Népszava, 1986. december (114. évfolyam, 282–307. sz.)
1986-12-22 / 300. szám
6 szép szóval___________________________ Isaura A Bernardo Guimaraes (ejtsd: gimarajsz) regényéből írt Rabszolgasors című 15 részes tévéfilmsorozat Isaurájának neve fölbolydította az újságírókat és a nyelvészeket. Az Esti Hírlapban Bíró Ágnes válaszolt az újságíró kérdéseire. Eszerint az Isaurának nincs magyar megfelelője. A Magyar Nemzetben (v. t.) vitatkozik Biró Ágnessel. Az újságíró hivatkozik Madách Imre Az ember tragédiájának konstantinápolyi színére, amelyben Izóra az Izaurával váltakozva szerepel. Irodalmi műveltséget hiányol, és szerinte nem lehet megtagadni Izaurától a magyar ízóraságot. Nos, nézzünk kissé jobban a dolgok mélyére. A Tragédiában valóban együtt szerepel a két név. Oka a szótagszámhoz való alkalmazkodás, tehát névcsere, költői szabadság! Az Izóra nevet a Magyar utónévkönyv nyomán 1972 és 1981 között országosan két újszülött kislány kapta. E könyv szerint az Izóra az Izor férfinév magyarországi latinos nőiesítése, az Izor pedig az Izidor magyar nyelvújítási alakváltozata. A csehben az Izor és az Izorok az Izidor becézője. No és az Izaura honnan származik? Latinul az isaurus melléknév jelentése: Izauriából származó. Izauria pedig Kisázsia déli részén egy kis tartomány, amelynek lakói annak idején az izaurok voltak. Izauria a szótörténészek szerint görögből vett latin név, végső forrása tisztázatlan. Honnan vette Madách az Izaura nevet? Izauria fővárosa a női névhez hasonlóan szintén Isaura volt. Az országot i. e. 78-ban a római Servilius, majd később, i. e. 67-ben Pompeius megtámadta, és római fennhatóság alá helyezte. Ez a kis ország később a Kelet-római Birodalomhoz került. Közös uralkodócsaládjuk is volt 717-től 867-ig, az izauriai és frígiai dinasztia, amelynek első tagja Izauriai Leó volt. Az Árpád-ház is kapcsolatba került Izauriával. Kálmán király állítólagos fiának, Borisznak ugyanis egy Kálmán nevű gyermeke volt, akit Kilikia görög helytartójának neveztek ki. Kilikia pedig Izauriával szomszédos kis ország volt. Lakosai között részben izaur törzsek is voltak. Madách tehát a Kelet-római Birodalomhoz tartozás miatt joggal vette be a konstantinápolyi színbe az Izaura nevet. Az Izóra alakot Madách a szótagszám miatt, névcsereként, költői szabadsággal vette be az, Izaura mellé. Guimaraes viszont a néger beütésű Isaurónak csak távoli hasonlatként adta ezt a nevet. Az au hangcsoport sem a magyarban, sem a portugálban nem vált ó-vá. A brazilok köztudomás szerint portugálul beszélnek egész kevés eltéréssel. A Pál portugálul Paulo, a Móric Mauricio stb. A magyarban az autós régen a fejlődött, így lett a Paulusból az -us végződést beceképzőnek érezve Paul, majd Pál, a Saulból a régi magyarban Sál, majd Sály (községnév). A Saul forma későbbi átvétel. Az indoeurópai nyelvek egy részében az au-ból kétségkívül ó hang alakult, így származott a latin Mauritiusból az angol Maurice és a francia Maurice (ejtsd: morisz), a német Moritz stb. Igaz, hogy a mai magyarban az au-nak van nyelvjárási megfelelője, így lesz az autóból ótó, az automatából atomata. Az ilyen nyelvjárást beszélők a német Straus és a Strauss nevet csak strósznak tudják kiejteni. Madách Imréről azonban, akinek az apja földbirtokos, az anyja pedig nagybirtokos család sarja, nem lehet elképzelni, hogy a Tragédia első rendezőjének, Paulay Edének a nevét pólóinak ejtette volna. A nyelvjárási hangcseréknek egyébként teljesen eltérő társadalmi megítélésük van. Az ótó,utomata ejtést például nem tartják művelt köznyelvinek. Az í-zést (kik, szíp) szintén nem. Az ö-zés ellenben erősen terjed. Századunk elején például még csak sörfőzdék voltak a mai sörgyárakkal szemben. A fel-föl alakpár irodalmivá vált, a mögött kiszorította a megettet, terjed a köll, a pecsét, a böcsület stb. A