Népszava, 1988. október (116. évfolyam, 235–260. sz.)

1988-10-19 / 250. szám

6 * Elkészült a veszprémi színház rekonstrukciója Újraálmodott szecesszió — A belső és külső munkáknál csak nemes és értékes természetes anyagokat — márványt, színesfémeket, üveget, fát, textíliákat, követ, kerámiát — használtunk. Kivéve persze azt a maga korában egyedülálló öntött beton szerkezetet, amely például az ablakoknál, a kerítés vagy a tető díszítő elemeinél egyúttal stilárisan is meghatározó szerepet tölt be. Amikor a veszprémi színház terveit Medgyaszay István 1907-ben elkészítette, ez az anyag, s ez a stílus, melyben a szecesszió és a magyar népi építőművészet egy sajátos keveréke van jelen, merőben szokatlan volt — legalábbis egy vidéki színház tervei esetében. Járjuk a vászprémi színház újjáépített belső tereit a belsőépítész tervezővel, Szenes Istvánnal, s ő közben mesél, nemcsak az épület múltjáról, hanem sk minden egyébről is, ami az 1908. szeptember 17-én már át is adott színházépület történetével és stílusával függ össze. A fentieken, túl például megtudom, hogy az eredeti épülettervnél követelmény volt: közvetlen átjárást kellett biztosítani a színházba a mellette lévő Korona Szállóból, hogy a rendezendő megyebállókra és más eseményekre a notabilitások kerülő nélkül átsétálhassanak a szállóból a színházba. .E rendeltetés miatt készült aztán a színház nézőtere sík padlóval, ment hiszen a bálok alkalmából a széksorokat kiemelték, és a padló táncparkettként szolgált. Ezért olyan különleges az épület alaprajzi elrendezése is: a főbejárat eredetileg a színpad tengelyében volt, az előcsarnok a nézőtér alatt, s e csarnok szemben lévő végéből lindult a fő- vagy díszlépcső az emeletre. A régi dokumentumokból kiderül,: az építésikor egész sor olyan elképzelést nem valósítottak meg (sietség? pénzhiány? ízlésbeli viták miatt?), amelyeket pedig Medgyaszay pontosan megrajzolt vagy leírt. Most, a rekonstrukció alkalmából, erre is imád nyílott. — Abból indultunk ki — mondja Szenes István —, hogy ez egy alapvetően szecessziós épület, melyben azonban ez a stílus nem érvényesült eléggé, így a belső terek tervezésénél, de a külső felújításnál is, egy kicsit újraálmodtuk a századelő kedvelt stílusát. Így is van. Már a színek is erre vallanak. A kubai márványpadló a közönségforgalmi helyiségekben — előcsarnok, ruhatár, büfé stb. — halvány mályvaszínű, illetve orchidea-rózsaszín, feketével kombinálva. Az ajtók fekete, lákköntött felületű, üvegbetétes,kazettás megoldásúak, nemes réz véretekkel, kilimcsekkel. A tervező ötvösművész, Albert András nemcsak a főlépcső és az oldallépcsők öntöttréz korlátait készítette, hanem még a ruhatári fogasokat vagy a fogasak számait is külön megtervezte. Gyönyörűek a sokféle formájú, szintén a lilás rózsaszín árnyalataiban játszó világítótestek, melyeket rézzel kombináltak a tervezők. Horváth Márton üveg- és Simai Lajos ötvösművészek. Különösen a főlépcső két bundázó, fagyöngyösokorra emlékeztető hatalmas világítóteste pompás. Az emeleti társalgó és a nézőtér szőnyegpadlója szintén sötét mályvalila, ilyen színűek a Thonnet-székekre emlékeztető megoldású, rendkívül köményed nézőtéri ülések huzatai, s ugyanilyen színű a színpad nagy előfüggönye. A nézőtéren most megvalósultak azok a hatalmas gobelinek, amelyeket Medgyaszay csak megtervezett. Gönczi András, és Szenes Zsuzsa textilművészek készítették a páholysor fölött körbefutó falikárpitokat. Azt mondhatjuk: sikerült egy minden apró részletében végiggondolt, tökéletesen kidolgozott, ráadásul nagy szakmai műgonddal megvalósított egységes forma- és színvilág keretein