Népszava, 1988. január (116. évfolyam, 1–25. sz.)
1988-01-11 / 8. szám
6 szép szóval A szentségestől az állati-ig Nemcsak a színészkedő beszédűek törekednek arra, hogy szavaik hatásosak legyenek, másokban is kiváltsák akommunikálót eltöltő csodálkozást, meghökkenést vagy egyéb érzelmi telítettséget. Kivált a tulajdonságok szokatlan mértékét kifejező fokozó eszközökkel élünk újra meg újra, kerülve az elkoptatott nagyon, igen, fokozottan féléket. Vannak, akiket a hatásvadászat heve ízléstelen, durva vagy éppen trágár „újítások” használatára ösztökél; s vannak, akik nem találnak változatos, érzelem fűtötte szót alkalmi mondandójuk színezésére: minden jó vagy klassz. Pedig nyelvünk kincsestára bőséges választékot kínál erre is. Lássunk egy sor ilyen eszközt! A szokásosnál nagyobb mérték kifejezésére a legtermészetesebb segítséget a nyelvtani fokozás nyújtja. A teljes kiemelésre a felsőfok való. Kossuth, politikai ellenfelét, Széchenyit a legnagyobb magyar címmel tisztelte meg. Ismert közmondásunk az összehasonlítás alapját is megnevezi: „Mindenütt jó, de legjobb otthon.” Petőfi a távolságot érzékelteti így: „Legmeszszebbről rám merengve nézték Ködön át a mármarosi bércek.” De kifejezi a teljes mértéket a középfok is, ha az alapfokkal vetjük össze: „Ha te még hinnél, ha te még szálnál, / Piros neveknél pirosabb volnál” (Ady); „S jutott eszembe számtalan / Szebbnél szebb gondolat” (Petőfi); Ez több a soknál! — Néha az alap- s a középfokú hasonlító határozó egy mondatban is előfordul: „(Akkor a város) hemzsegett a jobbnál jobb és olcsónál olcsóbb antikváriumoktól” (egy önéletrajzból). A közép-és felsőfok kapcsolatára egy fényképész rekláméból idézem: Gyorsabb a leggyorsabbnál! — Ha pedig mindenükénél határozóval kapcsoljuk, tisztán felsőfok értékű a középfok: mindenkinél ötletesebb. — Még a felsőfokot is tovább nyomósíthatjuk, ha leg- helyett legesleg- jel kerül a tő elé: „(A földesúrra az egykori uradalmi cselédek száján) a legbizalmasabb elnevezés is »a Laci méltóságos úr« vagy legeslegfeljebb »a Laci méltóságos« lehet” — írta Illyés Gyula. Viszonylag gyakran élnek íróink a fokozott főnévvel; ennek ritka erős a stílusélénkítő hatása, különösen tulajdonnevek esetén. A pápább a pápánál, az emberebb ember a tőismétlés miatt is kifejező szerkezet; egy 1986-i hírlapi megemlékezésben olvastam: „(Sz. R.) a legújságíróbb újságíró volt”; az idézett önéletrajzból vettem ezt is: „(E) ritkaságok a legjelenebb jelenben (élnek)”. Szabó Magda írta Jókairól, Berend Iván nevű hősére gondolva: „(Az utókor) ne kívánja tőle, ... hogy berendebb legyen Berendnél." Még érdekesebb eszköze a magyarnak, hogy sok birtokos személyragos főnévibb toldalék nélkül veszi föl a felsőfok legjelét: a sor legvége; a baj legkezdete: „(A hotel) egy félreeső londoni tér legsarkába szorult” (Ungvári Tamás műfordításaiból). A felsőfok legjele néhány évtizede ’magában álló nagy teljesítmény’ jelentésben kedélyes hangulatú főnévként önállósult. Újságnyelvi példák: „Igaz, a másik oldalon is állhat egy »leg«: a pécsiek... a legkevesebb gólt kapták”; „Norvégia az európai legek országának számított”; „Ide kívánkozik még egy »leg«” (m a rekord nézőszám). S a tévé Leg műsorszáma szintén