Népszava, 1986. november (114. évfolyam, 258–281. sz.)
1986-11-29 / 281. szám
NÉPSZAVA 1986. NOVEMBER 29., SZOMBAT ■ Esküvőjük óta a szépfiú keveset járt a házba, talán csak egyszer volt Májával, akkor is unalmas társasjátékkal őrölték az estét. — Mi lesz tovább? — kérdi tőlük elmenőben a szerkesztő. — Velünk? Zlatko az asszonyra pillant, mielőtt szólna vagy kérdezne valamit. Mája halk szavú királynő lett. — Berendezkedünk, aztán élni fogunk. — Mindenetek van ... egzisztencia, szerelem, autó, lakás, nyaraló ... Nem panaszkodhattok. — Az élet sohasem teljes. — Te pedig erre vágytál, Mája. Biztonságot akartál magadnak, megkaptad. — Egyetlen állapot sem ■befejezett. — Akkor most mi következik? — kérdi gúnyosan a szerkesztő. — Művelődni fogunk, utazni... a természetet járni. — Szüntelenül magatokra gondoltok. — Te pedig ítélni szeretnél folyton, kérdéseket teszel föl, aztán ítéletet mondasz, mint a bírák. Profi ítész — nevette Mája a szerkesztőt. — Ne fáraszd magad — mondta Zlatko —, elmondjuk keresztkérdések nélkül is: az életből csak annyi terhet vállalunk magunkra, amenynyi a jóléthez szükséges, a mi jólétünkhöz. Tetszik érteni? Mások javára ne terhelje magát az ember. — A konformizmus primitív filozófiája. — Nevezd, aminek akarod ... Miért? Te is eszel, iszol, nők után koslatsz, ha úgy adódik, szeretkezel, mint általában mindenki más. Aki ennél többet akar, annak be kell állnia a sodrásba, kockáztatnia kell, vállalni mások dolgait is ... Én alkalmatlan vagyok erre, ismerem magamat. Nem akarok túl sokat az élettől, viszont azt a keveset biztosnak akarom tudni. — És te, Mája? Hisz te más vagy. — Ki kivel hál, olyanná vál — mondta Zlatko fehér fogsoros nevetéssel. — Ezt te tartod így, szépfiú — ejtette kimérten a szavakat Mája —, ez mind, mind felesleges okoskodás, bizonyítanunk kell állandóan, bizonyítanunk kell életünk értékeit... öt, vagy tíz év múlva kérdezz meg bennünket, szerkesztő, mikor már lesz honnan visszanéznünk. — Akkorra te leszel az országos főkérdező — nevetett gúnyosan Zlatko —, profi kérdező, ügyész vagy ilyesmi... — Anyátok megbékélt már? — önállósulni akar. Azt hajtogatja, kitúrjuk a lakásból. Külön akar költözni. Szerinte az ember függetlenségét és önállóságát őrizze elsősorban, ha teheti, haláláig. — Pedig téged az életénél is jobban szeret, Zlatko. — Látod, vannak előbbre való emberi érzések is, mint a szeretet. — Majd hívjatok fel! — szólt vissza Mája a lépcsőházból. A szavak felkúsznak a falakra, majd lehullanak az emeletköz mélységébe. Zlatko nehéz medveléptekkel topog lefelé, Mája lábujjhegyen libben lépcsőről lépcsőre, könnyedén, akár a táncos éjszaka közepén: madarak búcsúznak így a tavassá fák ágaitól. Mája is ezt teszi, testével búcsúzik azoktól a távolságoktól, amelye Dobos László-HÁRMAN két szemével, lépéseivel, idegeivel megszokott. — ... hívjatok fel! — visszhangzik még egyszer a lépcsőház mélyéből, aztán Mája beleröppen a másfelé járó emberek seregébe. Míg a bakaemlékezet térségeit jártam, az árvas házaspárnak gyereke született. Este éjszakánként három emelet magassága gyermeksírással telik meg. Ez az első gyerek, aki ideköltözésünk óta született. Napközben hordják, viszik, kézről kézre adják, mutogatják, mint a világ nagy örömét. A gyermek növekedése észrevétlen futó idő: apám első tábori lapját olvastam, újra, mikor megszületett; mire végigvergődtem a háború földjén, már járt és beszélni kezdett. Most már az állók a lábához kötik a lábát esténként az árvái egyetlen nyakkendőjével, onnan nézi a kártyázókat, és könyörög: — Dösd el a lábam, a