Népszava, 1987. szeptember (115. évfolyam, 231–257. sz.)

1987-10-21 / 248. szám

6 Szellemi őrjárat Szabolcs-Szatmárban I. Történelem, kultúra, közműveltség Szabolcs-Szatmár megye az ország egyik legkülönösebb sorsú közigazgatási egysége. Magja az ország mindenkori legszegényebb vármegyéje, Szabolcs. 1951-ben hozzácsa­tolták Ung, Bereg és Szatmár töredékeit. Sérelmezik máig is a beregiek, hogy szűkebb ha­zájuk nevét nem őrzi a mai hivatalos formula. Egyetlen nagyobb városa, az alig 150 éves Nyíregyháza mellett van ugyan hat másik város is, ezek azonban léptékekkel kisebbek, mint a megyeszék­hely. Gyúró Imre megyei tanács­elnök-helyettessel kultúráról, közművelődésről beszélget­tünk ugyan, de a szó akarva­­akaratlan mindig a gazda­ságra, Szabolcs-Szatmár tár­sadalmi állapotára fordult. Hogyan is lehetne megér­teni ennek a hányatott sor­sú, három országgal határos országszegletnek a mai kul­turális viszonyait a történe­lem nélkül? Ki feledhetné azt, hogy ez a föld, amely Esze Tamást, Kölcseyt, Besse­nyeit, Zalka Mátét, Váci Mi­hályt adta az országnak, amely politikai hazát és vég­ső nyughelyet adott Bajcsy- Zsilinszky Endrének, ahon­nan Krúdy jött — egyben a nyomor fészke is volt min- Vándorlás — visszafelé Az országos átlag! Ez az, ami minden beszélgetésben előjön, ami minden ered­mény fokmérője itt ma is. Az itt élők számára mi is lehet­ne más, biztosabb mérce, mint az összehasonlítás, hol állunk, hol állnak a többiek? Van amiben előbb, van, ami­ben hátrább, de egyvalami nem változott: negyven év­vel ezelőtt a termelési, jöve­delmi, beruházási, kereseti viszonyokat tekintve ez a megye minden szempontból az országos ranglista utolsó helyén állt, s ott áll ma is. Hatalmas fejlődése, letagad­hatatlan eredményei ellenére sem sikerült elmozdulni er­ről az utolsó i helyről. Érvé­nyes ez az iparban foglalkoz­tatottak számára, az előállí­tott nemzeti termékre, az ér­te megszerezhető jövedel­mekre, az egészségügyi, ok­tatási viszonyokra. Itt a leg­több az ingázó, innen jött a munkásszállások népe. S most ide tér vissza. Mert föl­dig. Itt száz évvel tovább tar­tott a feudalizmus, mint má­sutt Szabolcs vármegye egy­kori székhelyén, Nagykálló urai például annak idején úgy határoztak, hogy nem teszik ki magukat az újítá­sok rontó szellemének, így nem engedélyezték, hogy a vasút területükön áthalad­jon. El is veszítették hama­rosan központi szerepüket, és a nagy vetélytárs, a bátrab­ban haladó Nyíregyháza lett a székváros. Az már csak a történelmi vetélkedés kései maradványa, hogy bár Kálló lakossága most sem kevés, intézményei meglennének, mégsem nyert mindmáig vá­rosi címet. A felszabadulás pillanatá­ban ebben a megyében ösz­­szesen 2800 iparos volt, bele­értve az alkalmazottak nél­kül dolgozó kismestereket is. (Ma Szabolcsban 80 ezren élnek iparból.) Akkor 70 ezer analfabétát tartottak számon. Napjainkban az is­kolák számát, színvonalát te­kintve nincs szégyenkezniva­lója Szabolcs-Szatmárnak. Hosszú ideig itt volt a leg­kevesebb képesítés nélküli pedagógus, s bár számuk új­ra növekszik, még nem éri el az országos átlagot, erősödött az ellenkező irányú vándorlás, akik évtizedekig Budapesten és más nagyvá­rosokban dolgoztak, lassan visszatelepülnek az egykori szülőföldre. Vagy hazavá­gyódásból, vagy azért, mert nem tudtak megragadni, házhoz, lakáshoz jutni ott, ahol ledolgozták