Népszava, 1987. december (115. évfolyam, 283–308. sz.)
1987-12-31 / 308. szám
14 VETÉLKEDŐEZREDES — Ha Julius Caesar azt mondta, hogy a kocka el van vetve, nyilvánvaló, hogy már az ő idejében is játszottak az emberek, ha csak nem tételezzük fel róla, hogy mezőgazdász volt — állítja Herényi Péter. És ő csak tudja, hiszen, bár alig több harmincévesnél, legalább ezer vetélkedőt vezetett, játékostársainak száma felér egy nagyváros lakosságáéval, és már vagy kétszáz televíziós vetélkedő szürke eminenciása, ötletmestere volt. Az emberek azóta is szeretnek játszani, ezért tartom úgy, hogy az ismeretterjesztés legfájdalommentesebb módja a vetélkedő. Persze csak akkor, ha nem vizsgához hasonlít, hanem valóban örömet tud adni. Emlékszem, egy aranyvasárnap Budapest aluljáróiban szerveztünk vetélkedőt. Képtelen ötletnek tűnt, hiszen ilyenkor mindenki csak a vásárlással törődik. Mégis sokan megálltak, és képesek voltak csomagostul, családostul továbbrohanni újabb és újabb aluljárókba a játék kedvéért. Nem is a díj a legfontosabb. Megesett, hogy egy művelődési ház szerény keretei mellett csak kis értékű ajándékot tudtunk adni a nyerteseknek. De kapott mellé egy lottószelvényt is azzal, hogy a díj valójában egymillió forintot ér, csak éppen jól kell kitölteni. Ez nem vont le semmit a játék értékéből, a győztes és a közönség jókedvéből. Mindenből lehet vetélkedőt csinálni, még a telefonkönyvből is. De a lexikonból feltétlenül. Elég, ha az ember felolvas egy meghatározást, és a játékosnak ki kell találnia a címszót. De roppant szórakoztató válaszokat lehet kapni, ha az értelmező szótár egy-egy szavára kérdez rá az ember. Különösen, ha még ki is köti, hogy a rossz feleletnél a versenyző nem veszít pontot, de ha meg se próbálja kitalálni a választ, akkor igen. Ilyenkor mindenki igyekszik. Lázas fejtörés közben születtek olyan válaszok, hogy a slagfertig nem más, mint teljesen kész locsolócső, mások szerint a Hippodrom vízilovak leszállására alkalmas repülőtér. Nem baj, hogy ezek csacskaságok, a játékvezetőtől úgyis megtudják a helyes választ, hiszen az a dolga, hogy észrevétlenül adja át a tudást. Persze egészen komoly dolgokkal is szoktunk játszani, pontosabban játszva tanítani. Zugló munkásmozgalmának történetét például úgy igyekeztünk közelebb hozni a versenyzőkhöz, hogy a kor romantikáját is megízlelhették. Az egyik feladatnál fel kellett szállniuk a Nyugati pályaudvar felé tartó vonatra, kezükben piros szegfűvel, és meg kellett találniuk azt az utast, „illegális kapcsolatukat”, akinél fehér szegfű volt. A játékosok roppant komolyan vették a dolgot, csak az utasok csodálkoztak kissé, amikor a kupéba már a tizenötödik ember nyitott be piros szegfűvel. Nagyon népszerűek a családi vetélkedők is, ahol sokat számít ki, mennyire ismeri a párját. Egy alkalommal arra a kérdésre, hogy házastársa milyen munkát végez szívesen, csak egy pár mert őszintén felelni: semmilyet. Ők nyertek egy háztartási robotgépet. Bármerre járok bármit csinálok, nekem mindenről vetélkedőkérdés jut eszembe. Még az utcán az autók rendszámáról is. Mert az is játék, hogy melyik kocsin van két olyan betű, amely értelmes szót ad: UR, AD, JA, IR és így tovább. De a legjobban az asszociációs játékokat szeretem. Például, ha felmutatom az első magyar sakkautomata képét, és megkérdezem kinek, milyen állat jut eszébe, a kézenfekvő válasz a farkas, hiszen Kempelen Farkas alkotta az automatát. De nem lep meg, ha azt mondják, hogy zebra, hiszen az csíkos, a sakktábla meg kockás. Még cifrább dolgok jönnek ki, ha az