Népszava, 1988. szeptember (116. évfolyam, 209–234. sz.)
1988-09-01 / 209. szám
NÉPSZAVA, 1988. SZEPTEMBER 1., CSÜTÖRTÖK A kerekasztal résztvevőié a szó Két napig Budapesten tárgyaltak, vitatkoztak a Varsói Szerződés és a NATO ötöt országának vezető leszerelési szakértői, politikusok, államtitkárok és katonai vezetők. A kötetlen tanácskozás sokszor a folyosókon is folytatódott. A házigazda Magyar Külügyi Intézet és a társrendező New York-i Kelet-Nyugati Biztonsági Tanulmányok Intézete meghívására ide érkezett résztvevők elsősorban a hagyományos leszerelés, a katonai doktrínák, illetve az annyit vitatott ellenőrzés kérdéseivel foglalkoztak. Egy szovjet és egy nyugatnémet résztvevőt lapunk is megkérdezett, hogyan látják a bécsi tárgyalások jövőjét, hogyan képzelik el a leszerelési folyamatot. Viktor Sztardlubov altábornagy Készek vagyunk a helyszíni ellenőrzésre a hagyományos területeken is Viktor Sztarodubov altábornagy, az SZKP KB nemzetközi osztályánakalosztályvezetője. Átmenthető-e ön szerint a nukleáris fegyverek csökkentésének területén az utóbbi időben tapasztalható lendület a hagyományos fegyverzetekre és fegyveres erőkre is? — Elméletileg igen, de sajnos, a gyakorlatban ez nem olyan egyszerű, mint sokan gondolnák. A legutóbbi két szovjet—amerikai csúcstalálkozó sok kézzelfogható eredményt hozott. Aláírtuk a közepes hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló INF-egyezményt, s több más kérdésben is közelebb jutott álláspontunk. A Bécsben immár tizenöt éve folyó tárgyalásokra mégsem sikerült hatással lenni, legalábbis eddig nem. Hiába tettünk engedményeket, javaslatokat, az ott ülő nyugati diplomaták rendkívül makacsul ragaszkodnak a NATO 1985-ös pozíciójához amely az ellenőrzés garanciáira, illetve az úgynevezett számháborúra helyezi a hangsúlyt. Még mindig él az 1987-es javaslatunk, amely szerint húszezer katonát és ezer tankot egyoldalúan kivonnánk, ha ezt később további, immár kétoldalú csapatcsökkentés követné. Készek vagyunk megvitatni a katonai doktrínák kérdését is. Kár, hogy ezekről elfeledkeznek a NATO vezetői, amikor a Varsói Szerződés államait, elsősorban a Szovjetuniót hibáztatják az egy helyben topogás miatt. Többé-kevésbé , mindkét fél elismeri, hogy zsákutcába jutottak a bécsi tárgyalások. Hol tartanak a „huszonhármak”, tehát a VSZ és a NATO képviselői, akik 1987. februárja óta nem hivatalos konzultációsorozatot folytatnak egy újabb értekezlet mandátumának kidolgozására? — Tulajdonképpen biztató az előrehaladás, bár még konkrétumokkal nem tudok szolgálni. A VSZ-tagállamok diplomatái mindenesetre azon vannak, hogy mielőbb elkészüljön a leendő, immár összeurópai hagyományos leszerelési fórumként is működő tárgyalássorozat mandátuma, napirendje, kijelöljék a helyszínt és a résztvevők körét. Jó lenne már itt tartani, de ma még más foglalkoztatja a Nyugatot. A hivatalos kormányálláspontok mellett olyan megnyilatkozásokat is hallani, legutóbb például a márciusi brüsszeli NATO-csúcson is, amelyek arra engednek következtetni, hogy a NATO valamiféle kompenzáción gondolkodik, ellensúlyozandó az INF- egyezmény következményeit. — Sajnos, én is hallottam ezekről a tervekről, s ez elszomorít, mivel megkérdőjelezi a nyugatiak komolyságát. Tudtommal a Szovjetunió kétszer annyi közepes hatótávolságú rakétát semmisít meg, mint az Egyesült Államok. Akkor miféle kompenzációról lehet itt szó? És az ellenőrzés? — A „szovjet fölény” édestestvére — volt. Kis túlzással, ma a NATO-ellenőröknek szabad bejárásuk van katonai objektumainkba. Ott van például az INF- egyezmény. Éppen a napokban utazott a Szovjetunióba az amerikai küldöttség, hogy megnézze, amint megsemmisítik az SS—20-asokat. A helyszíni ellenőrzésre készek vagyunk a hagyományos fegyverzetek és fegyveres