aktív koru­kat. Most többnyire betegen, nem ritkán rokkantan, de hazajönnek. A harmincötezer ma is eljáró emberre ebben a megyében harmincötezer rokkant jut. Az egészségügyi hálózat pedig nem készült fel ilyen nyomásra. Másutt az egészségügyi, oktatási, kulturális intézmé­nyek fejlesztésében, fenntar­tásában éveken keresztül nagy szerepet vállaltak az üzemek, vállalatok. Ebben a megyében talán három szá­mottevő önálló ipari vállalat van. A többi telephely, lera­kat, többnyire budapesti köz­pontok függvényei. Van kö­zöttük olyan, amely az el­­múlt három évben ötször cserélt gazdát, sokukat a ter­melési költségek csökkenté­sére kényszerülő anyaválla­latok bezárási határozata fe­nyegeti. Munkaalkalom, el­helyezkedési lehetőség pedig nem nagyon van manapság sem Szabolcsban. A megye 144 termelőszö­vetkezete közül 90 nehéz helyzetben van. Ez utóbbiak­ban az egyszerű bővített új­ratermelés feltételei sincse­nek meg. A munkavállalók többsége mégis ezekben ke­resi a megélhetést. És termé­szetesen a háztájiban, a má­sodik gazdaságban. A kimu­tatások szerint a mezőgazda­ságban élők jövedelmének 20 jól működő közösségek öt éve alapították a Mó­ricz Zsigmond Színházat, sokféle kételkedés, hitetlen­ség közepette. Mára, rangos, a szakma és a közönség el­ismerését egyaránt kivívott műhely lett. Idén az évad társulatává választották, ta­lán azok voksával is, akik létrejöttének hírére még fa­nyalogtak. Itt mindig többet kellett ■dolgozni ugyanazért az ered­ményért, mindig kevesebb bére volt a fáradságnak. Iparra volt szükség, de nem voltak szakmunkások. Ér­telmiség kellett volna, hogy felnevelje őket. Lett, de nagy áron. Ma 24 ezer értel­miségi él itt. Többségük pe­dagógus, üzemmérnök. Van a megyében 240 mű­velődési ház, bennük népmű­százaléka a háztájiból, az ér­telmiség összkeresetének 25 százaléka a második gazda­ságból származik. Ennek megszerzésére naponta há­rom és fél órát fordítanak. Ezzel együtt is átlagosan 1000 forinttal kisebb a kere­sete az itt élőknek, mint más megyékben. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a megye tele van apró, elnéptelenedő falvakkal, hogy itt a legkevesebb az or­vos, a legkisebb a kiskeres­kedelmi forgalom, talán ért­hetőbbé válik a folytonos összehasonlítás kényszere, az országos és nemzetközi átla­gokhoz való méretkezés. velők, tiszteletdíjas tanítók, tanárok dolgoznak. Van­­ezekben számtalan nagy hí­rű, jó szakmai színvonalú művelődő közösség, amatőr művészeti csoport. Talán ők ■azok, akik valójában éltetik, ■továbbviszik a műveltség ■ügyét itt is. Vannak ugyan országos, nemzetközi rangú, ■vagy annak kinevezett kiál­lítások, találkozók, van kö­rülöttük nagy felhajtás, ■csinnadratta, de ezek vajmi ■kevés befolyást gyakorolnak a megye kistelepüléseinek művelődési viszonyaira. Ha ■szükség van rájuk, ha mégis kellenek, akkor leginkább az önbizalom megerősítésére, a ■hírverésre jók. Pallagi Ferenc (Következik: Közösségek, feltételek, lehetőségek) ELMENT A NAGYASSZONY Sulyok Mária 1908—1987 Hosszan tartó, súlyos betegség után, 79 esztendős korában elhunyt Sulyok Mária Kossuth-dí­­jas, kiváló művész. Temetéséről később intézkednek. Művelődési Minisztérium, Magyar Színházművészeti Szövetség, Budapest Főváros Tanácsa, Madách Színház, Vígszínház A leggyakoribb jelző, amit vele kapcsolatban — alakításairól, színészi alkatáról, a