Népszava, 1987. június (115. évfolyam, 127–152. sz.)

1987-06-23 / 146. szám

6 Megnyílt a veszprémi tévét­alálkozó A Bánk bán díszbemutatója — Egyetlen hét alatt a kul­túra gazdag tárházát nyitják ki itt Veszprémben — mon­dotta a XVII. tévétalálko­zó megnyitóján tegnap dél­után a vendéglátó város taná­csának elnöke, Maróti Rezső. A Dimitrov Művelődési Központ színháztermében összegyűlt vendégek, vala­mint a bemutatásra kerülő televíziós alkotások rendezői, operatőrei, szereplői előtt a tanácselnök hangsúlyozta: mint a korábbiaknak, a mos­tani találkozónak is elsődle­ges célja, hogy a közműve­lődést szolgálja. Maróti Rezsőt követően Bereczky Gyula, a Magyar Televízió elnöke köszöntötte a megjelenteket, és rámuta­tott, hogy a megmérettetés egyben arra is szolgál, hogy kiderüljön, erősödött-e a ma­gyar televízió nemzeti jel­lege az elmúlt időszakban, s az ezzel kapcsolatos igények eljutottak-e az alkotókhoz. Hangsúlyozta: a nagy kihí­vás, a műholdas televízió, már nem elméleti kérdés, hanem itt kopogtat a televí­ziós készülékek tulajdono­sainál, akiknek el kell dön­teniük, melyik gombot nyom­ják meg, és nekünk elemi ér­dekünk, hogy a magyar te­levíziót is nézzék, amely a mi társadalmunkról ad szá­mot. A megnyitón — ahol meg­jelent Csehák Judit, a Mi­nisztertanács elnökhelyettese is — díszelőadáson mutatták be a Televízió legújabb nagy­szabású vállalkozását, Kato­na József Bánk bán című tragédiájának tévéváltoza­tát. A művet Szőnyi G. Sán­dor rendezte, az operatőr Rá­day Mihály. A címszerepben Blaskó Pétert láthattuk. Pe­tur bán Kállai Ferenc, Me­linda Szirtes Ágnes, Gertru­dis királynő Almási Éva, Ti­borc Koncz Gábor, Bibe­­rach Szilágyi Tibor. A művet később tűzik majd a tele­vízió műsorára, de annyit máris elmondhatunk róla, hogy a rendezés az általában megszokott Bánk bán-értel­mezéseknél sokkal filozofi­­kusabb. A művelődési központban a Bánk bán után még két új tévéjátékot mutattak be. Az egyik az ír Stam O’Flanerty Meddőhányó című munkája, melyet Horváth Z. Gergely rendezett, Cserhalmi György, Udvaros Dorottya, Lukács Andor főszereplésével. A má­sik mű Kodolányi János Gyermek születik című írá­sából készült, rendezője Hor­váth Tibor. A tévétalálkozó más ese­ményekkel is kedveskedik az érdeklődőknek. Egyebek kö­zött ősbemutatókat tartanak több veszprémi nagyüzem­ben (az első ilyenre a Bakony Művek oktatási központjában kerül sor). Bemutatkozik a Televízió Fiatal Művészek Stúdiója is több alkotással, és szerdán, 24-én szakmai beszélgetést és vitát rendez­nek az úgynevezett premier­program addig levetített új alkotásaiból. Takács István Péntektől: Szentendrei Nyár ’87 A Delfin-derbitől Scapin furfangjaiig... Túl a tárgyalóasztalon, túl az eredményes üzletkötéseken, mindig nagy-nagy sikert arat egy szentendrei kirándulás partnereink körében ... így fogalmazott a tegnapi sajtó­­tájékoztatón az Átrium Hyatt Hotelben Kaszás Fe­renc, a Szentendrei Nyár ’87 eseménysorozatot patronáló ALUKER igazgatója. S mi­lyen igaza van! Szentendre nemcsak a külföldiek, nem­csak a felüdülést, szóra­kozást kereső üzletemberek számára jelent kikapcsoló­dást, hanem az égvilágon mindenkinek! Évente két­millió látogatónak ... — Közel harminceszten­dős múltra tekint