asszociációt szójátékkal kombináljuk. Például a kígyó köztéri emlékműve nem más, mint a kobra szobra, a mohó kerítés pedig a falánk palánk. De még ezt is lehet fokozni. Mert ha azt kérdezném, ki az a vegyiparáról híres NDK város csónakjainak őrzésével megbízott személy, aki kiválóan ért egy magyaros ételkülönlegesség elkészítéséhez, ugye, kézenfekvő a válasz: Halle csónakmestere, halle csónakmestere. (peredi) így készül a meteorológiai térkép ■MIMIM Mimikri Sajátos alkalmazkodóképesség az állatvilágban. A kaméleon hozzásimul a fatörzshöz, s fatörzsszínt ölt. Kígyók, békák olvadnak össze a földdel, sünök a száraz falevéllel. E boldogtalan, s állandó veszélynek kitett párák olykor álcázni kényszerülnek magukat, hogy mentsék bőrüket a nagyobbtól, az erősebbtől. Bármily csodálatos tulajdonság is ez az átváltozás, az emberi mimikrinél nincs bámulatosabb. Legutóbb a 3-as metrón állva figyelhettem meg ilyet, a búcsúzó esztendő utolsóelőtti napján, délelőtt. Gyermekével a karján középkorú atya billegett egy nehezen elérhető fogantyúba kapaszkodva. A padról többen bámulták mutatványát. Ott ült például egy tekintélyes kinézetű, szakállas, szemüveges, hófehér kezű entellektüel. Aztán ott terpeszkedett egy bőrdzsekis, komoly ábrázatú ifjú, csúnyácska madonnájával. Egy diáklány, kiskabátjába süllyesztett kézzel, szétrakott farmeros lábbal. Ahogy bámulták a kisgyerekes apát, valahogy egyre bárgyúbb arckifejezést öltöttek. Intelligenciahányadosuk egyre lejjebb süllyedt, már-már a nulla felé tendált, mert képtelenek voltak felismerni a helyzetet: fel kellene állniuk. Csak ültek tovább, s láttam, mint mennek át homo sapiensből algává, moszattá, egyszerű lényekké. Volt mit álcázniuk? —hí— költő születésnapján Megalakul a Madách Gimnázium baráti köre Január 21-én lesz Madách Imre születésének 165. évfordulója. Ezen a napon az 1881- ben létesült, és az ő nevét viselő patinás fővárosi, Barcsay utcai gimnázium megalakítja baráti körét. Hogyan vetődött fel, miért vált szükségessé a kör létrehozása? A kérdésre Varga Jánosné igazgató válaszol, aki húsz éve tanít az iskolában. — Lényegében a centenárium időszakában, 1981-ben kezdtünk foglalkozni a tervvel. Ez alkalomból nagyon sok volt diákkal találkoztunk, akik arról győztek meg bennünket, hogy igen mély az iskolához való ragaszkodásuk, tisztelik a liberális-demokrata elvekért, amelyeket a két világháború között követett. A fiatalok pedig azért, mert egy barátságos légkörű, a diákot fejlődni hagyó, humánus szellem jellemzi ma is az iskolát. Úgy érezzük, mindenki nyerne azzal, ha elevenebb kapcsolat jönne létre a volt diákok és a mostaniak között. Tizenöt éve érettségizett két olyan osztály, amely alkalmas arra, hogy ráépüljön egy olyan kör, amely működőképes, ők elég idősek ahhoz, hogy segíteni tudjanak jogilag, gazdaságilag, és elég fiatalok, hogy kellő lendületük legyen. — Ismernek hasonló szervezetet, amelynek tapasztalatait hasznosíthatják? — Már működik egy a kerületben, az úgynevezett fasori evangélikus baráti kör. Példamutató az ő összetartásuk. De nálunk is vannak szép hagyományai az összetartásnak. Például a tavasszal megkeresték az 52 éve érettségizett osztály diákjai, hogy volt tanáruk, Regényi Sándor tiszteletére — aki nemcsak kitűnő tanár, kiváló ember is volt — szeretnének emléktáblát állítani. A megható ünnepségre június 5-én került sor. Majd egy levelet mutat az igazgatónő, amelyet Tilkovszky Lóránt, a neves történész — aki 1937-től 1945-ig volt az iskola tanulója — a 60. születésnapja után írt. „Nagy boldogság volt