belül megalkotni ezt az újjáépítést. Hogy a színházépület belső szerkezetei maradtak is, meg át is építették őket, az természetes, így létesülhetett a földszinten, az előcsarnokhozkapcsolódva, gyakorlatilag a színpad alatt, az annak megfelelő méretű kamara- vagy stúdiószínház, mely a legmodernebb elképzelésekhez is alkalmazkodó berendezésű. (Akár televíziós vagy hangfelvételeket is lehet itt készíteni, a sokféle variációjú színházi előadások mellett.) Rendkívül érdekes az előcsarnok és a nézőtér falburkolata: Szekeres Károly keramikusművész azokból a kerámiamotívumokból alkotott falburkoló elemeket, amelyek az eredeti Medgyaszay-terveken az épület külső felületein díszítésként futnak körbe — de ezek az elemek mintha a mezopotámiai kultúrák kerámia falburkolataira is emlékeztetnének. (Medgyaszayt igen érdekelték a keleti építészeti stílusok.) Különösen remekül érvényesül ez a rusztikus felület a felülről érkező, súroló fényekből komponált megvilágításban. A színház technikai berendezései is teljesen megújultak. A színpadtechnika, a világítóberendezések, a hangtechnika teljesen új és nagyon korszerű. Megnagyobbították a színpad előterét, megoldották a zenekari árok elhelyezését, jobbak a nézőtérről a látási viszonyok (lejtős padozat épült). Az összesen mintegy 300 milliós költséggel megvalósított rekonstrukció viszonylag igen rövid idő, gyakorlatilag alig négy év alatt készült el, annak dacára, hogy a VÁÉV válsásága alaposan hátráltatta a munkálatokat. Igaz ugyan, hogy a KÖZTI-ben már 1977-től megkezdődtek a tervezési munkák — Szenes István belsőépítész társa Szendrő Péter építésztervező volt —, de a tényleges munkálatok csak 1984-ben, illetve 1985-ben indultak. A VÁÉV helyére a Veszprémi Építőipari Szövetkezet lépett, és neki köszönhető, hogy az épületen dolgozó összesen több mint ötven különféle szervezet, vállalat munkája — a Veszprém Megyei Beruházási Vállalat szervezői tevékenységének révén is — igen jól összehangoltan és kitűnő minőségben folyt. A veszprémi Petőfi Színházban már folynak az ünnepélyes színházavató előadás — Sík Sándor István király című drámája — próbái, azaz a színház munkára kész. Megnyitó: november 18-án. (takács) Jobb szó híján irodalmi-művészeti antológiának tudnám nevezni azt az album formátumú kiadványt, ami Szigliget címmel a közelmúltban látott napvilágot a Képzőművészeti Kiadó gondozásában. A könyv ugyanis olyan írásokból válogat, amelyek ihletője ez a romantikus balatoni település. Az élmények és gondolatok papírra vetői irodalmárok, művészek és tudósok, akik életük valamely szakaszán megfordultak ezen a tájon; sok közülük egyébiránt, különösen amióta áll a Bölöni György alapította alkotóház, állandó vendég itt, hisz az egykori Esterházy-kastély a hozzá tartozó többholdas parkkal nemcsak a pihenéshez nyújt ideális körülményeket, hanem a munkához is. Nos, ez az antológia néhány klaszszikus szerzőt leszámítva az alkotóház egykori és mai vendégeinek a tisztelgése a kivételes szépségű táj és humánus embervilág előtt. Koczogh Ákos, a kötet szerkesztője az összegyűjtött verseket, esszéket és novellákat kronologikus sorrendbe rakta, s stílszerűen a múlt század nagynevű Balaton-kutatójának, Eötvös Károlynak egy útirajzrészletével indítja. Eötvös „a világ egyik legszebb vidékének” nevezi a szigligeti öblöt és környékét, amelynek látványosságait „száz költőnek száz dala sem tudja elszámlálni”. Ez a varázs, fejti ki, nem utolsósorban abból adódik, hogy „a jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai” találtatnak itt egymás mellett. Szigliget történetéről, műemlékeiről egy mai helytörténész, Kozák