magyar hangtörténetben az au sohasem vált ó-é vá. A mór köznév és a Mór keresztnév nem közvetlenül a latin Maurusnak, hanem a középkori latin morusnak, illetve Morusnak a származéka. Az „agyagos sár mint építőanyag” jelentésű mór szónak bajor—osztrák maur forrásföltevése szerintem kétséges, amikor a magyar népnyelvben mór alak is található. A szlovák mór tehát inkább elképzelhető forrásként. A magyar változássor ugyanis ú—ou—ó, a német pedig: ú—ou—au. A pór sem a mai német Bauerból, hanem a középfelnémet búr ejtésből származik. A magyar Móric sem közvetlenül a latin Mauritiusnak, hanem a német Moritznak az átvétele. A keresztény papok többsége ugyanis Szent István korában német volt. A magyar hangtörténet és nyelvjárástan szerint tehát a latinosaurából sohasem fejlődhetett szóra, így nem lehet az előbbi magyar megfelelőjének sem tekinteni. Ladó János Fodor József számadása Vásárhely — jóllehet, többször is „leírta” már a kritika, mindig okoz meglepetéseket, és nemcsak az itteni műhely kollektív rendezvénye, az őszi tárlat, hanem a Tornyai Múzeum egyéni kiállítói is. Most éppen Fodor József, az alapító generáció mögé felzárkózott, sőt egyben-másban elébe is került második nemzedék prominens tagja, aki egyívású társaival, Hézső Ferenccel, Fejér Csabával, Erdős Péterrel és a töbiekkel nemcsak törekvéseit illetően, hanem születési helye, s így életélményei szerint is vásárhelyi. Volt idő, amikor ez a nemzedék a nagyok árnyékába szorult, a Németh Józsefek, Szalay Ferencek, Kurucz D. Istvánok mellett alig-alig tudott érvényesülni, mára azonban ott tartunk, hogy a vásárhelyinek nevezett realista piktúra terheit és kötelezettségeit zömmel ők viselik, mert az előttük járók jórészt kialakult életművével szemben az ő művészetük még mozgásban, a folyamatos előrehaladás állapotában van. Fodor József mögött, bárcsak mostanában töltötte be az ötvenet, rangos művészi múlt áll: töbek között két tucat egyéni kiállítás, díjak, elismerések, köztük minden alföldi festő álma, a kitüntető Tornyai-plakett. Gyakori szereplője a mértékadó országos rendezvényeknek is. Még civil foglalkozása is kapcsolatban van a művészettel: ő a vezetője a Művészeti Alap mártélyi és vásárhelyi alkotóházainak. Alkotói felfogása az alföldi piktúra hagyományos problémaköreihez és természetelvű ábrázolásmódjához kötődik, e szellemi mozgástéren belül azonban — különösen, ami előadásmód illeti — meglehetős szuverenitással mozog Eszmei vonzalmait már első munkái is híven tükrözték, a kifejezés dolgában azonban kemény küzdelemre kényszerült; igazi formájára csak mostanában, az utóbbi 5-6 esztendőben talált rá, s leleményei már csak azért is sikeresnek bizonyultak, mert, párhuzamosan egyéni stílusának kimunkálásával, megpróbálta ismereteit is összegezni. Valóságérzéke, s szűkebb pátriájának embervilágához és természeti környezetéhez fűződő közvetlen kapcsolata inspirálja alkotásra. Az élmény azon melegében képpé nemesedik nála, s a festés fizikai öröme, a természet formáinak különös mimikai készsége, valamint a látottak lényeges vonásainak tudatos észrevételezése szabja meg a formát. A torzítás, a valós, lényeitől és arányaitól elrugaszkodó absztrakció tartalmi töréssel járna képein. Vásznain úgyszólván mindent elmond önmagáról is: felfedi nemcsak a feldolgozott témával való szolidaritását, de szenvedélyeinek különböző fokozatait is. Szorongásokkal terhes korunkban a paraszti józanságra és egészségre, az életnek értelmet adó mindennapi munkára, a teremtés igazságára figyelmeztet. Figyelemre méltó erénye, hogy szemléletének filozofikuma természetes egyszerűséggel szövődik bele ecsetvonásaiba; úgy gondolkodtat meg, hogy abban nincs semmi mesterkéltség, csináltság. Még kritikája, a mai vidéki jelennel szemben érzett bizonyos fenntartásai is higgadt beszédritmusban, érvelve jutnak