Népszava, 1987. május (115. évfolyam, 102–126. sz.)
1987-05-14 / 112. szám
Átképzés az édesiparban Ki kellett cserélni a tudást Mindenki felkapta a fejét az ÉDOSZ központi vezetőségi ülésén, amikor Drágán Maximné, a Budapesti Édesipari Vállalat szakszervezeti bizottságának titkára felszólalásában arról beszélt, hogy megpályázták és igénybe is vették az átképzési támogatást, amely öszszesen 870 ezer forintot és 1 millió 51 ezer forint adókedvezményt jelentett a vállalatnak, ugyanakkor újabb szakmát, vagy betanított munkás képesítést több dolgozójuknak. A szakszervezet az ügy mellé állt, mert a jelen és a jövő érdekeit látja benne. — A technikai haladás kényszerített bennünket erre a lépésre — mondja Németh Lászlóné munkaügyi és személyzeti főosztályvezető. — Nekünk nem a munkaerőfelesleg miatt kellett átképezni embereket, hanem a korszerűsítés végett. Más gyárunkban új létesítmény beállítása hozta az igényt, a harmadikban a vidékre telepített gyáregység, összesen 57-en vállalták az átképzést. A számítóközpontban speciális feladatokat kellett megoldani. A meglévő létszámból a régi és az új munkát egyidejűleg látják el az átképzésben részt vevők — kapcsolódik a beszélgetésbe Dervadelii Mária, a munkaügyi osztály helyettes vezetője, aki a szolgáltató főosztályra kalauzol. Réz Gábor főosztályvezető szerint a számítógépes átképzés nem azt jelentette, hogy akik itt dolgoznak, eddig nem ismerték ezt a területet, de most már olyan új géppel dolgoznak, amely új tudást igényel, és feladataik, céljaik merőben mások, mint korábban voltak. „Ki kellett cserélni a tudást.” A SZÁMALK által szervezett tanfolyamon 27-en vettek részt. Honoráljuk a többi fint ii is ltt . Egy külső céggel végeztettük az adatfeldolgozást, a gazdasági helyzet azonban megköveteli, hogy a munkát gyorsítsuk, az információk nagyon rövid idő alatt jussanak a döntésre jogosultakhoz. A papírok utazgatását, az adatok hosszú ideig tartó átnézését, az értékesítést is gyorsítani kell. A piachoz rugalmasan alkalmazkodni másként nem lehet. Vámossy Béláné, az egyik átképzett számítógépes, 21 esztendeje foglalkozik számítástechnikával. — Ez merőben más, minőségileg nagy változás az eddigi munkámhoz képest — mondja. — Eddig lyukkártyás rendszerrel dolgoztam, most mágneses adathordozóra visszük a szükséges adatokat. De ennél lényegesen több van a változásban. A számítógépes szakmában egy új terület megismerése. — Megtalálja a számítását? — Igen. A munka kiemelten magas színvonalú, emellett el kell látnom a régi feladatomat is. A vállalat vezetősége honorálja a többletmunkát. Nagy Klára 1985 végén került az édesiparba. — Engem könnyű volt „rávenni” az átképzésre. Minden érdekes, ami új. Ez igazán érdekes és megbecsült tevékenység — magyarázza. — Annyira belejöttem a tanulásba, hogy most a Számviteli Főiskola levelező tagozatára járok, és remélem, annak elvégzése után is szükség lesz itt rám. Gere Tamás, a Kandón végzett villamos üzemmérnök, a központban már automatizálási csoportvezető volt, mégis résztvett az átképzési tanfolyamon. — Nagyon érdekel ez a munka. Nekem itt az a dolgom, hogy a gép mindig üzemeljen. Nálunk egyébként senki nem idegenkedik attól, hogy többféle munkát