erők csökkentésénél is. Szeretném tehát azt hinni, hogy Bécs nevének hallatán a politikusok és a közvélemény a közeljövőben már nemcsak legyint egyet, hanem úgy beszél róla, mint az európai leszerelési folyamat egyik legfrissebb, leghatékonyabb fórumáról. Volker Rübe Megfontolásra érdemes a magyar elképzelés Volker Rühe a CDU—CSU frakciójának vezetője a nyugatnémet Bundestagban. A hírügynökségi jelentések immár tizenöt éve úgy kezdődnek, hogy „változatlanul nincs haladás a bécsi haderőcsökkentési tárgyalásokon”. Ön szerint mikor változik meg ez a helyzet? — Egyetértek azzal, hogy meglehetősen egyhangúak ezek a hírek. Azt is mondhatnánk, hogy a mögöttünk lévő másfél évtized semmiféle eredményt nem hozott, hiszen jószerivel ugyanott vagyunk, ahol annak idején elkezdtük. Addig azonban nem számíthatunk komoly haladásra, amíg a Varsói Szerződés nem biztosít számunkra megbízható adatokat saját fegyveres erőiről, illetve nem csökkenti jelentősen és egyoldalúan az Európában állomásozó csapatait — még mielőtt elkezdődne a huszonhármak által most kimunkált új tárgyalási fórumon a tanácskozás. Mellesleg a NATO minden évben kiadja hivatalos közlönyeit, amelyekben a szélesebb közvélemény is elolvashatja csapataink legfontosabb adatait. A szovjet fölény egyébként elsősorban a tankok, harci járművek és egyéb harci technika területén jelentős. A nukleáris és hagyományos haderőket, fegyverzeteket együttesen kell kezelni, amikor a kialakult erőegyensúly megőrzéséről beszélünk. — Jó hogy említi az általános erőegyensúlyt. Örömmel vettem, hogy tavaly Gorbacsov úr már nem az általam nem sokra tartott atommentes folyosókban gondolkodva mondta el beszédét a Varsói Szerződés berlini ülésén, hanem egy sokkal komolyabb javaslatot tett, amely már átöleli egész kontinensünket. Ezen már érezhető volt a Szovjetunióban most erőre kapó új szél, az újfajta politizálás jele. Szerintem most az a legfontosabb, hogy mielőbb megtaláljuk adataink ellenőrzésének kölcsönösen elfogadott módját, és ne fordulhasson elő az, ami tizenöt éven keresztül, vagyis ne akadjunk meg a számoknál. Hol tartanak a huszonhármak? Egyáltalán, mikor tudják befejezni a kátyúba jutott tárgyalásokat Bécsben, és mikor indulhat meg az újabb fórum? — Nem szoktam jósolni, ezért most is csak azt mondhatom, hogy minél előbb, annál jobb. A huszonhármak konzultációi jó ütemben haladnak, s talán még idén megszületik az új fórum mandátuma, hogy aztán ismét az asztalhoz ülhessenek a diplomaták. Az ütemet a másik bécsi konferencia, a helsinki találkozó úgynevezett utókonferenciája befolyásolja, hiszen ott is téma a leszerelés. A záródokumentum lassan összeállt, mindössze egy ország, Románia akadályozza annak elfogadását. Románia azt kifogásolja, hogy az utótalálkozón részt vevő országok — elsősorban a nyugatiak — az emberi jogok romániai gyakorlatának megjavításához kötik mindennemű román javaslat elfogadását. Véleménye szerint az utókonferencián kívül milyen más tényező lehet hatással a haderőcsökkentési folyamatra? Mennyire lehet figyelembe venni mondjuk a Jaruzelski-tervet, vagy a hétfőn elhangzott magyar vélekedést arról, hogy hazánk alkalmas kísérleti terep lehet olyan leszerelési intézkedések kipróbálására, amelyeket később kontinensnyi méretekben is alkalmazni lehet. Várkonyi Péter külügyminiszter azt mondta, hogy ez mind a magyar, mind a hazánkban állomásozó külföldi csapatokat is érintené. — Érdekes javaslat, s mi itt, a mostani konferencián is sokat beszéltünk róla. Azt hiszem, megfontolásra érdemes. Persze mi egy nem hivatalos kerekasztal-találkozón beszélünk erről, így semmit sem ígérhetek. Azt viszont mindenképpen, hogy tanulmányozzuk. Ha már a javaslatoknál tartunk, ön is tett egyet. Mi ennek a lényege? — Azt vetettem fel, hogy egyik