Népszava, 1988. február (116. évfolyam, 26–50. sz.)
1988-02-01 / 26. szám
NÉPSZAVA 1988. FEBRUÁR 1., HÉTFŐ Rakétaszerződés az Egyesült Államok már nem visszakozhat A közepes hatótávolságú és hadműveleti-harcászati rakétákról kötött szerződés elfogadását ajánlotta a törvényhozásnak az amerikai jobboldal egyik neves politikusa, Jeane Kirkpatrick, az Egyesült Államok volt ENSZ- nagykövete. Kirkpatrick aszszony ugyan fenntartásait hangoztatta és kisebb módosításokat is ajánlott a szenátus hadügyi bizottsága előtt tett nyilatkozatában, de úgy vélekedett, az Egyesült Államok most már nem visszakozhat. Ugyancsak elfogadásra ajánlotta a szerződést Harold Brown volt hadügyminiszter is. Sam Nunn, a hadügyi bizottság elnöke azt mondotta, hogy a testületnek már február végére be kell fejeznie vitáját, amelynek során főleg azt vizsgálja, hogyan hat a közepes hatótávolságú nukleáris eszközök megsemmisítése az Egyesült Államok és NATO-szövetségesei viszonyára, az európai katonai helyzetre. A hadügyi bizottság ezek után a külügyi bizottság elé terjeszti véleményét. Közben a hírszerzési bizottság a szerződés ellenőrzésének kérdéseiről hallgat meg szakértőket. A ratifikálásra végül a külügyi bizottság tesz javaslatot. Bernard Rogers amerikai tábornok, a NATO európai haderőinek volt főparancsnoka tévedésnek minősítette a decemberben Washingtonban aláírt rakétaleszerelési megállapodást. Rogers a washingtoni sajtóklubban kifejtette, hogy a Pershing—2-es rakéták kivonása „megfelelő elrettentő erő nélkül” hagyja Nyugat- Európát egy esetleges szovjet támadás esetén. A vasárnapi szovjet lapok heti külpolitikai összefoglalóinak vezető témája a washingtoni csúcstalálkozón kötött, a közepes és kisebb hatótávolságú nukleáris rakéták felszámolásáról intézkedő szerződés ratifikálásának kibontakozott vitája. Az amerikai kormányzat ezzel kapcsolatos viselkedésének kettőségére hívja fel a figyelmet a Pravda, a Krasznaja Zvezda és a Szovjetszkaja Rossszija. A Pravda hangsúlyozza, hogy a szerződést — amelyet a szenátus külügyi és hadügyi bizottsága vizsgál — támogatja Ronald Reagan elnök, George Schultz külügyminiszter, Frank Carlucci hadügyminiszter, Jonathan Howe altengernagy, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának alelnöke, és Max Kampelman, a genfi tárgyalásokon részt vevő amerikai küldöttség vezetője. Az elnök kijelentette, hogy „karnyújtásnyira van” a jelentősebb második, a hadászati támadófegyverek ötvenszázalékos csökkentéséről kötendő szerződés, utalva ezzel a május végére várt moszkvai csúcsra. Ugyanakkor a nemzetbiztonsági stratégiáról szóló elnöki jelentésből világosan kiolvasható, hogy „az amerikai nemzeti érdekeket továbbra a Szovjetunió fenyegeti leginkább”. Frank Carlucci is úgy foglalt állást a szenátus hadügyi bizottsága előtt, hogy a NATO- nak továbbra is korszerűsítenie kell nukleáris erőit, folytatni kell a kutatásokat az öt nyugat-európai országban telepített Lance nukleáris rakétákat helyettesítő eszközök kidolgozása érdekében, új, levegős föld rakétákat kell kifejleszteni, és korszerűsíteni kell a nukleáris tüzérséget. (MTI) Szófia Nyilatkozatok a gazdasági reform alakulásáról A Bolgár Kommunista Párt pénteken véget ért országos konferenciájához kapcsolódva három sajtóértekezleten találkozhattak az újságírók az ország politikai és gazdasági életének elsővonalbeli vezetőivel. A külföldi sajtó képviselői elsőként Petar Djurgerovot, a Politikai Bizottság póttagját, a Bolgár Szakszervezetek Központi Tanácsának elnökét faggathatták a szakszervezet helyéről és szerepéről, az átalakuláshoz való viszonyáról. Egyebek között megtudhatták tőle, hogy a bolgár szakszervezeti mozgalom