Népszava, 1988. június (116. évfolyam, 130–155. sz.)

1988-06-09 / 137. szám

NÉPSZAVA 1988- JÚNIUS 9., CSÜTÖRTÖK 9 Műszakiak fóruma Szürkék állománya Zavaros időkben a zavaros fejűekből profik lesznek — idézték Murphy törvényét az In­novációs Kör legutóbbi összejövetelén. Az MTESZ-rendezvény ezúttal is a műszakiakat foglalkoztató kérdést vizsgált: akadályozzák-e ideológiai tisztázatlanságok a technikai fejlő­dést? Hallgatva az előadókat, fölrémlett egy más­fél évtizeddel ezelőtti filmsorozat refrénje. Az 1919-ről szóló humoros „moziban” a fő­hős, Bors Máté ismételgette: „Nagy ám a fe­jekben a zűrzavar!” Úgy tűnik — s ezt han­goztatták a szakemberek is — az ideológia magas szintjén nincsenek olyan tisztázatlan­ságok, melyek akadályoznák az ésszerű cse­lekvést. Azonban a korszerű nézetek, tézisek ma még korántsem lettek elterjedtté; „nem váltak — élve a régi megfogalmazással — termelő erővé a tömegekben”. Jócskán él­nek, sőt, újratermelődnek túlhaladott téte­lek, dogmák, rögeszmék. S ez a műszaki fej­lesztés napi gyakorlatában is fékező erő. Lassítja előrehaladásunkat például a gör­csös különbözni akarás. Nevezetesen az a berögződés, mely arra törekszik, hogy Euró­pának ezen a felén mindenben másfajta mód­szereket alkalmazzunk, miint a „t túloldalon”. Mert — így a kezdetleges téveszme — „az a szocialista, ami nem kapitalista" ... Csakhogy — döbbentünk rá fájdalmas fejlemények nyo­mán már régebben — pusztán tagadásra ideológiát építeni nem lehet! Hiszen úgy jár­hatunk, mint az irigy barátnő, aki nem azt nézi, milyen ruhadarab áll jól neki, hanem azt: miben különbözik a másikétól. Aligha kell bizonygatni, hogy a gyorsabb haladás­hoz saját koncepció kell, mely a mi „testünk­re”, adottságainkra, lehetőségeinkre van szabva. S eközben bátran, szellemesen hasz­nálhatjuk fel a másutt bevált, hasznos ele­meket. Ez utóbbinak bizonygatására éppen az ellenreformáció jeles alakját, Pázmány Pé­tert idézték, mondván: nincs olyan kert, ami­ből ne lehetne szép virágot szakítani. A tanulás lehetőségét kár volna feladni.. . És a „feladni” szónál érdemes elidőznünk. Ma gyakran elhangzik: „feladjuk régebbi eszmé­nyeinket...” Érdemes utánagondolnunk: mit adunk fel tulajdonképpen? Az egyenlőséget mint eszményt például aligha adjuk fel. Igyekszünk a jövőben is egyenlő esélyeket teremteni az életpályákat, szakmai pályafu­tásokat illetően. Ám ami az egyenlőséget mint gyakorlatot illeti, nincs mit feladnunk. Ugyanis soha nem valósult meg, ma már ezt világosan látjuk. Ott állnak az értekezleteken az egyenlők és „még egyenlőbbek” között a toronymagas elnökségi emelvények — mu­tatott rá valaki az Innovációs Kör ülésén. Ma már leáldozóban van azok csillaga, akik éppen a zavaros ideológiai állapotok­nak köszönhették jó egzisztenciájukat. Nem­csak szavakban, hanem a gyakorlatban is le­értékelődik a „szürkék állománya”. Nemcsak szabad, hanem kell is gondolkodni, mert hogy nyilvánvaló: eredeti — azaz jó értelemben vett másként — gondolkodás nélkül az áhí­tott műszaki megújulás hiú remény. A gyen­gék, életképletének támogatására a gazdaság­ban nincs több pénz, idő, energia. A kezde­ményezéseket lefékező „szürkék állománya” helyett a kezdeményező, újat akaró és újítás­ra képes szürkeállomány válik meghatáro­zóvá. Molnár Pál Kihívás az Iharosból Jobb háttéripar kellene A járműipar húzóágazat — hangzik a jól ismert tétel. Különösen megmutatkozik ez olyan gazdaságban, melyben a piaci vetélkedés egyelőre lagymatag. Így a háttéripart megtestesítő vállalatok nem kényszerülnek