ilyen ritkaságokat mutat be. — Érdekes sajátsága ennek a kis előtoldaléknak, hogy néhány középfokú szókapcsolatot a felsőfokban egvetlen szóvá fog össze: a csodálatra méltóbb felsőfoka legcsodálatraméltóbb, a szívhez szólóbb-é legszívhezszólóbb. A -só, -ső képzős mellékneveknek hagyományos felsőfokában viszont nincse lb jel: legalsó, legszélső. A jó nyelvérzékű fogalmazó azonban sokatmondó, szemléletes, szuggesztív képes kifejezéssel többnyire még hatásosabban nyomósíthatja szavát: a munkásmozgalom története vérvörös csütörtöknek mondja a szomorúan dicső tüntetés napját. A művelődés lehet magas szintű, a tudás mély vagy felszínes, a szeretet forró vagy képmutató, a lelkiismeret háborgó vagy néma, a teljesítmény kiemelkedő vagy szégyenletes, a veszteség megdöbbentő, fájdalmas, s a ritkább effajta képeknek se szeri, se száma. Voltaképp a meghökkentés szándéka hozta létre a rémítő kedves, iszonyú jó típusú, igazában önmagának ellentmondó szerkezeteket is. A „vagány”nyelvben pedig divatoznak a durva, ízléstelen jelentésváltozások: a baromi jó, állati hülye, oltári marhaság és társaik. De abbahagyom a felsorolást: nyelvünk ebben is a „bőség szaruja”, azaz kifogyhatatlan. És láthatjuk: a szentséges meg az állatifélék nélkül is találhat ki-ki magához, s alkalomhoz illő színes, hatásos fokozó kifejezést. Tompa József Pályázat Derkovits-ösztöndíjra A Művelődési Minisztérium és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége pályázatot hirdet Derkovitsösztöndíjra. A hároméves ösztöndíj segíti a művészek rendszeres, tervszerű munkán alapuló fejlődését. A pályázatokat a jelentkezők eddigi munkássága, művészi, emberi magatartása és az ösztöndíj időtartamára szóló művészi célkitűzései alapján bírálják el. A Derkovits Gyula-ösztöndíjra pályázhat minden olyan 35. életévét még be nem töltött képzőművész, aki a főiskola elvégzése után önálló művészi tevékenységet tud felmutatni. Kivételes esetben olyan művész is részesülhet ösztöndíjban, aki nem rendelkezik főiskolai végzettséggel. Az ösztöndíj összege — háromévi időtartamra — havi hétezer forint. Az ösztöndíj odaítéléséről a művelődési miniszter dönt, az erre vonatkozó javaslatok kidolgozását és az ösztöndíj időtartama alatt a művészek munkájának figyelemmel kísérését a Művelődési Minisztérium, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, valamint a Képzőművészeti Főiskola képviselőiből alakult bizottság végzi. Az évenként megtartandó munkabemutatókon az ösztöndíjbizottság értékeli a művészek tevékenységét. A legkiválóbb eredményt felmutatók — egy évig — havi ezer forint nívódíjban részesülhetnek az ösztöndíj összegén felül. A pályázati kérelemhez mellékelni kell a jelentkezők eddigi művészi munkásságának részletes ismertetését, életrajzot, főiskolai végzettséget igazoló irat másolatát, az ösztöndíj időtartamára vonatkozó művészi célkitűzéseket, a szakmai, ideológiai továbbképzés programját, valamint a művész eddigi munkásságát dokumentáló négyet alkotást. A pályázati kérelmet a Művelődési Minisztérium képzőművészeti osztályára 1988. január 25-ig kell postán eljuttatni (1884 Budapest, Pf. 1.). A műveket 1988. január 28- án és 29-én, 10—16 óra között lehet bevinni az Ernst Múzeumba. (MTI) Az