Népszava, 1988. augusztus (116. évfolyam, 182–208. sz.)
1988-08-01 / 182. szám
NÉPSZAVA 1988. AUGUSZTUS 1., HÉTFŐ Hazaérkezett Grósz Károly (Folytatás az 1. oldalról) lista szűkítésében érdekeltek vagyunk, s amennyiben segíteni akarnak, bírálják felül ezt a szigorú, s bizonyos szempontból túlhaladott listát. Az amerikai elnökkel történt találkozót méltatva a miniszterelnök elmondta: " A nyílt légkörű megbeszéléseknek keretet adott az a gesztus — amelyet nagyra értékelek —, hogy főtitkárrá választásom után Amerikában megerősítették miniszterelnöknek szóló meghívást. Meglepődve tapasztaltam, hogy Reagan elnök rendkívül tájékozott hazánkról, életünkről. Sok igazság van abban, hogy az amerikaiak nem tudják, hol van Magyarország, de a vezető politikusok, különösen az elnök, jól ismeri azokat a kérdéseket, amelyek itthon napirenden szerepelnek, amelyek foglalkoztatnak bennünket. A négyszemközti és a hivatalos tárgyalások egyaránt nagyon konstruktívak voltak. Ismeretes itthon is, hogy az Egyesült Államok választás előtti heteket, hónapokat él át. Véleményem szerint ez nem jelentett hátrányt a látogatásnak, bizonyos szempontból szélesebb körűvé tette ismerkedésünket. A két elnökjelölttel történt találkozók is meleg hangúak voltak. Dukakis úr ugyan nem rendelkezik anynyi ismerettel Magyarországról, mint George Bush, bár — mint erre külön is utalt — feleségét rokoni szálak fűzik hazánkhoz. Grósz Károly a program során több alkalommal találkozott a sajtó képviselőivel, valamint a magyar emigráció tagjaival. Az e találkozókon szerzett tapasztalatairól kifejtette: — Itthon „borítékoltam” nyolc olyan kérdést, amiről biztosan tudtam — mint ahogy így is történt —, hogy feltesznek. Ezek között szerepelt az erdélyi magyarság problémája, 1956, a Nagy Imre-évfordulóhoz kapcsolódó tüntetés kezelése, a szovjet csapatok kivonása, a Mihail Gorbacsovval folytatott tárgyalás eredménye. Volt, ahol a válaszomat elfogadták, volt, ahol megfagyott a levegő. Ez együtt jár a politikával. Nem azért mentem, hogy mindenki egyetértsen velem. Egy kérdésre válaszolva Grósz Károly kijelentette: tudomása van róla, hogy itthon többen nem értenek egyet azzal, hogy külföldi tőkeérdekeltségű vállalatok működjenek hazánkban. Ezután így folytatta: — Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a kormányprogramban ezt leírtuk, csak az „tolvajnyelven” van megfogalmazva. Tavaly ezt a vitát lefolytattuk, s úgy határoztunk: a magánbefektetések arányát növelni kell a termelésben. Aki egy kicsit is ismeri a magyar valóságot, az tudja, hogy a lakosságnál nincs megfelelő felgyülemlett magántőke, ki kell tehát nyitnunk a kapukat a külföldi működő tőke előtt. Ehhez természetesen törvényes garancia kell a partnerek számára is, s ezt biztosítja majd várhatóan a társasági törvény. Az országot nem akarjuk kiárusítani — hívta fel a figyelmet. A kormány persze nem ad el gyárat, részvényt — nem ez a dolga. Gazdaságszervező szerepét kívánja erőteljesebbé tenni. A sűrű program kellemes állomása volt Disneyland. Az itteni megbeszélésekről a miniszterelnök tájékoztatásként elmondta: megtekintette a meseországot, s megbeszéléseket folytatott Amerika első számú vidámparkjának vezetőivel. Megállapodtak abban, hogy amennyiben megkapják az 1995-ös