színmű­vészethez való viszonyáról — leírtak, aligha­nem ez volt: nagyasszony. Adottságai, szere­pei alapján emlegették új Jászai Mariként is. De Sulyok Máriában a legfontosabb még­iscsak az volt, hogy mindig, minden körül­mények között, minden szerepében egyszerre tudott lenni a megformálandó figura, és Su­lyok Mária, a színésznő. Másoknál személyiség és szerep ilyen egy­másra kopírozása gyakran vezet modorosság­hoz; a feladatnak gyakran lép elébe az egyén. Nála éppen az volt a csodálatos, hogy úgy formálta meg hosszú és gazdag pályája leg­nagyobb szerepeit, hogy azokban ott lüktetett a drámai alak is meg egy rendkívülien dús érzelemvilágú, hatalmas szenvedélyekkel és indulatokkal élő és birkózó művészember ön­megmutatása. Legemlékezetesebb alakításai ezért lehettek oly átütő erejűek, ettől váltak oly maradandó emlékűvé, hogy rájuk gondol­va máig előttünk állnak. Arkagyina, a koro­sodó, hiú, erőszakos, önző és mégis nagyon esendő színésznő Csehov Sirályában. Claire Zachanassian, az öreg milliomosnő, aki szin­te kéjjel élvezi és érezteti korlátlan hatal­mát, és mégis, sebezhető és megsebzett em­ber. O’Neill Amerikai Elektrájának Cris­­tinje, ez a végzetes szenvedélyek és bűnök között vergődő hatalmas és erős asszony, aki mégis áldozat. Euripidész—Sartre: Trójai nők — Hekabé, a mindenétől megfosztott, megalázott, de még mégsem tört erkölcsi erő. Baradlayné, A kőszívű ember fiai filmválto­zatának sziklaszilárd, heroikus nagyasszony­­anyája. Lorca rideg, hideglelősen szigorú, a tradíciókat már-már eszelősen védelmező, családjában minden örömet és szépséget el­pusztító Bernarda Albája. Örkény Orbánnéja a Macskajátékban, ez a hatalmas indulatú és hatalmas szívű, harsogóan közönséges és szívbemarkolóan szánandó, a szer­etetet és tö­rődést szinte nyüszítve vágyó, de mégis gő­gös és büszke asszony. Vagy a most már utol­sónak tekinthető nagy szerep: Rickl Mária, Szabó Magda Régimódi történetének nemze­dékek sorsát összefogó, irányító, hatalmas erejű, szeretetben, gyűlöletben és szenvedés­ben egyaránt szenvedélyes — megint csak ezt kell mondanom — nagyasszonya. Feltételek nélkül tisztelte a pályát, ame­lyen 1929 óta működött — és feltételek, nél­küli tiszteletet követelt e pálya iránt kollé­gáitól, színházi emberektől, kritikusoktól és nézőktől egyaránt. Másfél évtizedig tanított a főiskolán. Keze alól a színészi mesterség alapját, a szép magyar beszédet hibátlanul művelő színészek, színésznők hosszú sora ke­rült ki. Maga egyike volt a legcsodálatosab­ban beszélő magyar színészeknek; szava min­dig, a szenvedély legszélsőségesebb áradá­saiban is plasztikusan, tökéletesen érthetően, egy kimeríthetetlen regiszterű orgona gaz­dagságával zengett. Néhány napja még láthattuk a televízióban, épp a Régimódi történet tévéfelvételében, s alig egy hete megjelent a Magyar Nemzetben egy vele folytatott beszélgetés. Akkor még nem tudhattuk, hogy ez a szereplés és ez az interjú szándékolatlanul is Sulyok Mária bú­csúja lesz. „Szép volt, de elmúlt’’ — mondta pályájáról az interjú utolsó soraiban. S hoz­zátette: „Bele kell nyugodni, hogy elmúlt." Bármily fájó, nem tehetünk egyebet mi sem, nézői, tisztelői. (takács) Kulturális cserekapcsolatok Mondom, kultúráról, köz­­művelődésről beszélgettünk, s nem csak az elnökhelyet­tessel, hanem a többi hiva­tott szakemberrel, de újra és újra elkanyarodott