országban se lehessen több idegen csapat, mint amennyi az adott országé. Ez lehet a kezdet a teljes kivonáshoz. Kis lépés, de ezt— szerintem — meg kell tenni. Mester Nándor Horváth István fogadta Franz Kroppenstedtet Horváth István belügyminiszter szerdán fogadta Franz Kroppenstedtet, a Német Szövetségi Köztársaság belügyminisztériumának államtitkárát, aki a Közigazgatás-tudományok Nemzetközi Intézetének kerekasztal-értekezletére érkezett hazánkba. A megbeszélésen szó volt a két belügyminisztérium közötti együttműködés bővítéséről a közigazgatásban, valamint a Magyarországra áttelepült román állampolgárok ügyeinek intézésével összefüggő közös feladatokról. (MTI) 3 Tulajdonos társak közérzete Az egyforma és egyhangú panelházaik helyén néhány évtizede még tág rét volt a sövénnyel kerített virágkertészetek. Ahol ma sétáló- és játszópark, ott nem régen cserjés-bozótos, régibányagödör éktelenkedett. Ennek szélére, a mai park közelébe, a forgalmas főutcává változott egykori földút mentére épült a négyemeletes házaival m még emberléptékű lakótelep. Munkáslakások. A nagy nevű, határainkon túl is ismert gyár eme érdemes munkásai kapták itt életük első korszerű lakásainak vásárlási jogát. Ki munkásszálláson, ki albérletben, ki családtagként — magais családos emberként — szűkölködve várta ki a sorát, s jutott végre saját otthonhoz, akkori mérték szerint is csekélyke készpénztérítés ellenében, munkahelyi támogatással, hosszú lejáratú OTP-törlesztés lehetősége szerint. Itt még szokás a köszönés A környéken ma is aprócska, családi házak állnak, virágos kertekkel övezettek, falusiasak. Mindenki mindenki ismerőse, csakúgy, mint az egy munkahelyen dolgozók lakótelepén. Itt még szokás a köszönés a csak arcról -ismerősök között is, a buszsofőrök többnyire megvárják a megállókban a távolabbról futó integetőt. A vásárlókkeresztnevén szólítják a boltban a hentest, a sarki zöldségest, az ABC-üzletben a pénztárosokat és a boltvezetőt. Errefelé kellemes maradt — kellemes maradhatott volna —, amit ma úgy mondunk: az emberek lakóhelyi közérzete. Ám egyre szaporodó, apróbb-nagyobb jelek szerint mind nagyobb elkülönülés, önzés, sőt, durvaság váltja fel lassan ebben a hajdani egymásrautaltságban, közösségben élők hétköznapjait is. Mi tette? Talán, hogy némelyik lakás gazdát cserélt az idők során? Hogy az újonnan érkezőket valami idegennek szóló gyanakvás fogadja errefelé? Ez kisebb baj lenne, hiszen egyenként könnyű a beilleszkedés. Bennünket például ezzel a szóval fogadott a gondnak, amikor megkíséreltük a bemutatkozást: „Maguk is melósból lett fejesek?” Nem is értettem először, mire gondol, csak akkor derengett fel szavainak tartalma, amikor — mintegy jellemezvén — felsorolta a házunkban lakók rangsorát, hogy ki, mikor, milyen hivatali tisztségbe lépett a közös, kétkezi munkás létből előbbre a gyári ranglétrán, s miképpen érezhető a benti rangsor a hazai lépcsőházban is... Majd tapasztaltam, hogy a vagyoni gyarapodás is megosztotta az egykori egyenlő szűkösségben természetes jó viszonyt. A telektulajdon, a gépkocsi, a zongora, a bútorcsere itt mind számon tartott, elismert és irigyelt,tán mulatságos, ám nem kevésbé szomorú státusszimbólumok. Idegent aknik itt járni tilos!'