világkiállítás társrendezésének jogát — erről februárban döntenek —, a különböző létesítmények építésénél Disneyland is szerepet kap. A részletek megtárgyalására a közeljövőben kerül sor Magyarországon. Az amerikai, illetve kanadai fogadtatásról érdeklődő kérdésre a főtitkár úgy nyilatkozott: — Nagyon jó hangulatú fogadtatásban részesültem a kint élő magyarok körében is. Néhány helyen szerveztek ugyan, kisebb tüntetéseket, amelyeken feliratokat lobogtattak. Amikor alkalmam kínálkozott rá, meg is mondtam: tudom, hogy nem szeretnek bennünket, vezetőket valamennyien, de az országot szeressék, ne minket. Rokonszenvvel, örömmel fogadtak Torontóban is, ahol ellátogattunk a Hungarológiai Intézetbe, találkoztunk a magyar nyelvű lapok szerkesztőivel. Az volt a benyomásunk, hogy ezt jónéven vették, beletartozónak abba a politikai nyíltságba, amit meghirdettünk. A bennünket bennünket körülvevő kedvező légkör abból is lemérhető — mint ahogy nagykövetünk tájékoztatott róla —, hogy a Magyar Népköztársaság nagykövetségének fogadásán korábban enynyi neves közéleti személyiség nem vett részt. Ez annak a nemzetközi közeledésnek az érdeme, amely a Gorbacsov—Reagan találkozó következménye. Biztos vagyok benne, hogy ha a két nagyhatalom vezetőjének találkozósorozata nem így sikerül, ez a látogatás nem ilyen légkörben zajlik. Óriási az a szerep, amelyet a Szovjetunió és az Egyesült Államok a közepes és kis országok közeledésében betölt. Ez a nemzetközi folyamatnak egy eleme, ezt így kell kezelni — mondotta végezetül Grósz Károly. A m a amerikai elnök üzenete a magyar néphez A tévéhíradó stábja, amely Grósz Károly főtitkár-miniszterelnök amerikai útjáról tudósított, magával hozta Ronald Reagannek, a magyar néphez intézett szavait is. " Köszönöm a lehetőséget, hogy Grósz Károly pártfőtitkár egyesült államokbeli útja alkalmából szólhatok a magyar néphez — mondta elöljáróban Ronald Reagan. — Nemcsak Grósz úr látogatása jelent számomra különös örömet, hanem az is, hogy útja során találkozott az amerikai nép legkülönbözőbb képviselőivel és az Egyesült Államok több tájára is eljutott. Önök is tudják: az amerikai—magyar kapcsolatokban tekintélyes múlt előzte meg a viszony jelenlegi javulását. Az amerikaiak rendkívül sokat köszönhetnek a magyar bevándorlók tevékenységének. Az Egyesült Államokban a magyarok bizonyságát adták tehetségüknek és zsenialitásuknak. Említsük meg Solti Györgyöt és Ormándi Jenőt a zenében, vagy a Nobel-díjas tudósok között Szentgyörgyi Albertet és Wigner Jenőt. Nem sokkal ezelőtt mély benyomást tett rám, hogy láttam Bartók Béla hamvainak hazatérését Budapestre. Megtiszteltetésnek veszem és büszke vagyok, hogy a nagy Bartók Bélának Amerika nyújthatott menedéket a második világháború idején. Ma azonban helyesebb, ha előretekintünk. Az Egyesült Államokban nagy érdeklődéssel figyeljük azokat a bátor gazdasági reformokat, amelyek a vezetők nagyobb egyéni felelősségét célozzák, szélesebb teret biztosítanak a magánvállalkozásnak, és segítik az erősödő versenyt a vállalatok között. Üdvözöljük azt a nemrég tett bejelentést, hogy lehetőség nyílik közvetlen külföldi befektetésekre a magyar cégeknél. Mindkét fél világosan felismerte a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködésben rejlő