arra, hogy fo­lyamatosan fejlesszék termé­keiket. Az a járműipari cég, mely új külföldi piacokat próbál meghódítani, jó esetben im­porttermékkel helyettesíti, amit a hazai ipar csak gyen­ge minőségben állít elő­. A rosszabbik esetben, ha nincs devizája, folyamatos győz­­ködéssel, biztatással csalo­gatja elő a jobb termékeket, jobb minőséget a háttéripar­ból. Így ténylegesen a húzó­ágazat szerepét tölti be. Hasonló módszert alkal­maz az Ikarus is, ám a nyu­gati exportra készülő egyedi termékekbe még mindig sok importanyag épül be. Köz­tük a hajlított szélvédő, vagy sokszor a gumiabroncs is, holott ilyen termék — más minőségben — itthon is ké­szül. Ez — legalábbis erköl­csileg — folyamatos kihí­vást jelent a hazai mérnökök számára! M. Batha László felvételei Képzés a vállalati pénzből Az értelmiségi foglalkozások közül nálunk — egy néhány évvel ezelőtt végzett vizsgá­lat szerint — a műszaki dip­lomások száma növekedett a legdinamikusabban. A mér­nöki — vagy azzal fogalmi­lag közel azonos — diplo­mával, oklevéllel rendelke­zők száma 1949-ben 12 ezer, 1963-ban 43 ezer, 1971-­ben már 140 ezer körül volt, ma pedig közelít a 200 ezerhez. Az imponáló számok azon­ban sok problémát elfednek. Az üzemmérnökök száma és összetétele például rejtve marad. De hát kik is ők? Termelésirányítók, termelés­szervezők? Egyáltalán merre tart a hazai üzemmérnök­képzés? Erről beszélgettünk Pomázi Lajossal, a Bánki Dé­nét Gépipari Műszaki Főis­kola főigazgatójával. Elméleti töltés — Az üzemmérnök a gyár­ban az okleveles mérnök és a technikus között helyezke­dik el. Nagyon leegyszerűsít­ve: amikor róla beszélünk, gyakorlati tevékenységre — műszaki és természettudo­mányos, valamiint humán is­meretekre támaszkodó — ter­melésirányításra, a termelés segédfolyamataiban való részvételre gondolunk. Ma­gát az elnevezést az idő már kikezdte, ugyanis — az üzem­mérnök fogalmának általá­nosítható jellemzői mellett — a gyári hierarchiában való elhelyezkedése szinte válla­latonként más és más. — A műszaki tevékenység típusait tekintve mégis, mi a különbség az okleveles mér­nök és az üzemmérnök kö­zött? — Még a hetvenes évek­ben — korábbi munkahelye­mé­n, a Művelődési Minisz­tériumban — többedimagam­­mal egy nagyon szétszórt szakosítás helyébe máig ér­vényes, tevékenységre orien­tált szakosítást fogalmaztunk meg. Ennek az a lényege, hogy a mérnöki munkában négy fő terület különböztet­hető meg. Az elsőbe a gé­pekben, berendezésekben le­zajló folyamatok elemzése, illetve ezek matematikai­­fizikai modelljének megal­kotása tartozik. Az itt dol­gozó szakemberek egyetemi végzettségűek, magasan kva­lifikáltak, kiemelkedő elmé­leti felkészültségük módot ad a természettudomány kép­viselőivel való kapcsolattar­tásra és értik az alkalmazási terület problémáit is. A kö­vetkező csoportba azokat so­roltuk, akik az általuk terve­zett elméleti modellt géppé tudják formálni, azaz konst­ruktőrök. A harmadik tevé­kenységi kör egészen más tí­pusú embert kíván, mint az első kettő. Ide a technológia vezénylője, fejlesztője kerül. A főiskolán végzett techno­lógust talán a legjobban is­merjük. Végül az u­tolsó cso­port az ember-gép rendsze­rek irányításának, működte­tésének elméleti vonatkozá­saival és gyakorlati megva­lósításával foglalkozó szak­embereké. Ez az a terület, ahol­­az üzemmérnökökre iga­zán nagy szükség van! Moduláris tanterv — Önök közvetlen kapcso­latban állnak a gazdasággal. Milyen szempontok alapján próbálják kialakítani az ok­tatómunka irányait, amikor a vállalatokkal tárgyalnak, amikor