Károly tárgyilagos, minden részletre kitérő tanulmánya tájékoztat; dolgozatából megtudjuk, hogy az élet jószerével az őskortól kezdve folyamatos a Balaton eme szögletében, s hogy a település sorsa századokon át összekötődött a még Árpádkori eredetű várral. Az 1780 körül épült Esterházy-kastély, amit a XIX. században klasszicista stílusban átalakították, 1952-ben lett az Irodalmi Alap alkotóotthona s ebben a minőségében az új magyar irodalom létrejöttének egyik fontos előmozdítója. Kezdetben főként pályakezdő, lakásgondokkal küzdő fiatalok, a „fényes szellők” nemzedékének későbbi reprezentánsai keresték fel, utóbb azonban szinte mindenki az írótársadalomból, 1968 óta pedig, hogy a valaha különálló zenei, irodalmi és képzőművészeti alapok egyesültek, igen sok muzsikus, festő és szakkutató is A Szigligeten született vagy érlelődő alkotásoknak se szeri, se száma, közöttük jó néhány, mint például Juhász Ferenc A rezi várban című költeménye, Nagy László Ősszel című verse, Jékely Zoltán Balatoni elégiája, Zelk Zoltán Őszi napsütése irodalmunk rangos értéke. A kötet bőséggel idéz ilyen remekműveket, de természetesen kurensebb termése is, Tatay Sándor, Németh László, Szabó Magda, Pilinszky János, Örkény István, Dénes Zsófia, Vészi Endre, Kolozsvári Grandpierre Emil és mások munkái is érdemesek a figyelmünkre. Külön kell szólnunk arról a néhány tanulmányról, amely művelődéstörténeti érdeklődést hivatott kielégíteni. Kozák Károly történeti összefoglalóját már említettük, ehhez ad újabb adalékokat Örsi Károlynak az arborétum létrejöttét és jelenét ismertető írása, valamint Preisich Gábornak a település építészeti fejlődését felmérő esszéje Bozóky Mária riportja a társművészetek néhány jelesét hozza emberközelbe, míg Volly István egy szigligeti illetőségű népdal, a „Mért nem lettem hófehér tulipán” és Petőfi dalainak rokonságáról elmélkedik. Képviselve van a szociográfia is, éspedig éppen a szerkesztő, az időközben elhunyt Koczogh Ákos jóvoltából , a Közösségből község címmel élvezetes panorámát rajzol Szigliget tegnapi és mai lakóiról. Úgy tudom, Koczogh eredetileg a képzőművészeket is be kívánta kapcsolni, tőlük itteni ihletésű rajzokat, festményeket kért. Nolipa István Pál, a Pesterzsébeten élő, kitűnő mester nem sokkal halála előtt éppen azért keresett meg, hogy egyik, a Népszavának, adott szigligeti témájú rajzát e könyv számára visszaszármaztassa. Nem tudom, mi okból, talán energia, vagy pénz nem tellett rá, a műmellékletek végül is elmaradtak: néhány történeti témájú rajz mellett csupán Kónya Kálmánnak került be 32 színes fotográfiája. Ez is nyereség persze, mert bennük dokumentum és művészet találkozik, mégsem pótolja azt a változatosságot, amit az ecsetet, tollat, ceruzát forgató művészi habitus nyújtott volna. Szigliget irodalmi felfedezése mindenesetre megtörtént, talán a művészeti sem késik sokáig. Tasnádi Attila A csodálatos Szigliget KERESSE A CENTRUM EMBLÉMÁT! Október 17-től december 18-ig osztályainkon 20 ÉS 40%-oS engedményt és egy sorsjegyet kapnak vásárlóink, ha MEGTALÁLJÁK AZ ÁRUKBA REJTETT EMBLÉMÁKAT. Sorsolás 1988. december 22-én, 16 órakor. EGYSZER TALÁL KÉTSZER NYERHET a Csepel Áruházban. A könyv őszi ünnepe A szövetkezeti könyvterjesztés legnagyobb ünnepére, az őszi megyei könyvhetekre, az idén huszonnyolcadik alkalommal kerül sor. Ezúttal október 22. és 30. között jelennek meg az utcai sátrak, árusok a kistelepülések, falvak, megyei városok terein. Kissé rendhagyó módon az esemény országos megnyitóünnepségére nem az első napokban kerül sor. Október 25-én Vas megye, közelebbről Szentgotthárd lesz ennek házigazdája. Mindezt tegnap tudhattuk meg a rendezvényhez kapcsolódó sajtótájékoztatón. Az első percekben még azon tűnődtem, jóformán meg sem száradt a nyomdafesték az Olvasó népért mozgalommal kapcsolatos borúlátó írásomon, és az élet máris rácáfol kétségeimre. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez az ünnep nem felhőtlen boldogságban telik el. A korábbi évek dinamikus növekedése a könyvértékesítésben megtört. A számok arról árulkodnak, hogy csaknem negyedével kevesebb kötet talál gazdára a szövetkezetek boltjaiban. Részben a magasabb árak és kisebb beszerzési keretek miatt, de nem feledhető szempont az sem, a kínálat is szűkült. Kevesebb mű kerül a terjesztőkhöz. Pedig a szervezők most is hangsúlyozták a falusi lakosság nagymérvű átrétegződését. Megnőtt a humán és szakértelmiség részaránya, súlya, nagyon sokan dolgoznak az iparban. Ami azt jelenti, nem szabad a rossz beidegződés alapján mezőgazdasági könyvekre, szakirodalomra korlátozni a kínálatot. Valószínűleg a rövidebb időtartam sem jelent majd problémát. Ezúttal a rendezvény csaknevében kilencnapos, ám a korábbi tapasztalatok szerint ennyi is elég, sőt, így az érdektelenség veszélyével sem kell számolni. Sz. Z. L. SZERDA, 1988. OKTÓBER 19. NÉPSZAVA A rádió mellett „MOSTAN SZÍNES TINTÁKRÓL ÁLMODOM...’' „Mostan színes tintákról álmodom ..Ez a Kosztolányi-vers ihlette Szabó Éva dokumentumműsorát, amelyben vak, illetve csökkentlátó gyermekekről szólt. Tisztes, szép feladat ábrázolni, bemutatni olyan emberek, gyermekek életét is, akik fizikai értelemben nem teljesértékűek, de éppen betegségük, rokkantságuk következtében életük más irányokba tud kibontakozni, mint a többieké. Nagyon vigyáztak arra a műsorban, nehogy sajnálkozással, szánakozással kezeljék a műsor riportalanyait, akik maguk sem sajnálkoznak állandóan sorsukon, hanem igyekeznek elfogadhatóvá tenni életüket. A gyermekek egy része szinte „természetesnek” fogta föl, hogy valamiben különbözik a többi, látó gyerektől, de ugyanúgy beszélt minden, őt érdeklő kérdésről, tanulásról, barátságról, mintha a riporter rendes iskolásokat szólaltatott volna meg. Intézetük elhanyagolt külsejét is szóvá tették, tudva azt, hogy lehetne szemet gyönyörködtető az, ami szemet bántó. Beszéltek a kirándulásokon szerzett tapasztalataikról, a természettel való szoros kapcsolatról, és arról is, milyen pálya várhatja őket. És azt hiszem, ezen a ponton kell a következő riportot — nem ebben az iskolában, hanem valahol másutt készíteni — arról, hogy mennyire beszűkültek lehetőségeik. Az egészséges emberek társadalma szinte kirekeszti őket a foglalkozások, szakmák, hivatások ezernyi fajtájából, és jóformán csak a telefonkezelői, stb. foglalkozásokat remélhetik megszerezni a gyerekek. A dokumentumműsor mentes volt a túlzott liritálástól, objektív tudott maradni, és remélhetőleg a figyelemfelkeltésen túl konkrét segítőkészséget, baráti-emberi hozzáértést kelt mindazokban, akik tehetnek is valamit e kedves gyermekekért. HOGY TETSZIK LENNI? - NYUGDÍJASOKRÓL Egészen más korosztály a nyugdíjasoké. Néhányukról szólt a Hogy tetszik lenni? műsora, amelyet Tóth Gabriella szerkesztett. A problémák mégis hasonlóak voltak, mert például szívbemarkolóan szomorú volt hallani annak a ma már idősebb hölgynek az esetét, aki kislány korában, a háború alatt rálépett egy gránátra, és ennek szörnyű nyomait máig viseli. A társadalmi segítség — egy szocialista brigád tagjainak áldozatos munkája révén — eléggé későn ugyan, de megérkezett a motoros jármű formájában. Én azt hiszem, hogy a derék brigádtagok már esztendőkkel korábban is képesek és készek lettek