lehetőségeket. Meggyőződésünk, hogy a piacorientált gazdaság irányában történő határozott előrehaladás jobb esélyeket biztosít a magyarok számára. A magyar vezetők kifejtették, hogy a gazdasági reform nem lehet eredményes politikai reformok nélkül. Ezt a nézetet mi teljes mértékben osztjuk. Üdvözöljük, hogy Magyarországon egyre nyíltabb eszmecsere folyik a demokratizálásról, a pluralizmusról, a parlament és a sajtó nagyobb szerepéről. Várjuk e fontos reformok teljes megvalósulását, mert tudjuk, hogy az emberi jogok és a demokrácia megbecsülése kulcs a békéhez és a boldoguláshoz. Kétoldalú kapcsolataink az elmúlt években, számos területen, folyamatosan fejlődtek. Csupán ennek az évnek az első felében 30 százalékkal növekedett a magyaroknak kiadott amerikai vízumok száma. Ez is tisztán mutatja az üzleti- és turistaforgalom fejlődését országaink között. Reméljük, még többen jönnek majd el hozzánk, hogy saját szemükkel lássák az Egyesült Államokat. Üdvözöljük azokat a magyar utazási könnyítéseket, amelyek következtében egészen biztosan sokkal több amerikai is ellátogat majd Magyarországra a következő években. Véleményünk szerint még többet is lehetne tenni ezekben a dolgokban. — Grósz Károly főtitkár ígéretes periódusban tett látogatást az Egyesült Államokban. Biztos vagyok benne, hogy egy sor fontos kérdésben kitűnő lehetőség nyílik a kapcsolatok fejlesztésére. Magyarország mindig is értékes szerepet játszott és játszhat továbbra is a széles értelemben vett kelet-nyugati viszonyban. Reméljük, hogy kapcsolataink a magyar néppel tovább gazdagodnak, és sikereikhez a legjobbakat kívánjuk. Köszönöm, és Isten áldja önöket! — zárta szavait az elnök. (MTI) Afganisztán Tárgyalások a hadifoglyokról Az afgán lázadó pártok szövetsége kész elfogadni mindenféle szovjet tárgyalási ajánlatot a hadifoglyok kérdéséről — közölte az emigráns afgán kormány vezetője, Ahmed sah a pakisztáni Kettában tartott sajtókonferenciáján. Moszkva szerint 313 szovjet katona tűnt el Afganisztánban 1979 decembere óta. Csütörtökön Vagyim Perfiljev szovjet külügyi szóvivő utalt arra, hogy a Szovjetunió akár közvetlenül is hajlandó tárgyalni a lázadókkal a szovjet hadifoglyok szabadon bocsátásáról. Öt ember halt meg a kelet-afganisztáni Dzsálálábád ellen intézett legutóbbi rakétatámadásban — közölte szombaton a kabuli rádió. A híradás szerint a város területére 34 rakéta csapódott, öten életüket vesztették, tizenegyen megsebesültek. Afgán hivatalos személyek feltételezik, hogy ez a rakétatámadás is a szélsőséges mudzsahidek műve. Negyvenöt brit állampolgárt evakuálnak ezen a héten Kabulból, mivel egyre erősödnek a lázadók tüzérségi támadásai az afgán főváros ellen — közölte a londoni külügyminisztérium. Mindössze tíz brit nagykövetségi alkalmazott marad Kabulban. Vasárnap a reggeli órákban a kormányellenes erők föld-föld típusú rakétákkal lőtték Kabult. A Bahar hírügynökség jelentése szerint egy kabuli lakos meghalt, hárman megsebesültek. Néhány ház megrongálódott. Új szovjet javaslat A Szovjetunió új kompromisszumos javaslatot tett Genfben, a nukleáris és űrfegyverekről folyó szovjetamerikai tárgyalásokon az elmúlt hét folyamán — jelentette a TASZSZ. A szovjet javaslat — melynek lényegét a hírügynökség nem közli — a hadászati fegyverzet 50 