lábam dösd el, a lábam. — Csend! — szól rá az apja. — Dösd el a lábam, dösd el. — Csend! — Táncot tudok, tudok táncot, dösd el a lábam. A szobában ugyanaz a kis rózsaszín fényű lámpa világít, mint az éjszakai nagy táncok idején. Félhomály van, lassú árnyékok mozdulnak a falon. Hárman vannak az asztal körül, az árvái, a szépasszony férje és egy szakállas zenész. Remiznek minden este és mindig csak ott, az árváinál. Vacsora végeztével megszólal a telefon, a morva zenész hív elsőnek, a szépasszony férje: — Nem zavarok? Másodszor a szakállas zenész hív: — Jöhetek? A morva zenész bort hoz magával egy hosszúkás pohárban, és kevéske kávét, amit az est közepén alázatos mozdulatokkal megfőz magának a konyhában. — Önkiszolgálás — mondja szárazon a szakállas —, mindenki magának — és gúnyos képpel megkeveri a kártyát. Az árvad felesége egy ideig járt-kelt körülöttük, mosolygott, kínálgatott, kibicelt is, aztán megunta az esték állandó és fáradhatatlan vendégeit. Mostanában már elmegy otthonról, ha megjönnek. A ház első gyermekének szabadulni akarása legalább olyan makacs, mint a kártyások játékszenvedélye. Míg le nem tört az álom, estéről estére ismétlődik az idill és az egyenlőtlen küzdelem: — Dösd el a lábam... — Várjál! — Dösd el, táncolok. — Várjál! — Dösd el. — Hallgass! A gyermek megszeppen az indulatos hangtól, elmázolja szemében a könnyeket, majd újrakezdi: — Döfd el a lábam ... A kártyázás vége az éjszakába nyúlik. Álmosan pislognak egymásra, restek már az eredményt összeszámolni is. Lomhán az erkélyre ballagnak egymás után, belebámulnak a négyszögletű háztömbudvarba, majd az eget nézik ásítozva, meg a még világító ablakokat. Jobbra a bíró világít fáradhatatlanul, tanulmányoz valamit. A lány is fenn van még, éppen velük szemben világít; a széles, nagy ablak mögül pirosló félhomály támaszkodik a sötétre. — Ez éli világát — mondja közönyösen a szakállas. — Miért? — Szabad, nem függ senkitől, maga választja meg a társaságát, nem ismeri az unalmat. — Legtöbbször ez látszat. — Miből gondolod? — Ismerem. — Honnan? — Zlatko esküvőjén találkoztam vele. Együtt töltöttünk egy éjszakát. Az árvái az ajtófélfa közé feszül, és a szemben lévő ablak rózsaszín fényét nézi mereven. A szakállas ideges mozdulattal a mélység sötétjébe pillant, aztán kérdően rám táncol a tekintete. — Hármasban voltunk, a lány, Gabo, a szerkesztő és én. — Mit csináltatok? — Csak úgy beszélgettünk. — Mesélsz. — Finom, hosszú ujjai vannak a lánynak, könnyen fogja a poharat simogató tapintással. Ha ül, kezével alig tesz más mozdulatot. Simogat, abroszt, szalvétát, karjait, vállára borított nagykendőjét. — Mit keresett az esküvőn? — Ő volt a pótmenyaszszony.............Pótbarát és pótfeleségjelölt.” Magáról mondta ezt... „A szépfiú ilyen, neki mindenből több van, sok.” — Hogy került közétek? — Meghívtuk az asztalunkhoz. Virágot vettünk neki, ő meg érdekesen különválogatta egymástól a fehér, piros és sárga rózsákat. — Elkeseredett? — Csalódott... Még szereli Zlatkót, és reménykedik, talán már nem is a fiúban, inkább a szerelem erejébe kapaszkodik. Megalázott állapotában is telve van várakozással. — Miért nem álltál költőnek, íródeák? — nevet rám tettetett közönnyel az árvái. — Megvigasztaltátok? — Nem szorul alamizsnára, annál büszkébb és okosabb. Tudja és mondja is: ..A fiatalságot, szenvedélyeinket, a szerelmet nem lehet átugrani, a csalódást sem, semmit sem.” — Mi a foglalkozása? — Tanítónő. — Mit tanít? — Nem mindegy? Különben nem titkolózik, nincsenek szemérmeskedő gátlásai sem. Szinte kérdezés nélkül mondta: „Huszonnyolc