Népszava, 1987. szeptember (115. évfolyam, 231–257. sz.)
1987-10-21 / 248. szám
6 Szellemi őrjárat Szabolcs-Szatmárban I. Történelem, kultúra, közműveltség Szabolcs-Szatmár megye az ország egyik legkülönösebb sorsú közigazgatási egysége. Magja az ország mindenkori legszegényebb vármegyéje, Szabolcs. 1951-ben hozzácsatolták Ung, Bereg és Szatmár töredékeit. Sérelmezik máig is a beregiek, hogy szűkebb hazájuk nevét nem őrzi a mai hivatalos formula. Egyetlen nagyobb városa, az alig 150 éves Nyíregyháza mellett van ugyan hat másik város is, ezek azonban léptékekkel kisebbek, mint a megyeszékhely. Gyúró Imre megyei tanácselnök-helyettessel kultúráról, közművelődésről beszélgettünk ugyan, de a szó akarvaakaratlan mindig a gazdaságra, Szabolcs-Szatmár társadalmi állapotára fordult. Hogyan is lehetne megérteni ennek a hányatott sorsú, három országgal határos országszegletnek a mai kulturális viszonyait a történelem nélkül? Ki feledhetné azt, hogy ez a föld, amely Esze Tamást, Kölcseyt, Bessenyeit, Zalka Mátét, Váci Mihályt adta az országnak, amely politikai hazát és végső nyughelyet adott Bajcsy- Zsilinszky Endrének, ahonnan Krúdy jött — egyben a nyomor fészke is volt min- Vándorlás — visszafelé Az országos átlag! Ez az, ami minden beszélgetésben előjön, ami minden eredmény fokmérője itt ma is. Az itt élők számára mi is lehetne más, biztosabb mérce, mint az összehasonlítás, hol állunk, hol állnak a többiek? Van amiben előbb, van, amiben hátrább, de egyvalami nem változott: negyven évvel ezelőtt a termelési, jövedelmi, beruházási, kereseti viszonyokat tekintve ez a megye minden szempontból az országos ranglista utolsó helyén állt, s ott áll ma is. Hatalmas fejlődése, letagadhatatlan eredményei ellenére sem sikerült elmozdulni erről az utolsó i helyről. Érvényes ez az iparban foglalkoztatottak számára, az előállított nemzeti termékre, az érte megszerezhető jövedelmekre, az egészségügyi, oktatási viszonyokra. Itt a legtöbb az ingázó, innen jött a munkásszállások népe. S most ide tér vissza. Mert földig. Itt száz évvel tovább tartott a feudalizmus, mint másutt Szabolcs vármegye egykori székhelyén, Nagykálló urai például annak idején úgy határoztak, hogy nem teszik ki magukat az újítások rontó szellemének, így nem engedélyezték, hogy a vasút területükön áthaladjon. El is veszítették hamarosan központi szerepüket, és a nagy vetélytárs, a bátrabban haladó Nyíregyháza lett a székváros. Az már csak a történelmi vetélkedés kései maradványa, hogy bár Kálló lakossága most sem kevés, intézményei meglennének, mégsem nyert mindmáig városi címet. A felszabadulás pillanatában ebben a megyében öszszesen 2800 iparos volt, beleértve az alkalmazottak nélkül dolgozó kismestereket is. (Ma Szabolcsban 80 ezren élnek iparból.) Akkor 70 ezer analfabétát tartottak számon. Napjainkban az iskolák számát, színvonalát tekintve nincs szégyenkeznivalója Szabolcs-Szatmárnak. Hosszú ideig itt volt a legkevesebb képesítés nélküli pedagógus, s bár számuk újra növekszik, még nem éri el az országos átlagot, erősödött az ellenkező irányú vándorlás, akik évtizedekig Budapesten és más nagyvárosokban dolgoztak, lassan visszatelepülnek az egykori szülőföldre. Vagy hazavágyódásból, vagy azért, mert nem tudtak megragadni, házhoz, lakáshoz jutni ott, ahol ledolgozták