százalékos csökkentéséről megkötendő szerződés előkészítésének gyorsítását célozza. Ennek érdekében a Szovjetunió előterjesztette a VIII. cikkely új változatát — ez a cikkely bizonyos fegyverfajták átalakításáról, illetve felszámolásáról rendelkezne. Az új változat kompromiszszumos, sok tekintetben figyelembe veszi az amerikai delegáció korábbi javaslatait. A fák élni akarnak Haldoklik egy fenyő Budán. Két héttel ezelőtt jött a buldózer és legyalulta a terepet a készülő ház számára, a fenyő gyökere félig a földben maradt, félig a levegőben lóg. Az építők szemlátomást lelkiismeretes emberek voltak. Törzsét — az előírásoknak megfelelően — deszkákkal gondosan körbebástyázták, nehogy megsérüljön. Pedig a szép, sudár feketefenyőnek nincs esélye. Nem fogja túlélni. De hát ne legyünk olyan szigorúak! Nem kell ahhoz építkezni se Pesten, se Budán, hogy elpusztuljanak a fák. A hetek óta dühöngő kánikula mindannyiunkat alaposan megviseli. Kivált azokat, akik még csak ezután mennek szabadságra. Olykor kibírhatatlannak tűnt a rekordhőség, a város aszfaltrengetegében. Aki csak teheti, árnyékot keres. És még ilyenkor sem gondol arra, milyen pótolhatatlan, semmihez sem fogható kincset jelentenek a városi ember számára a fák. Persze, elvileg. Mert a gyakorlat azt mutatja, hogy sokan nem törődnek velük, jószerivel észre sem veszik őket... Elnézegetem a BAH csomópontnál, a Novotel Szálló közelében a nemrég telepített kedves kis gesztenyést. Növendékfák. Kicsiny lombozataik már rozsdabarna, most, a nyár közepén. És amerre nézünk, szerte a városban, lehangoló látványt nyújtanak a parkok, a sorfák. Tavasszal sok helyen, nagy buzgalommal ültették el a csemetéket. Ez volt a nagy tavaszi fásítási akció. Mindenki örült, igyekezett, ásót ragadott. De a fák kiszáradtak, a bokrokat elnyomta a gaz, mert közben nem akadt senki, aki egy kis vizet öntött volna rájuk. Békásmegyer valamikori szép parkjai, ligetei is kiégett prérihez hasonlítanak. Zuglóban a régen viruló, tenyérnyi parkok szintén a pusztulásról árulkodnak. A városnak most nincs pénze palántákra, a kipusztult fák, bokrok, növények pótlására. A tanácsok most mással vannak elfoglalva. A tornyosuló gondokhoz képest elhanyagolhatónak jelentéktelennek tűnik a parkok, a fák védelme. Egy kézlegyintéssel el lehet intézni, hiszen fontosabb dolgokra kell most a pénz, az energia, az idő ... De ne áltassuk magunkat! Az ápolt környezet, a már elültetett fák megóvása nem csupán pénzkérdés. Locsolni és nyírni a gyepet, néhány kanna vizet önteni az életért küszködő fáknak, miért lenne pénz kérdése? Munkába sietve, hazafelé igyekezve, amikor zsúfoltak a buszok, a villamosok, s útközben még bekell vásárolni, be kell ugrani a gyerekért is az óvodába — aligha jut idő megállni néhány percre, és körülnézni otthonunk, munkahelyünk környékén. Pedig néha meg kellene állni. Mert nem elég nagy lelkesedéssel részt venni tavaszonként az országos ültetési akcióban, s aztán könnyedén kipipálni a feladatot. Ezzel nem lezárul, hanem elkezdődik valami. A fák szólni nem tudnak. De élni akarnak. Kovács Ildikó Vállalni kell az ütközéseket Vendégem hosszú, szép pályát futott be munkás évei alatt. Nem valami magasra ívelő karrierről, pozícióról van szó, hanem, amint ő mondja, tisztes szolgálatról a