a szó. Mert hogyan is lehetne a kultúrát megérteni, az ele­ven társadalmi szövet nélkül, amelyben létrejön, hat? Lé­te nem az intézmények szá­mától, felszereltségétől függ, nem statisztikákba foglalha­tó mutatószámaiban él. Vannak viszont olyan kö­zösségek, amelyek létrehoz­zák a maguk kultúráját, szer­vezik a helyi szellemi erők, és az országos központok kapcsolatát, s híreket hoz-■nak-visznek a nemzetközi kulturális cserekapcsolatok által a megyéről, a tájról, az itt élőkről. A nemzetközi éremszobrász alkotótelep kezdetben csak elhozta ide a kelet-európai alkotókat Itt­hagyott munkáik mára or­szágos mércével mérve is rangos gyűjteményt adtak össze. Az igazi haszna azon­ban az, hogy a nyomában megszerveződhetett egy mű­vészeti szakközépiskola, amely a hagyományos szak­mákon kívül olyan hiányte­rületeken is oktat majd, mint a művészi fémöntés vagy a színházi látványter­vezés. SZERDA, 1­987. OKTÓBER 21. NÉPSZAVA Korszerűsödő művelődési otthonok A hazai művelődési otthoni hálózat korszerűsítésére, mű­ködésének és tartalmi mun­kájának továbbfejlesztésére dolgozott ki átfogó progra­mot a Művelődési Miniszté­rium. A továbbfejlesztés alapve­tő feltétele, hogy mind a használók, mind az irányí­tók szemléletében és mód­szereiben lényeges áttörés következzék be: a művelő­dési otthonok elsősorban a helyi közösség elvárásait, szükségleteit szolgálják, il­letve elégítsék ki. Lényeges tehát a művelődési házak demokratizmusának, nyitott­ságának erősítése, a lakos­sági kezdeményezések be­építése és hasznosítása, a la­kosság részvételével szélesí­tése. Ezért is ítélik különö­sen fontosnak azt, hogy mi­nél több településen jöjje­nek létre, szerveződjenek közművelődési egyesületek, olvasókörök, klubok. E célok érdekében változ­tatni kívánnak a művelődé­si otthonok jelenleg érvényes támogatási rendszerén. A hangsúly nem az intézmé­nyek egészének, hanem egyes tevékenységi formák­nak a támogatására kerül. A terv szervezeti kérdése­ket is érint. Hazánkban ugyanis ma mintegy 2 és fél ezer a művelődési otthonok száma, a hálózatnak azonban csak mintegy egyharmada képes a valóban színvonalas munkára, és sok intézmény sem működési feltételei, sem szakmai munkája miatt nem felel meg a követelmények­nek. (MTI) A rádió mellett ELRAJZOLT TÜKÖRKÉP Régen nem nevethetett az ember akkorákat, mint most, Szentmihályi Szabó Péter humoros játékának bemuta­tóján. Hogyan győzött a szo­­calizmus Amerikában? — ezzel a már önmagában vé­ve is derűs címmel fejelte meg groteszk darabját az író, aki vérbeli humoristákat megszégyenítő szatirikus fegyvertárral vonult fel. Nem az olcsó poénok ked­véért, nem a ziccerre „jött be” a nevetés, hanem olyan írói teljesítményért, amilyen­nel rég találkozhattunk. Fer­de, kifacsart helyzetből lát­tatja a szerző a magyar va­lóságot, amikor az óceánon túlra vetíti a képet. Eltorzult, elrajzolt, fura kép ez, de ma­gunkra ismerünk benne. Ke­serű fintorral nyugtázzuk, hogy a magyar modell fé­nyes sikere hogyan hódítja meg Amerikát, a magyar közgazdász — akinek már óriási gyakorlata van a vál­sághelyzetek leküzdésében — miként ad tanácsokat, ho­gyan veszik át a mi szédüle­tes ötleteinket — a Márka­kupak gyűjtése, a tehó stb. Vagyis: bajainkat a torzító tükörben szemlélve, magunk­ba mélyedhetünk. A jobbítás szándéka, a javítás lehetősé­ge még adott egy csepp op­timizmust a