volna segíteni —, de valahogy nem találtak egymásra, a kérelmezővel. Olyan csatornákat kellene kiépíteni a társadalomban, amelyek azonnali és gyors beavatkozást jelenthetnek, hogy ne a rádiónak legyen kizárólagos dolga felderíteni az ilyen eseteket, és segítőleg beavatkozni. Bár talán ez sem lenne haszontalan mindaddig, amíg önműködően ki nem alakulnak a megfelelő egészségügyi hálózat révén az ilyen segítségnyújtási „szolgálatok”. A riport másik alanya is említette a háborút — ennek a korosztálynak fiatalkori, szörnyű élményét —, amely annyi tervet, szándékot, vágyat húzott át. Az atletizáló fiatalember, a sport szerelmese volt, részese a berlini olimpiának — majd sok hercehurca következett életében, míg „pályára állt”. Ezek a hat-nyolc perces riportok képesek egy életet regényszerűen sűríteni, s tulajdonképpen magukban hordozzák a lehetőséget, hogy valaki valóban meg is írja őket. Ha író nem, akkor a riporter, mikrofonnal, vagy a szerkesztő, akdnek most már fiatalmas tárháza lehet érdekes emberi történetekből, kalandos életpályákból. A HÚSZAS STÚDIÓ A MORVAI-EFFEKTUSRÓL A Morvai-effektus címmel a Húszas Stúdióban hallhattunk korunk egyik érdekes emberéről részletesebben. A rádióban nem ez az első bemutatkozása a neves feltaláló kazánszakembernek, már a korábbi riportok is segítettek felvázolni életútját, arcképét, és főképpen munkamódszereit. Az eredmény kezd meggyőző lenni, a sok ellenérvvel szemben egy igazi „nehéz ember” áll, új típusú menedzserszakember, amilyenre nagyüzemi menynyiségben lenne szükség. És, hogy ezt éppen ő látta át a legjobban, alkalmi menedzseriskolát nyitott.Pártfogolja az iskolásokat, ingyenkönyvekkel segíti szellemi fejlődésüket. Most már csak az a nyitott kérdés marad számomra, és bizonyára a többi érdeklődő, de a kazánszakma iránt tudatlan hallgató számára, hogy vajon milyen is ez a csodakazán? A rizshéjégető típust érthetően elmagyarázták, de a többiről kevés szó esett. A riporter, Hegyi Imre és a szerkesztő, Kovalik Márta jóvoltából alakult ki a képünk Morvairól és a Morvai-effektusról, de én még mindig nem érzem teljesnek a bemutatást. Bizonyára meglesz a módja a rádiónak, hogy bővítse e témakört — esetleg oly módon, hogy felkutat más, hasonlóan érdekes embereket. Hiszen olyan korban élünk, amely kitermelte ezt a figyelemre méltó jelenséget, s ha ez törvényszerű, akkor feltehetőleg vannak még hasonlóan imponáló, nagy akaraterővel és elszántsággal rendelkező, érdekes emberek honunkban. Mindenesetre — fiatalok számára — pályáválasztásukhoz kellenek az ilyen példaképek, modellek, a sikeres életutakról. Háry Márta Kétnyelvű irodalmi est Közös irodalmi esten mutatkozott be tegnap a Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban Marin Georgien bolgár és Veress Miklós magyar költő. A két fiatal és tehetséges poéta a hetvenes években barátkozott össze Szófiában, és kezdte fordítani kölcsönösen egymás verseit. Az est során, amelyen megjelent a hazai írótársadalom több kiválósága és képviseltette magát az írószövetség is, Juhász Péter irodalomtörténész ismertette a két költő pályafutását, illetve jellemezte néhány találó mondattal munkásságukat. Veress Miklós lírájából a városias érdeklődést, Marin Georgiev költészetéből pedig a bolgár vidék iránti elkötelezettséget és hűséget emelte ki. A továbbiakban a költők vallottak műhelygondjaikról, és olvastak fel magyar és bolgár nyelven verseikből. Végezetül négy, a bolgár irodalmat rendszeresen tanulmányozó és fordító fiatal költőnk, Utassy József, Kiss Benedek, Rózsa Endre és Király Zoltán adott elő, egy-egy általa fordított Marin Georgiev-verset.