aktív korukat. Most többnyire betegen, nem ritkán rokkantan, de hazajönnek. A harmincötezer ma is eljáró emberre ebben a megyében harmincötezer rokkant jut. Az egészségügyi hálózat pedig nem készült fel ilyen nyomásra. Másutt az egészségügyi, oktatási, kulturális intézmények fejlesztésében, fenntartásában éveken keresztül nagy szerepet vállaltak az üzemek, vállalatok. Ebben a megyében talán három számottevő önálló ipari vállalat van. A többi telephely, lerakat, többnyire budapesti központok függvényei. Van közöttük olyan, amely az elmúlt három évben ötször cserélt gazdát, sokukat a termelési költségek csökkentésére kényszerülő anyavállalatok bezárási határozata fenyegeti. Munkaalkalom, elhelyezkedési lehetőség pedig nem nagyon van manapság sem Szabolcsban. A megye 144 termelőszövetkezete közül 90 nehéz helyzetben van. Ez utóbbiakban az egyszerű bővített újratermelés feltételei sincsenek meg. A munkavállalók többsége mégis ezekben keresi a megélhetést. És természetesen a háztájiban, a második gazdaságban. A kimutatások szerint a mezőgazdaságban élők jövedelmének 20 jól működő közösségek öt éve alapították a Móricz Zsigmond Színházat, sokféle kételkedés, hitetlenség közepette. Mára, rangos, a szakma és a közönség elismerését egyaránt kivívott műhely lett. Idén az évad társulatává választották, talán azok voksával is, akik létrejöttének hírére még fanyalogtak. Itt mindig többet kellett ■dolgozni ugyanazért az eredményért, mindig kevesebb bére volt a fáradságnak. Iparra volt szükség, de nem voltak szakmunkások. Értelmiség kellett volna, hogy felnevelje őket. Lett, de nagy áron. Ma 24 ezer értelmiségi él itt. Többségük pedagógus, üzemmérnök. Van a megyében 240 művelődési ház, bennük népműszázaléka a háztájiból, az értelmiség összkeresetének 25 százaléka a második gazdaságból származik. Ennek megszerzésére naponta három és fél órát fordítanak. Ezzel együtt is átlagosan 1000 forinttal kisebb a keresete az itt élőknek, mint más megyékben. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a megye tele van apró, elnéptelenedő falvakkal, hogy itt a legkevesebb az orvos, a legkisebb a kiskereskedelmi forgalom, talán érthetőbbé válik a folytonos összehasonlítás kényszere, az országos és nemzetközi átlagokhoz való méretkezés. velők, tiszteletdíjas tanítók, tanárok dolgoznak. Vanezekben számtalan nagy hírű, jó szakmai színvonalú művelődő közösség, amatőr művészeti csoport. Talán ők ■azok, akik valójában éltetik, ■továbbviszik a műveltség ■ügyét itt is. Vannak ugyan országos, nemzetközi rangú, ■vagy annak kinevezett kiállítások, találkozók, van körülöttük nagy felhajtás, ■csinnadratta, de ezek vajmi ■kevés befolyást gyakorolnak a megye kistelepüléseinek művelődési viszonyaira. Ha ■szükség van rájuk, ha mégis kellenek, akkor leginkább az önbizalom megerősítésére, a ■hírverésre jók. Pallagi Ferenc (Következik: Közösségek, feltételek, lehetőségek) ELMENT A NAGYASSZONY Sulyok Mária 1908—1987 Hosszan tartó, súlyos betegség után, 79 esztendős korában elhunyt Sulyok Mária Kossuth-díjas, kiváló művész. Temetéséről később intézkednek. Művelődési Minisztérium, Magyar Színházművészeti Szövetség, Budapest Főváros Tanácsa, Madách Színház, Vígszínház A leggyakoribb jelző, amit vele kapcsolatban — alakításairól, színészi alkatáról, a