önálló, nem a párt „transzmissziója”, s hogy időnként és egyes kérdésekben a kormánnyal is éles vitába keveredik. Emil Hrisztov, a BKP KB titkára főként a gazdasági reformmal kapcsolatban kapott sok kérdést. Válaszaiból kitűnt, hogy a január elsejével életbe lépett változások részeként a bolgár termékek mintegy 20 százalékának termelői árát igazították hozzá a világpiaci árakhoz, de az ilyenek listája fokozatosan bővül a továbbiakban, így akarnak, szakaszosan, eljutni a következő ötéves terv indulásáig (1991), amikor is az országban általános árreformot, adó- és bérreformot hajtanak végre. Egyébként ezek — nem csak céljaikban, de jellegükben is — nagyon hasonlítanak a Magyarországon idén foganatosított intézkedésekre, amennyiben ugyancsak a hozzáadottérték-adó bevezetéséről, a közszükségleti cikkek állami dotációjának megszüntetéséről vagy csökkentéséről van szó. A Bolgár Kommunista Párt két napja véget ért országos értekezletéhez kapcsolódik a Rabotnicseszko Delo vasárnapi számának vezércikke. A konferencián kifejezésre jutott, hogy az egész párt támogatja, magáénak érzi a politikai és gazdasági átalakítást, amelyet — mint a vezércikk rámutat — nem is lehetne megvalósítani az emberek, az egész nép tevékeny részvétele nélkül. De ennek megvannak az erős hagyományai : néhány év múlva már a 100. évfordulóját ünnepük Bulgáriában az első marxista párt megalakításának: a munkásmozgalom, a marxizmus befolyása itt mindig nagy volt. (MTI) Afgán rendezés Cordovez folytatja tárgyalásait Diego Cordovez, az ENSZ főtitkárának különmegbízottja a pakisztáni Iszlámábádból visszautazott Kabulba, hogy az ottani vezetőkkel folytassa tárgyalásait az Afganisztán körül kialakult helyzet politikai rendezéséről. Cordovez Iszlámábádban Dzsunedzsa miniszterelnökkel tanácskozott. Pakisztáni külügyi források szerint a kormányfő a megbeszéléseken ismét sürgette a szovjet csapatok Afganisztánból való kivonását, és olyan politikai rendezés mellett szállt síkra, amely lehetővé teszi az afgán nép számára, hogy „minden külföldi beavatkozástól vagy intervenciótól mentesen”, maga rendelkezhessék jövőjéről. Az ENSZ főtitkárának megbízottja Kabulból január 26-án utazott Iszlámábádba. A pakisztáni vezetők ott arra kérték Diego Cordovezt, hogy a genfi béketárgyalások következő fordulójának előkészítése végett hosszabbítsa meg a térségben való tartózkodását. (MTI, UPI) Namíbia függetlenségéről Angolai—amerikai tárgyalások Új elemek merültek fel a Namíbia függetlenné válásának folyamatáról tartott angolai—amerikai tárgyalásokon — jelentette be az angolai külügyminisztérium nyilvánosságra hozott közleménye a Chester Crocker amerikai külügyi államtitkár és Afonso Van Dunem angolai külügyminiszter közötti tárgyalásokról. A közlemény szerint a Luandában pénteken befejeződött eszmecserén a két fél megállapodott abban, hogy tanulmányozza ezeket az új elemeket. A nyilatkozat nem részletezte, hogy milyen új elemekről van szó. A luandai közlemény szerint a tanácskozásokon az angolai küldöttség tagjaként részt vett Jorge Bisquet, a Kubai Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja, a KB titkára. Az angolai kormány közleményében leszögezte, hogy a luandai kormány kérésére az országban tartózkodó kubai csapatok kivonásáról csak abban az esetben lehet szó, ha a Dél-afrikai Köztársaság visszavonja fegyveres erőit Angola déli részéről, az Egyesült Államok felfüggeszti az UNITA ellenforradalmár szervezet támogatását, és Pretoria elfogadja a Namíbia függetlenségéről hozott ENSZ-határozatot. (AP) Szovjet szakértők Nevadában Befejezte a nevadai nukleáris kísérleti telepen tett látogatását a Szovjetunióból érkezett