külföldi előadóművészek is járnak ide, megmeglátogatnak, de természetesen a hazaiak is jó ismerőseim. Most például Kovács Dénes vonóját szőrözöm. Ha jól tudom, neki van nálunk a legdrágább hegedűje, egy Guarnieri, ami azonban a magyar állam tulajdona. Szakértő vagyok a bizományiban is, hivatásos állami hangszerbecsüs, olykor még a bíróságra is hívnak ilyen ügyekben. — Nem panaszkodom, a szakmában tényleg sok mindent elértem, külföldön is ismernek —, de azt, amit igazán szerettem volna egy reprezentatív iskolát teremteni, ez máig sem sikerült. És most már erőm sem lenne hozzá .. .* Fiatal nő jöttét jelzik a harangocskák. Óvatos ujjakkal eltört nyakú hegedűt bontogat tokjából. Sáránszky mester elmélyült figyelemmel veszi kézbe, akárha orvos vizsgálná betegét — számára most megszűnt a világ, csak a sérült hangszer létezik ... Eöry Éva