színművészethez való viszonyáról — leírtak, alighanem ez volt: nagyasszony. Adottságai, szerepei alapján emlegették új Jászai Mariként is. De Sulyok Máriában a legfontosabb mégiscsak az volt, hogy mindig, minden körülmények között, minden szerepében egyszerre tudott lenni a megformálandó figura, és Sulyok Mária, a színésznő. Másoknál személyiség és szerep ilyen egymásra kopírozása gyakran vezet modorossághoz; a feladatnak gyakran lép elébe az egyén. Nála éppen az volt a csodálatos, hogy úgy formálta meg hosszú és gazdag pályája legnagyobb szerepeit, hogy azokban ott lüktetett a drámai alak is meg egy rendkívülien dús érzelemvilágú, hatalmas szenvedélyekkel és indulatokkal élő és birkózó művészember önmegmutatása. Legemlékezetesebb alakításai ezért lehettek oly átütő erejűek, ettől váltak oly maradandó emlékűvé, hogy rájuk gondolva máig előttünk állnak. Arkagyina, a korosodó, hiú, erőszakos, önző és mégis nagyon esendő színésznő Csehov Sirályában. Claire Zachanassian, az öreg milliomosnő, aki szinte kéjjel élvezi és érezteti korlátlan hatalmát, és mégis, sebezhető és megsebzett ember. O’Neill Amerikai Elektrájának Cristinje, ez a végzetes szenvedélyek és bűnök között vergődő hatalmas és erős asszony, aki mégis áldozat. Euripidész—Sartre: Trójai nők — Hekabé, a mindenétől megfosztott, megalázott, de még mégsem tört erkölcsi erő. Baradlayné, A kőszívű ember fiai filmváltozatának sziklaszilárd, heroikus nagyasszonyanyája. Lorca rideg, hideglelősen szigorú, a tradíciókat már-már eszelősen védelmező, családjában minden örömet és szépséget elpusztító Bernarda Albája. Örkény Orbánnéja a Macskajátékban, ez a hatalmas indulatú és hatalmas szívű, harsogóan közönséges és szívbemarkolóan szánandó, a szeretetet és törődést szinte nyüszítve vágyó, de mégis gőgös és büszke asszony. Vagy a most már utolsónak tekinthető nagy szerep: Rickl Mária, Szabó Magda Régimódi történetének nemzedékek sorsát összefogó, irányító, hatalmas erejű, szeretetben, gyűlöletben és szenvedésben egyaránt szenvedélyes — megint csak ezt kell mondanom — nagyasszonya. Feltételek nélkül tisztelte a pályát, amelyen 1929 óta működött — és feltételek, nélküli tiszteletet követelt e pálya iránt kollégáitól, színházi emberektől, kritikusoktól és nézőktől egyaránt. Másfél évtizedig tanított a főiskolán. Keze alól a színészi mesterség alapját, a szép magyar beszédet hibátlanul művelő színészek, színésznők hosszú sora került ki. Maga egyike volt a legcsodálatosabban beszélő magyar színészeknek; szava mindig, a szenvedély legszélsőségesebb áradásaiban is plasztikusan, tökéletesen érthetően, egy kimeríthetetlen regiszterű orgona gazdagságával zengett. Néhány napja még láthattuk a televízióban, épp a Régimódi történet tévéfelvételében, s alig egy hete megjelent a Magyar Nemzetben egy vele folytatott beszélgetés. Akkor még nem tudhattuk, hogy ez a szereplés és ez az interjú szándékolatlanul is Sulyok Mária búcsúja lesz. „Szép volt, de elmúlt’’ — mondta pályájáról az interjú utolsó soraiban. S hozzátette: „Bele kell nyugodni, hogy elmúlt." Bármily fájó, nem tehetünk egyebet mi sem, nézői, tisztelői. (takács) Kulturális cserekapcsolatok Mondom, kultúráról, közművelődésről beszélgettünk, s nem csak az elnökhelyettessel, hanem a többi hivatott szakemberrel, de újra és újra