végezzen, mert az egyben többféle képesítést is jelent. A négy gyár és a központ ügyvitelszervezését végezzük. Egészen más jellegű viszont a Zamat Kávé és Kekszgyárban a szervezett átképzés. Kanyó Gyuláné igazgató szavaiból kiderül, hogy ők nem a XI. Kerületi Tanács támogatási alapjából részesültek, hanem a Fejér Megyei Tanács juttatott pénzt erre a célra. A támogatási alapot nagyon szigorú feltételekhez kötik. A pénz felhasználásának módját, a ráfordítás hasznosulását, a foglalkoztatás szervezését is számon kérik tőlünk — mondja az igazgatónő. . ro»afo sem kivétéi — Azt mondják, sokan húzódoznak az ilyen támogatási lehetőség igénybevételétől. Mi lehet az oka? — Valószínű idegenkedés az újtól, és lehet, hogy a nagy adminisztráció is elriaszt egyeseket. Bennünket nem. Nálunk nem volt lehetőség a gyárban új, olcsó kávékertrékeink csomagolására, de fejleszteni kellett, mert nagy az igény az olcsó kávéfélékre. Göbölpusztán találtunk munkaerő-feleslegre, mert a Csákvári Állami Gazdaság felszámolta az egyik részlegét. Az asszonyoknak munka kellett. A gazdaságtól béreltünk egy üzemnek alkalmas helyiséget és raktározásra megfelelő területet is. Olyan aszszonyokat képeztünk át, akik képesek voltak tanfolyamon megtanulni a gépek kezelését, a szervezett munkát, az ipari életet. Betanított munkások lettek. — A gyárból sokáig jártak ki a szakemberek, akik kialakították az üzemi rendet és megtanították a szakmai ismereteket — folytatja a gyár munkaügyi főosztályának vezetője, Gyöpös Pál. — Szükségünk volt a göbölpusztai asszonyok munkájára, a Fejér megyeieknek pedig foglalkoztatási gondjaik voltak. Munkásszállításban is társultak velünk. Készséges együttműködésben volt részünk minden vonatkozásban. Ma már két műszakos a göbölpusztai részleg, s mindez ugyancsak rövid idő alatt zajlott le. Az édesipar azonban még mindig tartogat érdekességeket az átképzés szempontjából. A Csemege Édesipari Gyárban a magasraktár építése alakított ki ilyen követelményeket. A Kaposgép Vállalat által készített magasraktárbázis 12 szintes, minden négyzetcentimétere kihasználható. Most folynak az utolsó simítások és a próbaüzem. Aki idekerül, legyen az targoncavezető, darus, vagy raktárirányító, mindenkinek el kellett végeznie ezt a raktárkezelői tanfolyamot. A Csepel Művek munkapszichológiai laboratóriumába kellett menniük pályaalkalmassági vizsgálatra, mert a különlegesen magas raktárban a rakodólapokkal le és felmozogni, a munkát szervezni, a 2100 rakodólapos építményben dolgozni más készséget és más tudást kíván. Lánczi Zoltánná az egyetlen nő, aki a tanfolyamot elvégezte. — Én itt vezető beosztást kaptam, de az átképzésben éppúgy részt kellett vennem, mint a munkásoknak, másként nem tudok irányítani, ellenőrizni. A Füszértnek van egy ilyen típusú, de jóval alacsonyabb raktára, oda jártunk gyakorolni. De csak szombaton, vasárnap, mert az üzemelő raktárház. Ijj szakmához jutott — Az elméleti részben speciális munkavédelmi oktatásban is részesültünk — mondja Papi Béla. — A munkavédelem itt különlegesen fontos tantárgy. A magasból való mentés, vagy az áramütés elleni védekezés alapvető. Engem az vonzott, hogy új szakmához jutok, és érdekel az itteni