éves vagyok, apám tisztviselő, szeretem az éneket, a zenét. Különösebb kedvtelésem nincs, hajadon vagyok, a mai naptól igazán szabad ... Rövid életrajz. Mit nem mondtam még el? Kétszer voltam Angliában, csak úgy önszorgalomból, tanulmányúton. Először mosogatásból tartottam el magamat, másodszor csomagolólány voltam ... Jól tanítok, azt mondják.” — Ennyire közlékeny? — Az. Magát mondja, a helyzetét... Táncoltunk is. — Hol? — Még a vendéglőben. Az árvái és a szakállas zenész a sötétség és a világosság határára feszült kíváncsi ábrákká váltak. Az erkélyről betuszkoltak a szobába, és maguk közé fogtak a kereveten. — így volt a lány is, középütt. Ha ültünk, ha álltunk vagy akár táncoltunk, mindenütt középre helyezkedett. Egy lassú tangó közben meg is mondta: „Bosszantana, ha ez az érdekes és véletlen háromszög idő előtt felbomlana. Kérem, ne játsszunk egymás háta mögött. Utálom az ágyra járó szerelmet. .. Talán ez is a bajom, már túl érzékeny vagyok, sokat vártam, és hamar megérzem a dolgok olcsóságát, aztán megmerevedek, és egyedül maradok a monológjaimmal.. Agócs Sándor versei VÁRAKOZÁSBAN lm lábod és körmeid behúzod ünneplőben fürdik az arcod ugrásra készen dacolsz az árral jönnének még vad mohósággal járkálva a zsenge vetésben álmos orcájú vaksötétben állsz magadban mozdul a szíved nem várnak nem is szólnak érted könnyelműséged nem marad ránk összeomolsz majd mint a világ szellő simogat komázna veled fájdalmaiból reád tereget — körmöd behúzod lábon lépkedsz ünneplőben üzensz a véghez egy helyben álló lázadás van e megőrjítő várakozásban MAGÁHOZ KÖT A TÉL fejekre szorul a fejfedő békített oltalom az őszbe hóval jön magához köt a tél s rálehet átfagyott földre bízhatnám magamat e tájra tavaszra hajam még újranő csöndjében álmom is kimerül zseblámpa fényében szűrt idő Turbók Attila Holtpont Endrédy benyúl a fiókba és kiveszi az ollót. Kényelmesen, megereszkedett nyugalommal kivágja az újságból a fontosnak ítélt sorokat: „Ha előfordulna ilyen eset, megbocsátanál neki ? — Egyszer igen! Nálam mindenkinek van egy lehetősége. De ha megismételné, könyörtelenül félreállítanám! A bizalommal nem lehet visszaélni.” Hiába, a sportsajtó végletekkel dolgozik, gondolja, bár sejti, több ez a néhány sor, mint egyetlen sportoló lehetősége a nagycsapatnál. Több annál is, ami az edző napi pedagógiája. Erkölcsi aszú. Mankó a belső zűrben. Feláll, s a kivágott kis üzenetet leteszi Mária ágya mellé, az éjjelilámpához. Ha hazajön, biztosan megérti, gondolja. Érzi majd a felkínált megbocsátást, a távolra tolt kudarcot. Ha még egyszer ..., mint a Kossuth-nótában. Pedig tudja, a viszonyok összekuszálódtak, másfajta erőtérben élnek mindketten, mint hónapokkal, évekkel ezelőtt. Most egy-egy szó, mint az ártéri víz, szennyes hordalékkal nyúlik el a lapályon. Meg kellene tisztítani mindegyiket. Hogy azt jelentse, amit korábban. Hogy egyáltalán jelentsen valamit. Mennyit veszekedtünk, s közben mégis menynyire szerettük egymást, gondolja, s átmegy a gyerekekhez, betakarja őket. Ma is velük ragadt, alig tudta ágyba dugni őket. Érzik, sejtik, belső antennáik fogják a vészjeleket. Tititi-tátátá-tititi, anyuka más bácsit szeret, nincs soha itthon. Anyuka úgy érzi, szép, és erre nagyon büszke. Szeret minket is, ha néha megjön. Aputól nem félünk, ő egyszerűen szeret minket. Aput nem szabad becsapni. Aput anyu becsapja. Endrédy téblábol, ténfereg a lakásban. Micsoda méretek. Mária paraméterei. Tíz méter itt, tíz méter ott. Alig van búvóhelynyi zug, meghitt sarok. Elnagyolt tér, tagolatlan távlat mindenütt. Kongó