elkanyarodott a szó. Mert hogyan is lehetne a kultúrát megérteni, az eleven társadalmi szövet nélkül, amelyben létrejön, hat? Léte nem az intézmények számától, felszereltségétől függ, nem statisztikákba foglalható mutatószámaiban él. Vannak viszont olyan közösségek, amelyek létrehozzák a maguk kultúráját, szervezik a helyi szellemi erők, és az országos központok kapcsolatát, s híreket hoz-■nak-visznek a nemzetközi kulturális cserekapcsolatok által a megyéről, a tájról, az itt élőkről. A nemzetközi éremszobrász alkotótelep kezdetben csak elhozta ide a kelet-európai alkotókat Itthagyott munkáik mára országos mércével mérve is rangos gyűjteményt adtak össze. Az igazi haszna azonban az, hogy a nyomában megszerveződhetett egy művészeti szakközépiskola, amely a hagyományos szakmákon kívül olyan hiányterületeken is oktat majd, mint a művészi fémöntés vagy a színházi látványtervezés. SZERDA, 1987. OKTÓBER 21. NÉPSZAVA Korszerűsödő művelődési otthonok A hazai művelődési otthoni hálózat korszerűsítésére, működésének és tartalmi munkájának továbbfejlesztésére dolgozott ki átfogó programot a Művelődési Minisztérium. A továbbfejlesztés alapvető feltétele, hogy mind a használók, mind az irányítók szemléletében és módszereiben lényeges áttörés következzék be: a művelődési otthonok elsősorban a helyi közösség elvárásait, szükségleteit szolgálják, illetve elégítsék ki. Lényeges tehát a művelődési házak demokratizmusának, nyitottságának erősítése, a lakossági kezdeményezések beépítése és hasznosítása, a lakosság részvételével szélesítése. Ezért is ítélik különösen fontosnak azt, hogy minél több településen jöjjenek létre, szerveződjenek közművelődési egyesületek, olvasókörök, klubok. E célok érdekében változtatni kívánnak a művelődési otthonok jelenleg érvényes támogatási rendszerén. A hangsúly nem az intézmények egészének, hanem egyes tevékenységi formáknak a támogatására kerül. A terv szervezeti kérdéseket is érint. Hazánkban ugyanis ma mintegy 2 és fél ezer a művelődési otthonok száma, a hálózatnak azonban csak mintegy egyharmada képes a valóban színvonalas munkára, és sok intézmény sem működési feltételei, sem szakmai munkája miatt nem felel meg a követelményeknek. (MTI) A rádió mellett ELRAJZOLT TÜKÖRKÉP Régen nem nevethetett az ember akkorákat, mint most, Szentmihályi Szabó Péter humoros játékának bemutatóján. Hogyan győzött a szocalizmus Amerikában? — ezzel a már önmagában véve is derűs címmel fejelte meg groteszk darabját az író, aki vérbeli humoristákat megszégyenítő szatirikus fegyvertárral vonult fel. Nem az olcsó poénok kedvéért, nem a ziccerre „jött be” a nevetés, hanem olyan írói teljesítményért, amilyennel rég találkozhattunk. Ferde, kifacsart helyzetből láttatja a szerző a magyar valóságot, amikor az óceánon túlra vetíti a képet. Eltorzult, elrajzolt, fura kép ez, de magunkra ismerünk benne. Keserű fintorral nyugtázzuk, hogy a magyar modell fényes sikere hogyan hódítja meg Amerikát, a magyar közgazdász — akinek már óriási gyakorlata van a válsághelyzetek leküzdésében — miként ad tanácsokat, hogyan veszik át a mi szédületes ötleteinket — a Márkakupak gyűjtése, a tehó stb. Vagyis: bajainkat a torzító tükörben szemlélve, magunkba mélyedhetünk. A jobbítás szándéka, a javítás lehetősége még adott egy csepp optimizmust