Népszava, 1988. szeptember (116. évfolyam, 209–234. sz.)

1988-09-24 / 229. szám

8 AJÁNLÁS AZ OLVASÓNAK Különös kivétel Simon Pálné, született Fischer Mária. Azok közé a nagyon kevesek közé tartozik, aki ötvene­dik évén túljut el írásai első közléséhez. (Bizony nem ír­tam volna évszámot, ha ő maga is nem írja le kedves nagyvonalúsággal...) Az irodalmi szerkesztő, főként, ha a versrovat gondozója, ritkán kap hasonló lehetősé­get. Nem azt, hogy tehetséges embert bemutat, olyan akadt eddig is, és remélhető, hogy lesz ezután is. Az ifjú­ság hódítani, suhanni akar, az álmok hajtóművei min­den korban túlszárnlalhatatlanok. Az ifjú­ság természe­te szerint ma is költő. S bárcsak maradna az később is, de csak a nagyon kevesek válnak ki és merik viselni gyakran megmosolyogtató szárnyukat. A többség mint­ha igyekezne elfeledni az álmok hajtóműveit, a repülé­seket, az eszmények ragyogását. Igen, mintha akarattal szürkülnének bele a hétköznapokba, vigyázva, nehogy kitűnjenek, s főként: nehogy kitündököljenek! Valóban, mintha akarattal, szándékosan rejtenék mélyre maguk­ba azt a csodát, amit a költészet vállalása jelent. Ezért olyan fontos a szerkesztőnek az ellenkező iga­zolás! Az elmúlt tizenöt év alatt - nem kis idő! - volt módomban bemutatni tehetséges fiatalokat. Noha az az igazság, hogy az idősebbek, az ötven-hatvan évesek kö­zül legalább annyian küldtek verseket, mint tizenöt­húsz évesek nemzedékéből valók. Nem is az a baj, hogy a nyugdíjas tanár vagy munkásember rímeket keresgél verssoraihoz, töpreng sorsán. Ezt is természetesnek mondhatjuk. Az a baj, hogy miközben a versecske író­dik, bizony sehol sincs a költő! Az valahol a hétközna­pokban elveszett, így az „alkotótok" rímes mondókák maradnak, szegényes szókinccsel, kisiskolás verseléssel. S hiába, hogy az igazat írják - kicsi nyugdíj, nehéz sors, szeretet, békevágy stb. -, a rímelő sorokból hiányzik az eredeti költői kép, a magával ragadó látomás ...A leír­tak nem válnak költészetté, a szárnyak útközben elkop­tak, elvesztek. A szerkesztő szomorú, mert nem tud kez­deni semmit az ilyen versekkel. Legföljebb további szo­morúságot okoz elutasító válaszával. De vannak, akik ezt nem hiszik el, valamiféle személyes rosszindulatnak tekintik a szerkesztő vélem­ényét és jönnek, jönnek bi­zonygatni igazukat. S mit mondhat minderre a szer­kesztő? Talán azt, hogy semmivel sem könnyebb jó köl­tőnek, írónak lenni azzá válni, mint mondjuk, jó futóvá, magasugróvá stb. Vagyis fiatalkortól és keményen kell edzeni értelmet és érzelmet, szerezni sok-sok tudást, próbálgatni a toll botorkálásait a papírok végtelenjé­ben, utat keresve a sajátos fehér sivatagi tájékon. Igen, mindez egész életet, egész sorsot kíván, s nem véletlen, hogy a naggyá lettek közül csak igen kevesen „kezdték” idősebb korukban. Sőt, alighanem egyikük sem. Mert a szárnyat, a hitet, az eszmények teremtésének csodáját nem tuszkolták a tudatalatti mélységesen mély tárnái­ba, omlasztva rá a köznapok meddőjét, hanem arcukon viselték a jegyet. Szemük másként csillogott, szavuk másképpen szólt: Velük maradt gyerekkortól a költő - maga a tiszta tekintetű gyerekkor! Közéjük tartozik Si­mon Pálné, született Fischer Mária. Költő születéstől fogva!