szakértői csoport. A küldöttség öt napot töltött Nevadában. Korábban amerikai szakértők jártak a szovjet nukleáris kísérletek színhelyén, Szemipalatyinszkban. A látogatás befejeztével kiadott közös nyilatkozat szerint a felek megállapodtak abban, hogy a két országban közösen figyelnek meg legalább egy-egy kísérleti robbantást. (AP, Reuter) Efjabb iraki támadások Irak légiereje „rendkívül nagy tengeri célpontra” — azaz a korábbi esetekre alkalmazott bagdadi szóhasználatból ítélve óriás tartályhajókra — mért csapást Irán partjai közelében. A hajót a hírt bejelentő bagdadi katonai szóvivő nem azonosította, csupán annyit közölt, hogy a gépek biztonságban visszatértek támaszpontjukra. Az iraki hadvezetés januárban — a legutóbbival együtt — 16 hasonló akcióról számolt be. A szombat éjszakai támadás után kilenc órával Irak légiereje ismét lecsapott egy kereskedelmi hajóra az Öbölben. A bagdadi jelentés — a megelőző esethez hasonlóan — a vasárnap reggel megtámadott vízi járművet sem azonosította. (Reuter) Áremelések Lengyelországban Központi áremeléseket jelentettek be február elsejével Lengyelországban. A hatósági és a szabadáras termékek együttes drágulása átlag 36 százalék lesz, vagyis az idén a fogyasztói árszínvonal a tavalyról áthúzódó áremelésekkel együtt 42—44 százalékkal nő. Februártól az élelmiszerek átlag 40, a postai és távközlési díjak 45, az autóbusz- és vonatjegyek 50, a lakbérek szintén 50, a rádió- és televízió előfizetési díja 75, a magas alkoholtartalmú italok 46, a cigaretta 40 százalékkal drágulnak. Egy üveg vodka (fél liter) ezentúl 1500 zlotyba fog kerülni. A szuperbenzin ára 60 százalékkal emelkedik, a korábbi 75 zloty helyett 120 zlotyba fog kerülni, míg a gázolaj ára a kétszeresére ugrik, és 100 zloty lesz literenként. (MTI) Egy tucat Chelident Meglehet, néhányan csak és kizárólag akkor és úgy érzik jól magukat e honban, ha rossz, vagy romló dolgaink okát a nemzeti sajátosságban, meg nem változtatható közös tulajdonságban, túl nem haladható, jövőt homályosító örökségben találhatják meg. Elegendő néhány mezítelen statisztikai adat, néhány kiragadott, elszigetelt társadalmi ellentmondás, s máris megszülethet a körülményektől, összefüggésektől elszakított, akár mind a tízmillió embert egyformán elmarasztaló ítélet a kulturálatlanságról, a demokrácia hiányáról, az önpusztító hajlamról, a dolgozni nem tudásról, a lustaságról, a munkakerülésről. Az önsajnálattal vegyes önleértékelésnek nincs olyan sötét bugyra, amelyben néhányak ne lennének hajlamosak alászállni, bizonygatva, hogy a rossz eleve elrendeltetett. Mondjuk, a rossz fog. Elegendő egy pár, valóban szomorú adat arról, hogy már a tizenéves gyerekek fogainak harmada-fele rossz vagy hiányzik, és más statisztikai adatokkal összevetve máris kész volt néhány éve az ítélet. Persze, hiszen hazánkban az emberek kultúrálatlanok, elképesztően kevés fogkefét és fogkrémet vásárolnak. S az emberek — azzal a maradék pár fogukkal — rágódhattak azon, hogy hova vezet a kulturálatlanság. És szégyellhették magukat, s már a szájukat is alig merték kinyitni, elmondani, hogy fogápolásra alkalmas fogkefét szinte lehetetlen vásárolni, hogy jó fogkrémet évekig nem lehetett kapni, hogy kevés a fogorvos, hogy a napközik többségében nem fogat, de kezet sem lehet mosni. Hogy fogsorunk pontosan olyan állapotban van, mint a fogápolás tárgyi feltétele. Foghíjas. Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy néhány nappal ezelőtt az egyik gyógyszertárban új típusú, Chelident márkájú, formatervezett, klinikai kísérletekkel kipróbált fogkefét árusítottak. Olyat, amilyen a fogápolási nagykönyvben meg van írva. S az emberek vitték, mint a cukrot. Volt, aki tízet, tizenkettőt egyszerre. Hogy miért annyit? Mert — sajnos — ismerve a honi ellátás ellentmondásait, tarthatnak tőle, hogy egy-két hónap múlva ilyet már nem kapnak. S úgy látszik, minden önbecsmérlő véleménnyel ellentétben, élnek még e honban, kik szeretnek, szeretnének a jövőben is jóízűeket enni és jóízűeket nevetni. Ennek pedig egyik elengedhetetlen feltétele az ép fogsor. S elgondolkodni ezek után már csak azon kellene, hogy miért nem lehet ezt a fogkefét, a hozzá tartozó szájvizet, az ugyanilyen márkájú, hasonlóképpen kipróbált, de még a gyógyszertárban sem árusított fogkrémet a közértekben, az illatszerboltokban is árulni? Miként érdemes talán néhány percig eltöprengeni azon is, vajon milyen nemzeti átoktól, össznépi sajátosságtól szabadulhattunk meg az elmúlt egy-két esztendőben, hogy az újonnan szervezett kétnyelvű gimnáziumokban nyolc-tízszeres a túljelentkezés, és a kisvállalkozások, oktatói munkaközösségek tucatjai élnek ma már az idegen nyelvet tanulók tandíjaiból! Nem lehetséges, hogy nyelvtanárból, diákból egyszerűen csak az érdek hiányzott, hogy jól tanítson és tanuljon? Az érdek, a késztetés, amit most magával hozott például az elmúlt években megélénkült és átrendeződött külgazdaság, a növekvő idegenforgalom, a vállalatok önálló külkereskedelmi joga. Hiszen se génjeinkben, se nemzeti sorsunkba senki sem programozta be a rosszat, az eleve elrendeltetettet. A változásnak, a változtatásnak azonban feltételei vannak. Van, amikor csak egy jó fogkefe kell hozzá, s van, amikor jó érdekeltség. Szalay Antal Vasárnapi apukák Vasárnapi apuka. Ritkán, legjobb esetben is csak hetenként tűnik fel a család életében. Jön a gyerekért, akivel hajdan együtt élt, akit fel akart nevelni, családi körben egyengetni útját az Életbe. Azután történik valami a két szülő között, valami, ami szembefordítja egymással őket, de legalábbis lehetetlenné teszi az életközösség fenntartását. Útjaik szétválnak, ami a gyakorlatban általában azt jelenti, hogy a gyereket az anya neveli — szakszerűen: nála helyezi el a bíróság—, az apa pedig tartásdíjat fizet és láthatási jogot kap. Nos, a láthatás időpontja — a dolog természeténél fogva — munkaszüneti nap. Vasárnap, amikor szinte minden harmadik családba megérkezik a másik, és jogával élve, néhány órára magához veszi a gyereket, akire akkor, a házasság hajnalán életét tette fel. Azaz — mert a gyerekvállalás kétszemélyes véd- és dacszövetség — az anyával együtt életüket tették fel, megfogadva, hogy az utód üdvénél soha semmi fontosabb nem lesz számukra. Halálosan komolyan gondolták, mégis — a házasságok mintegy harmadának tanúsága szerint — az élettárs hátrányos tulajdonságainak felismerése, előtérbe tolulása, az egyre tűrhetetlenebb perpatvarok árnyékában mindinkább elmosódik az eredeti cél, a fogadalom. Illetve lassan már éppen a gyerek érdekévé válik a drámai lépés árán is a nyugalom visszaállítása. Kétszemélyes véd- és dacszövetségből így lesz csonka család, ahová csak vendégségbe jár a másik. És ahol az egykori lángoló szerelemből nem sikerül legalább a barátság harmóniáját átmenteni, ott a felelős szülőből óhatatlanul kibic lesz, aki úgy véli, hogy tartásdíjjal és vasárnaponkénti látogatással szülői hivatásának eleget tesz. Lehet, furcsa a párhuzam, de hasonló felemásság gyakori a nem csonka családokban is. Ott, ahol a szülők együtt élnek, de az anyagi kényszer, a mindennapi szükségletek fedezetének megszerzése egyre több távollétre kényszeríti az apát. Késő este jár haza és ha érdemes, szombaton, vasárnap is dolgozik. Nem egészen új dolog ez, hiszen már évekkel ezelőtt születtek viccek is az idegen férfiról, akiben a