a keserűen humoros játéknak, azt sugallva, hogyha mindenki, minden poszton, ennyire világosan látja a bajokat, akkor talán megreparálhatjuk gazdaságunkat. A Kerényi Imre által rendezett műsor mozaiktechnikával készült, minden egyes kis darab önmagában véve is remek volt. Kaposy Miklós szerkesztő derűs felvezetésével jó gárda vitte sikerre a vasárnapi programot, amelyet szívesen hallgatunk meg újra a csütörtöki ismétlésben. „KAPCSOLJA KI A MIKROFONT!” „Kapcsolja ki a mikrofont” — mondták többen is, többször, a Húszas stúdió legjobb, Prix Italia 1987. díjjal kitüntetett műsora riporterének. Kőszegi Gábor azonban nem az a riporter, aki hagyta volna magát lebeszélni a megtalált témáról. Nem kapcsolta ki a mikrofont, és jól tette: a valóságot a dokumentumok fényében ábrázoló hangjátékot írt, elszánt, de azért nem tolakodó rámenősséggel. Nagy kincs manapság a gyermek, egyre kevesebb kisbaba születik, fogyunk, gyérülünk — és talán ezért is irányul nagyobb figyelem a gyermeknevelésre, a jövő generációjára. Szinte naponta számol be riadt izgalommal a tévé és a rádió, hogyha eltűnik egy gyerek, vagy baj éri, és mindannyiunkat sokkol az ártatlan, védtelen kicsik szívet szorító tragédiája, amilyenről most hallhattunk. Talán nem következett volna be Jancsika halála, ha az illetékesek egy kicsit jobban odafigyeltek volna, amikor a nevelőanyához adták. A mama részegen addig ütlegelte a gyereket, míg az meg nem halt. Beszámíthatatlan, emlékezetvesztett állapotban gyilkolta meg az intézetből kivett kisfiút maga sem tudta megmagyarázni, miért. A riporter körbekérdezősködött a faluban, hivatalos és nemhivatalos személyektől, és lélektani-társadalmi okokat tárt fel „mikrofonnal írt” műsorában. A falusi élet ritkán témája a rádiódrámáknak. AJTMATOV: VESZTŐHELY Annak idején a Szovjet Irodalom című folyóiratból ismertem meg Ajtmatov remekművét, a Vesztőhelyet. Rab Zsuzsa választékosan szép fordítása külön megemelte a mű értékét. Ezúttal a rádióban Puskás Károly „olvasatában” hallgathatjuk a szokatlan hangvételű, mesésen jó művet, amely akusztikusan is értékőrző. A háromrészes feldolgozásból már csak a befejezés van hátra (jövő vasárnap kerül sorra), s aki elmulasztotta volna az eddigieket, még mindig bekapcsolódhat az érdekes sztoriba, amely nem egysíkúan a szovjet fiatalok kábítószer-beszerző akciójáról és annak leleplezéséről szól, hanem több rétegben, igen árnyaltan ábrázolja a mai szovjet valóság színeit. Varga Géza rendezőnek nehéz dolga lehetett, hiszen a fantasztikus álomképeket ugyanúgy meg kellett rendeznie, mint a valóságot. Álom és valóság, képzelet szülte játék és a döbbenetes „szafari” éppúgy egyenrangú alkotóelemei a műnek, mint a történelmi képsorok és a biblikus múlt felidézése. E sokszálú szőttesben fel-felragyognak az érdekes jellemek, elsősorban is Avgyij Kallisztratov, illetve az őt alakító Hegedűs D. Géza , de Molnár Piroska és Papp János farkaspárja is lenyűgözően hatásos. Háry Márta Holnap délután 17 órakor nyílik az Ernst Múzeumban (Budapest VI., Nagymező utca 8.) Szabó Zoltán festőművész kiállítása. A művész újabb alkotásait felsorakoztató tárlat anyagából való a fenti kép is. A kiállítás - melyet D. Fehér Zsuzsa művészettörténész nyit meg (közreműködik Horváth Gyula színművész) - november 22-ig tekinthető meg