számomra az a megható meglepetés, hogy szeretett iskolám két mai növendéke eljött köszöntésemre a Gorkij könyvtárbeli rendezvényre. Olyan bensőséges, szép gesztus volt ez, hogy a könyvtár vezetősége is, és a jelen voltak közül is igen sokan, mint mondják nekem, hatása alatt állnak ma is. Van abban valami nagyon felemelő, hogy az életpályára bocsátó iskola is fenntartja és ápolja azokat a szálakat, amelyek az egykori diákokat az iskolához fűzik.” — Úgy éreztük, hogy jó lenne mederbe terelni ezeket a megmozdulásokat, s így jutottunk el a megvalósítás gondolatáig — folytatja Varga Jánosné. — Milyen változásokat remélnek a kör működésétől az iskola életében, mi a köz célja? — Szeretnénk a jelenlegi diákok életkezdési esélyeit növelni. Köztudott, ha egy gimnáziumban érettségizett fiatal nem kerül be valamelyik egyetemre, vagy főiskolára, akkor az elkövetkezendő években nehezebb helyzetbe kerül. Ilyen esetben régi tanulóink, akik aktív dolgozók, sok segítséget, támogatást adhatnak számukra. Izgalommal készülünk január 21-re, amelyet igyekszünk emlékezetessé tenni az alma matert felkereső egykori és mai diákjaink számára. Énekkarunk már készül, hogy előadja azt a darabot, amelyet a centenáriumra Kocsár Miklós zeneszerző Madách verssoraira komponált. A díszteremben gyertyát gyújtunk majd az elhunyt tanárokért, diákokért. Meggyőződésem, hogy nemes célt, nemes eszközökkel valósíthatunk meg. (bukovszky) A kisbabának .Író/ Papírpelenkát tessék! Levelet kapott a család újszülöttje. Már az is kíváncsivá tett, vajon ki írhatott neki? S mert néhány évig a címzett még nem olvashatja el, utólagos engedelmével, magam vettem kézbe a levelet. Mint kiderült, nem hiába. Az írás ugyanis valójában nekem szólt. A vásárlónak, aki a Liberó-pelenkát megveszi. E pelenkák jövőre az állami dotáció megszűnése miatt drágulnak, ám ha ennek ellenére hű maradok hozzájuk, különböző kedvezményekkel és nyerési esélyekkel kecsegtetnek. Ennyi a levél kivonatos tartalma. Azt nem mondhatom, hogy az áremelés hallatán kiugrottam volna a bőrömből, de valami jóleső érzés futott át rajtam. Hogy végre foglalkoznak velem mint vásárlóval. Az a fogás pedig egyenesen elbűvölő, hogy a kisbabának írnak, amikor valójában hozzám szólnak. Ez az utóbbi évek leginkább elviselhető áremelése számomra. Hát így is lehet ezt csinálni. Végre egyszer a kegyeimért folyik a harc. A dráguló termékek miatt egyre nehezebben adandó kegyeimért. A mai világban ez a legkevesebb, amit megtehetnek értem. Hiszen fizetnem mindenképpen nekem kell. A vásárló már jól tudja, hogy áremelés és áremelés között is van különbség. És nem csupán forintokban mérhető. Amelyik gyártó pedig elfeledkezne erről, azt talán megajándékozhatnák egy papírpelenkával. Elvégre naivan, gyermeki szemmel szemléli meg a vásárlókat. Úgy is mondhatnánk: valami bűzlik körülötte. (vst) Terhelési próba CSÜTÖRTÖK, 1987. DECEMBER 31. NÉPSZAVA leszerelés rögös útja „Fránya dolog ez a leszerelés!” A sóhaj ezúttal nem a „nagyok” valamelyikéből szakadt ki — ők igazán egészen biztató évet zárnak 1987- ben: finn játékkereskedők a panaszkodók! Azok, akik a felettes hatóság egyik lelkes vezetőjének kezdeményezésére elhatározták: legalább a gyerekszobákban maradéktalanul megteremtik az öldöklésmentes világot. Az volt az elképzelésük, hogy egyszerűen kivonják a forgalomból a puskát, a játéktankot, a kis rakétát, mert ha a gyerekek nem látnak ilyesmit se a boltban, se a szomszédnál, akkor bizonyára a békésebb játékszerek felé fordul érdeklődésük. Amitől csak-csak szebb lesz a világ, ha