első nyolc év nehéz volt Gombár Edit tanárnőnek Malmőben. Különösen a kezdet kívánt nagy lelkierőt. Tizenhét éve, amikor Svédországban elsőként kezdte meg óraadó tanárként a magyar nyelv tanítását, autóbusszal járt iskolától iskoláig, és mint kisegítő tanár, csak arra az időre kapott fizetést, amíg a tanítás tartott, a szünetekre nem. A 250 ezer lakosú városban mintegy háromezer magyar él. Akkoriban még óvodákban is tartott nyelvőrző órákat. Nyolc év elteltével léphetett a „rendes” tanárok közé, ettől kezdve ismerték el a magyar tanítóképzőben szerzett oklevelet, és kapott egész évre fizetést. A téli szünetet, ami Svédországban január 11-ig tart, itthon töltötte. — Amikor csak lehetséges, hazajövök. Most már könynyebben, mint korábban — mondja Gombár Edit, akivel az elmúlt, csaknem két évtized svédországi tapasztalatairól beszélgetünk. — Mi az anyanyelvi tanár feladata Svédországban? — Kezdetben egyszerre voltam óvónő, tanítónő és tanár. Kis csoportokban történt a nyelvtanulás, mese, ének volt a tantárgy. A magyar népdalok tanítása segíti a munkánkat, később alaposabb, elmélyültebb az anyanyelvhez való kapcsolódásuk. — Hogyan történik a jelentkezés az anyanyelv tanulására? — A beiratkozott tanulókról készült lapokra a származást is be kell írni: olasz, dán, magyar... S ha az osztályban legalább hárman vannak azonos származásúak, például magyarok, akkor az iskola hivatalosan kérdezi meg a szülőket, kívánják-e, hogy gyermekük tanulja az anyanyelvét? — Mi a tapasztalata? Általában kívánják a szülők? — Egyre inkább és egyre többen. Míg korábban a svédek sem ösztönözték erre a bevándorlókat, és az ide kerültek is azt hitték, ez nekik hátrány, kevesebben igényelték az anyanyelv megőrzését. A svéd oktatási vezetők, egyszóval az illetékesek azonban felismerték, hogy a korábbi gyakorlat nem jó sem az országnak, sem a bevándoroltaknak. — Ön szerint miért történt a változás? — Aki nem tudja az anyanyelvét, de így is fogalmazhatok; anyanyelvén műveletlen, az a svéd nyelvet is nehezen és felületesen tanulja meg. Magyarán, a nyelvileg képzetlen emberből aligha lesz jól képzett szakmunkás, hogy a továbbtanulást ne is említsem, így ma már Svédországban ötvenféle nyelv tanítását támogatja az állam. — Megmutatkozik ennek eredménye a gyakorlatban is? — Természetesen. Ma már érettségi tárgy is lehet a magyar nyelv és irodalom, s egyre több magyar származású fiatal kíván élni ezzel a lehetőséggel a középiskolákban. — Ha nőttek az igények, gondolható: nőtt a tanárok száma is. — Valóban így van. Tudomásom szerint Svédországban 12 ezer magyar él, és hatvanhárom magyar tanár tanít. Mostanában már kisebb helységekben is igénylik a magyar nyelv oktatását. Malmőben heten vagyunk, és igen jó közöttünk az összhang — folytatja Gombár Edit. — Én négy iskolába járok, heti 29 órát tanítok, s a különböző korosztályokat együtt számítva, huszonnégy tanuló tartozik hozzám. Ez a létszám akkora, mint egy átlagos svéd osztályé. A kisebb csoportok elkülönülnek alsó, közép- és felső tagozatos tanulókra, illetve gimnazistákra. Svédországban kilencosztályos az általános iskola és három a gimnázium. — Egyszerre alsó-felső tagozatos tanítónő és középiskolai tanár? — Igen, s