vissza nagy nyári rendezvénysoro­zatunk — hangsúlyozta elöl­járóban dr. Színi István, Szentendre tanácselnöke. — Nyugodtan kijelenthetem, hogy minden évben fejlőd­tünk, tudtunk valami újat hozni, és így lesz az idén is. Jóformán nem múlik majd el nap valamilyen érdekes esemény nélkül! A sort — sajátos módon — a sport nyitja meg: e hét végén kerül sor a delfin der­bi elnevezésű úszóversenyre a pompás leányfalui stran­don, az 50 m-es feszített vi­zű versenymedencében. Mint Tóth Istvántól, a sajtótájé­koztatón jelenlévő úszószö­vetségi szakfelügyelőtől meg­tudhattuk: 14 éven aluliak számára rendezik a vetélke­dést, s eddig 14, főleg fővá­rosi szakosztály jelezte úszói­nak részvételét. Ennél sokkal összetettebb az eszkimó-in­dián játékok elnevezést vi­selő erőpróba, amely jó al­kalmat kínál a kajak-kenu sportnak — a legeredménye­sebb honi sportágnak­ — az ifjú tehetségek kiválasztásá­ra. A „többpróba” lövészet­ből, futásból, húzódzkodás­­ból, úszásból és természete­sen kajak-kenuzásból áll. Az Ifjúsági Sport és Barátság Fesztivál magában foglalja a két hétvégi rendezvényt, s most először nemzetközivé bővül a mezőny; az NDK- ból, Csehszlovákiából és Lengyelországból érkeznek gyerekek az erőpróbákra. A sportot emlegetni már csak az időrend okán is fon­tos, de egyben jellemzi is: kitűnően megfér egymás mellett sport és kultúra. Mert, természetesen, elsősor­ban a felettébb színvonalas­nak ígérkező kulturális ese­mények jellemzik majd a Szentendrei Nyár program­ját. — Nem titok, sok-sok ze­nei rendezvényre kerül sor, mert ettől remélhetjük, hogy minél több külföldi látogat el hozzánk a nyári hetekben — hallottuk az ésszerű in­doklást. A legnagyobb érdeklődés­sel mindenki a Szentendrei Teátrum bemutatóit várja. Mint az már megszokott, két darab kerül színre, összesen tizenötször. Július 3-án játsz­­szák először Moliére Scapin furfangjai című vígjátékát, amelyet Vámos László Kos­­suth-díjas kiváló művész rendez, s a főbb szerepekben Dózsa Lászlót, Dégi Istvánt, Kalocsai Miklóst láthatjuk majd. — Adott a miliő, és megta­láltuk a megfelelő szereplő­ket is a speciális feladat megoldására — indokolta Rossini Hamupipőke című vígoperájának bemutatását a rendező, Békés András. Pre­mier július 11-én. Hogy mi minden lesz még Szentendrén ezen a nyáron, azt felsorolni is nehéz len­ne... Csak mutatóba: jazz- és folklórestek, különböző komoly­zenei programok, If­jú Tehetségek Népzenei Ta­lálkozója, egyetemi és főis­kolai színjátszók országos ta­lálkozója, bemutatók színhá­zi ínyenceknek a városháza udvarán, búcsúk minden szombat-vasárnap a Temp­lomdombon stb. Akik eddig ellátogattak Szentendrére, soha nem unatkoztak, s kitűnően érez­hették magukat ebben a Du­­na-parti „ékszerdobozban”. De akik az elkövetkező he­tekben kirándulnak ide, azok készüljenek fel rá, már ami a rájuk zúduló élményeket illeti: a bőség zavarával kell megküzdeniük! (serényi) Elhunyt dr. Dercsényi Dezső Az Építésügyi és Városfej­lesztési Minisztérium és az Országos Műemléki Felügye­lőség tudatja, hogy rövid szenvedés után, életének 77. évében elhunyt dr. Dercsé­nyi Dezső Kossuth- és Her­­der-díjas művészettörténész, egyetemi tanár. Temetéséről később intézkednek. ★ Dr. Dercsényi Dezső — aki Vácott született 1910. július 17-én — egész életét a mű­emlékvédelem szolgálatának szentelte. Szakmai pályafutá­sa a Műemlékek Országos Bizottságánál kezdődött, s hamarosan felelős tisztsége­ket töltött be, majd irányí­totta a magyar műemlékvé­delmet, amelynek felszaba­dulás utáni újjászervezése is nagyrészt az ő nevéhez fű­ződik.