­ Kiss Dénes 55 Legyen kenyér a kezedben! Pécsváradon születtem 1937. október 20-án. Bányászcsa­ládban nőttem fel. Ez számomra még ma is meghatározó. Az örök hovatartozás végett. Tudom, mi a szegénység, a félelem, a szorongás. És tudom, hogy a szeretetnél na­­­gyobb hatalom nincs a földön. Az emberek közel enged­tek magukhoz. Gyerekkoromban mesét, dalt kaptam, ké­sőbb ösztönzést, biztatást. Azt mondták, tehetséges va­gyok. Akkoriban mifelénk a lányok közül kevesen tanultak tovább - Legyen kenyér a kezedben! - mondta anyám, így kerültem a városba. Kiváló tanáraim voltak. Azt hi­szem, valamennyien hittek abban, hogy írásaimmal még vihetem valamire. Azzal még magam sem számoltam ak­kor, hogy egy nő életében ez nem is olyan egyszerű. A szülőfalumban kezdtem el tanítani. Hamar férjhez mentem, 1959-ben jöttünk Hosszúheténybe. Azóta itt élek, itt dolgozom. A lányom, a fiam mindenkor a legfon­tosabbak nekem ezen a világon. Tudatos, naprakész tanítónak kellett lennem, mert mindig éreztem magamban, hogy ösztönösen nem va­gyok az. Vallom, hogy aki gyermekeket merészel nevelni és tanítani az nem lehet középszerű, amikor a mestersé­gét gyakorolja. Sohasem éreztem magam a nemzet nap­számosának. Kevés időm maradt az írásra. Tíz évig írtam egy kisregényt. Öt éve jönnek a versek. Mindig földközelben éltem, s a legszebb dolgok ben­nem történtek meg. Az életrajzom elfér három mondat­ban. Néhány kilométeres körzetben (Pécsvárad-Pécs- Hosszúhetény háromszögében) élek öt évtizede. A teremtés legszebb, leghasznosabb produktumai a fák - gondolom, amikor kompromisszumot kötök a sors­sal. Keserves dolog. Nem mondom, hogy költő vagyok. Ha sok pénzem len­ne, talán festenék. Katartikus képeket. Bordóval, szürké­vel, fehérrel, halovány kékkel. Talán egyszer... Kell, hogy az élet önmagába visszatérő görbe vonal le­gyen. Háromszázhatvan fokos. Isten háta mögött csak ezzel a hittel szabad élni és megélni. Megélni a világmindenséget, amíg lehet... • Fischer Mária 55 Fischer Mária versei se fi* ÉVGYŰRŰK Évgyűrűk között aranykarikák - A Nappal, a Földdel jegyzem el magam, végességem e létben határtalan. Körben kört szülök, bennem a világ. Tavasz táján az erdő felkacag, virágot csikorgat szivem, hófehér fátylakra mézillatot. Néhány ledér bibém lepkére vár, vagy szélre csak­­Gyümölcsöt már ez őszre nem hozok. Terítem az ágakon a lombokat, madárnak fészket rakok. Madárbarakk leszek egy napon. Az Isten csorog be minden sejtemen gyökér­múltamig. S önmagába lassan visszagombolyít­­ ÁHÍTAT Ha májusban a bükk a fénybe szédül, az Úristen is a földre költözik. Csobog, libeg, kakukkol, napba kékül, arany szálakat sző, szőnyeget terít a fák alá, fenn a hegygerinceken. Katedrális-erdő -Zsoltárt zengenék e ritka percekért... Kitágul fejem, s a végtelen színei - a zöld, a kék - betáncolnak vérpiros lelkemig. RÖPPENŐ IDŐ Röppenő idő a rezdülés, mely áthatolt a testeken. Mély, galambkori emlék, repülés, biztos esély; tér, ahol szárnya volt­­még mindenkinek, ahol röptét lesték a másik madárnak is, és tiszta volt a cél az élet és halál fölötti pályán. Az ember madárnak öltözik, ha látni­ vél a létben fényes pontokat (de árván , repülni nem tanácsos). Lökdösődik,­forog. Kikezdi a Nap már most a tollakat, mikor a friss szárnyakon még nem is szálldosott. Az ember álmodik. Parányi