ezért tanítom a magyar nyelvet, irodalmat, nyelvtant, történelmet, földrajzot és az éneket. Ahogy említettem, az utóbbit fontosnak tartom, jó eredménynyel használom a Kodálymódszert. — Milyen tankönyvekből, és milyen módszerek alapján tanítanak? — Ezerkilencszázhetvenegy óta a Magyarországon megjelent tankönyvekből, ezeket magam rendelem meg a Tankönyvkiadótól. Nemrég kisebb teherkocsira való tankönyvet és segédeszközt hozott lakásomra a posta. A svéd postások azt hitték, talán könyvkiadó vagyok — jegyzi meg mosolyogva Gombár Edit. — De kapunk ismeretterjesztő kisfilmeket magyar városokról, tájakról, várakról, valamint meséskönyveket, szépirodalmi műveket. Ezeket a svéd állam fizeti. — Máshonnét is kap tankönyveket, szépirodalmat? — Igen, a Magyarok Világszövetségétől és más intézményektől is. Iskolánk központi könyvtárának van magyar részlege, onnét lehet kikölcsönözni a magyar nyelvű szépirodalmi műveket. Ezek jó részét is magam válogatom, amikor itthon vagyok. Például Debrecenben, az anyanyelvi konferenciákon ezeket egyeztetjük is. Megvásárolom, s a számlára kifizetik Svédországban. A jövőben a térképeket és más segédeszközöket is innét rendeljük. De a magyar állam is küld ajándékcsomagokat. Segítenek a kiküldött előadók, például Lőrincze Lajos, Czine Mihály és mások, írók előadásai. Évente ezer- ezernégyszáz svéd koronáért vásárolhatok vagy rendelhetek könyveket. Ez nem kevés! Ami a kérdés másik részét illeti, sokáig ki-ki a maga módján tanított. Néhány éve azonban engem kértek meg arra, hogy készítsek tantervet a magyar tanárok számára. — Hogyan fogadták a tantervet? — Úgy érzem, jól. Sokszorosították és szétküldték az iskoláknak. Előzetesen megbeszéltem tanártársaimmal, milyen is legyen a tanterv, így a svéd kollégák is elismeréssel fogadták. Már csak azért is, mert nekünk van egy sajátos feladatunk is. Tudunk svédül, magam angolul is, tehát korrepetáljuk, segítjük azokat a tanulókat, akiknek nehezebben megy svéd nyelven mondjuk a kémia, fizika, vagy biológia. — Milyenek az általános tapasztalatai? Érdemes továbbra is vállalni az anyanyelvi tanár nem könnyű hivatását? — Előbb a kérdés második részére válaszolok. Nemcsak érdemes, hanem szükséges is! Mondhatom, ehhez ma már minden segítséget megkapunk hazulról éppenúgy, mint a svéd kormánytól. Ami a kérdés első részére vonatkozik, az a tapasztalatom, hogy a zenei oktatás Magyarországon jobb. Mivel különböző tanfolyamokat végeztem Svédországban, a jövőben éneket, zenét, angolt is tanítok svéd iskolákban. Folytatva a választ, Magyarországon fegyelmezettebbek a gyerekek, csak ez így is maradjon! S ha például összehasonlítom az azonos korosztályú, végzettségű magyar és svéd gyerekeket, az általános műveltség dolgában a magyar gyerekek jobban állnak. Remélem, ez is így marad! De említek egy érdekességet, például a Jugoszláviából bevándorolt magyar anyanyelvű felnőttek és gyerekek szebben beszélnek magyarul, mint akik Magyarországról jöttek. A legtöbb ízes tájszót tőlük tanulom magam is. S szólnom kell még a Magyarok Világszövetsége, illetőleg az anyanyelvi konferencia titkárának, Bartos Györgynek a segítségéről, amit ezúton is megköszönök. — Végül, milyen személyes élmények adnak erőt