­­Többek között az Or­szágos Építésügyi Hivatal, majd az Építésügyi és Vá­rosfejlesztési Minisztérium műemléki osztályát vezet­te, s 1965-től nyugállo­mányba vonulásáig az Or­szágos Műemléki Felügye­lőség tudományos igazgató­­helyettese volt. Külföldön is elismerést szerzett tevékeny­ségével. A műemlékvédelem nemzetközi szervezetének, az ICOMOS-nak alapító tagja, majd négy választási ciklu­son át e szervezet végrehaj­tó bizottságának tagja volt, s haláláig ellátta az ICOMOS magyar tagozata elnöki tisz­tét. Munkásságát számos ha­zai és külföldi kitüntetéssel ismerték el. A műfordításról és a magyar irodalom helyéről Jólesz Lászlóval, a kiváló műfordítóval beszélgetünk újabb munkáiról. (Az igazat megvallva ezek a beszélge­tések meg-megújuló jelle­gűek, minthogy Jólesz Lász­lónak mindig vannak újabb műfordításai, és — mivel gyakran találkozunk.) Németből, jiddisből és hé­berből fordít. A nyugatné­met író, Max von der Grün négy könyvének mesteri át­ültetése dicséri kiváló bele­élő készségét, elmélyedő gon­dosságát, stiláris leleményeit, köztük egy fontos, dokumen­­tumjellegű könyve is az író­nak: Ifjúságom a Harmadik Birodalomban. Aztán Schul­hof Izsák budai rabbi­­emlé­kezései Buda várának­ 1686-os visszafoglalásáról: Budai Krónika címen, amely néhány téves hiedelem hely­­reigazítója, a történelemtu­dományban is meggyökerese­dett találgatások eldöntője a szemtanú tanúságtételével. Vagy a nyelvi humor pompás rá­találásaival átültetett. A sánta Fiske Mendele Mojser Szfórim jiddis író munkája s. i. t. Eddig kb. negyven könyv. „Azért ilyen kevés, mert még fiatal vagy, előt­ted az élet, a küzdés, a pá­lya.” „Természetesen. Csak a 70-et töltöttem be tavaly.” „Remélem méltóan megün­nepeltek ...” „A barátaim .. . Azaz szerénység nélkül szól­va jómagam ünnepeltem, az­nap befejeztem 41. fordítá­somat.” Hát így van ez. A műfor­dító csendben, „rejtve és fed­ve” dolgozik. Olyan önmeg­tagadással, hogy az átlagol­vasó legtöbbször fel sem fi­gyel rá. Pedig a fordítás gyakran nagyobb stílusbra­vúr, mint az eredeti. „Aki ilyen kiválóan fordít idegen nyelvről, sőt nyelvekről, mi­ért nem kísérli meg esetleg fordítva is ... Miért nem tol­mácsol magyar műveket ide­gen nyelvre? Hiszen olyan szegény a csúcsaiban ragyo­gó magyar irodalom híre a nap alatt, hogy az sírnivaló.” „Nem mernék belevágni. Ide­gen nyelvre fordítani — ez egy másik tantárgy. De egyébként is tétele a műfor­dítási gyakorlatnak, hogy csak anyanyelvre szabad for­dítani. Igazán jól csak ez si­kerülhet. Kapcsolatban va­gyok a nyugatnémet Európai Műfordító Kollégium elneve­zésű intézménnyel. Ott elv, hogy nem anyanyelvre for­dítani még akkor sem sza­bad, ha valaki második anya­nyelv biztonságával beszél egy idegen nyelvet. A kollé­gium egyik kiváló munkása, a magyarból is fordító Ro­bert Stauffer például egy szemináriumszerű megbeszé­lésen Kassák Lajos: A ló meghal, a madarak