lélekmadár vibrál az álmain. Meg­ sem­ élt napok pihés csendje - énekelni - néha visszajár. A SZÜRKÜLETBEN... A szürkületben megszűnt a színek lényege, öreggé vált az­ út, mára jéghideg folt a város. Mint a képeken a térzene, úgy téma most a csend. A túlfeszített vásznakon hófehér-fekete-szürke a föld, sivár és fénytelen, torz fotó-blamázs. A domb magasan templom, katonás temetőt őriz. Kataton vagy a feltámadás. Megállok szemben a képpel, pályáz a sötét, érzem, hogy hinni nem tudok, fordulok visszafelé. Viszem a semmi bűvöletét. Félelmetes, ha már nem jönnek velünk a fák. Véreznek agykérgemen a jóslatok, sebzett vagyok. Fejemre szórom az út porát. SZOMBAT, 198­8. SZEPTEMBER 2­4. NÉPSZAVA „Kötélből a hosszú? szóból a kurta” Buda Ferenc prózakötetéről Buda Ferencnek titka van. Nem is titka, varázsa. Há­rom, fölöttébb vékonyka verseskötet jelzi az 52 esz­tendős költő eddigi életmű­vét. Fanyaloghatna az olva­só: ez bizony vajmi kevés. Egy ambiciózusabb versíró néhány év alatt „kitermel­né” azt a mennyiséget, amit ő negyedszázad alatt­ szen­vedett meg. Mitől hát, hogy e kevés verssel is a Hetek és a középnemzedék egyik leg­markánsabb, legmeghatáro­zóbb alakjává vált? Mitől az a páratlan és szokatlan nép­szerűség, az ünneplő kedv, ha ez a halk szavú, kemény fából faragott arcú ember megjelenik? Buda Ferenc nem sokat tett a népszerűsé­gért, elismerésért. Ez a nem sok azonban nagyon súlyos valami. Buda, a költő, és az ember morálisan kikezdhetetlen. Élet és mű szerves egységé­ről volna szó? Igen, ám ezt többféleképpen véghez le­het vinni: elzárkózni az ele­fántcsonttoronyba, visszavo­nulni az esztétika, a forma szférájába, avagy, miként Buda is teszi, rohamra in­dulni a perifériák, a tanyák, a munkával erkölcsöt terem­tők, a védtelenek, kiszolgál­tatottak mentéséért. Buda népszerűsége is éppen azt bizonyítja, szükségét érzi az olvasó (a társadalom), hogy a költő ne csak a formai kö­vetelmények szerint írjon pontosan, ne is csak dekla­ráljon egy magatartást, de személyiségével, életével hi­telesítse is azt. Buda Ferenc életében, sorsában eldöntöt­te, mi a fontos számára: a hi­telesség, a ragaszkodás egy­féle etikai normához­­, köl­tőként akár a megszületni készülő versek rovására is. Ezért válhatnak nemcsak ér­dekessé, de fontossá is el­­hullajtott forgácsai, prózai írásai, jegyzetei, megnyitói, ajánlásai ,­­ amiket össze­gyűjtve Évgyűrűk bilincsei címmel választott lakhelye, Kecskemét adott ki. A kötet legtöbb írását al­kalom szülte, mindössze két dolgozat szerepel benne, ami rendelés nélkül íródott. Az egyik kirgiziai utazását örökíti meg olyasféle lírai naplóként, amely ennek a szovjetunióbeli, török nyel­vű népcsoportnak teljes - történelmi, kulturális - arcu­latát is megrajzolja. A kétke­zi ősök utódjaként szinte tör­vényszerűen jutott el műfor­dítóként a rokon, és a rokon­nak érzett más népek nép­­költészetéhez. A Messzi út tanulságokkal című írásá­ban a kirgiz nép világirodal­mi rangú kincseinek bemu­tatásáért ragadott tollat. A magyar olvasó ismeri Ajt­­matovot, e nép szülöttét, s aztán ennél többet alig, még Kirgizia földrajzi behatáro­lása is bizonytalan lehet. Pe­dig élő, népi eposzuk, a Ma­­nasz értékben, rangban, sőt terjedelmileg is vetekedik a