keserűen humo­ros játéknak, azt sugallva, hogyha mindenki, minden poszton, ennyire világosan látja a bajokat, akkor talán megrepar­álhatjuk gazdasá­gunkat. A Kerényi Imre ál­tal rendezett műsor mozaik­­technikával készült, minden egyes kis darab önmagában véve is remek volt. Kaposy Miklós szerkesztő derűs fel­vezetésével jó gárda vitte si­kerre a vasárnapi progra­mot, amelyet szívesen hall­gatunk meg újra a csütörtö­ki ismétlésben. „KAPCSOLJA KI A MIKROFONT!” „Kapcsolja ki a mikro­font” — mondták többen is, többször, a Húszas stúdió legjobb, Prix Italia 1987. díj­jal kitüntetett műsora ripor­terének. Kőszegi Gábor azonban nem az a riporter, aki hagyta volna magát le­beszélni a megtalált témáról. Nem kapcsolta ki a mikro­font, és jól tette: a valósá­got a dokumentumok fényé­ben ábrázoló hangjátékot írt, elszánt, de azért nem tolako­dó rámenősséggel. Nagy kincs manapság a gyermek, egyre kevesebb kisbaba szü­letik, fogyunk, gyérülünk — és talán ezért is irányul na­gyobb figyelem a gyermek­­nevelésre, a jövő generáció­jára. Szinte naponta számol be riadt izgalommal a tévé és a rádió, hogyha eltűnik egy gyerek, vagy baj éri, és mindannyiunkat sokkol az ártatlan, védtelen kicsik szí­vet szorító tragédiája, ami­lyenről most hallhattunk. Talán nem következett vol­na be Jancsika halála, ha az illetékesek egy kicsit jobban odafigyeltek volna, amikor a nevelőanyához adták. A ma­ma részegen addig ütlegelte a gyereket, míg az meg nem halt. Beszámíthatatlan, em­lékezetvesztett állapotban gyilkolta meg az intézetből kivett kisfiút maga sem tud­ta megmagyarázni, miért. A riporter körbekérdezősködött a faluban, hivatalos és nem­hivatalos személyektől, és lé­lektani-társadalmi okokat tárt fel „mikrofonnal írt” műsorában. A falusi élet rit­kán témája a rádiódrámák­nak. AJTMATOV: VESZTŐHELY Annak idején a Szovjet Irodalom című folyóiratból ismertem meg Ajtmatov re­mekművét, a Vesztőhelyet. Rab Zsuzsa választékosan szép fordítása külön meg­emelte a mű értékét. Ezúttal a rádióban Puskás Károly „olvasatában” hallgathatjuk a szokatlan hangvételű, me­sésen jó művet, amely akusz­tikusan is értékőrző. A há­romrészes feldolgozásból már csak a befejezés van hátra (jövő vasárnap kerül sorra), s aki elmulasztotta volna az eddigieket, még mindig bekapcsolódhat az érdekes sztoriba, amely nem egysíkúan a szovjet fiatalok kábítószer-beszerző akciójá­ról és annak leleplezéséről szól, hanem több rétegben, igen árnyaltan ábrázolja a mai szovjet valóság színeit. Varga Géza rendezőnek ne­héz dolga lehetett, hiszen a fantasztikus álomképeket ugyanúgy meg kellett ren­deznie, mint a valóságot. Álom és valóság, kép­zelet szülte játék és a döbbenetes „szafari” éppúgy egyenrangú alkotóelemei a műnek, mint a történelmi képsorok és a biblikus múlt felidézése. E sokszálú szőttes­ben fel-felragyognak az ér­dekes jellemek, elsősorban is Avgyij Kallisztratov, illetve az őt alakító Hegedűs D. Gé­za , de Molnár Piroska és Papp János farkaspárja is lenyűgözően hatásos. Háry Márta Holnap délután 17 órakor nyílik az Ernst Múzeumban (Budapest VI., Nagymező utca 8.) Szabó Zoltán festőművész kiállítása. A művész újabb alkotásait felsorakoztató tárlat anyagából való a fenti kép is. A kiállítás - melyet D. Fehér Zsuzsa művészettörté­nész nyit meg (közreműködik Horváth Gyula színművész) - no­vember 22-ig tekinthető meg

Next