kirepül­nek című versét vette vizs­gálat alá, Gáspár Endre egy hajdani fordításában, és ki­mutatta, hogy a fordítás nem irodalmi nyelven készült, ha­nem „veanerisch”, azaz bécsi „táj nyelven”. Miközben barátunk azt erősítgeti, hogy a holland ha­táron lévő Straelen városká­ban székelő műfordítói kol­légium nem elsősorban a né­met irodalmi művek fordítá­sát szorgalmazza, hanem egy­általában tág teret biztosít a minden nyelvre és minden nyelvből való fordításnak, rátérünk a magyar irodalom német fordítóira. „Robert Staufferen kívül ki kell emelnünk Csollány Máriát, akit idehaza is jól ismernek irodalmi köreinkben, ezt a holland születésű, Németor­szágban élő és magyar férje nevét viselő hölgyet, aki ki­válóan fordít verseket és prózát egyaránt, aztán Hilde­gard Gösche asszonyt, Jörg Buschmannt...” Működik a kollégium mellett egy kis ki­adóvállalat is, amely azon­ban, minthogy az intézmény, üzleti tevékenységet nem folytathat, csak házi haszná­latra jelentet meg Straeleni Kéziratok címen kiadványo­kat, két nyelven. Miközben erről beszéltünk, ami kétségtelenül a kollé­gium célkitűzéseinek az ob­jektivitását mutatja, elkalan­doznak a gondolataink. Még az is felmerül bennünk, hogy azért legnagyobb teret a kol­légiumban a német irodalom fordítása kap. Ezt természe­tesnek találjuk. Hiszen akik itt megjelennek és az új épü­let 21 fürdőszobával és szál­­lodaszerűen berendezett la­kásaiban ingyen szállást kap­nak, és még stipendiumot is az ellátásukra, előbb vala­mennyien a német irodalom­mal kerültek kapcsolatba. A hátsó gondolatunk csak annyi, hogy nálunk miköz­ben ezt a kis elmélkedést pa­pírra vetettük, buzgón ku­tatva sem találtunk valami­lyen összeállítást arról, hogy milyen műveket fordítottak már le idegen nyelvre. Ilyen műfordítói kollégium létesí­tése még az álmok világába tartozik legfeljebb. Pedig ré­gen nyalogatjuk fájdalmain­kat a magyar irodalom el nem ismertsége miatt. És a német nyilván közismertebb irodalom, mégis ... De az an­gol még a német irodalom­nál is elterjedtebb. Ki vitat­ná? Mégis újabban valami­lyen a németekhez hasonló módon támogatják Britan­niában az angol irodalom fordítóit és terjesztőit. De vegyünk egy hozzánk hason­ló, de mégis sokkal jobb helyzetben lévő kisebb nem­zetet: a hollandokat. A hol­land művelődési kormányzat igenis nagyon gondosan szá­mon tartja a holland iroda­lom idegenre fordítóit, és a műfordítóknak a szerződéses honorárium után még külön prémiumot is juttat. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy nálunk nem történik semmi. Boldogok vagyunk, ha bármilyen ide­gen nyelven (ritkán) megje­lenik egy-egy magyar könyv. A fordítókat bemutatjuk, ün­nepeljük, interjúkat készí­tünk velük. Sőt, már volt Szigligeten egy idegen mű­fordítói táborozás is. A nyári egyetemek is ébren tartják ezt a feladatot. De ez mind kevés. Elmaradottságunkhoz képest pedig alig valami. Hát igen, pénz is kell az előre­lépéshez. Ami nincs. Kezd­jük tehát a gondosabb figye­lésen és a kartotékoláson, a rendszeres feldolgozáson. Tartsuk mindenképpen fel­színen a feladatot, csak kerül majd egyszer több pénz is hozzá. Harsányi Zoltán KEDD, 198­7. JÚNIUS 2­3. NÉPSZAVA A televízió előtt egy többgyermekes család­anya, akinek élete során va­lósággal tengerré duzzadt a mosóvíz, szelíden így szól: „A tejet légyszíves tedd visz­­sza a mosógépbe!" Családja ugyanis még csak nem is vi­hog, ha este, úgy fél nyolc tájban, teregetés közben ki­szál a fürdőszobából személy­telen többesben: „Valaki kap­csolja be a mosógépet!” Sőt, a többgyermekes családanya több ízben döbbenten tapasz­talja kiskorú gyermekeinek korai szenilitástünetetit, ami­kor neki teszik fel a kérdést: „Nem tudod, mit adnak ma a mosógépben?”