a megrendelő igé­nyeit akarják az ismeret­­anyagban megjelentetni? — Főiskolánk neve is arra kötelez bennünket, hogy vál­laljuk mindazokat a tradíció­kat, amelyek 1879 óta lénye­gében a hazai iparoktatást jelentik. Bennünket úgy em­legetnek ma is, hogy a Nép­színház utcai „technológia”. Mi elsősorban gyártástech­nológusokat, általános gépé­szeket, szervező szakembere­ket és műszaki tanárokat képzünk. Amikor azt kérde­zi, hogy tekintettel van-e a főiskola az iparban lejátszó­dó folyamatokra, akkor én az ipar és a főiskola kapcsola­tát demonstráló új tanter­veinkre, az úgynevezett mo­duláris tantervre hivatkoz­nék. Új tantervi koncepciónk szerint megmaradt a gép­gyártás-technológia szak, az általános gépész szakot fel­váltja a gép- és rendszer­­techinika szak, a szervező­képzés egy szervező és in­formatika szakkal bővül — tekintettel a vállalati számí­tógépes rendszerekre. Nálunk a hat szemeszterből három az alapozásé, hogy megad­juk bármely irányba az üzemmérnökké válás lehető­ségét. Az utolsó szemeszter­ben az elsajátítandó ismeret­anyag a konkrét vállalati igényeikhez kapcsolódik.­­ Ezekben a hónapokban új kulcsszavak, újraértelme­zett közgazdasági kategóriák fogalmazódnak meg a gazda­ságban: a vállalkozás, kuta­tás-fejlesztés, kockázatválla­lás és így tovább. Mit tud tenni a főiskola abban, hogy új, modern gondolkodásmód alakuljon ki a jövő üzem­mérnökeiben? — A főiskola évek óta — nagyon udvarias leszek — mérsékelt felkészültségű, kreativitásban általában ala­csony színvonalú ember­anyaggal kezdi meg az üzem­mérnöki kurzust. Menhanisca­­előadásaimon például gyak­ran „üveges” szemmel néz­nek rám a hallgatók, mert a középiskolában nem tanultak kellő mélységben fizikát. A hozzánk igyekvők gyakorlati érzéke általában elfogadha­tó, de ez kevés, az új elmé­leti ismeret befogadására na­gyobb készséggel kellene rendelkezniük. Ezért aztán — mi mást tehetnénk — csak a legszükségesebb el­méleti tudnivalókat sajátít­tatjuk el és igyekszünk szak­mai gyakorlatra orientáltak lenni. A hallgatókon múlik, hogy erre mennyit tesznek rá. A felkészültségbeli hiá­nyosságok ellenére a válla­latok zöme kedvező véle­ménnyel van a tőlünk kike­rülő üzemmérnökökről. — Az idén kevesebb jut az oktatás színvonalának emelé­sére, a technológiai képzés eszközállományának fejlesz­tésére, mint tavaly. Milyen veszélyekkel jár a költségve­tés visszafogása? — A művelődési kormány­zat 2,8 százalékkal csökken­tette az 1988. évi költségve­tésünket. A visszafogás ne­héz helyzetbe hoz bennünket, mert a 90 millió forintból 70—75­­milliót a központi költségvetés ad, de 15—20 milliót vállalati megbízások­ból nekünk kell megtermel­ni. Abban reménykedünk, hogy a partnervállalatoktól — bajaik ellenére — vala­hogy összejön ez a pénz. Ha nem így lesz, kilátástalan helyzetbe kerülünk. Éppen a napokban léptünk be egy bérklubba, ami le­het nemes gesztus, bizalom az intéz­mény iránt, de lehet olyan is, hogy „boldogulj magad, hiszen növekedett az önálló­ságod!”. Az állami költségve­tésből csak a főiskola alap­feladataira jut pénz — az oktatás, az épületek fenntar­tására és a bérekre. Semmi másra. Egyébként 1 millió forint nagyságrendű bért tet­tünk félre, arra az esetre, ha a különböző árnövekedések és a forgalmi adó nehéz helyzetbe hoznák a Bánkit. Tudjon vezetni! — A főiskola egyik part­nerüzemét, a Ganz-MÁ­­VAG-ot 1987 végén szanál­ták. Érezhetők az oktatómun­kában ennek következmé­nyei? — Vannak olyan vállala­tok, amelyek a nehézségek ellenére is megtartják ve­lünk a szakmai kapcsolatot, s