munkaszervezés is. Vajda Istvánnak eddig nem volt szakmája. Most tetszik neki az új munka, anyagiakban is lát jövőt. Egy ezressel többre számít. Aláírta ő is, hogy legalább két évig nem megy el a vállalattól — hiszen a tanfolyamot a gyár fizette —, pedig tudja, hogy előbb-utóbb újra tanulnia kell majd, a targoncavezetői vizsgára is szüksége lesz. A munka szervezése itt olyan, ha néhány hétig vagy napig a magasraktárban nem lesz szükség minden szállítógép-kezelőre, akkor targoncán, vagy a szállításnál kell dolgozni. És már többen kopogtak Szűcs Jánosné személyzeti vezetőnél: lesz-e újabb tanfolyam, beindul-e még egy műszak, mert érdemesnek látják ezt a szakmát is megtanulni. Lendvai Vera Soha nem szidta az elmúlt esztendőket. Sem önmagát, sem sorsát nem okolta helyzetéért a fiatalasszony. Egyszerűen tudomásul vette, hogy van, akinek fényes síneken fut az élete, neki pedig jutott, ami jutott. Hogy mi is? Néhány boldog év a házasságból, amíg tartott férjében a lobogás, amit hamarosan elhamvasztott a vándorlás albérletből albérletbe. Meg a köznapi gondok, küzdések, hozzá a három gyerek: az első, a kislány, majd a két ikerfiú. Amikor születtek, Ilonka még a tanácsban dolgozott gépírónőként az egyik nagy forgalmú osztályon. De az ő lakáshelyzetét nem tudták megoldani ! Miután Pista — egy hajnalig tartó civódást követően — összecsomagolt, és elköltözött korábbi szerelméhez, Ilonka kikérte munkakönyvét. Talán valamiféle boszszúnak szánta, bár hirtelenjében nem is fogta fel, hogy mit csinál. Csak amikor a pénztárcájába tekintett, s benne a szerény százasokra, döbbent rá, holnap is lesz nap, és a jövő héten is. Jön az elseje, lakbért, gázt, villanyt kell fizetni. Miből is élnek meg ők négyen? Állás kellett, olyan, ahol keresni is lehet, mert a tanácsi fizetésből ugyancsak kevésre telt. Szerencséje volt, az utcabeli varroda, egy nagy gyár helyi részlege felvételt hirdetett betanított munkára. Az alapbérre mondtak egy öszszeget, szinte megfelelt a gépírói keresetének, hozzátéve: a teljesítmény után pedig felső határ a csillagos ég. Nos, az ígéret bevált, ha nem is csillagos méretekben, ám kitartó munkával megduplázta fizetését. Kezdetben, persze, kandi szemmel figyelték a többiek, vajon hogy bírja a „tisztviselőné” a görnyedést. Aztán megszokták fürge keze járását, szelídszolid magatartását, a kizárólag önmagának diktált tempót. Egy ideig tartottak tőle, hogy igyekvésével olyan mércét állít fel, amit majd nekik is át kell ugrani. De aztán megnyugodtak, amikor nem követte azt a művezető „bezzegje", együttérzésüket pedig a nagyszájú Kovácsné közlése nyerte meg: — Ne irigyeljétek tőle se a munkát, se a pénzt. Egyedül neveli három gyerekét! Ehhez nem kellett magyarázat. Pedig Kovácsné, lévén a bizalmi, mindig mindenhez kommentárt fűzött. Úgy érezte, ez tisztjéből eredő kötelesség. Ezúttal az aszszonyok mindent értettek, akadt közöttük is egy-két elvált, de Ilonka volt a legelesettebb. Szülő nélkül, testvér nélkül, támasz nélkül állt a világban. Reggelente hol az egyik, hol a másik nő állt meg a gépénél, szemérmes restelkedéssel véve elő szatyrából egy kisnadrágot, inget, gyerekcipőt, mondván: az övék már kinőtte, ha tudná használni ... ősszel a bejárók hamvas kék szilvát, mosolygó almát, szőlőt hoztak — egyszóval, érezte a befogadó, megértő kedveskedést. Jóllehet, nem tudhatta, hogy a dolgok mögött Kovácsné Mariskának, a bizalminak a tapintatos ösztönzése rejlik. A napok szinte összemosódtak a varrógépek serény zümmögésében. Ilonka párnája már régen nem volt könnyes a férje után, akiről életjelt csak a postás hozott némi pénzküldemény formájában. A gyerekek nőttek, a kislány iskolába, az ikrek óvodába kerültek, s a fiatalasszonynak csak ritkán jutott önmagára néhány perc a tükör előtt. — Úristen, még csak huszonhat éves vagyok és számomra már nem tartogat semmit az élet. De hát csak a gyerekeket tudjam szerencsésen felnevelni! Egy alkalommal, fürdés után történt, a haját szárította a törülközővel. Amint a feje fölé nyúlt, mozdulata nyomán megfeszült a felsőteste, s égető szúrás hasított a mellébe. Még a lélegzete is elakadt. Félve tapogatta végig mellét, keresve a fájdalom okát, s bal oldalon mintha valami dudor keményedett volna. Ijedtében a kád szélére ült, s újra meg újra próbálta kitapintani a keménységet. Csalóka volt a játék, mert hol megérezte, hol nem. Hol ráakadt, hol nem. De a szúrás elmaradt, nem adott jelt magáról. Másnap gyötörten, kialvatlanul, pirosló szemhéjakkal ült helyére a műhelyben. S amikor a tízórai szünetben Kovácsné rákérdezett, történt-e valami baj, a torka összeszorult. Nem tudott szólni, csak a fejét rázta és hullottak a könnyei. Napokon keresztül tartott ez az állapot. Hogy ne zaklassák, néhány perccel műszakkezdés előtt érkezett és igyekezett mielőbb távozni munka után. Egyedül akart maradni szörnyű sejtésével, kétségeivel. Otthon a gyerekekre is átragadt anyjuk zaklatottsága, alig lehetett bírni velük. Egy hét múlva Kovácsné az öltözőben félrevonta Ilonkát. — Nem akarok tolakodni, kedveském, de mindenki tudja, hogy valami bajod van. Férfi, gyerek, főbérlő, pénz? Szólj, hátha segíthetünk. Meglepték a kérdések. Nem hitte, hogy ilyesmire gondolnak. Arcát a kezébe temette. — Nem lehet, rajtam nem lehet segíteni. — Nekem ne mondd, anyád lehetnék. Minden bajra van orvosság. A biztató szavakra oldódott a görcs, és elcsukló hangon beszámolt a fiatalasszony a rettegéséről. Csend állt közéjük egy időre, aztán Kovácsné szólalt meg. — Orvoshoz kell menni, szűrővizsgálatra. Lehet, hogy nem más, csak ártalmatlan zsírmirigy. Aztán, ha bármi adódik is, idejekorán még lehet segíteni. — Nem igaz — sikoltotta Ilonka. — Olyan ez, mint a lepra, a pestis, akibe beleáll, menthetetlen. — Nos, akkor figyelj ide — gombolta ki kardigánját Kovácsné, és a fiatalasszony kezét a mellére vonta, aki a várt domborulat helyett lapos mellkast érintett. Dermedten tekintett az idősebb nőre. — Igen, tíz éve élek így. Tíz éve operáltak, és nem dőlt össze a világ. Én is végigéltem, féltem a poklok kínját. De élek, dolgozom, már gyógyszert sem szedek. Kezelésre sem járok, csak évente kontrollra. Higgy nekem. Bátorság. Felneveled a gyermekeidet. Csak menj idejében a vizsgálatra. Ha akarod, elkísérlek ... Kovácsné nem erőltette a döntést, csak lopva figyelte Ilonkát, akinek tekintete a semmibe révedt. Harmadnap az üzemorvos azzal fogadta őket: — Mariska, miért