szóhoz; ha valami bántja vagy irritálja, azt szelíd iróniával, kissé rekedtes hangütéssel, elégikus színhatásokkal jelzi. Néhakori fanyarsága egy illúziótlan, az életet a negatívumok felől is értelmezni szándékozó világlátást példáz — e tekintetben, ha mértéktartóbb indulati intenzitással is. Kohón öröksége folytatja. A gyűjteményes tárlat hatvanegynéhány képe közül — úgy tetszik — leginkább a nagyméretű figurális kompozíciókban és a kicsiny, alig kétarasznyi „pensierókban” sikerült a már emlegetett gondolati és formai összegzés. Az eredményesség itt is, ott is a méretek nyújtotta lehetőségek, illetve a kereteikben ábrázolt jelenségek ellentétes jellegű kezelésének következménye, azaz, a nagy táblákon lefokoz, a kicsinyekben pedig fölfokoz Fodor József. Képzeletünkben a nagy mérethez általában hősi gesztusok, mitikus jelenetek társulnak — Fodor mer egészen hétköznapi eseményeket, ártéri irtást, körtvélyesi halászokat, mártélyi fuvarost, öreg pitvarbelsőt ábrázolni. És igaza van: manapság a kis dolgokban, a mindennapok helytállásaiban rejlenek az életet előrevivő, nagy pillanatai: a természetes mozdulat kíván nagylélegzetű ábrázolást. Ebben az értelemben a fodorlefokozáson inkább egy művészi fogás új funkciójának keresését kell értenünk. A kis képeken, a „pensierókban” viszont meglódul fantáziája: — ezek az alkotásai pikturális szempontból már a nonfiguráció határait feszegetik. Pikturális szempontból, ismétlem, mert tartalmilag Fodor ezeken sem lépi túl a valóságot, ha a festői eszközök és eljárások felszabadult és komplex használata olykor ezt is sejteti. E kis képeken mutatkozik meg leginkább, hogy korai, rajzos modorától milyen nagy utat tett meg, s hogy belső látása mennyire kifinomult és mélyrehatoló lett. A jövő feladata: az itt kimunkált lehetőségek átvitele, fokozottabb beépítése a fodori piktúrát jellemző tágabb képvilágba. Tasnádi Attila Fodor József: Téli kanális HÉTFŐ, 1986. DECEMBER 22. NÉPSZAVA Pár nappal ezelőtt az öregek és a fiatalok kapcsolatáról (divatos megfogalmazással: a többgenerációs családok együttéléséről) vitatkoztak a Petőfi rádió délelőtti műsorának résztvevői. A hozzászólók — szociológusok, családvédelmi szakértők, nagymamák, papák és fiatalok — igazán okosan, meggyőzően nyilatkoztak, beszélgettek az együttélés előnyeiről és hátrányairól. Szó esett itt anyagi előnyökről, a békétlen öregség kellemetlenségeiről, az önálló életre vágyó fiatalok türelmetlenségéről, a lakáshelyzet kényszerűségeiről — mindarról, ami megkeserítheti, tönkreteheti az „egy otthonba’ szorult nagyszülők, szülők, gyerekek kapcsolatát, mindennapjait. Az okosan, mondhatni tudományos célszerűséggel öszszeállított műsorfüzérből csak egyvalami hiányzott. Az a „valami”, amit nem mérhetünk az anyagi előny, vagy hátrány eszközével: a pénzzel. Az a „valami”, ami ugyan nem kötelező, csak éppen benső, öntudatlan kötelesség. A boldog herceg A műsort hallgatván, legalábbis egy idő után már csak arra vártam, hátha végre előbukkan az a bizonyos „valamit” jelző szó is ... De — nem! Mintha a nyilatkozók legtöbbjének — s egy kicsit valamennyiünknek — szótárából már hiányoznék az a fogalom, amelyet általában szeretetnek, kötődésnek, egymás iránti tiszteletnek szoktunk nevezni. Mindezt csak azért tartottam szükségesnek elmondani, mert két nap múltán „beköszönt” a háromnapos „hivatalos” szeretetünnep, a karácsony. Ahogy belelapozok a különböző műsorfüzetekbe, mindenütt ilyen mondatokkal találkozom: „Ezt a történetet azoknak ajánljuk, akik a karácsonyfa fényénél még az együttlét boldogságát tartják a legnagyobb ajándéknak.” S mert magam is érzékelem a szeretet fogyadozását — talán megbocsátják, hogy kissé botor, szentimentális módon csupa olyan műsort ajánlok, amely kapcsolatban lehet a szeretet élményével. Hátha az összetartozás lehetősége, biztonságos „akolmelege” még elnyomhatja az „ez nekem jobb, ez nekem anyagilag előnyösebb" — kétségtelenül kényszerítő, de csalóka igazságát. Oscar Wilde A boldog beteg című meséje — mindössze 25 percet jelent a televízió háromnapos nonstop karácsonyi műsoridejében. Mégis, legelőbb ezt a szép„eset ajánlanám figyelmükbe. És nemcsak azért, mert Wilde csodáját talán a legszebben beszélő magyar színésznő, Lukács Margit szólaltatja meg, tökéletes átéléssel, a figyelő, rajongó, a „minden érzelmet tükröző” gyermektekintetek között, hanem azért, mert ebben a mesében csupa érzelmi „hiánycikkről” lesz szó. Például szeretetről, barátságról, hűségről. Igaza van Kolozsi Béla szerkesztőnek, amikor azt írja A boldog hercegről — a karácsonyi készülődés utolsó pillanataiban, tehát a szerda délutáni adásban látható összeállításról —, hogy ez a mese azoknak szól, akik még hajlandók „megérteni az emberi szavak, az érzelmek üzenetét”. Három férfi, egy mózeskosár Coline Serreau francia rendezőnő filmje nem tartozik ugyan a korszakos „nagy alkotások” sorába — mégis alkalmasnak tűnhet a karácsonyi ebéd, vacsora közti könynyed, szórakoztató kikapcsolódásra. Valójában ez a kedves, mai francia vígjáték (nevezhetjük vígjáték-mesének is) három agglegény és egy csecsemő kislány kalandjait, a „férfipótmamaság’ kínjait részletezi — három nagyszerű színész, Artére Dussolier, Ronald Giraud és Michel Bounsenah bolondozásával. De ami a lényeg: a film gyengéd humora, finom érzelmessége a hétköznapok problémáiból fakad. Mondhatnánk úgy is, a három megrögzött agglegény — bár körömszakadtáig tagadja — csak három „dologra” vágyik. Tiszteletre, barátságra, szeretetre. *Után a tenger felé Harry Martinson Nobeldíjas svéd író regénye nem szerepel a karácsonyi ajándékkönyvek „slágerlistáján”. (Ára csupán 49 forint.) Mégis nagyon szeretném, ha ez a könyv is ott sorakozna a karácsonyi ajándékok között, a fenyőfa alatt. Mert kitűnő, megrázó olvasmány. Martinson önéletrajzi regénye — az 1977-ben megjelent Virágzik a csalán folytatásaként — olyan kisfiúról szól, aki az első világháború utáni, semleges Svédországban széppé hazudja nyomorúságos életét, csak hogy „életben maradhasson” ... Az impresszionista elemekben gazdag, ugyanakkor áttetszően tiszta történet gondolatiságát ezzel a regényből vett idézettel, intelemmel foglalhatjuk össze: „Rakd egymás mellé a napokat, akérdésektől duzzadó napokat, és egyhamar örökkévalóság lesz belőlük. Egyhamar jövő idő és jövő lesz belőlük. Ne próbáld este elhányni, összezavarni az életet, mert ez csak azt eredményezi, hogy holnap és holnapután is és egész életedben összezavarod a dolgokat.” „Én és Te van csak mindenütt. A mindenki számára elérhető teljesség. És a megmásíthatatlanság kiáltása elől soha el nem menekülsz." G. I. A Berzsenyi-társaság közgyűlése Szombaton, a budapesti Gellért Szállóban, tartotta első közgyűlését a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság. Az alig több, mint másfél éve alakult — illetve az elődöket is figyelembevéve újjáalakult — társaságnak ma már félezer tagja van. Közülük háromszázan vettek részt a közgyűlésen, hogy összegezzék eddigi munkájukat s kijelöljék a további feladatokat. Irodalmi estek, rendhagyó órák, kiállítások, kiadványok egész sora jelzi, s többségében fémjelzi, az első másfél évet. Takáts Gyula költő elnöki előszavában is utalt a hagyományokra, hangsúlyozta a folytonosságot, ekképp fogalmazva: céljaink kitűzésében segített és elérésükben segít a nyolcvanéves múlt is. A Berzsenyitársaság, az elődök is, a mostani is, mindig a közműveltség növelését, Berzsenyi emlékének ápolását, az irodalom, a művészetek szolgálatát vállalta. Az előre megküldött, írásos beszámolóhoz Kiss Dénes író, főtitkár fűzött szóbeli kiegészítést. Említette, hogy mindenkinek, így a társaságnak is, többet kell tennie