máskor nem, talán majd amikor ezek a kevésbé harcias gyerekek felnőtté válnak — így okoskodtak a finn játékgyártók. A gyönyörű elmélet szépséghibája, hogy az öldöklés szelleme fegyver nélkül is bejut a gyerekszobákba. Az agresszivitás, a győz-az erősebb-elv még a zenében is kifejezésre jut, hát még a könyvekben, videofilmekben. És még valami: a gyilkos fegyverek utánzata sem biztos, hogy száműzhető. Hiszen a játékelőállító cégeknek csak 80 százaléka csatlakozott — önként — az írásban is vállalt kötelezettséghez. S még az sem biztos, hogy nem bánták meg: a húsz százalék, a konkurencia jókora forgalomnövekedést és hasznot zsebelt be a nemes elhatározás nyomán, hiszen egyeduralkodóvá vált a piacon. Hiányossága még a megállapodásnak, hogy nem vonatkozik például a cowboycoltokra, vasky a csillagok háborújának kellékeire. Nem világos, hogyan maradhattak ki, hiszen ezek beletartoznak a „modern harceszközöket másoló játékszerek” kategóriájába, amelyről a szerződés rendelkezik, így, gyűjtőfogalomként ugyanis tételesen nem tudtak a szerződő felek megállapodni. Az egyes esetekről munkabizottságok döntenek. Hogy miként? A csillagok háborúját például ártalmatlan, ám lebilincselő, fantáziadús játéknak minősítették. A finn „játékleszerelés” kezdeményezői elismerik tehát, hogy a nemes szándék egyelőre nem vált valósággá. Már csak azért sem, mert ezernyi más árusítóhelyen, trafikokban, benzinkutak boltocskáiban kedvére válogathat a gyermek a másutt betiltott játékok között. Mégsem törtek le a béke megszállottjai. A svéd példát emlegetik: ott már 1978 óta érvényben van ilyen megállapodás, mégpedig valamennyi, 1914 óta használatos, bármilyen harci eszközt utánzó játékra. Ha a szomszédos Svédországban sikerül évek óta fenntartani és működtetni ezt a rendszert, leszoktatni a durva erőszakról lassan egy nemzedéknyi gyereksereget, majd csak sikerül Finnországban is — mondják a finnek. Azt sem hallgatják persze el, hogy a svéd gyerekek játékarzenáljába a tilalom ellenére zulu harcosok egész serege bekerülhet — hiszen ezekre nem vonatkozik a megállapodás. A gyerekszobát nagyszerű dzsungelcsatatérré lehet varázsolni, sőt, a távolinak és ósdinak tűnő háborúskodásnak még külön romantikája is lehet. Az egész pedig emlékeztet a valóságos világra. Ahol már lépések történtek a legkorszerűbb és legrombolóbb fegyverfajták eltávolítására, ám eközben távoli vidékeken hagyományos háborúkban ölik meg egymást az emberek. (szászi) A kapanyél új funkcióban Légből kapod „ajándék” Nem mindennapi kalandról számol be egy müncheni biztosítótársaság folyóirata, a Schaden Spiegel. Egy nagy élelmiszer-áruház alkalmazottja éppen a legközelebbi bank felé tartott az aznapi bevétellel, amikor egy arra haladó személygépkocsiból lövéseket hallott. Emberünk azonnal a földre vetette magát. Mire rájött, hogy csupán az autó kipufogója durrogott, a két pénzeszsák egyike már messzire gurult tőle. Egy járókelő rögtön felkapta, s futásnak eredt. Mivel az alkalmazott nem volt olyan gyors, hogy utolérje a tolvajt, végső kétségbeesésében és dühében a rohanó járókelő után hajította a másik zsákot. Azt remélte ugyanis, hogy azzal a dobással agyoncsapja, vagy legalábbis megállásra készteti a fürge lábú menekülőt. Elképzelése azonban balul sikerült. A járókelőből lett tolvaj röptében kapta el a másik pénzeszsákot, s néhány pillanat múlva végleg eltűnt az utca forgatagában. A folyóirat cikke a továbbiakban nem szól arról, hogy a biztosítótársaság ilyen esetben mennyit fizet — s egyáltalán fizet-e — a károsultnak . .. (csarnai)