egyenként hozza társait? Valamelyik délután az egész műhely eljöhetne... — Tudja, doktornő — kezdte Kovácsné, mintha magyarázkodna —, neki sürgős. Három gyermekét neveli, férj nélkül... Gede Márton ILONKA ÉLNI AKAR Jogsegélyszolgálat Hogyan tartsuk a Aki nem ismeri ki magát a munkajog rejtelmeiben, az valószínűleg csodálkozva kérdezi, hogy kerül a vonó az asztalra, vagyis miért felelnének a MÁV Szimfonikusok azért, mert egy hegedűs a zenekari próbán véletlenül eltörte a kollégája vonóját? Tíz muzsikus közül kilenc minden bizonnyal a kollégáját perelte volna kártérítésért, s föltehetőleg a tizedik, Cs. Lívia is csak a vasutas-szakszervezet közös jogsegélyszolgálatának jóvoltából tudta meg, hogy igényével a munkáltatóhoz fordulhat, aki ,. a dolgozónak munkaviszony keretében okozott kárért vétkességre való tekintet nélkül teljes mértékben felel”. De mielőtt ismertetnénk az inkább érdekes, mint jelentős jogvitát, el kell mondanunk: mi is csodálkozunk egy kicsit, nevezetesen a jogsegélyszolgálat eljárásán. A szolgálat jogtanácsosa ugyanis a per folyamán bejelentette, hogy Cs. Líviának a MÁV Szimfonikusok Zenekari Főnökségével fennálló munkaviszonya időközben megszűnt, mert házastársa zenészként külföldre szerződött, már mindketten külföldön tartózkodnak, s erre való tekintettel a továbbiakban nem látják el a képviseletét, a tárgyaláson már részt sem vesznek ... A dolgozó tehát akkor maradt jogsegélyszolgálati képviselet nélkül, amikor erre — személyes jelenlétének hiányában — a legnagyobb szüksége lett volna. Ami magát az ügyet illeti, Cs. Lívia hegedűvonójának eltörését a zenekari főnökségen 1986. január 16-án fölvett jegyzőkönyv így rögzíti: A károsult: A ma délelőtti zenekari próbán a II. hegedűszólamban a 3. pultnál ültem. Szólamunk éppen nem játszott. A próbaterem ajtaja az utóbbi időben rendszeresen nyitva maradt, és ebben az állapotában a legkisebb légmozgás is megmozdítva nyikorgott. A próbát ez a nyikorgás zavarta. Az előttem ülő H. Emilné kolléganőm egy adott pillanatban felállt, hogy becsukja az ajtót. Eközben a ruhája rödőibe beleakadt a saját tulajdonú vonóm, és eltörött. H. Emilné: A zenekari próbaterem ajtaja az utóbbi időben gyakran nyikorgott. Ez már idegesítő volt. Egy adott pillanatban, amikor szólamunknak éppen nem kellett játszania, felálltam, hogy becsukjam az ajtót. Eközben ruhám rödőibe beleakadt a mögöttem ülő Cs. Lívia hegedűvonója, és ahogy elléptem a széktől, eltörött. K. János zenekari ügyelő: Az előttem szólók beszámolóját csupán megerősíteni tudom. Az esemény nem közvetlenül a szemem láttára történt, az eredményt csak konstatálni tudom. A jegyzőkönyvből még nem derül ki, de a MÁV Szimfonikusok Zenekari Főnöksége elzárkózott a kár megtérítése elől, ezért a hegedűs a munkaügyi döntőbizottsághoz fordult jogorvoslatért. Előadta, hogy a kára igazoltan hétezer forint, s mivel az a munkáltató működési körén belül keletkezett, de nem a károsult elháríthatatlan magatartása okozta, a kár megtérítését kérte. Az mdb tárgyalásán a jogsegélyszolgálat képviselője — aki ekkor még szolgáltatott jogsegélyt — kifejtette, hogy megelőzhető lett volna a kár, ha a próbaterem ajtaját előzetesen becsukják. A munkáltató