a munkához az északi nyelvőrségben? — Sok és sokféle. A legnagyobb örömet azok adják, akik például Svédországból más nyugati országba kerülnek és onnét küldenek levelet, kisebb emléktárgyakat. De volt tanítványaimtól a legnagyobb ajándéknak azt érzem, hogy öt-tíz év után is szépen, helyesen írnak magyarul. Kiss Dénes Északi nyelvőrségen HÉTFŐ, 1988. JANUÁR 11. NÉPSZAVA Ha igaz,hogy az erény — az arkölcs tükörképe, akkor Oscar Schindlert csak erkölcstelen embernek nevezhetnénk. Ugyanis ez a roppantul elegáns, hiú ifjú leginkább a hedonista élvezeteket kedvelte, akkortájt, amikor a Mennyei Atya nemhogy a verebek sorsáról, de az emberiről is tökéletesen megfeledkezett... Herr Schindler például idejének jó részét német szeretőjével töltötte, miközben gyengéd kapcsolatba keveredett lengyel titkárnőjével. Mindeme kötöttség, és a Morvaországban élő feleség váratlan látogatásai mellett — még arrais jutott szabad órája, hogy ellátogasson a szoknyapecér Amon Goeth SSHauptsturmführer kétes vacsoráira, ahol gáláns kézcsólkokkal udvarolt a „jó házból" való lányoknak... Dehát Herr Schindler nemcsak a nőiket, de az italt, a pénzt, az üzletet is roppantul kedvelte. Eredetileg azért költözött Krakkó ódon negyedébe, mert a gettóból toborozható olcsó munkaerő a gyors meggazdagodás reményével kecsegtette. Mégis, ez a kicsapongó, az üzletet sohasem feledő nagyvilági férfiú bebizonyította, hogy „lelke fölötte áll mindeneknek”. Ahogy Francis Bacon is állítja, az igazán erényes ember szíve „nem más földektől elszakított sziget, hanem velük összefüggő kontinens”. Vagyis hát Schindler igazi erényeit, s igazi erkölcsiségét azzal a talmudi mondással lehetne jellemezni: aki egyetlen ember életét megmenti, az egész világot menti meg. Schindler bárkája No, lám csak, írás közben, magam is lassacskán „szentbeszédessé nemesedem”. Pedig csak Thomas Keneally új könyvéről akartam szólni, amely most jelent meg az Árkádiánál. De, miit tehetek, ha olvasás közben „rám tapadt” Keneally stílusa, s mondanivalójának sugallata? Mert hát a könyv, a valaha valóságos Oscar Schindlerről szól. Hans Frank uralta Krakkó szédületes bonvivánjáról, aki a végtelen kicsapongások, a spekulációs játékok, a felületi erkölcsi létindító normák felrúgásának közepette — emberek százait mentette meg a pusztulástól. Thomas Keneally, mellesleg egy kaliforniai bőröndösnél hallott először Oscar elképesztő történetéről. S később beutazta azokat a helyeket, ahol Schindler élt (Plaszkio, Zablocie, Krakkó), s azokat a táborokat, ahonnan Herr Schindler kicsempészte a halálra ítélt foglyokat... Felkereste — Ausztráliában, Izraelben, Argentínában, Brazíliában — a „Schindler-bárkán” utazó túlélőket is. Így tehát a kötet részben dokumentum, részben a regényes életrajz. De nevezzük bárminek is Keneally könyvét — míg olvastam, míg mondatról mondatra követtem Oscar életútját, csak azon meditáltam: hogyan lehetséges mindez? Miként férhet meg az emberben ennyi végletesen ellentmondó érzés, gondolat és cselekedet, anélkül, hogy kizárnák egymást? Bonnie és Clyde Lényegében ugyanezekről a gondolatokról töprenykedtem, amikor a Rádióújságban felfedeztem Arthur Penn 1967-es Bonnie és Clyde című filmjét. (Szombaton vetíti