. SZELLEMI NAGYMOSÁS Ekkor gondolkozik el elő­ször azon, hátha ez a tenden­ciózus szóvetés valami lé­nyegit, valami tudat alatt megfogalmazott viszonyt fe­jez ki. Miután este nyolc táj­ban testét-lelkét-szellemét mosásba való ruhadarabnak érzi, nem is vár mást a tele­víziótól, mint, hogy ezt a mo­sást automatikusan elvégezze rajta. Intellektusa, természe­tesen, eleinte küszködik ez ellen a felismerés ellen, és „A művészet”-en elszende­­rül. Azután szégyenkezve bár, de bevallja, hogy még a leg­gyengébb krimi is jobban fel­üdíti, mint a legelgondol­­koztatóbb „társadalmi drá­ma”. Majd pedig vészesen le­felé hajló szellemi folyama­taiért mintegy felmentést re­mélve, szidni kezdi a televízió műsorrendjét, és magát a ké­szüléket szellemi mosógép­nek nevezi. Legyünk hát igazságosak. Ne kívánjunk a tévétől olyas­mit, amire nem, vagy csak ritkán képes, hogy nap mint nap a legmagasabb művészet szférájába emeljen bennün­ket, fogadju­k el, hogy erre egyetlen „tömegorgánum” sem képes, s ha mégis meg­történik a csoda, akkor fo­gadjuk el csodának, amelyről tudjuk, hogy nem gyakori. Ilyen csodát ezen a héten kétségkívül ritkán éltünk át, s akkor is a televízió jóvol­tából ugyan, de nem saját produkcióként. Ilyen volt Verdi Falstaffja a Covent Gardenből, ilyen Walter Mat­­­­thau és Jack Lemmon nagy filmes komédiázása — Neil Si­mon szerzői jóvoltából vé­gül is szociológiai képpé fa­juló — A furcsa pár című filmje (egyáltalán, köszönet a Magyar Televíziónak a Matthau-sorozatért!), Novák Ferenc Évszakok című fer­geteges néptánc-koreográfiá­ja a Holland Néptánc Szín­ház előadásában. A NÉZŐ MINT TÁRSSZERZŐ De hát — valljuk be — két sorozat, a Sógun és a New York-i járat befejezése izgat­ta igazán a magyar lakosság tetemes részét. Ez utóbbi, amely pedig ígéretesen kez­dődött, most már csupán abból a szempontból volt ér­dekes, hogy megajándékoz­­za-e a nézőket a sikerélmény­nyel: lám, ők is tudják, mi a dörgés, az ő fantáziájuk sem szárnyaszegettebb, mint a szerzőké. Kérem, félreértés ne essék: ahogy az óvodás gyermek azt a mesét szereti legjobban hallani, amit már betéve tud, mert annak min­den részletét ismerős izga­lommal élheti át, éppúgy a tévénéző is végtelenül boldog, ha jó előre megfejtette a rej­télyt, s már csak arra kell várnia, hogy biztosan beiga­zolódjék: legalább két epi­zóddal előbb jutott el a meg­oldáshoz, mint maguk a szer­zők. Ez a „szakmai­ büszkesé­günk” a New York-i járatnak köszönhető! A Sógun már egészen más tészta. Egy kollégám szerint a Magyar Televízió japán nyelvleckét közvetített ro­mantikus sorozat gyanánt. Ehhez képest kétségkívül rö­vid volt intenzív tanfolyam­nak, mert mi nézők sem ta­nultunk meg több japán szót, mint maga Andzsin­­szán. De azért ebben a sorozatban