képviselője ezzel szemben arra hivatkozott, hogy az ajtó általában nyitva szokott lenni, és az már egyéni érzékenység kérdése, hogy ez kit és mennyire zavar. A döntőbizottság egyértelműnek találta, hogy a kár a zenekari főnökség működési körén belül keletkezett, s nem látta bizonyíthatónak, hogy azt a károsult elháríthatatlan magatartása okozta volna. Ennek ellenére úgy vélekedett, hogy a munkáltató mégsem felelhet a teljes kárért, hiszen a jogszabály értelmében mentesül a kár azon része alól, amelyet a dolgozó vétkes magatartása idézett elő. Márpedig az mdb véleménye szerint a károsult „megfelelő vonótartás és nagyobb figyelem tanúsítása mellett esetleg megelőzhette volna a kár bekövetkezését ...” Ezért a döntőbizottság 50 százalékos kármegosztást alkalmazott, és a zenekari főnökséget 3500 forint kár megtérítésére kötelezte. A határozatot Cs. Lívia — még a jogsegélyszolgálat közreműködésével — keresettel támadta meg a Fővárosi Munkaügyi Bíróságon. Keresetlevelében egyebek között utalt arra, hogy a próbán kibővített létszámban voltak jelen, a terem zsúfolva volt. Miközben a karmester utasításait hallgatta, ő a hegedűt a bal térdén álló helyzetben a nyakánál fogva tartotta, és ugyancsak pihenő helyzetben volt a vonója is. De még ha nem is így lett volna, az sem bizonyítaná a vétkességét, ugyanis nincs olyan előírás, amely szabályozná, hogyan kell tartani pihenő helyzetben a hangszert és a vonót. „A koncertmestert és idősebb kollégáimat megkérdeztem erről, és valamenynyien a fenti véleményen voltak.” A munkáltató képviselőjének tárgyalási nyilatkozata, érzésünk szerint felér egy gyanúsítással. Mind gyakrabban fordul elő — mondta jegyzőkönyvbe —, hogy a zenekaroknál megsérül a piacon nehezen kapható, jó minőségű vonó, ezért nem térítettük meg a kárt. Szívesen idéznénk a jogsegélyszolgálati képviselő erre adott válaszát is, de — mint már utaltunk rá — a pernek ebben a szakaszában a muzsikusnak már nem volt képviselője. Ezek után azt gondolná az ember, hogy a munkaügyi bíróság meggyőződött arról, mennyien is voltak azon a bizonyos zenekari próbán, hogyan kell (vagy szokás) tartani a vonót a játék szünetében; sőt, esetleg még arra is kíváncsi volt, milyen ruha fedőzetébe akadt bele a vonó. Hiszen a kívülállók is tudják, hogy egy-egy látszólag jelentéktelen részletnek időnként különleges fontossága lehet. A bíróság azonban ezúttal nem árulta el különösebb érdeklődést, ítéletével „széles körű bizonyítási eljárás” után elutasította Cs. Lívia keresetét. Indoklás: „A bíróság elfogadta a munkaügyi döntőbizottság határozatában is leírt azon tényt, hogy nagyobb figyelem esetén a kár elkerülhető lett volna az esetben, ha a muzsikus nagyobb körültekintéssel tartja a hegedű vonóját, illetve amikor az előtte ülő feláll, hogy az ajtót betegye, a vonót a korábbi tartásból más helyre, esetleg maga elé helyezi.” Már elnézést, de köznapian mi ezt így fogalmaznánk: a kár elkerülhető lett volna, ha a vonó nem törik el. A munkaügyi bíróság egyébként — és ez is különös — kizárja az ítélet elleni fellebbezést. De hát a muzsikus különben is külföldön van, a jogsegélyszolgálat, mint láttuk, elállt a képviselettől — ugyan ki fellebbezne! Kéri Tamás 7