szép számmal akadnak olyanok, amelyek érdeklődé­se egyik napról a másikra megszűnik. A volt Ganz-­MÁ­­VAG most alakuló gyáraival — például az acélszerkezeti gyárral — változatlanul kor­rekt a viszony. Úgy tűnik, hogy a kipróbált szakérte­lemre a vállalatok továbbra is igényt tartanak. — Valójában merre tart a hazai üzemmérnökképzés? — A tantervi korszerűsíté­sek elkötelezték magukat a kétszintű mérnökképzés mel­lett. Tehát a mi főiskolai ok­tatásunkban is nagy a jelen­tősége a mérnök szónak. Sze­rintem az üzemmérnök ért­sen­­szót az okleveles mér­nökkel, lássa át a vállalati belső folyamatokat, és ren­delkezzék olyan ismeretekkel és képességekkel, hogy má­sokat tudjon irányítani. A műszaki felsőoktatás köz­ponti problémája, hogy tu­­dunk-e olyan oktatási rend­szert alkalmazni, amely te­kintettel van a foglalkozta­tási struktúrára , minőségi elveink feladása nélkül. Gál Róbert Tudást exportálni A „Détáriikvalitású”­ mű­szakiakkal jobban kellene gazdálkodnunk — mondta az Országgyűlést előkészítő egyik bizottsági ülésen Lékai Gusztáv képviselő, a Tiszán­túli Gázszolgáltató Vállalat vezérigazgatója. A hajdúszo­­boszlói képviselő úgy véle­kedik, az átmenetileg külföl­dön dolgozó mérnökök jól hasznosítható tudást hoznak vissza az országba. — Nem gondolja, hogy ez­zel nyíltan beismernénk te­hetetlenségünket? Vannak jó koponyáink, de nem tudunk úgy szervezni, hogy ezek hasznosuljanak... — A magyar szellemi ka­pacitás hasznossá tétele kü­lönböző okok, köztük forrás­hiány miatt, nem elégséges. A kutatók mostanában pa­naszkodnak, hogy könnyen utcára kerülhetnek, mert lét­számleépítések várhatók az intézetekben. Éppúgy, ahogy a futballban van nemzetkö­zi mércéje a játékos tudásá­nak, a szellemi képességnek is. És ezt a tudást áruvá kellene tenni, átmenetileg. Ez részben az egyénnek is hasz­nos lenne, részben az állam­nak is. Ha a kérdés úgy ve­tődik fel, hogy vagy munka nélkül marad, vagy nem a tudásának megfelelő munkát kap, akkor mindenképp ész­szerű az átmeneti külföldi munkavállalás. Ez nem azt jelenti, hogy beismerjük te­hetetlenségünket, hanem el­lenkezőleg: a szellemi tőke jobb hasznosulását érjük el. — A pénztőkét az életkép­telen vállalatokból szokták kivonni. És a szellemi tőkét? — A tőkét nemcsak az életképtelen szervezetből vonják ki, hanem az életké­pesből is, ha másutt nagyobb hasznot hoz. — S hol hoz nagyobb hasz­not a szellemi tőke? — Ott, ahol a kihasználá­sához a kellő tárgyi, technikai feltételek megvannak. Vala­mikor a kutatók éppen emiatt önként mentek kül­földre, olykor jogellenesen is. Ezt intézményesíteni, üz­leti vállalkozássá tenni nem elvetendő dolog lenne. — Úgy tűnik, hogy tárgyi feltételeket a jó agyak tudnak teremteni. Ha ezeket kivon­juk, akkor itt soha nem lesz­nek jó tárgyi feltételek. — Nem azt mondom, hogy mindenhonnan menjenek el a tehetséges emberek. Hanem csak onnan, ahová nem jut pénz. És azt ismerjük be, hogy mindenhová nem jut pénz. Ha ezt nem vesszük tu­domásul, akkor is tény ma­rad. Figyeljünk csak néhány kutatóintézetre! Azokra, me­lyek kutatásra szóló megren­delések hiányában kisszériás termelésre vállalkoznak. Ezért nem szabad őket el­marasztalni, hiszen így át­mentik magukat olyan idő­szakra, amikor a forráshiány megszűnik. — Joggal feltételezhetjük ma, hogy a forráshiány át­meneti? — Bízom a stabilizációs programban. A tudás külföl­dön való áruba bocsátása a stabilabb állapotban is foly­tatódhat, csak akkor nem kampányszerűen, hanem ki­forrott gyakorlatként, köl­csönös előnyökre alapozva. MTI

Next