a televízió.) Még akkor is, ha jól tudom: ez mese! (Penn filmjében két tömeggyilkosnak szurkolhatunk órákon át.) Mégis, végső bukásuk — ahogy a film egyik méltatója is megjegyzi — „átszellemült, költői, majdhogynem a görög sorstragédiákat idézi .. Mitől, miért, hogyan? Talán azért is, mert Clyde, az éppen börtönből szabadult, kennedys arcú bűnöző, és Bonnie, az unatkozó pincérlány sodródása egyre inkább valami végzetes ámokfutásra hasonlít. Szinte önnön tetteiktől megrészegülve zuhannak veszélyből veszélybe, miközben legbelül jók és tisztességesek szeretnének lenni. Csak hát a tucatélet kibírhatatlan, a szegénység megnyomorít, s a változtatás vágya a felszínre tör, ha másként nem megy, hát antiszociális úton. Amikor bemutatták Arthur Penn filmjét, sokan a „betyár romantika túlzásait” kifogásolták Bonnie és Clyde véres kalandjaiban. De hát a rendező nagyon ügyelt a kényes egyensúlyra, A film befejezésével is. Mert itt nem a hatóság ítélkezik, hanem egy vérig megalázott egyszerű, erdőkerülő hajtja végre a társadalom ítéletét Bonnie-n és Clydeon. (Bonnie: Faye Dunaway, Clyde: Warren Beatty.) S ez a vég — az egyetlen „s méltó befejezése ennek a fullasztó, véresen szép történetnek”. (Filmkultúra 1968/3.) A tétova „angyal” „Mély részvétet érzek a hamiskártyások iránt, azokkal szemben, akik sose tudnak szembesülni önmagukkal és tetteikkel — írta valamikor Pilinszky János, aki legfeljebb csak a rejtőzködő gondolatok túlzásaiban ismerhette a „bűnt és a csalást" (mert, hát azért ő is embernek született), s aki oly gyakran megfürdött a személyes gyónás, a „szókimondás forrásvizében”. A mai magyar líra „tétova angyalát" — általában katolikus költőként, a „szenvedés misztikusaként” emlegették. Én inkább a szeretet költőjének nevezném. Noha tudom, ha élne, e titulus ellen is tiltakoznék. És joggal. De ami a lényeg: Pilinszkyt mindig az emberi alaphelyzetek érdekelték. Az, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk valamennyien: önmagunknak, egymásnak, gondjainknak, vágyainknak, indulatainknak, tétova szeretetvágyunknak. Szerda este az MTA Zenetudományi Intézetének Kodály-termében — a Vers és dal a Várban sorozatban — Pilinszky János költészetét idézi Erdélyi György. Pilinszky költészetét, melyet ugyanaz az erkölcsi felhajtóerő táplált — így Alföldy Jenő —, „amely a középkor óta európaivá teszi a magyar művelődést és költészetet, s azóta is megtartja európainak". Gantner Ilona eMeRton-díjak A Magyar Rádió zenei főosztálya 1987. évi díjait a kiemelkedő előadói és szerzői teljesítményekért, gálaesten osztották ki szombaton a Budapest Kongresszusi Központban. Bolba Lajos adta át az eMeRton-díjakat az egyes könnyűzenei kategóriák tavalyi legjobbjainak, minikoncertek keretében. A közönségszavazatok és a szakmai zsűri véleménye alapján az elmúlt év énekese Sztevanovity Zorán, lemezsikere Bob Heatlie: Párizsi lány (Csepregi Éva), a dal szerzője Pásztor László és Jakab György, szövegírója Miklós Tibor, dzsesszegyüttese a Benkó Dixieland Band, szólistája Szakcsi Lakatos Béla, beat-rock együttese a V’Moto-Rock, gyermekdala a Három kívánság (100 Folk Celsius), önálló előadója Hofi Géza, poszthumusz életműdíj : Tamássy Zdenkó és Nádas Gábor. (selm.)