mozgalomban. Nyugdíjazása előtt szakszervezeti bizottsági vezető titkár volt. Ő a szép pályát úgy magyarázza, hogy ez idő alatt sok csatározásban vett részt, minden, embereket érintő kérdésben szava volt. S ha nem, sikerült valami, akkor is szembe mert nézni az emberekkel. — Nem szerettem háttérben maradni soha — magyarázza. — Higgye el, ez nem a szereplési vágy volt, hanem az hajtott, hogy a környezetem ismerje meg a véleményemet, tudja, milyen, mit tettem, vagy hol hibáztam. Igaz, szereztem magamnak ellenségeket is, elvégre nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. De ezt is vállalom. A háttérbe húzódást és valahogy álszerénységnek, sunyi dolognak tartom. Vállaltam hát a konfliktusokat a vezetéssel, és ha kellett, a dolgozókkal is, így sem merném állítani, hogy mindent jól csináltam. De legjobb tudásom szerint igyekeztem, ezért aztán úgy gondolom, nyugodtan nézhetek a tükörbe. Vajon hányan mondhatják el magukról ezt? Egyáltalán, hányan teszik fel ezt a kérdést önmaguknak? Ez kiszámíthatatlan, és a végeredmény nem is a statisztikán múlik. Inkább azon, hogy aki funkcióban van, az legyen lelkiismeretes, tudják kiféle-miféle, és ha szükséges, vállalja az ütközéseket. A napokban vidéki üzemben járva tapasztaltam, hogy az emberek mérlegelik, észrevételeikkel meddig lehet elmenni. Elvégre itt élünk, itt kapjuk a fizetésünket, és tudjuk, hogy a vállalat saját hibáján kívül jutott igencsak nehéz helyzetbe — meditálnak. Találkoztam olyan személlyel, akit szívesen láttak volna szb-titkári funkcióban, de nem vállalta. Négyszemközt megmondta: személye túlságosan előtérbe kerülne. „Én sokszor inkább az emberek megnyugtatására törekszem” — mondta a beszélgetők egyike. Igaza van a bizalminak is, ha meg akarja nyugtatni a munkatársait, hiszen kinek jó az, ha ideges légkörben dolgozik? De beérni megnyugtatással és a szükséges lépéseket elmulasztani, ma már nem elég. Az élet ma olyan eseményeket hoz, annyi változást követel az emberek magatartásában, ami nem tűri el a visszahúzódókat, a háttérben maradókat, különösen a funkcióban levőknél. A munkahelyeken naponta szemben találják magukat újabb és újabb kihívásokkal, kérdeznek és választ várnak, keresik a kiutat. Persze, hogy szükség van megnyugtató érvekre is, de aki funkciót kap, forogjon a közéletben, tekintse annak az üzemi életet is, és tartsa kötelességének az egyén érdekvédelmét. Akkor is, ha sokan, már az ellenvéleményt is szembenállásnak tekintik. S azt, aki kritikával illeti a „fentebb" elhatározott dolgokat, hivatalból üldözendőnek tartják, ahelyett, hogy megnéznék, milyen szándékkal, milyen új szemszögből, kinek az érdekében szólal meg. És ahelyett, hogy mérlegeléssel, nyílt vitával és egymás véleményének meghallgatásával gazdagítanák a megoldás lehetőségeit. Nyilvánvaló, hogy napjainkban, amikor vállalatok, munkahelyek megszűnése és a munkanélküliség veszélye van napirenden, nem könnyű szb-titkárnak, bizalminak lenni. De a háttérbe húzódás, az óvatoskodás nem kedvez a kibontakozásnak, s árt a becsületüknek. Megmondhatója ennek a vendégem, aki egész életében mindig ott volt, ahol dönteni kellett. És felelősen állást foglalt minden kérdésben. 