mély érzelmek kavarogtak, és igazán ta­nulságos elgondolni, hogy a japánok ebből az állapotból milyen fantasztikus fejlődést tettek meg napjainkig, míg eljutottak az ipari-mikro­elektronikai nagyhatalom po­zíciójába, messze lekörözve a tengerek hajdani hódítóit, a vikingeket. A SZOMBAT—VASÁRNAP NÉHA HÉTVÉGE Mindez az eszmefuttatás­­ra is jó volt, hogy most ki­­sérjem a teljesen magyar­elevíziós találmányt, a Hét­végét. Mert az most már iga­­zn a miénk. Minden helyszí­­n az otthonunk. Minden mű­­orblokkja ismerős, még ha is környezetben jelenik is meg. Valami meghitt bizton­­ágot sugároz a látvány, hogy Endrei Judit és Horvát Já­­cs milyen jól megvannak gymással. A kétnapi fáradt­ág okozta szóvetéseik, bakj­aik is ezt a meghittséget rősítik. A technika csődje előtt nem bosszankodunk, anem az „adás” érdekében zgulunk. Ha bejelentenek gy vidéki kapcsolást, akkor m­egmerevedve lessük: sike­­ül-e? Szóval: együtt csinál­­uk a Mi Televíziónkat! Jó r­endben van, még elég ve­­rjtékcseppes, meg kicsit túlt­eng benne a küszködés, de hát ettől valóságszagú, ettől azonos velünk. Olyan ez a­elevíziós hétvége, mint a mi egész hetünk, nekirugasz­kodásunk részleges diadala, nem kétséges: e két napon melt szintű televíziózás tör­­énik — már ami az alkotókat veti —, mindenki önmaga egjobb formáját akarja ad­­ni, ezért a személyes képes­­ségek is végletesen nyilván­valókká válnak. Persze, ki­nek Horváth János megfon­tolt jovialitása, kinek Déri János kamaszos humora, so­kaknak Antal Imre slágfertig sokoldalúsága, Endrei Judit mindenkit megkapó szerény bája szimpatikus, de már el­fogadott személyiségtípusai valamennyien hazai tele­­levíziózásunknak. Éppen a Hétvége műsora hívja fel a figyelmet arra, hogy több feltűnő, különös egyéniség jobban feldobhat­ná az ilyen szuperprodukció­kat — emelné a tévés hétköz­napok varázsát is — kéne ta­lán egy bájosan rámenős mű­velt hölgy, egy megnyerő po­lihisztor, egy okos kommen­tátor. Mert a Hétvége leg­főbb tanulsága — számomra legalábbis —, hogy nem az álló betétműsorok viszik a vállalkozást, hanem az a né­hány ember veszi vállára, az a néhány tévészemélyiség, aki előttünk ragyog, kínló­dik, a jól sikerült pillanato­kon felvillanyozódik, a pe­ches ügyekbe pedig a sze­münk láttára majdnem bele­hal. Egyszóval, a mi szóra­koztatásunkra, okulásunkra legjobb képességeik szerint dolgoznak. Kovács Júlia A Béjart-balett brüsszeli búcsúja Maurice Béjart és társulata, a világhírű XX. századi ba­lett elhagyja Brüsszelt, és a svájci Lausanne-ba teszi át székhelyét. A modern balett legna­gyobb alkotóművésze 60 éves, és több mint negyedszázada dolgozott a brüsszeli operá­ban, kialakítva társulatát és sajátos táncművészeti stílu­sát, amelynek azóta számos követője akadt a vil­ág zenés színpadain. Béjart úgy nyi­latkozott, hogy a csendes svájci kisvárosban jobb kö­rülményeket remél művészi alkotómunkájához. Hírek szerint a város és a kanton, kulturális szervek közremű­ködésével évi 5,2 millió sváj­ci frankot biztosít Béjart­­nak. A koreográfus kijelen­tette: nagyszabású tervekkel készül élete és munkássága új szakaszára. Brüsszelben nagy szomo­rúsággal vették tudomásul, hogy a neves művész meg­válik eddigit, munkásságának színhelyétől.

Next