. A szomszédos, ugyancsak társasházak forgalmas utcára nyíló átjárói előtt piros betűs figyelmezető táblák hirdetik: „Magánterület! Idegeneknek az átjárás tilos!” Valóságos harc folyt itt — mint később megtudtam — az első, közös területünkön épülő garázssorért. A zárható házkapuk lépcsőházaiban újabb, nappal is zárva tartandó kapukat szereltek a közös költség terhére, de ne tehesse a lábát még a postás sem, nemhogy illetéktelen. Zárt, szigorúan zárt világ ez, amely mégis fenntartja a másik ember hétköznapjaiba beleszólás egykor természetes és segítőkész, ma pusztán ellenségeskedésre alkalmas jogát. Baráti beszélgetésre nem nyílnak ajtók, de olykor felcsattannak a hangok a folyosón. S ilyenkor nem válogatottak, s még kevésbé finomak a szavak. A különös csak az, hogy nem egymással való vitában hangoskodnak a felháborodók, hanem mindig az éppen távol levő ellen folyik a háta mögötti méltatlankodás. Gyerekekkel üzennek a szülőknek, szomszéddal a szomszédnak, de soha nem szembe, soha nem nyíltan, őszintén és egyenesen. Mindig többen egy ellem, mindig szervezkedőn — de sohanem sikeresen, csupán békességbolygatón. A közgyűléseken, amely a közös ügyek évi egyszeri megbeszélésének alkalma lenne, ásít az ürességtől az e célra kölcsönbe kapott közeli iskolaitanterem. Igaz, akik ott vanak — legfeljebb egy tucatnyian — azokra szórják apró-cseprő ügyekben vádló szavaikat, akik nincsenek jelen . A tanácstagi beszámolók se szerencsésebbek. Azt, aki a magánügyekről a közösségi témák felé igyekszik, bizony le is hurrogják az egymás, többnyire a távol levők ellen felszólalók. Igaz, a gyerekek szeretik egymást. Átjárnának, játszanának egymással szívesen. De alig egynéhány lakásba hozható be játszótárs, nem szeretik a szomszédok a gyerekzsivajt, nem akarnak vitába keveredni a szülők. A park sem mentes a vitáktól. A padon üldögélni szeretőket zavarják a futkosó, hancúrozó gyerekek, a gyerekükkel sétálókat zavarják a kijelölt futkározóból ki-kiszaladó kölyökkutyák. A háziállattartás is tiltott errefelé. Tilos etetni a kóbor állatokat s télen a madarakat. Minderről írott táblák és öntörvényű döntések szólnak. Mert a társasházmagántulajdonban és környékén rendnek kell lennie. Ám ez a rend mégsem tökéletes. Hiányzik belőle a másik ember iránti figyelem, és hiányzik az őszinte beszéd. S ebben a meglehetősen felemás magántulajdonrendben kis-ko érvényesíti a saját törvényeit. Az erősebb, a hangosabb, a másik embert tekintetbe nem vevő önzés jogán. Akinek úgy tetszik, a vasárnapi pihenőnap délutánján rázza ki az utcára néző ablakon a szőnyegét. Más a lépcsőházban szereti elhullatni a félig égett cigarettáját, ismét más úgy gondolja, hadd harsogjon a nyitott ablakon kifelé, teljes hangerővel éjnek idején magnójáról a csárdás vagy tánczene. Autóajtók csattannak az éjszakában, hadd hallja mindenki, hogy aki most ért haza, gépkocsi-tulajdonos. Az új bútorokat késő este illesztik a hangosabb szót is átengedő falakba az ütvefúróval dolgozóka t f/yvrekek! sin ytik mcy A parkban, a házak közötti zöld kertsávokban időről időre méternyire magasodik a szemét- és papírhulladék. Idegenség, elkülönülés, rosszkedv rejtőzik az udvarias köszönések mögött. A látszólagos együvé tartozás álarca a védtelenek előtt hull le, rendszeresen. A gyerekek sínyltik meg az eluralkodott önzést, és a napközbenmagukra maradó öregek, őket nem kell tisztelnie rang és beosztás szerint sem a ház ügyeivel megbízott gondnoknak, sem másoknak, akik arendfenntartás önkényes, környékbeli őrei. Szemközt a tanácsi bérlakásokban, noha lármásabb, mintha mégis kedélyesebb lenne a világ. Esténként — mint egykor a falusi kis házaikban — kiülnek akapuk előtti kiapadókra, beszélgetésre, „tanyázgatásra” azemberek. Idős, magányosok kutyákat sétáltatnak, futkározva hancúroznak a gyerekek. Olykor hajba is kapnak, a felnőttek között is hallik hangosabb szó, vita. A kapuk nyitva, a házfal ugyan kopottabb, hiszen ők nem tulajdonostársak, hanem csak véletlenül együvé sodródott lakók, akik számára természetesebb az egymáshoz való alkalmazkodás, állampolgári kötelességen és jogon. Rab Nóra Körmenden a FALCO Fakombinát Fűrész- és Asztalosipari Gyárában évente 60 ezer köbméter rönkfát dolgoznak fel. A rönkökből különféle fűrészárut, bútorlécet és parkettafrizt készítenek MTI Fotó : Czika László felvétele