gyerekek meglepődve tanulják meg apjukat ismerni. De ami tíz-tizenöt éve még ritkaságnak számított, az napjainkban egyre inkább jellemző lesz. És bár pénzt keresni a családra aligha lehet luxus, a mértékre nem árt vigyázni. Nemcsak azért, mert a túlfeszített tempó egészségtelen és a betegség felemésztheti a nehezen szerzett forintokat. Hanem mert éppen a célt, a pótolhatatlant, a gyerek családi légkör övezte életét veszélyeztetheti. Lukács Mária 3 Lappangó szalámivég Alighanem ismerős dolgot emlegetek. Leemelünk a polcról egy csinos kis tálcácskát, amelyben üde rózsaszínű szalámikarikák sorakoznak katonás rendben, s föléjük védelmezően áttetsző fólia feszül. Védelmezően és feltakaróan. Mert mi derül ki otthon? A pompás szeletkék alatt és között, a kiszolgáltatott vásárló tekintete elől elrejtve csúnya, bőrös szalámivégek pöndörödnek, nem is egymagukban. Akinek van macskája, annak nem kell a szemétbe dobnia az emberi fogyasztásra alkalmatlan szalámirészeket, bár ha a burok műanyag, akkor állatot sem ildomos megkínálni vele. Maradjunk annyiban, hogy a tálcák tartalmában ily módon becsempészett, ehetetlen falatkák mindenképpen anyagi veszteséget jelentenek. Ezúttal azonban nem a filléres, forintos ráfizetésekről akarunk szólni. Inkább a bosszantóbb becsapásról. Mert nemcsak szalámivéggel etetnek bennünket. Vannak másfajta „tálcák” is. Mostanában egyre-másra hallani, hogy bizonyos vállalatok dolgozói csupán akkor szereznek tudomást munkahelyük csődjéről, jobbik esetben korrigálható veszteségéről, amikor Damoklész kardja immár nem csak a fejük felett lebeg, hanem le is csapott rájuk. Lesz munka, lesz bér, eddig is volt valahogy, hangzik nemegyszer a bizakodó, vagy inkább biztató szöveg. A realitás — a szalámivég — pedig gyakran az, hogy nemcsak, hogy munka nincs elég, de az emberek egy részére sincs szükség. Néhol meg az derül ki későn, hogy épp a hatékonyság, a gazdaságos termelés jegyében kell elbúcsúzni jó néhány társuktól. Olyanoktól, akik — pozitív információk birtokában — az utolsó percig bizalommal és reményekkel telve végezték munkájukat. S a búcsú mikéntje se mindegy. Újabb szalámivégek a tálcák fenekén! Sajnos, a közelmúltban jó néhányszor megesett, hogy a jogi ismeretekben járatlan dolgozókat ügyes trükkel csapták be munkaadóik. Szépen felismerve a lehetőséget, hogy ha a leépítendő, magyarán elbocsátandó dolgozókat egyesével, kettesével eresztik szélnek, mentesülnek a szervezett, legalább tízfőnyi létszámcsökkentés esetén jogos, hat hónapi felmondási időre járó bér kifizetésétől. Az egyenként leépített dolgozók — mit sem tudván jogaikról — nemcsak az imént emlegetett pénztől esnek el, hanem később, esetleges tartós elhelyezkedési gondok esetén, az elhelyezkedési támogatástól is. Vannak nyilvánvalóbb „etetések” is. Ezeket nem a szervezetlenség, a jogszabályok ügyes kerülgetése, kijátszása, nem a nehéz gazdasági helyzet és nem a kereskedői lelemény szüli, hanem a hiánycikkek. Ilyenkor a kiszolgáltatott békésen hagyja, hogy teljesen nyíltan becsapják, jó drágán megveszi a szerviz szerelőjétől — mint magánzótól — az alkatrészt, mert a szaküzletben hónapok óta hiába keresi, lakására hívja a műszerészt, aki másnap megjavítja azt a hibát, amire saját szervize — alkatrész híján? — fájdalom, nem vállalkozhatott. E nyilvánvaló csapdák állítói többnyire személytelenek maradnak, s egy képzeletbeli védőpalánk mögül figyelik szorult helyzetben lévő zsákmányukat, fel sem tételezve róla, hogy esetleg ért a világos beszédből is. És tudomásul véve a nehéz időket — önszántából hajlandó megenni a „szalámivéget” is. De csak akkor, ha jól láthatóan a csomag tetejére teszik. Horváth Ildikó