Kalevalával, Odüsszeiával. Megismerésével saját múl­tunkhoz is közelebb kerül­hetünk, a történelmi idő más-más szakában ugyan, de a lovas-nomád életmód­dal hasonló utat járt be a két népcsoport. Testmeleg sze­retettel ajánlja figyelembe Buda az értékeket, figyelem­re fontos jelenségeket­­, s teszi ezt a maga veretes, köl­tői nyelvén. Alkalmi írásaira ugyanez a gondosság, szikárság, igé­nyesség a jellemző. Buda kevés szavú költő, csak vil­lanásnyira nyilatkozik meg­­, ám mindenütt ott van, ahol szükségét érzi jelenlété­nek, kiállítások megnyitói­ként, fiatal, pályakezdő köl­tőket bemutatván, a kulturá­lis közélet hétköznapjaiban.­­ Csak éppen a baskír köz­mondással együtt azt vallja: „kötélből a hosszú a jó, szó­ból a kurta”. (Kecskemét) Pécsi Györgyi Előttem a madárfütty Csilczer Olga versei A­ föld és az ég, az ember és a kozmosz azonos természe­tűek Czilczer Olga próza­verseiben. Mikrokozmoszá­ban a makrokozmosz lako­zik. A költőnő oly könnye­dén és oly komolyan játszik mindennapi környezetünk tárgyaival, a természeti je­lenségekkel, apró élőlények­kel, mint a gyermek a színes kavicsokkal. Tenyerében tartja ön- és az anyatermé­szet törvényeit. Minden egyes prózaverse külön kis katedrális, amelynek abla­kán bepillantva találkozha­tunk emberi életünk egzisz­tenciális szorongásaival, vá­gyainkkal, félelmeinkkel, de ugyanígy örömeinkkel is. Asszonyisága átsugárzik versein, de soha nem maga­­kelletően, inkább diszkrét bájjal. A vacsorafőzés, kö­tés, és egyéb női szorgalma­­tosságok kozmikus magas­ságba emelkednek. „Még mielőtt a fényszálak össze­gubancolódnának, kötök belőlük Napot. Mintája al­kalmassá teszi a mindkét oldalán való viselésre. Szí­nén felöltve pirkadat, visz­­száján hordva és borul a tájra. ” Szigorúan szerkesztett, művészi fegyelmezettségről tanúskodó verseiben reális és szürreális eleretek keve­rednek. „Lábamon sárcsiz­mával, kezemben ösztöké­­vel indulok. Ajtó, vízcsap be- és elzárva. Mióta egyen­súlyozok a Nap párká­nyán?” (Levél J-nek) „A gázt meggyújtom. S míg lisztbe mártott jobbom ki­szaggatja a tűzből Holdam alakváltozatait, a másik kéz sem henyél. ... Végül a fogak mutatványai. Terítve. A tűzhöz hát, gyerekek. ” (A vacsora) Czilczer Olga varázsos át­változásokra képes. „A te­nyészet képei” ciklusban hangyává, békává lényegül át. A „Meg kell állni” című versében egy golyó, amely bajosan kerülheti végzetét: „Pörögtem a táncparketta rulettmezőin, amikor is még ép eszméletem intő szavára vigyázz, talp­ let­tem figyelmes.” Költészeté­ben az egyszerű írógépsza­lag is kozmikus jelentőségű­vé válik: „írógépszalagon betűnyom. Alatta, fölötte ég, az oroszlán, a szűz, és az iker csillagjegyével. ” (Veszélyes konstelláció) Megszemélyesíti tárgyain­kat; igaz, miért ne tiltakoz­hatna egy hintaszék is az el­­költöztetése ellen?! (Akkor már inkább) A természeti je­lenségeket egy asszony ke­zébe helyezi, jelképezve a női teremtőerőt: „Szomszé­dasszonyom vasal. Túlfor­­rósított ege egy felhőt össze­ránt, és megered a zápor. ” (Az évszakokról) Czilczer Olga prózaverseit olvasva megmártózhatunk saját belső tengereinkben, elmerülhetünk a legbelsőbb életünkben. Ehhez a szelle­mi kalandhoz „hasznos úti­kalauz” a költőnő „Előttem a madárfütty” című kötete. (Magvető Könyvkiadó) Kispéter Emőke

Next