méretek hűvösében jár-kel Endrédy, mint már hetek, hónapok óta. Beszélni kellene vele, gondolja, feltárni mindent, kifaggatni, megbántani, megbüntetni, magára hagyni, megbocsátani neki, áhítani itthoni örömét. Csak éjfél lenne már, sóhajt, addigra biztosan megjön. Aludnia kéne, de nem nyúl az altatóhoz. Vár, mint tegnap, mint tegnapelőtt. Már a lépcsőházból felhallatszik Mária cipőinek kopogása. Micsoda kemény járás, éjfél után is. Mint akkor, ott a kertben. A hegyi betonúton lefelé. Akkor derült ki minden. Endrédy aznap fáradt, kedvetlen sportolóként kelt át a komppal Vácról a túlsó partra. Mindössze húsz perc az út autóbusszal, remek az a kis leányfalui ház. Hatalmas terasz a vidék. Kiülhet a csillagok alá, mélázhat a sötétben. Bor is akad Imre kocsmájában, gondolta, s átjárta testét a szorongás nélküli várakozás. Csak azt a kulcszörgést feledné. Azt az éjfél utánit. Első álmából ébredt hirtelen. Betörőkre gondolt. Rohant az ajtóhoz. „Ki az, ki az?” — kiáltotta, s már fordította is a kulcsot, kattintotta a kerti villanyt. Mária kertésznadrágjának pántját még elcsípte, mint tünékeny látványt, s vége..., csöndet keresztező tücsökcirpelés mindössze, majd hirtelen jött szárazság a szájban. S akkor meglátta újra, mint számháborúzó gyereket, görnyedve elosonni a diófa alatt. Föl, föl a hegyi betonútra. S akkortól hosszan zengett a békés éjszakában az a kemény, kopogó járás. A magasított sarok feszes koppanása, harsányan, kitartóan, egészen a völgyig. Később tisztázták, mi volt. Váratlan lángolás, ajándék az idő múlásától rettenő nőnek. Mint oly sok családban: katartikus riadalom. Ami összehoz, vagy elveszett. Ami megerősít, bizonyossággal felér, vagy kisemmiz, meghurcol, megaláz. Akkor úgy hitték, a démont kell legyőzni. Az összefogás, remélték, megment és felszabadít. S a gyerekek ámultak hancúrozó szüleiken, pajtáskodó félelmüket aligha értették, de örültek, hancúroztak ők is boldogan, lám, anyu és apu micsoda nagyszerű gyerek! S a sebek hegedni látszottak. Mint oly sok családban. Evangéliumi béke fészkelt közéjük. Nem sokáig. Elfordul a kulcs a zárban. Endrédy közömbös arcot vág. Elvégre természetes, éjfél van, megjött a felesége. Dolgozott, mondják, önmegvalósító típus. Lágy alkoholfelhő ereszkedik az előszobára, parfümmel keveredve. Magabiztos csípés: — Nocsak, te nem alszol? — Vártalak. Mária térül fordul, nem gyanítja, hogy titkos útjairól — véletlenül — Endrédy mindent tud. S most úgy szemléli Máriát, mint az álnokság mozgó példatárát: minden mozdulatnak ismeri az ellenkezőjét. Ismeri a hamis végszavakat. A támadó bizonytalanságot, agresszív önvédelmet. Endrédy tudja, hogy Mária egy hétig külföldön járt azzal a férfival, akivel a nyáron oly kopogóó hirtelenséggel elszaladt a leányfalui kertből. Tudta, mielőtt elindultak volna. De meghallgatta a kerekded mesét a három barátnő utazói hevületéről. Meghallgatta az élménybeszámolót is. Elraktározta a hazatérő hitves túláradó szeretetének hangsúlyait, hagyta, éljenek, pompázzanak a harsány színek, vaduljanak az önfeledt hazugságok, tomboljon a mázas nagyszerűség. S tombolt is teljes ragyogással: nekiszabadultan, féktelenül. Holott Endrédy látta az összetört, megnyomorított, ablaktalan, fénye vesztett Ladát, látta az elárvult, tehetetlen szeretőt, az elapadt tekintetű férfit, a tüzes kiruccanás után, összetört autója mellett. Csoda, hogy megjöttek élve, gondolta akkor Endrédy, s szánta a férfit, szánta önmagát, és határtalan nagylelkűség áradt el benne. Segített volna mindenkinek, de nem segíthetett senkin. Legkevésbé önmagán. 9