3 Káros kézmozdulatok Huszonkét év utáni megjelenő könyv. Húsz év után bevezetett gyógyszer. Tíz év után bemutatott film... Az utóbbi hónapok eme példái élesen rávilágítanak: nemcsak a gazdasági döntéshozatalban adódtak hibák az ország „félmúltjában”. A döntési mechanizmus más területeken is a gazdaságihoz hasonlóképpen működött. Azaz nemcsak a dollárban mért adósságaink nagyok. Mert az elmaradt haszon is egyfajta adósság. Nem idejekorán adhatott szellemi impulzust az újszerű gazdasági koncepciót fölvázoló ökonosztáz. Nem gyorsíthatta a gyógyulást, kevéssé gyarapíthatta az ország bevételeit a Naksol. S csak késve mutathatott rá az éppen itt emlegetett döntési mechanizmus hibáira a Béres-cseppekről szóló film. És a példák sora — ha a kisebb jelentőségűeket, vagy a kevesebb nyilvánosságot kapókat is belevesszük — alighanem végtelen. Melyik Vállalatnál ne tudnának akár több emléket is fölidézni arról, hogy ez vagy az a kezdeményezés elhalt, vagy csak jókora késéssel érvényesülhetett. Pedig már születése pillanatában fontos lett volna. Mindezen utólag merengeni, persze, haszontalannak látszik. De nemi egészen az. Addig kell „merengeni”, jobban mondva elemezni, amíg hatásosan rá nem tudunk mutatni a fékező erőkre. A rámutatás, a tudatosítás esélyt ad arra, hogy mielőbb kiiktassuk ezeket. Ha ugyanis emberi természetűek a bajok, akkor már pusztán a nevükön nevezése is nagyrészt hatástalanítja őket. Fölidéződik egy bányaüzemi példa. Nyilvánvaló, hogy a rossz geológiai viszonyokat számtalanszor nyíltan megnevezhetjük, attól azok még fennmaradnak. Viszont ha arra kell rámutatni, hogy a bánya vezetősége fél év múlva nyugdíjba megy, ennélfogva nem törődik új szennyezők feltárásával, hanem a már feltárt területeket fejteti le, jó termelési eredményt elérve, de egyúttal lehetetlen helyzetbe hozván az új vezetőséget; tehát ha erre kell rámutatni, akkor hatásosak lehetnek a kimondott szavak. Talán hasznos rávilágítani arra, hogy a leginkább nagyvonalú pazarlás a szellemi termékekkel lehetséges. Ebben nemcsak az játszik közre, hogy a kéziratban, laboratóriumban, dobozban maradt könyv, gyógyszer, film nem olyan szembetűnő, mint egy erőmű vagy egy megnyitatlan bánya. Hanem az a — most már tudjuk — ideológiai eredetű értékzavar is, mely mesterségesen leértékeli a szellemi teljesítményt. Egy összerogyó híd azonnnal és közvetlenül érzékelhető hatást gyakorol az életvitelre: fennakad a közlekedés (az esetleges áldozatokról nem is beszélve). De egy fiókba süllyesztett — vagy éppen egyből a papírkosárba dobott — kézirat, egy eltitkolt gyógyszer vagy egy „elfelejtett” film látszólag nem okoz kárt, fennakadást. S valóban: e nagyvonalú pazarlás csak hosszabb idő múlva üt vissza. De akkor nem pálcával, hanem léccsel. E visszaütés jele: közöny, merevség, a tolerancia hiánya, a kezdeményezések ritkulása, tunyaság, erkölcsi lazulás, szellemi igénytelenség — és még hosszan lehetne sorolni. Súlyos következmények, s az értük való felelősség nehezebben érhető tetten, mint a dolláradósságért való. Hiszen egy apró kézmozdulat is elég, hogy félrelökjünk egy kéziratot, találmányleírást, filmet, amelyben, másoknak hosszan tartó, verítékes munkájuk összpontosul. S éppen mert a könyyed kézmozdulat is elegendő, sok ilyen kézmozdulat született, sőt, születik még ma is. Talán hasznos volna leinteni ezeket a kezeket. Molnár Pál