anyanyelvünk romlásának megakadályozásáért s az értékek megőrzéséért. Kitért arra is, hogy a társaságot a közakarat hozta létre. Ma már az ország minden részében, sőt határainkon túl is vannak tagjai. A tanácskozáson az élet változásaihoz igazodva, néhány módosítást fogadtak el a társaság alapszabályában, s megállapodtak a kétévenkénti közgyűlésben. A tanácskozáson — mint hangsúlyozta: meghívásra és rokonszenvből — részt vett Vajda György művelődési miniszterhelyettes is, és a minisztérium megbízásából kétszázezer forintot ajánlott föl a társaság céljaira. M. I. Elhunyt Greguss Zoltán A Madách Színház és a Vígszínház Igazgatósága és társulata mély megrendüléssel tudatja, hogy Greguss Zoltán kiváló művész, életének 83. évében, rövid, súlyos betegség után, december 20-ra, szombatra virradó éjszaka elhunyt. Temetéséről később intézkednek. Elpusztíthatatlannak, őserejűnek tűnt. Olyannak, akire az elmúlás törvénye nem vonatkozik, nem vonatkozhat. Akár Steinbeck gyermeteg lelkű, szelíd, s mégis veszedelmes óriását, Lennie-t játszotta az Egerek és emberekben, akár Felkai Ferenc Néróját, aki skizofréniáján és vérgőzös szadizmusán túl még külön is veszedelmes volt, mert őrületéhez egy robosztus alkat adott nyomatékot, akár a Hamlet vérnősző, agresszív, alattomos és bosszúálló Claudiusát mutatta fel a színpadon, akár az operaénekesnek kiérdemesült, de idős hölgyek szívtipró (és gargantuai étvágyú) lovagjaként még kiválóan működő, öblös hangú, link Csermlényi Viktort bűvölte elénk Örkény Macskajátékában. Greguss Zoltánból mindig valamiféle fauni életerő sugárzott. Kevés színész kereste meg nála gondosabban a figurák külső és belső jellemjegyeit, mégis mindig Greguss is volt, érces hangú, szépen beszélő, remek fizikai felkészültségű színész, aki amorózótól táncoskomikusig, drámai hőstől burleszkfiguráig mindent tudott, mert ő is — mint oly sokan az ő nemzedékéből — mérhetetlenül tisztelte a pályát, a színészetet, s tudta, hogy ez mesterség is, és csak annak jön szolgálatára a művészet, aki mester is. Sokszor — és sok esetben a legélesebb helyzetekben — mondta el egyik kedvenc versét, Gyóni Géza költeményét, mely címével is kiáltja: „Cézár, én nem megyek!" De a Legeslegfelsőbb Hadúr, a visszautasíthatatlanul szólító Cézár utolsó parancsát már ő sem tudta megtagadni. A magyar színművészet egyik utolsó nagy tölgye volt. Most kidőlt ez a tölgy is. EMERTON-díj Az év legjobbjainak gálaestje A Magyar Rádió zenei főosztálya Bolba Lajos kezdeményezésére díjat alapított a különböző könnyűzenei műfajok legjobb szólistáinak, együtteseinek, szerzőinek. A díjátadásra évente kerül sor, de ugyanaz a személy csak három évenként lehet győztes. A Budapest Kongresszusi Központban szombat este rendezték meg a gálaesttel egybekötött díjkiosztót. (A televízió egy későbbi időpontban felvételről sugározza majd!) Az első győztest a country kategóriában avatták, az elegáns kisplasztikát a Bojtorján együttes vehette át. A legsikeresebb dalszerző: Presser Gábor, musicalénekes: Vikidál Gyula, előadó: Katona Klári, dzsessz: Pege Aladár, videoklip: Fekszem az ágyon (V’Moto-Rock — Szegő Mihály), lemez: Korda György, szövegíró: Szenes Iván, beat-rock: Edda Művek, Miskolc. Poszthumusz díjat ítéltek oda Fényes Szabolcs és Romhányi József életművéért. Az est során nagy közönségsikert aratott még Derjén Ferenc: Szerelem első vérig (a szerző) és Legyen ünnep (Katona Klári), az Edda: Veled vagyok, Pege Aladár virtuóz bőgőszólója, a Z’Zi Labor és Bródy János. Győztes, persze, nem lehetett mindenki, de megsértődni kár volna, hiszen 1987—88- ban a fentiek jórészt csak versenyen kívül indulhatnak, így mások is esélyhez jutnak. Kérdés, hogy e bölcsnek tűnő döntés mennyire igazságos az olyan kiemelkedő tehetségű művészekkel szemben, akik sorozatnyerők lehetnének. Selmeczy Attila